Kezdőlap Címkék Eszenyi Enikő

Címke: Eszenyi Enikő

Diktátorok

Hynkel, aki persze egyértelműen beazonosítható Hitlerrel, hatalmas luftballonnal játszik, amire mintha földgömb lenne, ráfestették a földrészeket. Mámorosan föl-ledobálja, fején, kezén, lábán egyensúlyoz vele, arca gyermeki örömet, de gyilkos agressziót is tükröz. Ifj. Vidnyánszky Attila alakítja, A diktátor című produkcióban, Chaplin zseniális filmjének színpadi változatában, a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében.

 

Többen mondják, hogy merészség most elővenni ezt az alkotást, ami Chaplin tán legnagyobb hatású filmje. 1940-ben készült, a mindinkább előretörő fasizmus és személy szerint Hitler gúnyos, megsemmisítő paródiája, akit világhódító nagyságként tömegek ünnepelnek, azt ő kis felfuvalkodott, pitiáner senkinek ábrázolja, és egyfolytában kinevetteti. Akkorra már ismert, legendássá lett, sétapálcás, keménykalapos, lepukkant öltözetű kisemberének bajusza szinte azonos formájú Hitler bajuszáéval. Tán ebből is fakadhatott az ötlet, hogy a magas piedesztálra felkapaszkodott tömeggyilkoshoz totálisan hasonló kispolgár figurát teremtsen, és kettős szerepet játsszon, egy jó lelkű, csetlő-botló, humánus, sőt szerelmes borbélyt is, akit bohózati elemek halmozásával rendszeresen összecsereberélnek a rettegett, ugyanakkor sokak által imádott, diktátorral.

Fotó: Dömölky Dániel

Az már szomorú, hogy ennek a filmremekműnek a színpadi verzióját bemutatni, és hatalmas plakátot kitenni a Vígszínházra, A diktátor felirattal, manapság bátorságnak számít. Jobb lenne, ha ez az alkotás már csak mementó lenne, netán kissé poros bohózattá szelídült volna. De hát nem és nem, a diktátorok újra és újra megteremnek, megint Istennek képzelik magukat, ámítják a népüket, a világot, és sokan, úgy látszik, hogy ismét egyre többen, beveszik a maszlagjaikat, szándékos ferdítéseiket, hazugságaikat, alaptalan ígérgetéseiket, elkábított, kritikátlan, szemellenzős rajongóik lesznek. És ez persze játék a tűzzel, ami bizony életveszélyesen terjedhet.

Eszenyi Enikő igencsak groteszk jelenettel indítja a produkciót. A borbély egy pácienst borotvál, bohócosan hatalmas borotvát használva, felpörgetett ritmusú zenére végzi a munkáját, így ahelyett, hogy óvatos lenne, bravúroskodik, nyeglén brillírozik, időnként mintha oda sem figyelne, jelezve, hogy ez már neki pazarul megy így is. Viszt Attila vendégként, riadt tekintettel ül a székben, le van szorítva oda, moccanni sem tud, arckifejezése egyre rémültebbé válik, totálisan kiszolgáltatott helyzetben van. A borbély pedig élvezi a fölényét, és mind elővigyázatlanabbul közelít a férfi nyakához is, amiből komoly baj lehet.

Ez a nevettető, de rögtön azért hideglelős bohóctréfa, előrevetíti az eseményeket. Ha úgy tetszik, diktatúra kicsiben, hétköznapi fasizmus. Visszaélés egy helyzettel. Az agresszió kiütközése mindennapi szituációban. Annak megmutatása milyen az, amikor a jámbornak látszó emberből előtör az állat, de még csak incselkedik, bolondozik az agresszióval, még simán visszatuszkolja azt magába, de már önkéntelenül megmutatja, hogy ott van benne. Tudjuk, Hitler a kisember legrosszabb ösztöneire, legkönnyebben előhozható félelmeire apellált, ezzel fanatizálta a tömegeket, amire ugye temérdek példát látunk mostanság is. Ezt a fanatizált tömeget, aminek tagjai az ügyesen adagolt propaganda hatására teljesen elvesztik a józan eszüket, remekül megmutatta Mohácsi János, éppen a Víg deszkáin, A salemi boszorkányok mellbevágó előadásában. Hiszen a tömegek megtévesztése volt egykor, és most is, az egyik legfontosabb cél. Ennek az ügyesen rövid pórázon tartott, megfélemlített tömegnek a megjelenítését hiányolom a produkcióból, aminek nagyszabású keretei közé szerencsés lett volna, ha ez is befér, hiszen ez most központi kérdés.

Fotó: Dömölky Dániel

Monumentális az Antal Csaba által megteremtett látvány, a legkifejezőbb az a lépcsőzetes, pillanatok alatt kinyitható és összecsukható emelvény, amiről a néphez, jelen esetben a közönséghez lehet eltorzultan üvöltő hangon szónokolni. Ifj. Vidnyánszky erőteljesen karikírozza az önimádó, őrületbe hajló, de azért minden basáskodásuk dacára rettegő, közhelyeket pufogtató, fenyegetően gesztikuláló, eltorzuló arcú népbutítókat, akik leginkább a maguk pecsenyéjét sütögetik. Magába sűríti, megtestesíti a diktátorok korát. Hátborzongató és röhejes. Pusztai Judit jelmeztervező nem használ egy az egyben horogkereszteket, teljesen az eredetiekkel azonos egyenruhákat, de minden hasonlít a múzeumi másához. Az pedig külön tanulmányt igényelne, hogy amikor egy hatalmas zászlóval, ami letagadhatatlanul a fasizmust jelképezi, náci katonáknak öltözött legények beborítják a földszinti nézőtér középső részét, akkor erre ki hogyan reagál. Akadnak, akik viccnek fogják fel és nevetgélnek, mások riadtan, felháborodottan próbálják lelökni magukról. De hát ez nem sikerülhet, mert az egyenruhások keményen markolják, így ez ugyanolyan kelepce, mint amilyenbe a hebrencs borbély vendége került. Akadnak, akik csupán döbbenten maguk elé merednek, tán tudomásul véve, hogy egyebet nem is tehetnek, míg mások egészen közönyösen néznek, esetleg egyszerűen csak nem tetszik nekik ez az interaktív elem.

Fotó: Dömölky Dániel

Fontos alakításokat láthatunk, Hajduk Károly például Herr Spejz, aki állandóan aljasabbnál aljasabb tanácsokat ad, és még inkább kiélezi a már amúgy is éles helyzeteket. Wunderlich József olyan hadnagy, aki rádöbben arra, miben vett részt és megpróbál ellene fordulni. Gados Béla csúcs kitüntetett, felfuvalkodott tisztet személyesít meg, legnagyobb megdöbbenésére, letépik a plecsnijeit, megfosztják hatalmától, egyértelművé téve, hogy pillanatok alatt bárki kegyvesztetté válhat. Lukács Sándor, Igó Éva kisemmizett, zsidó áldozatok. Tehát a katonák és az áldozatok jelen vannak, a fasizmus könnyen felhergelhető szálláscsinálói kevéssé.

Az előadás végén, a Hitlernek nézett, katonai egyenruhába bújtatott borbély szónokolni kezd az emelvényen. De nem ordenáré szitokszavak, ölésre buzdító ocsmányságok hagyják el a száját, hanem szeretetre, emberségre, békére, megértésre serkentő mondatok. Majd ledobja az egyenruhát, ami rajta amúgy is csak maskarának hat, és a szerelme, Hanna után kiáltozik, akit Szilágyi Csenge alakít jókora szívvel, óriási segítőkészséggel, igaz szerelemmel.

Vágyálom ez, vagy remélhetjük, hogy a közeli valóság? Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő színpadi átirata, Eszenyi rendezése, ütős előadássá áll össze. Vannak és lesznek néhányan, akiket irritál, de mindenképpen kemény munkával létrehozott, jelentős teljesítmény, és komoly tett a mostani rémisztő, káosszal teli világban.

A Kern

Jó lesz, mondja Kern András szokásos, fanyar humorával, a Lövölde tér című zenés estje elején a Városmajori Szabadtéri Színpadon. És egyáltalán nem állít valótlanságot. Tényleg jó lesz, sőt nagyon jó.

Rekkenő a meleg, Kern lazán, nadrágból kilógó, fehér ingben, farmerban, fehér vászoncipőben jön be. Mesél az est történetéről, ahogy ő mondja, arról, hogy miért vagyunk itt. Merthogy igencsak sokáig nem énekelte a dalait színpadokon, fázott ettől, a lemezfelvételeken mégiscsak lehet javítani, itt meg ugye élőben nincs erre mód, amit eltolt, hát azt eltolta. De aztán Eszenyi Enikő meg Fesztbaum Béla biztatta, és a Vígszínházban meglett az est, ami szerencsére azóta is megvan.

Amikor megyünk be a sorba, ahol ülünk, egy hölgy megkérdezi, hányadszorra látom, és semmi áron nem akarja elhinni, hogy először, ő ugye sokadszor. Én többször el akartam rá menni, de valahogy mindig kimaradt. Most pedig abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem, meghallgattam. Rögtön az elején a zenekar, az élén Heilig Gáborral, olyan jókedvvel, akkora lendülettel kezd játszani, hogy érezhetjük, ez nem lesz rossz. Aztán érkezik Kern, semmi primadonnaság, bevonulás, csinnadratta, csak úgy, minden sallang nélkül bejön, így is jókora tapsot kap, és sallang továbbra sem lesz.

Szabad Tér Színház

Végigpásztázza a telt házat, kis elégedett mosoly is mutatkozik rajta, majd mesél és énekel. A mesélés érezhetően előadásra kidolgozott anekdotákból áll. Tömören, poénokra kihegyezve regéli el ezeket, biztos ritmusérzékkel, természetesen a dalokhoz kapcsolódó történeteket. Ha például Moszkváról fakad dalra, sztori jön előtte egy Szovjetunióbeli forgatásról, ahová több napig tartott míg komótos ráéréssel csak hoztak egy a jelenethez szükséges tankot, addig ők csak ott álltak és álltak. De esik szó olyan színészről ugyancsak, akit már Pesten berúgattak, mert félt a repüléstől, de még a forgatásra megérkezve, éppen eszmélve, is arra nyílt ki a csipája, hogy azt bökte ki, „nem megmondtam, hogy kérek még egy konyakot?!” Az előző konyak utáni események teljesen kiestek a fejéből.

Szabad Tér Színház

Az az igazság, hogy Kern bevallva, bevallatlanul nosztalgiázik. Kedvvel réved vissza fiatalkorába, megcsipkedi az azóta „átkosnak” is titulált időszakot, amiben azért sokszor csak jó volt neki, ahogy másoknak szintén. Dalba foglalja a füredi mólót, ahol annyira, de annyira lehetett szerelmesnek lenni, és elmereng az Astoriáról, ahol persze szintén. Aztán még Pest több szeglete, helye, utcasarka, városrésze, zegzuga következik. Ez az est szerelmi vallomás is Budapesthez. Aminek Kern szülötte, „tartozéka”, jellegzetes figurája, dalnoka.

Szabad Tér Színház

Lemezeinek, koncertjeinek elmaradhatatlan „kelléke” pedig Heilig Gábor, szerzőként és előadóként egyaránt. Elől ül, nyűvi a gitárját, hozzáénekel Kernhez, akár visszhangként is szolgál, partner, kontroll, társ, kortárs. Mint vendég, önállóan is dalra fakad, és nagy sikert csinál. Persze hatalmas sikert csinál a másik vendégként Hernádi Judit is, elbeszéli, hogy a Vígben valaha sokat játszottak Kernnel, aztán tévében, rádióban, itt-ott szintén, de színpadon azonban csak az utóbbi időben ismét, a Belvárosi Színházban. Énekel külön, énekel Kernnel együtt, akivel fanyarságban abszolút felveszi a versenyt. Elegáns, kacér, nagyon nő, és ennek megfelelően kapásból, három dallal is abszolút meghódítja a publikumot.

Szabad Tér Színház

Alapvetően könnyed az este, de közel sem tartalmatlan, amikor például a Semmi baj című nóta hangzik el, persze tudható, hogy nagy bajról van szól. És amikor végül a szabadság kerül szóba, egyértelmű, hogy a hiánya is nyugtalanító. Kern egyénisége, színészete, világlátása belesűrűsödik ebbe az estbe. Ha úgy tetszik, ez sok tekintetben esszenciája jellegzetes művészetének, amit azzal a két szóval lehet összefoglalni, hogy A Kern.

Az aljasság természetrajza

Felizgatta az embereket az Eszenyi Enikő által ifj. Vidnyánszky Attilával a főszerepben, a Vígszínházban rendezett Hamlet. Sokan kérdezték a véleményemet róla, telefonon, Facebookon, személyesen, olyanok, akik látták, és olyanok szintén, akik nem. Heves beszédtémává lett egy színházi produkció, pró és kontra bőven vannak róla vélemények, rövid idő alatt rajongói lettek és bősz ellenzői.

Az előadásban, ahogy természetesen Shakespeare művében is, bőven van gyúanyag, és abban ugyancsak, ahogyan ifj. Vidnyánszky játssza. Nem az állandóan búval bélelt, örökösen filozofáló, cselekedni alig-alig képes Hamletet adja, hanem egy nyughatatlan, energiától duzzadó, hiperaktív fiatalt, aki küzd és küzd, és mindehhez még esze is van, talpraesetten ügyes is, ennek dacára elbukik, mert akkora az ádáz ellenerő.

Fotó:Dömölky Dániel

A kiugróan tehetséges ifjú színész remek a szerepben. Felindultságában benyargalássza a színpadot, csaknem a szó szoros értelmében falra mászik, függeszkedik, magasról leugrik, akrobatikázik, de ez nem tűnik öncélúnak, hiszen az őrületes idegfeszültségéből fakad. És mindehhez annak is igencsak ereje van, amit kiejt a száján. Súlyt tud adni a Forgách András által fordított ütős szavaknak. Szédületes karizmája van, és ettől mintha olykor már-már némi esély mutatkozna rá, hogy magányos gerilla harcosként komoly sebeket ejthet a megátalkodott hatalmi, elnyomó gépezeten. Megvan a tétje, hogy netalántán nem bukik el, nem csupán pusztába kiáltott szó, ami elhagyja az ajkát, ettől tétje lesz mindennek.

A harc pedig permanens, ahogy ugye pici országunkban látjuk, és, ha esetleg csitulna, mesterségesen is gerjesztik ezt azok, akiknek érdekükben áll. Eszenyi még egy jókora katonai dzsipet is behoz a színpadra, belőle hosszan kinyúló, messzire hordó, rémisztő fegyverrel, hogy szemléltesse a permanens háborúskodást. Laertes ezen gördül be a deszkákra, és igencsak elrettentően néz, Orosz Ákos megszemélyesítésében, aki kiválóan megformál egy olyan embert, akit csapás ér csapás után, rútul megölték apját, Poloniust, és nemsokára hideglelősen rondán hal meg a húga, Ophelia is.

A szín eléggé sötét, szürkén kilátástalan, zimankósan ködös, jelezve, hogy ridegség uralkodik a lelkekben is. De a miliőnél ridegebb a rútul trónbitorló Claudius, aki Hegedűs D. Géza elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiül a gonoszság, és ezt azért látjuk olyan jól, mert időnként vetítéssel kinagyítják lúdbőröztető alakját, taszító ábrázatát.

Antal Csaba ugyancsak hideg képzetet keltő, némiképp börtönre is emlékeztető, monstruózus fém rácsszerkezetet tervezett fő díszletelemként, ami különböző mozgásokra képes, ha úgy tetszik, maga a megelevenedett elnyomógépezet. És hát elnyomásból, hazugságból, hátba döfésből, gyűlöletből itt akad bőven, nem véletlenül a félelem, sőt a rettegés az úr. Ebben a közegben lúdbőröztetően hat, amikor az az egy szál színész, aki a szokásos trupp helyet érkezik, mondani kezdi József Attila Levegőt! című versét. Például ezt a részt:

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

És hát amilyen szuggesztíven ezt Hajduk Károly a színpad elején, velünk szembefordulva mondja, attól tényleg megáll a levegő, se egy köhintés, se egy székreccsenés, valóban néma, döbbent a figyelem, mert annyira arra rímel, amiben létezni vagyunk kénytelenek. Persze lehet azt vitatni, vagy akár fel is háborodni, hogy a fenébe kerül Shakespeare-be József Attila?! Hát úgy, hogy a színésznek, meg a színháznak pontosan arról kell beszélnie amiben élünk, meg amit legeslegbelül érzünk, és ez most bizony éppen ilyen. Azt már én is megkérdőjelezem, hogy az egérfogó jelenethez miért kell nézőket feltuszkolni a színpadra, amikor nincs kitalálva, hogy ők mit csinálnak és velük mit csinálnak. No, jó, persze nézik a jelenetet, de semmivel nincsenek közelebb hozzá, mint a nézőtér első két sorának jobboldalán ülők, aztán meg nem tudják, mikor és hol kell lemenniük a deszkákról, ez így suta, és csöppet sem erősíti azt az agora jelleget, ami a feltehető szándék. Némiképp vitatom a vízben való dühödt tapicskolást, birkózást is, a sokadik ilyen, valami mást kellene már kitalálni, bár kétségtelen, hogy Ophelia, ezúttal Réti Nóra alakításában, vízbe fullad, így aztán csak van némi indokoltsága ennek.

Fotó: Dömölky Dániel

Emlékezetes alakítás Feusztbaum Béláé, Poloniusként találó képet fest a mindenkori talpnyalókról, gerinchajlítókról, akikből mind több és több van. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera ugyancsak telibe találnak sírásókként, a nép józan paraszti eszét, és nyersen őszinte szókimondását testesítik meg. Börcsök Enkő Gertrudként egyértelműen eljegyezte magát az aljassággal, és maga is elaljasult, miközben szereti Hamletet és az ő érdekében próbál lavírozni. Csapó Attila és Zoltán Áron Rosencrantz és Guildensternként a képmutató szolgalelkűség megtestesítői. A Király Dániel által játszott jólelkű Horatio cselekvésképtelen. Tán ezért marad életben, senkinek nem érdeke megölni őt.

Végkifejletként, Fortinbrasként Gilicze Márta jön a színpadra, szűk kosztümös, merev hivatalnokra emlékeztet. Olyan karizmatikusnak kellene lennie, mint a sírásókat játszóknak ahhoz, hogy valami értelme legyen annak, hogy ő is nő. De nem elég kemény, nem elég lidérces ahhoz, hogy azt érezzük, ami esetleg a szándék, hogy még undokabbul részvétlenebb hatalom következik. Ha pedig ennyire jellegtelenül semmilyen, amilyennek mutatja magát, pillanatokon belül elsöprik, és utána akkor mi van? Az előadás befejezésével nem vagyok kibékülve. Egyébként pedig igen erőteljesnek tartom az érezhetően óriási energia és szellemi befektetéssel készült produkciót, és örülök annak, hogy ennyire fontossá, az átlagon felülinél sokkal többeket megmozgató beszédtémává tudott válni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK