Kezdőlap Címkék Esterházy Péter

Címke: Esterházy Péter

Nem találunk szavakat – 1.

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Dr Strauss aszongya lekel irnom amit gondolok és emlékszek meg mindent ami velem történik mostanától. Nem tudom mér de aszongya fontos mer igy fogják látni hogy használhatnak e engem. Reméllem tudnak használni mer Miss kinnian aszongya lehet hogy meg fognak okositani. Szeretnék okos lenni.

MEGFEJTÉS ITT.

Nem akart ő gazdag lenni, híres sem, hatalmas sem, még boldog sem akár, csak civilizált – ez volt élete álma. Hogy milyen az efféle élet, azt, amikor az állam északi erdőségében maga mögött hagyta az atyai házat, illetve kalyibát, meg nem tudta volna fogalmazni: úgy tervezte, hogy egyenesen Chicagoba megy, és ott majd kitapasztalja.

MEGFEJTÉS ITT.

Az első rész cselekményének női főszereplője egy negyvennyolc éves asszony, német: magassága 171, testsúlya 68,8 kg (háziruhában), tehát csak 30-40 dekával kevesebb az ideálisnál: a szeme hol sötétkék, hol fekete, a haja enyhén őszes, igen sűrű szőke, lazán lebontva hordja, sisakszerűen simul a fejére.

MEGFEJTÉS ITT.

Már sötéttel érkeztem meg Bonnba, rákényszerítettem magam, hogy érkezésemet ne aszerint az automatika szerint pergessem le, amely öt év örökös utazás során alakult ki: peronlépcsőn le, peronlépcsőn föl, útitáskát le, jegye a kabát zsebéből ki, útitáskát föl, jgyet leadni, az újságoshoz esti lapokat megvenni, kimenni és odainteni egy taxit.

MEGFEJTÉS ITT.

A házasság első két évében – ma már megállapíthatom – tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben az a homály kísérte az érzékek teljes és mély összehangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem.

MEGFEJTÉS ITT.

Gyerekkorában Marcellót úgy elbűvölték a tárgyak, mint valami szarkát. Talán mert a szülei, inkább nemtörődömségből, mint szigorúságból, sose gondoltak rá, hogy a gyerek birtokló ösztönét kielégítsék: vagy mert mélyebb és sötétebb ösztönyilallásai álcázkodtak benne mohó kapzsisággá: valami dühöngő vágy volt ez, hogy a legkülönfélébb tárgyakat megkaparintsa.

MEGFEJTÉS ITT.

Legelőször is azt kell elmondanom, miért írtam naplót. Az ember sokféle okból írhat naplót: hogy följegyezze a fontosnak tartott tényeket: hogy megörökítse titkait, hogy kiöntse a szívét, hogy megvallja a bűneit: egyfajta takarékossági ösztön sugallatára, amely arra bíztatja az írót, hogy élete morzsáit is gyűjtse be, hiszen azokból is összejöhet egy könyvre való: indíték lehet a hiúság és az önteltség is.

MEGFEJTÉS ITT.

Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.

MEGFEJTÉS ITT.

Hej, ezek a mi alföldi folyóink…Lomhák, lassúak. Éppenhogy folydogálnak, találomra. Parasztosan.

MEGFEJTÉS ITT.

Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez nmaga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása. Ezt mindannyiszor eszünkbe juttatta, amikor épp másra nem panaszkodott, mert ráadásul zsidó is volt.

MEGFEJTÉS ITT.

Sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim – sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim, SÉRveim, SÉRVEim – sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim – sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, nyolcas a poén, poén a nyolcas, sérveim, sérveim – SÉRveim, sérveim, sérveim, mehet, sérveim, sérveim, sérveim, tiszta a nyolcas, sérveim, sérveim, SÉRVEim, sérveim, sérveim, SÉRVEim, sérveim, sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim

MEGFEJTÉS ITT.

Reggel ötkor – mint mindig – a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.

MEGFEJTÉS ITT.

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt egy kavicsos porörvény. Az előcsarnokhoz vezető folyosó főtt kelkáposzta és öreg rongy lábtörlők szagát árasztotta. Egyik végén egy ­épületen belüli elhelyezés céljára túlságosan is nagymére­tű-plakát volt a falra szegezve. Csak egy hatalmas arc volt látható rajta, méternél is szélesebb arc: egy negyvenöt év körüli, sűrű fekete bajuszos, durva vonású férfi arca.

MEGFEJTÉS ITT.

Amadis Dudu minden meggyőződés nélkül haladt a keskeny utcácskán. Mindennap három és fél jegyet szokott kezeltetni, mert menet közben, még a megálló előtt szállt le, s most megtapogatta mellényzsebét, hogy meggyőződjék róla, maradt-e még jegye. Igen. Maradt. Egy madarat pillantott meg: szemétrakás tetején ült, s csőrével olyan ügyesen kapirgált három üres konzervdoboz belsejében, hogy sikerült kikopognia az Ej uhnyem első ütemeit.

MEGFEJTÉS ITT.

Gaal Dornicknak hívták, s igazi falusi gyerek volt, aki még sohasem látta Trantort. Mármint a valóságos várost, mert a hipervideón rengetegszer látta már, meg alkalomadtán a császári koronázásról vagy a Galaktikai Tanács megnyitásáról közvetített nagyméretű, háromdimenziós híradókban. Mert habár egész élete Synnaxon telt is el, amely a Kék Sodrás legszélén kering csillaga körül, azért, ugyebár, ő sem volt elszakadva a civilizációtól. Mint akkoriban egyetlen sarka sem a Galaktikának.

MEGFEJTÉS ITT.

Élt egyszer egy híres mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal boszorkányos szerkezeteken törte a fejét, és csudálatosan okos gépeket épített. Fabrikált például egy pici szerkentyût, amely olyan gyönyörûségesen énekelt, hogy elnevezte pacsirtomatának. Bátor szív volt a kézjegye, ezt viselte minden atom, amely kikerült a keze alól; álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a színképekbõl vidám szívecskék hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos gépet szerkesztett ez a mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot: összeötvözi az életet a halállal, és imigyen véghezviszi a lehetetlent.

MEGFEJTÉS ITT.

Vedd már le azt a szemüveget – mondta Tortose Pierrot-nak – vedd már le, ehhez a melóhoz igazán nem való. Pierrot engedelmesen, gondosan a tokba dugta. Öt méterre még csak ellátott, de a hordó, meg a nézők székei már ködbe vesztek.

MEGFEJTÉS ITT.

– Mejixagosijenszörnyen – háborgott magában Gabriel. – Mégiscsak abszurdum, hogy sose tisztálkodnak. Azt írja az újság, Párizsban a lakások tizenegy százalákában ha van fürdőszoba, ami nem is meglepő, de azért mosakodni anélkül is lehetne.

MEGFEJTÉS ITT.

Többé-kevésbé mindez megtörtént. Ami a háborús részleteket illeti, azok mindenesetre jócskán valóságosak. Egy tagot, akit ismertem, valóban agyonlőttek Drezdában, mert elvitt egy teáskannát, ami nem az övé volt. Egy másik fickó, akit ugyancsak ismertem, valóban azzal fenyegette személyes ellenségeit, hogy a háború után felbérelt fegyveresekkel meggyilkoltatja őket. És így tovább. A neveket mind megváltoztattam.

MEGFEJTÉS ITT.

Brenda hatéves volt, amikor lepottyant az almafáról. Felmászott a tetejére, és a finom almákkal teli főág letörött. Gary kapta el, mikor az ág recsegve ropogva földet ért. Nagyon megijedtek.  Az almafák hozták nagyanyjuknak a legjobb termést, és a gyümölcsösben tilos volt fára mászni. Brenda segített a fiúnak elvonszolni az ágat, és remélték, hogy senki sem veszi majd észre. Ez volt Brenda legkorábbi emléke Garyről.

MEGFEJTÉS ITT.

A szülőföld sokszor olyan, mint az ember szíve: ha kicsiny a szív, akkor parányi, ha nagy a szív, akkor mérhetetlen. Engem sohase bántott a hazám picinysége, bár nem állítom, hogy nagy szívem van. Ha módomban volna, itt Guadeloupe-on újra megszületni, szenvedni és meghalni.

MEGFEJTÉS ITT.

Verričres nagyon csinos kisváros Franche-Comté tartományban. Piros cseréppel fedett, csúcsos tetejű, fehér házai egy domb oldalán ereszkednek alá, legenyhébb hajlatait is hatalmas gesztenyefák koronái élénkítik. A Doubs néhány száz lábnyira folyik az erődítés alatt, a várost még a spanyolok építették; a falak ma már romokban hevernek.

MEGFEJTÉS ITT.

Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés.

MEGFEJTÉS ITT.

Itt most egyedül vagyok, védett helyen. Odakint esik, lehajtott fejjel megy az ember az esőben, egyik kezét a szeme elé emeli, de azért maga elé is figyel, néhány méterre maga elé, a néhány méternyi nedves aszfaltra: odakint hideg van, süvít a szél a lombok között, egész ágakat himbál meg, himbálja, himbálja őket, az ágak odavetődik a falak fehér vakolatára.

MEGFEJTÉS ITT.

Gyönyörű délután volt. Az ég kéklett, a nap sárgállott, a pillangók csapongtak, a madarak csiviteltek, a méhek döngicséltek – hogy rövidre fogjuk, mosolygott az egész világ.  Lord Emsworth kisebbik fiára, Freddie Threepwoodra, aki egy farkaskutya társaságában, sportkocsijában ült a blandingsi kastély bejárata előtt, mindez csekély hatást gyakorolt. Az  ő gondolatait a kutyakeksz foglalta le.

MEGFEJTÉS ITT.

Emsworth grófja, e rokonszenves arisztokrata, a blandingsi kastély tágas könyvtárában, a nyitott ablaknál állott – összeesve, akár egy vizesharisnya, mint mindig, ha nem támaszkodhatott neki valaminek – és végigjártatta tekintetét birodalmán.

MEGFEJTÉS ITT.

Elzászban, 1850 táján, egy gyermekek által sújtotta tanító beletörődött, hogy áttér a szatócs pályára. Ám valamilyen kárpótláshoz ragaszkodott e kiugró pedagógus: ha neki kell mondania arról, hogy az elmék épülésén munkálkodjék, valamelyik fia munkálkodjék majd egyszer a lélek épülésén: a család egyik sarja lelkésznek megy, mégpedig Charles.

MEGFEJTÉS ITT.

Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket. Naplót vezetni, hogy tisztán lássak. Nem engedni, hogy elsikkadjanak az árnyalatok, a legapróbb tények, még akkor sem ha merőben jelentéktelennek látszanak: és főként: osztályozni őket. El kell mondanom, hogyan látom ezt az asztalt, az utcát, az embereket, ezt a csomag dohányt, minthogy éppen ez változott meg.

MEGFEJTÉS ITT.

Ahogy a tizenhat éves Karl Rossmann – akit szegény sorsú szülei Amerikába küldtek, mert egy cselédlány elcsábította, s gyereket szült tőle – a mind lassabban sikló hajón megérkezett New York kikötőjébe: a szabadság istennő messziről figyelt szobra egyszerre mintegy fölerősődő napfényben tárult eléje. Mintha most emelte volna magasba karját a karddal, alakja körül pedig szabad szelek lengedeztek.

MEGFEJTÉS ITT.

Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Svejk úrnak, aki évekkel ezelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította : azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt és hamisított pedigrével eladta őket.

MEGFEJTÉS ITT.

Kilenc kilométernyire tanyázunk a front mögött. Tegnap fölváltottak: most tele a gyomrunk szemes babbal, marhahússal, jóllaktunk és elégedettek vagyunk. Még estére is kapott mindenki egy tele csajkával: azonkívül megduplázták a kolbász- és kenyérporciót – ez már döfi.

MEGFEJTÉS ITT.

Szombaton, ebéd után minden zárva, Bohunka austová kiugrott a villamosból, átszaladt a téren, és kifulladva berontott az üzletbe, épp hogy csak beengedték, s máris bezárták mögötte az ajtót és szüntelen kulcscsörgetlés közben elédobták azt a megálmodott kis holmit : sebtében a vállához illesztette és megállapította, hogy két ujjnyival a véniuszdombja alatt végződik, Bohunka nyelt egyet, a kulcsok a pulthoz ütődtek, Bohunka sietve fizetett, és miután kituszkolták az üzletből, boldogan fellélegzett a hangos csattanással kulcsra csukódott ajtó előtt.

MEGFEJTÉS ITT.

A 7. sz. Gyors Bukarest, Budapest és Pozsony felől szerdán, április 1-én a szokásos késéssel befutott a brnói Főpályaudvar első vágányára. Mialatt az alkalmi utasok fejetlenül szaladgáltak ide-oda, mert mindig a középső kocsikba akarnak beszállni, de a középső kocsik mindig fönntartott, vagy hálókocsik, azalatt Jacek Jost (33/175, arca ovális, szeme, haja barna, különös ismertetőjele nincs) a helyjegyes kocsik mindig meglepő sorrendjét fürkészte, amíg magában derülve, a 34-es és a 38-as között föl nem fedezte az 52-est.

MEGFEJTÉS ITT.

Június 2-án hétfőn reggel egy fekete szolgálati 603-as süvített az Elba-parton Ústítól Prágába, három mérnök, meg egy ellenszenves sofőr (kilógatta a könyökét az ablakon, és a kanyarokban nemcsak fütyörészett, hanem köpködött is).

MEGFEJTÉS ITT.

Értelmetlenül túlvilágított meztelen ég, tülekedés a túlzsúfolt autóbuszok és villamosok előtt, elhagyatott asztalkák és szánalmasan szűretlen fénytől megvilágított üres széksorok a kávéházban, amelyen izzadt sörfiúk szaladgálnak keresztül a piros-fehér ernyők alá, sikongató gyereksor a fagylaltos előtt, kókadt szombat, minden zsúfolva, vagy zárva, Milan Renc elhagyta a teret, megszokott utcáin át hazament, a lépcsőházban leemelte az asztalkáról az újságjait fürdőszobás, távfűtéses lakásában a heverőre dobta őket, és bekapcsolta a tranzisztoros rádiót.

MEGFEJTÉS ITT.

Már megint horkolsz – nyögött föl Aranka, csukott szemmel beledöfte a térdét férje oldalába (ezúttal a veséje tájékát találta el), hátat fordított neki és tovább aludt. De én most már nem alszom el, sóhajtotta Sarlik Libich (30), és pár percnyi forgolódás után kilopózott a hálószobából.

MEGFEJTÉS ITT.

1954. június elsején, kora hajnalban a frissen diplomázott (három nappal azelőtt a pardubicei vegyipari főiskolán) Marek Paar mérnök (nem egészen huszonkét éves) egyik kezében a kofferével, másikban a cipőjével kiosont (hogy ne kelljen kifizetnie az utolsó hét hónap albérleti díját) a Pardubice szélén álló házacskából, és felült a gyorsra, hogy jelentkezzen élete első munkahelyén, silány minőségű, szürke kockás öltönyében (a diplomakiosztáson a 106 végzős közül egyedül én nem voltam feketében) és 59 koronás, lyukacsos, szürke műbőr félcipőjében.

MEGFEJTÉS ITT.

Néhány fiú kosárlabdázik egy telefonoszlop körül, amelyre valami deszkőát szögeztek. Nagy iramodások, kurjantások. A sikátor kavicsa csikorog és pattog a tornacipők gumitalpa alatt, s mintha felröppentené hangjukat a nedves márciusi ég kékjébe, a drótok fölé.

MEGFEJTÉS ITT.

Caldwell megfordult, s amint megfordult, bokájába nyíl fúródott. A osztályban kitört a röhögés. A fájdalom felszökött sípcsontja karcsú velején, ott örvénylett térde útvesztőiben, megduzzadt, s még bömbölőbben öntötte el zsigereit. Szemét kénytelen-kelletlen a táblára szögezte, ahova krétával fölírta a világmindenség valószínű életkorát, az 5 000 000 000 évet.

MEGFEJTÉS ITT.

Fogytán a benzin, gondolja Harry (Nyúl) Angstrom, ahogy ott áll a Springer motors bemutatótermének nyári por borította ablakánál és a forgalmat figyeli a 111-es úton, a forgalmat, mely valahogy gyér és aggodalmas, ahhoz képest, hogy valamikor milyen volt. Ennek a büdös világnak fogytán a benzinje.

MEGFEJTÉS ITT.

Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől, áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenötéves voltam, Seymour tizenhét.

MEGFEJTÉS ITT.

Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale meccse vikendjére. Vagy huszonöt diák cárta az álliomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan, vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra.

MEGFEJTÉS ITT.

Ott vannak kinn.

Fehér ruhás fekete fiúk játszanak a folyosó végén, aztán gyorsan feltörlik, amíg odaérek.

Már törlik is, mire jövök ki a hálóból. Mind a hárman gonoszul vicsorognak a napvilágra, erre az egész házra, akikre dolgoznak, az emberekre, mindenre.

MEGFEJTÉS ITT.

Badarságokkal nem szabad harcolni

Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője a Független Hírügynökségnek nyilatkozva azt mondja: a miniszterelnök által meghirdetett kultúrharc igazában lehetséges, hogy a jobboldalon zajlik. Persze hozhatnak ellenzékinek minősített műhelyeket nehéz helyzetbe, de a háború megnyerhetetlen. Ráadásul a kormányoldal nem tud felmutatni olyan művészeket, mint például Esterházy Péter volt.

  • A jobboldal sem látja mi is ez a kultúrharc
  • Nincsenek a kormányoldalnak megfelelő művészei
  • A civil élet az állampolgári szabadság terepe
  • Az alkotásokat nem lehet betiltani
  • Nem tart a rendszer a végtelenségig

 

Azt gondolnám, hogy az Élet és Irodalomnak, illetve neked személyesen, mint a lap főszerkesztőjének különleges szerep juthat, ha az a kultúrharc, amiről a miniszterelnök beszélt, és aminek a mibenlétét nem is merjük, bekövetkezik. Elfogadod ennek a felelősségét, illetve érzed-e ennek a súlyát?

Érzem a súlyát, csak éppen nem látom, hogy egészen pontosan meddig megy, mire tejed ki ez a kultúrharc. Azt látom, hogy a jobboldal rettenetes erővel megindította, ám mintha ők maguk sem látnák a tartalmát. Az, hogy ilyen-olyan csatornákon keresztül több pénzt kapnak a jobboldali művészek, meg a kulturális terület idesorolt intézményei, az önmagában nem elegendő, hogy megnyerjék a háborút. Már csak azért sem, mert eddig is ez történt, nyolc éve megy az egyoldalú támogatás. Attól, hogy még inkább meghirdetik a harcot, erősebbé nem válik, legfeljebb látványosabb. Azt viszont szerintem mindeddig nem tudták felmutatni, hogy mivel is akarnak nyerni.

Szerinted nyerni akarnak, vagy uralni, és végképp a margóra szorítani az általuk balosnak, liberálisnak tartott művészvilágot?

Ahhoz, hogy uralni tudjanak valamit, ahhoz először nyerni kell. A választásokat megnyerték, de ezt az nyerési arányt nem lehet csak úgy tengelyesen beforgatni a kulturális életbe. Sem az irodalomban, sem a képzőművészetben, sem a filozófiában. Sehol. Ilyen a magyar szellemi életben sosem sikerült. Sem a nyugatosok ellenében, sem a két háború között, sem pedig a Rákosi- vagy Kádár-rendszerben. Pedig ott is volt pénz, paripa meg fegyver.  De az meg nincs kitalálva, hogy mit kellene megnyerni.  a kulturális szférát parancsszóval nem lehet uralni, az úgy nem működik. A nyeréshez az kellene, hogy a társadalom még érdeklődő részének olyan választási lehetőséget ajánljon fel a kurzus, ami tartalmas, érdekes, revelatív. Nemigen van ilyen a jelenben sem, és a múltból elővett figurák sem alkalmasak erre.  Például Wass Albertet lobogtatják tizenöt éve. Szűk, mondjuk úgy, világnézetileg erősen elkötelezett irodalmi körökön kívül beszél valaki róla? Kiadták nagy példányszámban, művei könnyen hozzáférhetőek, mégsem olvassák tömegesen, sőt. Azok sem igazán, akik zászlóra tűzték a nevét, legföljebb hőzöngés szintjén. Olyanokkal nem lehet nyerni, akiket kevesen olvasnak akkor sem, ha rengeteg pénzt ölnek bele. Az irodalomnak megvannak azok a figurái, akik nagyon népszerűek. Nem szeretnék csapatot hirdetni, de Závadát, Nádast, Darvasit, Grecsót említhetem, akikkel szemben a jobboldal nem tud állítani senkit. Nem beszélve Esterházyról, aki ilyen szempontból egészen kivételes személyiség volt. Nem akarom a jobboldalt bántani, nagyon derék emberek vannak közöttük, de az világosan látható, hogy nincsenek ilyen figurái. Egyelőre nem tudnak olyan érvényes művészt megemlíteni, akiket tömegek olvasnának. Ha elmegyünk egy Esterházy emlékestre, tömegek vannak jelen. Ilyen a jobboldalon nincsen. Ha vele, velük szembe akartak állítani valakit, az soha nem sikerült. Mondok példát: 1993-ban, amikor a Magyar Rádiót elfoglalta a jobboldal, Csúcs Lászlóval az élen, akkor is gyorsan átalakítottak műsorokat, például a Mindennapi Irodalmunkat, a Gondolat – jelet, Varga Lajos Márton, Szénási, Győrfi helyére beültettek különböző embereket. Alig várták, hogy elfoglalhassák azt a helyet, amelyt, szerintük nekik járt. Emlékszem olyan Gondolatjelre, amikor bent ült a stúdióban P. Szabó József, Döbrentei Kornél és talán Rapcsányi László. A negyvenöt perces műsor alatt semmi másról nem beszéltek, mint hogy végre ott ülhetnek, ahol nekik ülniük kell.

Miközben korábban is ott ültek…

Így van, ugyanott ültek, ugyanabban a stúdióban. Ez a negyvenöt perc így telt el, teljesen tartalmatlanul. Egyszerűen nem volt mit mondaniuk. Azon örömködtek, hogy ők csinálják a műsort és nem a Szénási meg a Győrfi. Persze lehet erről beszélni, mondjuk öt percig. De a hatodikban már kellene valami mást is mondani. Egyáltalán: valamit mondani. De nem mondtak. Valami hasonlót látok most is: rengeteg pénzt beleölnek, amivel nagyon sok embert jó helyzetbe hoznak anyagilag, de ez önmagában kevés. Amíg nincsenek személyiségek a művészetben, addig szinte felesleges pénzkidobás. Emlékezzünk: amikor lecserélték a Nemzeti Színház éléről Alföldi Róbertet, úgy viselkedtek, mintha elfoglaltak volna valami hadállást. És történt valami? Nem mondom, olykor a Nemzeti megtelik emberekkel, de én láttam olyat is, amikor le kellett takarni a nézőtér egy részét, hogy ne látszódjon a kiáltó üresség.

Hadd idézzek Csepeli Györgytől egy gondolatot: azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy ezt a kultúrharcot nem lehet megnyerni…

Így gondolom én is, már csak azért sem, mert nincs valódi mércéje ennek. Melyik az az állapot, amikor ki lehet jelenteni: nyertünk. Ha elfoglaltuk a színházakat?

Akkor viszont mi indokolja, hogy a miniszterelnök meghirdette ezt a harcot?

Nézd, ez a kormány sok mindent meg tud csinálni, elfoglalja az intézményeket, a színházakat, átalakíthatta – és meg is tette – az egész intézményrendszert, de az állampolgárokat, a civileket, a szellemi élet iránt fogékony embereket nem tudja elfoglalni. A civileket sem csak azért támadja, mert segítenek három migránst, hanem mert a civil élet az állampolgári szabadság terepe. A kultúrharcot is azért hirdette meg Orbán, mert az a magánélet része. Ha ezeket nem foglalják el, olyan mintha üres épületekben ődöngenének. Pillanatnyilag azt is teszik. Tudom, hogy nem lesz könnyű; a pénzeket olyan művészeknek folyósítják majd, akik lojálisak hozzájuk, de ezzel még nyerni nem lehet.

Erre mondta Hofi: tud úszni? – Nem. – És, ha megfizetem?

Így van. Ráadásul egyre inkább azt látom, hogy ezt a kultúrharcot mintha egymás között vívná a jobboldal. Csepelire reagálva: szerintem ezt a harcot úgy fogja elveszíteni a jobboldal, hogy a baloldal, vagy nevezzük ellenzéki oldalnak, az be se száll. Persze: a Magyar Idők leírja, hogy Esterházy Péter nem is olyan nagy író, Bencsik András eszmetársai közötti beszélgetésekben– ahol ugye nincs aki ellenvessen bármit – azt mondja, hogy az utókor talán majd eldönti, hogy Döbrentei Kornél jobb költő volt, mint amilyen író Esterházy. Ezek üres, tartalmatlan mondatok. Értelmetlenek. Komoly ember nem beszél arról, hogy ki a nagyobb kortárs költő.

Csepeli György azt is mondja, hogy a kollektív fellépések nem működnek, az egyéni túlélési technikák dominálnak. És ez valóban így van; mintha – Antall József kifejezésével élve – alámerülnének a nem kormánypárti művészek. Csak hát Antall ezt a diktatúra éveire mondta…

Az alámerüléstől függetlenül: a művészek dolgoznak. És ha dolgoznak, akkor ott művek születnek. Még akkor is, ha rosszabbak a körülményeik, mint azoknak, akiknek a zsebeit teletömködik pénzzel. És itt megint bejön a Hofi-féle gondolat: nem lesz attól valaki jobb író, mert több pénzt kap az államtól. Természetesen, nem attól lesz valaki jó író, mert nincs elég pénze, de önmagában attól sem lesz jó, ha sok van, mert sokat kap az államtól. Az a fontos, hogy a művészek dolgozzanak. Tudom, hogy bizonyos művészeti ágakban – filmművészetben, operában, – ez pénz nélkül nem megy, de abban nagyon hiszek, hogy a tehetség valamiképp utat tör magának. Az alkotásaikat nem tudják betiltani, valahol megjelennek; ez nyilván nehezebb helyzetet teremt azok számára, akik nem hajlandóak beállni a hatalom által elvárt sorba, és lehet, hogy hosszabb időt kell így eltölteniük, de mondjuk Nádler István nem fog mást festeni és mondani, mert kialakult egy ilyen abnormális helyzet. Lesznek azért olyanok is, ilyen-olyan okoknál fogva, meggyőződésük ellenére belépnek mondjuk, a Magyar Művészeti Akadémiába, de egy csomóan meg kilépnek, ahogy ez eddig is megtörtént már. A jobboldal kulturális agitátorai nem véletlenül egerésznek itt, az ellenzéki sorokban, azt vizslatva, kiket lehetne megnyerni; tudom hány embert keresnek meg, hogy lépjenek be. Ha az a szervezet például egy komoly és erős kulturális intézmény lenne, nem lenne szükség arra, hogy folyamatosan keressenek az ellenzéki oldalon fölvehető tagokat. Látható, hogy baj van: mesterségesen akarnak létrehozni olyan irodalmi közeget, amilyen igazából nincs. Ráadásul az ÉS foglalkozik az úgynevezett jobboldali szerzőkkel.

Itt térnék vissza az elején firtatott kérdéshez: lehetségesnek tartod, hogy az ÉS az élére álljon a kultúrharc elleni fellépésnek? Van ilyen felelősségetek?

A mi alapfelelősségünk az, hogy értelmes, jó színvonalú szövegeket közöljünk. Engem mindig zavarba ejt, amikor valaminek az élére kellene állni. Az ÉS-nek mindig sajátos szerepe volt; a Kádár-rendszerben is megjelentek benne olyan szövegek, amelyek máshol nem jelenhettek meg, ezért aztán valamilyen sajátos felelősségünk van. Ez azonban nem fogalmazható meg napi szinten, inkább annyiban, hogy fórumot ad olyan írásoknak, amelyek színvonalasok és fontosak. De hogy mi hogyan tudnánk ennek háborúnak az élére állni, arról egyelőre fogalmam sincs, mivel még az sem biztos, hogy az ellenzéki kulturális szféra akar-e egyáltalán ezzel az őrültséggel kezdeni valamit. Badarságokkal nem szabad hadakozni. Ha a Magyar Időkben azt írják, hogy elég az Esterházyból, akkor erre nem kell válaszolni.

Lehet, hogy nem kell foglalkozni, de a Magyar Idők – felfoghatjuk a párt öklének – írásából következik az állami mecenatúra megváltozása; nem jutnak pénzhez kiadók például, ha nem azt a könyvet favorizáljak, amelyet a hatalom támogat…

Igen, ebből a szempontból van jelentősége, de hát ez a rendszer nem tart a végtelenségig. Sajnos, annyi pénzt osztanak szét egymás között, amennyit csak akarnak. A kultúrharc alapjában nem kulturális kérdés, hanem politikai játszma.

Könnyen elképzelhető, hogy a színházi világot is beszorítják ebbe.

Bár a színházak nem csak állami pénzekből élnek, könnyen el tudom képzelni, hogy a tao-forintok is oda mennek majd, ahova ők akarják, ahogy ez például az ugyancsak kudarc-ágazatban a magyar futballban történik. Szóval el tudom képzelni, hogy sok művészt, független vagy nem független, de nekik nem tetsző embert hoznak nehéz helyzetbe – ehhez egyébként ez a kurzus állatira ért -, de az ellenzéki kultúrát nem tudják kivéreztetni. Az ugyanis, ha tetszik, ha nem, az az egész nemzet része. Még akkor sem hiszem, ha tudom, hogy például a könyvkiadóknak mekkora szükségük van az állami támogatásra, így igaz, hogy azok a kiadók, amelyek ellenzékinek minősített írókat preferálnak, előbb-utóbb hátrányba kerülnek. Ennek ellenére állítom, hogy érték igenis születik, az ellenzéki kultúra mindig túlélte ezeket a nehéz éveket.

Kerülhet-e az ÉS nehéz helyzetbe?

Mit értünk nehéz helyzet alatt?

Tudom, hogy mindig nehéz helyzetben voltatok, de mégis: kialakítottál egy élési technikát, bele tudnak-e ebbe lépni?

Akkor, ha hozzányúlnak a magántulajdonhoz, a lap ugyanis a lapnál dolgozók eszmei tulajdona. Ezt elképzelhetetlennek tartom. Tudom, hogy a Népszabadságot is – amely látszólag magánkézben volt – üzleti szempontokra hivatkozva zárták be. De azt tudni kell, hogy az ÉS megvalósítja azt, amit Orbán Viktor szeretne: legyen százszázalékos magyar tulajdonban a sajtó. Ez természetesen úgy hülyeség, ahogy van, de ha már. Azt, hogy nekünk nem jut állami, kormányzati hirdetés, azt tudomásul vettük. Nem is pályázunk ilyenre, el sem fogadnánk. Mi megtanultuk, hogy olyan költségvetéssel dolgozzunk, amennyit a bevételünk megenged. Szerény körülmények között létezünk. De egy rosszemlékű, lassan harmincéves kaland ráébresztett bennünket arra, hogy nem engedünk be rajtunk kívül más tulajdonost, akár egy százalék erejéig sem, mert tudtuk, hogy azon keresztül el lehet foglalni az egész szerkesztőséget. Ha tehát a kormány betartja a saját maga alkotta jogszabályokat, akkor nem tudnak eltaposni bennünket.

Szerintem pedig fel is fog értékelődni a lap, ha bekövetkezik ez a kultúrharc.

Igen, az már önmagában megnöveli azoknak a lapoknak az értékét, amelyek életben tudnak maradni, kiváltképp mostanában, amikor sorra szűnnek meg, vagy alakulnak át műhelyek. Az olyanok meg különösen, amelyek szuverén módon szerkesztődnek. Örülnék egyébként, ha a jobboldalon is születnének ilyenek, nem csak kormánypárti agitpropkák, azokból amúgy is annyi van már, hogy kiigazodni is nehéz köztük, igaz nem is nagyon érdemes. És talán, ha a jobboldal nem azzal lenne elfoglalva, hogy kulturharcot hirdet, meg szapul mindenkit, aki másképp látja a világot, hanem megbecsülné a saját értékeit. Esterházy Péter például kifejezetten kereste a minőségi jobboldali alkotásokat és alkotókat, szívesen írt róluk. Rubin Szilárdról például, többet írt az ÉS, mint bárki más: a kormánypárti harcosok talán jobban is körül nézhetnének saját soraikban: ez mindenkinek jót tenne.

Tudnunk kell, hogy közel a szakadék

A mai Magyarországon már az is nagy dolog, ha képesek vagyunk megőrizni a józan eszünket – mondja a Független Hírügynökségnek adott interjúban Szüts Miklós festőművész. Szerinte a legnagyobb bajok okozója az, hogy hazánkban elmaradt az igazi polgárosodás, emiatt hiányoznak az emberekből evidens polgári értékek, a tolerancia és a szolidaritás. Azt is hozzáteszi, hogy azt a demokrácia-fogalmat, amelyről a rendszerváltáskor ábrándoztunk, szép lassan elfelejthetjük. Mint ahogy azt a kulturális tőkét is, amelyről azt hittük végigkísér majd bennünket.  Szüts azt sem érti, mi az, ami embereket a diktatúra felé robogó rendszer szavazóivá tesz. A művész az interjúban beszél Esterházy Péterrel való kapcsolatáról is, akivel közös könyvet is adtak ki, és akit angyalnak nevez annak kegyetlenségével és távolságtartásával.

 

Ezt a képet mikor festetted?

Tegnap.

Minden nap dolgozol?

Lényegében igen. Úgy járok be ide a műtermembe, mint egy normális munkahelyre.

És van már címe ennek a képnek?

Nem, még nincs. Ja, de van, hiszen már feltettem a weboldalamra. Nézem: Eső Velencében – ez a címe. Tudod, én úgy vagyok a képeimmel, hogy miután elkészült, lefotózom, belepróbálom egy keretbe, és megmutatom, vagy a fotót elküldöm a feleségemnek. Ő ugye szakmabeliként – Vojnich Erzsébet festőművész (L.P.) – mond róla véleményt, vagy azt, hogy még egy kicsit (nagyot?) babráljak vele, vagy azt, hogy szerinte ez rendben van. Akkor aláírom, és kész. Egyébként, ha időnként írok valamit, azt is elsőként neki küldöm el, miközben pontosan tudom, hogy melyik mondatokba fog beleakadni. Ő egy szentimrevárosi úrilány, tehát vannak olyan mondatok, amelyek az ő finom ízlésének soknak bizonyulnak, és akkor én mérlegelek, hogy az ő véleménye ellenére benne hagyjam az adott mondatot, vagy nem. Egy-egyre állunk! Ő nagyon jó kontrollnak számít, mindenféle szempontból. Annyira emlékszem, hogy amikor engem felkértek arra az elhíresült, Operaház előtti tüntetésen a szónoklásra, látod voltak olyan idők, amikor az ilyen magamfajtát az ilyesmire rádumálhattak, szóval akkor a feleségemen kívül egy embert kérdeztem meg, hogy elvállaljam-e, ez Esterházy Péter volt. Mit gondolsz mit tanácsolt?

Hogy ne vállald…

Persze. De aztán mégis elvállaltam. Utólag megkérdeztem őt, hogy miért ezt a tanácsot adtad? Azt válaszolta, hogy féltett.

Mitől?

Attól, hogy bármilyen, kiszámíthatatlan következménye lehet egy ilyen szereplésnek.

És lett?

Nem. Gyakorlatilag semmi.

Ma is elvállalnád?

Most nem tudok olyan helyzetet elképzelni. Az egy tiszta történet volt. Orbánék épp az Operaházban ünnepelték magukat, az új „alaptörvényt”, a demokrácia lebontásának egy fontos állomását. Mélységesen felháborodott és dühös voltam. Most ki kérne fel engem? Nem is olyan régen egy tüntetésen összeakadtam Karácsony Gergővel, és szóba került ez az operaházi beszéd, elmeséltem neki, hogy akkor, ott a színpadon micsoda gondolatok kavarogtak a fejemben. Többek között az is, hogy azt mondjam, menjünk be, és zavarjuk ki őket… Természetesen nem mondtam, nem mertem. Ennek ugyanis rettenetes a felelőssége, de a mára kivetítve: most vajon hol tartanánk?

Volt olyan gondolatod, hogy félreteszed a megírt beszédet, és ott rögtönzöl?

Kósza gondolat volt, és el is hessegettem. Rémisztő felelősség ám nyolcvanezer vagy akárhány emberhez beszélni…

Csak azért kérdezem, mert mielőtt elkezdtük volna az interjút, azt mondtad, hogy amikor nekiállsz festeni, még fogalmad sincs, hogy mi kerül majd a vászonra.

Az írás, pláne egy beszéd az más. Abban amatőr vagyok. Pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani. Arról beszélni például, hogy annak idején Csontváry küldött egy táviratot az akkori parlamentnek, amelyben ennyi állt: kedd délelőtt tízkor érkezem, Tivadar. Ezen százakárhány éve röhög mindenki, pedig nem kellene, ma senki nem tud egyetlen nevet sem említeni az akkori parlamentből, a Csontváryét viszont tudják… Ezeket is el fogják felejteni. Nekem, talán ez a magyarázata, eszembe se jutott az elhangzottnál militánsabb beszédet tartani. Nem gyávaságból, hanem mert tényleg beláthatatlanok a következmények (és vagyok én egy Petőfi?). De visszatérve arra a kérdésedre, hogy vállalnám-e ma is a beszédet. Úgy érzem, hogy én igyekeztem mindent megtenni azon a terepen, amely számomra kijelöltetett. Itt is ott is végeztem a dolgomat. Éppen ezért a lelkiismeretem nagyjából tiszta. Bár, természetesen sokféle feszültség van bennem.

Például?

Tegnap beszélgettem az egyébként már felnőtt gyerekeimmel, ebéd után voltunk, és az került szóba, hogy a rendszerváltás után egymillió hatszázezer ember került (örökre) az utcára, a nehézipar és a könnyűipar tönkremenetele miatt. Én soha nem voltam semmilyen pártnak a tagja, nem voltam döntéshozó, bár SZDSZ-es barátaim voltak szép számmal, de nem emlékszem, hogy erről a szörnyű drámáról bármit is gondoltam volna. Márpedig ez a felelősség finom kérdése. Hogy a szabadságnak és a liberalizmusnak a rózsaszín felhője, az ilyen „apróságokra” nem nagyon figyelmezett. A liberális értelmiségi diskurzusban nem volt benne az, hogy itt hirtelen majd’ kétmillió embert az éhhalál szélére sodortak. Visszagondolva az lehetett a fejünkben, hogy itt volt egy teljesen irracionális, piacidegen rendszer, ezek az iparágak durván deficitesek voltak: az irracionalitást azonnal meg kell szüntetni, legyünk józanok és piacképesek… Egy percre sem gondolt bele senki, hogy ennek milyen jóvátehetetlen, tragikus következményei lesznek. „Majd a józan piac megoldja a problémákat”. Ez bizony olyan bűn, amelyről az akkori értelmiségi is tehet.

De benned mikor fogalmazódott meg ennek az embertömegnek a sorsa feletti aggodalom?

Viszonylag gyorsan. A reménytelen szegénység azért elég szembetűnő. Tudod, aki a Ferge Zsuzsával barátkozik, annál ez a megvilágosodás elkerülhetetlen. Lehet, hogy innen is származik a baloldaliságom, ha van ilyen. Ez persze már 21-22 éves koromban megfogalmazódott bennem, már akkor azt gondoltam, hogy nem lehet másnak lenni, csak baloldalinak. Mondtam és gondoltam ezt, annak ellenére, hogy én egy keresztény, középosztálybeli, úri családból jövök. A nagypapám a Kúria elnöke volt, apai ágon is a nagyapám bíró volt, szóval ilyenek a felmenőim. Azért is említem ezt, mert a minap meghallgattam egy fiatal, nagyon okos, művelt, szimpatikus közgazdász előadását a Nyitott Műhelyben; ő magát sváb jobboldali család sarjaként jellemezte, és egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy a a kommunisták mindent elvettek a nagyszüleitől. És én meg azon tűnődtem, hogy nekem ettől a kommunistázástól összeugrik a gyomrom. Vagyis ez a fiatalember egészen máshonnan, „a túlpartról” beszél…

Hogy szembeálltok egymással?

Persze, az én fülemnek automatikusan. Mert az én szüleim nem azt mondták, hogy kommunisták, azt mondták: „ezek”. Vagyis ilyen direkt módon soha nem kommunistáztak. Csak, hogy értsd miről is beszélek: azok, akik így beszélnek, azok például a az MSZP tagjairól úgy vélekednek, hogy ők kb. a Kun Béla dédunokái. Sőt, kicsit továbbmenve, de azt hiszem nem túlozva: ebben már egy kis zsidózás is benne lehet. Ez egy nagyon furcsa világ, és tőlem nagyon távol áll, még ha ugyanonnan jövünk is, mármint a keresztény úri középosztályból. Vannak ismerőseim, akik pontosan látják a Fidesz összes aljasságát, akár meg is fogalmazzák azokat, és mégis: biztosan a Fideszre szavaznak. Miért? Mert velük az nem eshet meg, nem fordulhat elő, hogy ők a Kun Béla dédunokáira szavazzanak? (Nota bene ez a fiatalember biztosan nem Fidesz szavazó.)

Ebből ugye az is következik, hogy látják, tudják, hogy a Fidesz, amúgy nem egy jó választás, de az is következik, hogy egyszer véget kell érnie ennek a kunbélaságnak, egyszer ki kell ebből jönnie a baloldalnak. Nem?

Nézd, én arról beszélek, miközben tudom, hogy ebben az egészben rettenetesen nagy a sara a baloldalnak, de ugyanakkor meg akarom érteni, hogy mi van ezeknek az embereknek a fejében? Miért kommunistáznak? Az én családomban, de feleségemében sem így volt. Ők úgy fogalmaztak: államosították, elvették, szóval nem nevezték meg a patásördögöt. Ebben az egészben félek, hogy súlyosan benne van a katolikus egyház is. Nem véletlen, hogy már –mondjuk – Ferenc Józsefnek is büdös volt, és felmondta a vatikáni egyezményt. És ki is kötötte újra? Horn Gyula. (Igazi ostobaság volt, egy szavazatot sem hozott, persze.) Én azt nem tudom megítélni, hogy ez a keresztény úri középosztály mennyire antiszemita is egyben, miközben kommunistázik. Valamennyire biztosan. Nálunk otthon, gyerekkoromban is volt egy nagyon lájtos zsidózás, aztán ahogy múltak az évek leszoktattuk a szüleinket róla.

És hogy jöttél ki ebből? Ha jó így egyáltalán a kérdés.

Egyházi iskolába jártam, a ferencesekhez. Ott az ilyesmi nem fordulhatott elő. Hogy mára mi lett ebből a hajdan nagyon puritán rendből, azt már a politika hozta… Amit én, mint legfontosabb morális tanítást a szüleimtől kaptam az egy egyszerű német mondás: „Bei uns macht man sowas nicht” ami lefordítva leginkább így hangzik: a magunkfajta ilyesmit nem csinál. Tehát hogy egyfajta polgári ethoszból nem engedhetünk.

De mi az, amit a magunkfajta csinál?

Az első számú feladatunk, ami ma Magyarországon már nem kis dolog, megőrizni a józan eszünket. Másrészt pedig én meg vagyok arról győződve, hogy a bajok nem most, hanem valamikor a tizenkilencedik században kezdődtek. Hogy nem jött létre az igazi polgárság. Ha lett volna Magyarországon igazi polgári tradíció, akkor talán nem nézték volna tétlenül, szemlesütve hatszázezer honfitársuk haláltáborokba hurcolását. Vagy ha lett volna Magyarországon igazi polgári tradíció, akkor azt a másfél-kétmillió embert, amelyről beszéltünk, nem küldték volna a rendszerváltás után egyszerűen az utcára. Rettenetes bűnök terhelik a történelmünket, és ennek egyik legfőbb oka a polgárosodás elmaradása, vagy nagyon csökevényes megvalósulása. Ami polgárosodás történt itt, a múlt század elején, azt javarészt a zsidók csinálták. Gondolj csak – mondjuk – arra a híres kiállításra, ami egy virágzó, békés zsidó közösség sorsáról, konkrétan elpusztításáról szólt Pápán… (Gyekiczki András és Rajk László felejthetetlen munkája.) Megismétlem: ami baj van ma Magyarországon, azok nem 2010-ben kezdődtek, hanem legalább 120 éve.

De mik ezek a bajok?

Az intolerancia, a szolidaritás, az evidens polgári értékek hiánya. Érdekes lenne egy nagy felmérést csinálni, hogy mit gondolnak az emberek a szabadság fogalmáról Magyarországon.

Miért feszítenek ezek téged, ha nem ezt hoztad otthonról?

Mert megvan mindenben a magunk felelőssége. (Még az Auschwitzba menő vonatokéban is, pedig akkor még meg sem születtem.) Nem lehet nem látni a hazugságokat, a pitiánerségeket, az arcátlanságokat.

Felvázoltad a mostani helyzet történelmi hátterét, mit látsz előre?

Orbán Viktorral szemben én nem gondolom, hogy neki minden oldalról tenger mossa a lábacskáját, hanem azt, hogy mi Európa közepén vagyunk, vagyis a kérdést, amit feltettél úgy kell megfogalmazni: mit gondolunk Európa jövőjéről. Mert a kettő szervesen összefügg. Egyelőre egyikőnk sem tudja, hogy a polgári, demokratikus tradíció, amely összetartotta és mozgatta Európát megmarad-e, illetve mennyi marad meg belőle. Vannak rémisztő, és vannak vigasztaló jelek. Egy biztos: azt a fajta demokrácia-fogalmat, amelyről ábrándoztunk ’90-ben, azt szép lassan elfelejthetjük. Ennek valószínűleg vége van.

De mi van, mi lesz helyette? Konrád György azt mondta: ő még nem élt demokráciában. Te meg azt mondod, hogy vége a demokráciának.

Európában! Egyébként teljesen egyetértek Konrád Gyurival, legfeljebb, ha egy év volt az életünkben, amikor azt hihettük, érezhettük, hogy eljött a normalitás ideje. Hogy végre nem félhazug ideológiák töltik be az életünket.  Akkoriban azt hittem, hogy van egyfajta kulturális tőkénk, ahogy azt Szilágyi Ákos írta egy esszéjében, ami majd végigkísér bennünket. De nagyjából az is elveszett.

Ha már kultúra… Te mit festesz?

Épeszű ember a saját képeiről sose beszél. Egyébként nem tudom.

Csak tudod, hogy milyen gondolataid vannak.

Nincsenek gondolataim. Festői gondolataim nincsenek. Ez szakma. Ha megkérdezted volna Esterházy Pétert, hogy mit ír, (amikor nem publicisztikát ír) azt válaszolta volna, hogy nem tudom. Megy kezem, csinálom a mondatokat. Természetesen fel tudom mondani, amit az elmúlt ötven évben rólam, vagy a képeimről írtak.

De elemzik, értékelik, magyarázzák a festményeidet. Te meg ilyenkor rácsodálkozol, hogy jé, ezt festettem volna?

Figyelj, ennél a dolog sokkal egyszerűbb, az ember annyira szereti, ha dicsérik. Örülsz, ha az emberek szeretik a képeidet. Pár napja volt itt néhány barátom, megmutattam nekik az utolsó fél évben festett képeimet. Hát amennyi – számomra – zöldséget összehordtak… De én csak hallgattam. Merthogy ez az ő történetük volt. Azt tudom, mondjuk, hogy szívesen festenék savanyú cukorszínű képeket, de nem tudok. Nem jár arra a kezem.

Mert sötétek a gondolataid?

Értsd meg: nincsenek gondolataim.

Nem hiszem el. Biztos vagyok benne, hogy vannak gondolataid.

A világ felől folyamatosan gondolkodom valamin. De, amikor én húzom az ecsetet, annak akkor ahhoz semmi köze nincs…

Tehát nincs benne Orbán Viktor.

Nagyon súlyosan nincs benne.  Azt én meg tudom ítélni, ha akarom, (de nem akarom!), hogy az egyik képem derűsebb, a másik meg kevésbé. Egyetlen olyan képem van, ami életem egyik legdrámaibb pillanatában készült, amikor az Esterházy Péter haldoklott, és akkor, nagyon-nagyon nem festői módon, arra gondoltam, hogy elbúcsúznék tőle egy képpel. Ilyet soha, se előtte, se azóta nem csináltam. Itt volt, ahol most ülünk, ezen az asztalon a kép, még csurom vizesen, amikor megszólalt a telefon, és hívott Esterházy felesége, hogy meghalt a Péter. Vagyis ez a festmény abban az órában született.

Mi kötött össze benneteket Esterházyval?

Iszonyú jókat tudtunk együtt röhögni. Azt hiszem kölcsönösen szerettük egymás eszét. Nekünk mindig volt valami megbeszélni valónk. Ő is olyanfajta ember volt, aki mindig arról beszélt, ami éppen foglalkoztatta. Aztán ezt „szépen kiendlizve” olvashattuk egy hét múlva – mondjuk – az Ésben.

És te mit próbáltál ki rajta?

Péter (Morcsányi Géza szép szavával) olyan volt, mint egy angyal, annak minden kegyetlenségével és távolságtartásával is. Röviden és egyszerűen: iszonyú sokat lehetett tőle tanulni. Ő minden mondaton elgondolkodott, mielőtt kimondta, amitől a mondatnak halálos súlya lett. Soha nem kaptam rajta olyanon, hogy indulatból mondott volna valami olyasmit, amit egy óra múlva megbánt. Pedig ilyesmi velünk, emberekkel bármelyik pillanatban előfordul. Vele soha.

Pedig ott volt benne mindig az indulat, csak elrejtette őket a szavakban, mondatokban…

Ezért mondom rá, hogy egy angyal, mert az angyaloknak nincsenek igazi indulatai. Fölötte van. Fölé lát. Például igyekeztünk, (most már csak én igyekszem) megérteni, rájönni, hogy becsületes, tisztességes, intelligens, világos gondolkodású embereket mi visz rá arra, mi az a történelmi kényszerpálya, ami őket mindmáig egy durva, diktatúra felé robogó rendszer hűséges szavazói közt tartja?  Hol van-volt náluk, ezeknél az embereknél, az a pici váltó, ahol másfelé gurult a vonat, és miért nem képesek kiszállni? Tudniuk kell, hogy közeleg a szakadék.

FRISS HÍREK

Soros nyitot...

Vereséggel a...

tévhitek fogságában

Utat keres a...

Orosz támasz...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK