Kezdőlap Címkék Erdogan

Címke: Erdogan

Egy hét – Magyar futballsikerek a világbajnokságon

Ez a hét a magyar futballsikerek jegyében telt el. Igaz, nem vagyunk ott a világbajnokságon, de nekünk nem is kell ott lennünk ahhoz, ha valahol győzni akarunk. Márpedig mindig győzni akarunk, mert mi erre vagyunk teremtve. Heti összefoglaló.

Igaz, egyelőre a stadionokkal nem túlságosan jól Horvátország  labdarúgó válogatottja menetel, de ezt is a mi nevükben teszik, ha gólt rúgnak helyettünk rúgják. Nem kisebb futballszakértőtől tudjuk ezt, mint Orbán Viktor miniszterelnöktől, aki a NATO csúcson – ahol nem mellesleg többször is Trump amerikai elnök közelében fotóztatta magát – a következőket mondta: „Magyarország mindig a Duna menti futballkultúra része volt, ezért a horvátok sikere persze a horvátoké, de egy kicsit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen ez a régió dicsősége is”.

Vagyis, ha Modric, vagy valamelyik társa gólt rúg horvát színekben, akkor azt a gólt egy kicsit mi rúgtuk. És ez így van rendjén, nem azért építettük azokat a bazi nagy stadionokat, hogy aztán ne osztozzunk a horvátok dicsőségében.

És a klubcsapataink is igen jól szerepelnek a nemzetközi porondon. Mind a négy csapatunk még versenyben van, igaz, a jövő heti visszavágók után ez már nem lesz így. A Vidi (és ez most nem becézés, a szurkolók nagy bánatára így hívják egy ideje a Videotont) és a Ferencváros döntetlent játszott, a Budapest Honvéd és az Újpest kikapott.

Ha van olyan ember, akit a részletek is érdekelnek, azok kedvéért elmondjuk: csütörtökön este a Ferencváros hazai pályán 1-1-es döntetlent játszott az izraeli Makkabi Tel-Aviv csapatával, visszavágó egy hét múlva, nem túlságosan vérmes esélyekkel. Az Újpest Bakuban játszott és egygólos előnyről végül 3-1-re kikapott az azeri Neftcitől. A Budapest Honvéd szerdán 2-1-re kikapott a macedón Rabotnicki Szkopje otthonában, a legesélyesebbnek a bajnok Vidi FC látszik, amely még kedd este játszott 1-1-es döntetlent a luxemburgi Dudelange otthonában. A BL főtáblára kerüléshez a székesfehérváriaknak négy párharcot kellene megnyerniük.

Amúgy 28 éve fordult elő utoljára, hogy a négy, nemzetközi kupában szereplő magyar csapat közül egyik sem tudta megnyerni a selejtező első mérkőzését, igaz, akkor nem luxemburgi ellenféllel, hanem például a fénykorát élő Maradonával felálló Milan volt az egyik ellenfél.

Ezzel együtt elmondhatjuk, hogy jó úton haladunk. Épülnek az újabb stadionok, hamarosan a Puskásról létesítmény is elkészül, ha tartani tudjuk a tempót, és ilyen ütemben fejlődik a magyar futball, akkor jövőre még az is előfordulhat, hogy nemcsak Horvátország, de a velünk ugyancsak baráti viszonyban lévő Lengyelország is világbajnoki döntőt játszhat. Sőt, ha jól viselkednek, még a bolgároknak is van erre esélyük, Magyarországon kívül ugyanis Bulgária volt ez egyetlen uniós ország amely képviseltette magát Erdogan török elnök beiktatásán.

A magyar fölény egyébként a török fővárosban is megmutatkozott, mégpedig azáltal, hogy nem is egy, hanem két Orbán jelent meg az ünnepélyes beiktatáson, majd az azt követő fogadáson. A magyar miniszterelnök ugyanis Gáspár fiát is magéval vitte. Utóbbiról ugyan nem lehet tudni, hogy milyen minőségben vett részt a ceremónián, feltehető, hogy nem a hamarosan országos hálózattal rendelkező Felház nevű egyház vezetőjeként domborított az Erdogan tiszteletére összegyűlt vendégseregben.

Más fontos dolog szerencsére nem történt Magyarországon, a parlamenti ellenzék – a DK kivételével – megszavazta, hogy az országgyűlési képviselők a minimálbér háromszorosát, hozzávetőlegesen havi 900 ezer forintot vihessenek haza. Mondhatnánk erre, amit Józsi bácsi szokott mondani a kocsmában  Dunarettentőn: ne azt nézzük, hogy mennyit keresnek, hanem a kezüket figyeljük inkább, vagyis azt, hogy mennyit találnak.

Betiltották a németországi Ottoman bicikliklubot

0

Horst Seehofer belügyminiszter szerint a mintegy 300 tagú török banda veszélyezteti a közbiztonságot Németországban. A miniszter rendeletét megelőzően a rendőrség nagy razziát tartott több német tartományban, ahol a kerékpáros klub rengeteg bűntényben benne volt.

Stuttgartban a klub nyolc tagjának a pere folyik. A vádak: gyilkosság, nemi erőszak, prostitúcióra való kényszerítés, kábítószer kereskedés stb. Németországban igen népes török közösség él: már az ötvenes évektől érkeztek vendégmunkások Törökországból, ahol akkoriban óriási volt a munkanélküliség. A török közösség nagyrésze beilleszkedett, de sokan nem vették át a németek értékrendjét. Legutóbb a választások alkalmából kiderült

a törökök többsége Erdogant támogatja,

aki vissza akarja állítani az iszlám szokások egy részét a hétköznapi gyakorlatba. A modert török állam megalapítója, Kemal Atatürk a vallás háttérbe szorításával akarta modernizálni Törökországot.

A nagyszámú muszlim menekült, aki 2015-ben érkezett Németországba, kiélezte az ellentéteket a befogadó állam polgárai és az iszlám szokásaihoz ragaszkodó kisebbség között. Horst Seehofer belügyminiszter, a bajor CSU vezére, azon az állásponton van, hogy a kisebbségeknek el kell fogadniuk a többség értékrendjét Németországban. Ezért tiltotta be a bicikliklubot.

Győzött az iszlám Törökországban

0

„A török államfő felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek. Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben.”

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Lezajlott a törökországi sorsdöntő választás, amit a jelenlegi iszlamista elnök Recep Tayyip Erdoğan 52,5 százalékkal épp, hogy megnyert. Az ellenzék viszont jelentős mértékben elveszített, hisz jelöltje, az 54 esztendős Muharrem İnce csak 30,7 százalékot szerzett. A világ rácsodálkozott a végeredményre; sikerült mind a Nyugatnak, mind pedig a török demokratikus ellenzéknek oly mértékben beleélnie magát a lehetséges győzelembe, hogy a csalódás most felér egy – Törökországban amúgy sem ritka – puccsal. Pedig a jelek szerint feltűnő mértékben nem manipulálták a végeredményt, ha voltak is szabálytalanságok, azok mértéke csak szépített a végeredményen, de érdemben nem befolyásolta azt.

Másrészt az abszolút többség, mely szükségtelenné tette a második fordulót – legalábbis az elnökválasztás szempontjából – törékeny. Ám az előzményekből ítélve ez nem inti majd óvatosságra Erdoğant. Számára az 52,5 százalék nagyjából annyit jelent, mintha 99 százalékot kapott volna. Tehát csak hetek, esetleg hónapok kérdése, hogy teljes egészében kiépítse az egyedül rá szabott végrehajtói hatalmat, mely formálisan olyan lesz, mint egy francia elnöki rendszer, tartalmában pedig olyan, mint ami az ottomán iszlamista hagyományoktól elvárható.

Ahova 2018. június 24. éjjelén Törökország elérkezett, az tulajdonképpen a Kemál Atatürk-i világ- és nemzetszemlélet végső agóniája; talán már tényleges halála.

Atatürk megteremtette a török nemzetállamot, s ezzel az ország a 20. században a Közel-Kelet és részben Dél-Kelet-Európa stabil középhatalmává fejlődött. Erdoğan a 21. században más sorsot szán országnak: 10-20 éven belül átlépve a 100 milliós népességet, a török vezetőnek Törökországgal regionális nagyhatalmi tervei vannak. Iszlamista válasza a kor kihívásaira lehet rendkívül ellenszenves, sőt a nyugati értékek szempontjából förtelmes, mégis adekvát válasz: ha nem is globális mértékben, de lokálisan egyfajta etnikai-kulturális integrációt igyekszik megvalósítani, ideológiával egyesítve a türk kultúrájú területeket, ahol a lingua franca nyilvánvalóan a török nyelv.

Ami az ellenzéket illeti – nagy tanulság ez európai, s főként magyar szempontból – megvalósította azt, amiről minden Erdoğant veszni látni kívánó álmodozott: a fő erői összefogtak.

Elnökjelöltként egyetlen ember mögé állt be minden demokratikus – és némi jóindulattal demokratikusnak tekintett – párt. A kurd párt (HDP), mely 10,1 százalékot elérve bejutott a parlamentbe (10 százalékos a küszöb) ugyan nem volt a koalíció része, de elnökjelöltje, Selahattin Demirtaş börtönben ül, onnan kényszerült kampányolni, és ha ő is beállt volna İnce mögé, az akkor sem tudta volna legyőzni Erdoğant. Az ellenzéket évtizedes szunnyadásából felrázó, némi karizmatikussággal is rendelkező İnce messze lemaradt Erdoğan mögött.

Miért? – teszi fel ma mindenki a kérdést. Hisz minden feltétel adva volt: (1) a török társadalmat tökéletesen kettéosztotta a tizenhat évnyi erdoğani politika, s akár még többséget is szerezhettek volna, ha sikerül átbillenteni a mérleg nyelvét. (2) Bár a sajtót és annak munkatársait nyíltan üldözte a rendszer az elmúlt években – az elmúlt hónapokban meg kiemelt mértékben –, de van szólásszabadság, vannak nagy független vagy ellenzéki lapok, a sajtó alapvetően szabad, az információk mindenkihez eljuthattak. (3) Láthatóan igen nagy tábora van annak a félelemnek, mely az iszlamizáció előretörését kíséri, s amely tisztában van azzal: az atatürki politika minden eddiginél egységesebbé formálta Törökországot, a világ leghatékonyabb védelmi rendszerének – a NATO-nak – a tagjává tette, s megóvta a térségi háborúktól.

Erdoğan ezzel szemben minden szomszédjával hideg vagy „meleg” háborút vív; az ország NATO tagsága ennél formálisabb és gyengébb már nem is lehet, mint ma; szövetségesei nincsenek, csak alkalmi – és Oroszországhoz hasonló igen kétséges – partnerei.

És mégis: Erdoğan többséget kapott. (Igaz, a mögötte álló AKP csak 42,5 százalékot, de a törvényhozási munkában érdekeiket ütköztető ellenzéki többség aligha fog összeállni.)

De miért is győzhetett Erdoğan?

A kérdés közel sem olyan szónoki, mint amilyennek első hallásra tűnik. Az államfő és a mögötte álló AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) olyan társadalomépítésbe fogott, amilyenre ellenzéke egyelőre képtelen.

Felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban – ráadásul egy olyan messze elmaradott többségű államban, mint Törökország – a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek.

Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az államfő az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben. Korábban esztelenségnek tűnt, hogy Erdoğan és az AKP látványosan szembefordult az Egyesült Államokkal visszautasítva annak kritikáit, és feladta integrációs terveit az Európai Unióval, ám ma már látjuk, hogy mindez egy logikus folyamat része.

Nagy tanulság ez azon európai társadalmak számára is, melyekben egyetlen párt autoriter hatalmának kiépítése zajlik, s ahol az ellenzék önnön demokratikus kínálatán túl nem tud egyebet nyújtani a népnek; főként egy koherens ideológia kidolgozására és elfogadtatására képtelen.

Orbán Viktor elsőként gratulált Erdoğannak.

Erdogan: háború a kereszt és a félhold között?!

0

Kemény szavakkal ítélte el Kurz osztrák kancellár döntését Erdogan török elnök, aki a választási kampány kellős közepén mondott dörgedelmes beszédet Ausztria ellen. Sebastian Kurz bezárásra ítélt egy mecsetet, melyet külföldről pénzeltek és amely iszlamista nézeteket terjesztett.

Az osztrák kancellár hangsúlyozta: Ausztriában nincsen helye párhuzamos társadalmaknak! Az országban jelenleg 360 ezer török él, közülük 117 ezer a török állampolgár. Sok más muzulmán is él Ausztriában, ahol egyre több az olyan mecset, melyet külföldiek finanszíroznak és amelyekben külföldi prédikátorok terjesztenek olykor iszlamista nézeteket.

Németországban, ahol nagyszámú török él, Merkel kancellár úgy foglalt állást, hogy az iszlám része a német társadalomnak. Bajorországban viszont, ahol a CSU kormányoz, az állami intézményekre kitették a keresztet, hogy hangsúlyozzák az évezredes tradíciókat. A vallás felhasználás politikai célokra – ez Erdogan elnök stratégiája. Ezzel szerezte meg egyedülállóan erős pozícióját Törökországban, ahol brutálisan leszámolt ellenfeleivel. A kereszt és a félhold ellentéte a régmúlt időket idézi amikor a szultán csapatai ostromolták Bécs városát /1683/. Akkor a szultán csapatai hatalmas vereséget szenvedtek, és ezt követően keresztes háború indult Magyarország felszabadítására /1686/. Erdogan nem véletlenül idézi a történelmi időket hiszen a Balkánon is nyomul előre: Bosznia-Hercegovinában is tartott választási nagygyűlést, de növelni igyekszik a befolyását Szerbiában és Montenegróban is.

Az Európában élő törökök jelentős számban támogatják Erdogan politikáját, mert másodrendű polgárnak érzik magukat új hazájukban. Az Európai Unió elutasítja Erdogan politikáját és brutális módszereit. A török elnök viszont azzal érvel: ő a mérsékelt iszlám híve! Azokban a mecsetekben, melyeket ő pénzel, nem hirdetnek dzsihádot. Vagyis ily módon az EU tagállamai megóvhatják saját muzulmán fiatalságukat attól, hogy szélsőséges – elsősorban arab – prédikátorok terroristákat csináljanak belőlük. Sem a német sem az osztrák kancellár nincs könnyű helyzetben hiszen a muzulmán lakosság egyre nő és mindenképp szeretnék megóvni attól, hogy a fiatalok dzsihád harcosok legyenek. Erdogan politikai iszlámja kétélű fegyver. A kereszt és a félhold háborújának vizionálása aligha győzi meg az európaiakat arról, hogy érdemes együttműködni Törökország elnökével, aki egyre inkább a szultánok örökösének képzeli magát…

Orbán még érzékeny a nemzetközi nyomásra – Interjú Kőszeg Ferenccel

  • a Helsinki Bizottság nem Sorosból él

  • a jogvédelmet a kormány ellenségnek tekinti

  • minden megállapodást felmondott a Fidesz

  • Orbán nem Sztálin és nem is Erdogán

  • ma sem tudja kire szavazna

 

Rosszabb állapotban van a magyar Helsinki Bizottság, mint mikor…

Nem, sokkal jobb állapotban van.

Anyagilag, vagy erkölcsileg?

Minden szempontból. Én már nem veszek részt a napi munkában, de ismerem a szervezet tevékenységét, részint, mert a Bizottság honlapjáról bárki megismerheti, részint mert tagja vagyok a bíróság által bejegyzett közhasznú egyesületnek, amely évente megvitatja és jóváhagyja a munkaszervezet beszámolóját az előző év munkájáról, illetve  a következő időszakra vonatkozó tervekről. Az, hogy a Helsinki  Sorosból él, egyáltalán nem igaz, ezt a Soros-alapítvány belső szabályzata sem engedné meg; az alapelv az,  hogy „Soros” a működési költségeknek legfeljebb a harmadát finanszírozza. A zárszámadás szerint amelyet most májusban fogadott el az egyesület közgyűlése,

a költségek negyedét fedezte a Soros-féle Nyílt Társadalom alapítvány, a további kiadások egyik forrása az Európai Unió, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága volt;

ezek a szervezetek csak olyan tervekre adnak pénzt, amelyek a saját feladataikkal egybevágnak, és szigorú elszámolást követelnek. Fontos forrást jelentenek a nyugati magánalapítványok is; az ő növekvő támogatásukban szerepet játszik az is, hogy tudják, az Orbán-kormány, amelynek igen rossz híre van a nyugat-európai és az amerikai sajtó nagy részében, igyekszik ellehetetleníteni a jogvédő szervezetek tevékenységét. Ez azonban nem volna elég a támogatáshoz; ennél fontosabb a Helsinki bizottság szakmai hitele, az például, hogy a bizottság sorra nyeri meg az elvi jelentőségű pereket Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bírsága előtt.

Az én nyitókérdésem arra irányult, hogy politikailag ma jobb helyzetben van-e a Helsinki Bizottság, mint a megalapításakor, vagyis akkor, amikor még ön irányította a szervezetet?

A politikai környezet sokkal rosszabb most. Ez azonban nem függ össze az én személyes szerepemmel. A helsinki mozgalom a Helsinkiben aláírt nemzetközi egyezmény civil értelmezése alapján 1976-ban indult meg. Ettől kezdve a szovjet tömb országaiban sorra alakultak a Helsinki egyezményre hivatkozó jogvédő csoportok. E csoportok tevékenységét a Szovjetunióban sok évi kényszermunkával, Csehszlovákiában börtönnel torolták meg, Magyarországon „csak” állásvesztés, pénzbírság, zaklatás volt a következmény. 1989-től ezek a csoportok bejegyzett jogvédő szervezetekké alakultak; Némelyek közülük – az oroszországi,  a lengyel, a bolgár, a magyar – erős civil szervezetté váltak, amelyeknek  a munkáját az állami szervek is elismerték. Így kötöttünk megállapodásokat a rendőrséggel, a határőrséggel, a büntetés-végrehajtással. A megállapodások felhatalmaztak bennünket arra, hogy megfigyeléseket végezzünk olyan intézményekben, amelyek különben nagyrészt el  vannak zárva a nyilvánosság elől. Boross Péter ellenezte ezt a civil tevékenységet.

A Magyar Helsinki Bizottság hivatalosan 1989-ben alakult meg, de tényleges tevékenységét 1994-ben kezdte el.

Addigra a helyzet sokat változott, nemcsak azért, mert Boross helyett Kuncze Gábor lett a belügyminiszter, hanem mert a civil jogvédelem szerepe a többi volt szocialista országban is fontosabbá vált. A büntetés-végrehajtással a megállapodást például már az első Fidesz-kormány idején, Dávid Ibolya minisztersége alatt írtuk alá, a börtön-megfigyelés hatékonyan működött egészen a közelmúltig.   Ezeket a megállapodásokat nem bántották, egészen mostanáig. A politikai és „lelki” támogatást a civil szervezetek elleni fellépésre az Orbán-kormány megítélésem szerint Putyin Oroszországától kapja: a jogvédelmet az orosz elnök is uralma fő ellenségének tekinti.

Mert most már nincs semmi?

Valamennyi megállapodást felmondta a Fidesz. Az utolsó megállapodás, amelyet elnökként aláírtam, 2007-ben, azt tette lehetővé, hogy a zárt idegenrendészeti szállások (magyarán: börtönök) rendszeres felkeresésén kívül megfigyelhessük a határon történteket is. Vagyis ott lehettek a munkatársaink a határátkelőhelyeken, vizsgálhatták, hogy miként folyik a beléptetés, illetve kiadtunk rendszeresen tájékoztató füzeteket is.

Merre mennek a dolgok? Mit akar elérni a Fidesz?

Nehéz erre válaszolni. Az biztos, hogy folyamatosan rágalmazzák a Helsinkit, mégpedig azzal, hogy a szervezet a migrációt támogatja. A migráció, a migráns semmit sem jelentő szitok-szó, amely kizárólag propagandacélokat szolgál. A külföldieknek minden országban sok csoportja van: vannak vendégmunkások, ösztöndíjas diákok, kutatók, befektetők, házastársak. Ez mind migráns. Ennek a nagy, heterogén csoportnak a kisebb részét képezik a menedékkérők, akik üldöztetés vagy háborúk, polgárháborúk elől menekülnek el a hazájukból. Az ő befogadásukra a genfi egyezmény továbbá az Európai Unió jogszabályai kötelezik az egyezményeket aláíró országokat. A genfi egyezmény 1951-ben kelt, a felbomló szovjet tömb országai közül elsőként Magyarország csatlakozott hozzá 1989 tavaszán. A menekültek ügyét az amszterdami szerződés tette közös európai üggyé, a csatlakozásig Magyarországnak még öt éve volt, hogy meggondolja, csatlakozik-e az államok közösségéhez, amelynek tagjaként el kell fogadnia közös szabályokat. A Magyar Helsinki Bizottság sosem a migrációt támogatta általában, hanem azt próbálta elérni, hogy a menedékkérőkkel a magyar hatóságok úgy viselkedjenek, ahogy azt a nemzetközi egyezmények és a nyomukban elfogadott magyar törvények előírják. Ha van olyan jelenség, amely erősíti a migrációt, akkor azt a kormány csinálja, például a letelepedési kötvényekkel. A kötvényeket azért vásárolják meg, hogy kevesebb kötöttséggel utazhassanak, vállalkozhassanak az Unióban. Ráadásul a kötvények veszteséget is okoznak a  államnak, lényegében tehát  a magyar adófizető finanszírozza,  hogy jómódú  EU-n kívüli külföldiek majdnem olyan szabadon működhessenek az Unióban, mintha valamelyik tagország polgárai lennének.  A haszon pedig, ami ebből keletkezik, az offshore cégek tulajdonosainak a zsebébe kerül.

De mégis, mit akarhat elérni az Orbán-kormány?

A migráció ellenes kampány nyilvánvalóan az embereknek az idegenektől való félelmére apellál. Éppen ezért kevernek össze tökéletesen különböző fogalmakat. Tehát Orbánék eredeti célja a migránsellenes hangulatkeltés volt, annak a homályos félelemnek a felerősítése, hogy az idegen az bajt okoz.

Ennek a demagógiának jelentős szerepe volt Orbán választási győzelmében.

Miközben egyébként az egészből egy szó sem igaz. Csak nézzünk körül itt a budapesti Belvárosban. Igazán nem szeretném, ha valaki idegenellenes vagy arabellenes érzésekkel gyanúsítana, csak a kormányzati propaganda álszentségét szeretném érzékeltetni. Itt van például az egykori Klotild-palota, most Buddha Bár Hotelnek hívják, és két jordániainak mondott, valójában palesztin vállalkozó irányítja.  Ugyanez a két vállalkozó vásárolta meg a Párizsi udvart. Mindketten Orbán Viktor baráti köréhez tartoznak, a Buddha Bár Hotel megnyitóján Orbán mondott beszédet, felolvasták Abdullah jordániai uralkodó üdvözlő levelét,  az eseményen jelen volt Erdő Péter bíboros is. A Párizsi udvar megvásárlása után a beruházók az átépítésre nyolcmilliárd forintot hitelt  kaptak az Exim banktól, amely banknak, ugye, az lenne a küldetése, hogy magyar vállalkozásokat támogasson. A Párizsi udvar átépítését a kormány nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházássá minősítette. Ez azt jelenti,  hogy az építtetőnek egy sor változtatáshoz nem kell engedélyt kérnie. Pilvax, a márciusi ifjak legendás kávéháza most libanoni étterem, a szomszédos ékszerüzlet ugyancsak arab tulajdonba került. Ha volna hatékony ellenzéki sajtó, ezeket a tényeket szembesítené a kormány idegenellenes mocskolódásával.

A készülő törvényről mi a véleménye?

Azt hiszem, még nem lehet pontosan látni, mi lesz belőle A társadalmi tiltakozásra Orbán, győzelme tudatában, kevésbé, de a nemzetközi nyomásra elég érzékeny. Most például komolyan vetődött fel, hogy a Fideszt kizárhatja, többek között a Stop Soros miatt is a Európai Néppárt a soraiból. Feltehetően nem fogják megtenni, de az orbáni kötekedésnek vannak határai. Nem akarok persze túlzottan optimistának mutatkozni, de azért Orbán nem Sztálin,  még csak nem is Erdogán.

Ez a pici  ország az  Európai Unió tagja, és az is akar maradni.

Mennyit  jajgatnak amiatt is, hogy esetleg csökkenni fog az uniós támogatás. Az a Fideszben is tudják, ha elmérgesedik a viszony, ha az Európai Néppártban is felerősödik a bírálat Orbán rendszerével szemben, sokkal nagyobb csökkentésre kell számítaniuk.  Persze az Orbánéval rokon jobboldaliság is erősödik. Tegyük hozzá, egész Európában fogy a népesség, legnagyobb arányban éppen a volt szocialista országokban. A népességfogyás szinte elkerülhetetlenné teszi a bevándorlást.

Úgy tudom, hogy annak idején ön jó kapcsolatban volt Orbán Viktorral, nem?

Ez túlzás. Ismertük egymást, és még 1990 előtt volt egy sor közös megbeszélés a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megalapítása kapcsán. Ennél erősebb kapcsolatunk nem volt. Az azonban biztos, hogy az SZDSZ-ben úgy gondoltak a Fideszre, mint a liberális párt utánpótlására. Az volt róluk a vélemény, hogy ezek a fiúk mindent tudnak, és mindent jobban is csinálnak, mint mi, öregedő demokraták.

Azt mikor érzékelte először rajta, hogy politikailag más irányt vett?

A taxisblokád idején. Az SZDSZ-ben erős volt a lelkesedés. Számomra a blokád azt jelentette, hogy a társadalom elégedetlen a rendszerváltással, radikálisabbá  akarja tenni. Az MDF viszont restaurációs törekvésekről beszélt, teljesen alaptalanul. A lelkes SZDSZ-esek, akik teát és szendvicset vittek az úttorlaszokhoz – ma azt mondom: naiv módon – azt remélték, hogy ez a mozgalom el fogja söpörni „a megalvadt struktúrákat”, a nemzetbiztonságinak átkeresztelt állambiztonsági szervezetet, a nagytőkéssé gazdagodott volt pártkádereket.

A Fidesz tartózkodása az esettel kapcsolatban furcsa volt, és valaki azt mondta, azért alakulhatott így, mert a Fidesznek nem volt ’68-as élménye.

68-ban az akkor huszonöt évesek feszülten figyelték, mi történik Párizsban és Prágában. A Fideszesek még óvodába jártak.

Ön szerint mi kellene ahhoz, hogy most változások legyenek Magyarországon?

Van egy híres tocquevillei elemzés arról, hogy miközben a jakobinusok azt vallottak: a királyságot el kell söpörni, valójában XIV. Lajos államszervezési eszményét valósították meg. Így aztán Franciaország az egyik legközpontosítottabb állam volt Nyugat-európában, egészen a közelmúltig. Az egységes és oszthatatlan Francia Köztársaság jakobinus jelszava máig él. Oroszországban 1917 után a cárizmus volt az  abszolút rossz, miközben már Lenin elkezdte a cárizmus  helyreállítását. És mi a hagyomány Magyarországon? Az olyan kormány, amelyet a választások nem tudnak megingatni. 1875-től 1918-ig, illetve 1922-tól 1944-ig volt parlament, a különböző pártok élesen vitáztak, de olyan, hogy választáson az ellenzék győzelmet aratott volna, lényegében nem volt. Ezt látom ijesztő hagyománynak. Erre épül a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely nem érzékeny a választásokra. Azt szokták mondani, a demokrácia kritériuma az, hogy vannak szabad választások. Szerintem azonban az is kritériuma, hogy legyen váltógazdaság is. Nem azt állítom, hogy minden negyedik évben új kormányt kell választani, hanem azt, hogy  legyen esély arra, hogy a választások váltást hoznak.

Ezzel azt állítja, hogy a Fideszt nem lehet választásokon legyőzni?

Az ember sose mondjon ilyet. De ez a legutóbbi választás szomorúan tanulságos volt, mert itt azt érzékelhettük, hogy sokaknak van elegük a Fideszből, és bizonyos közvéleménykutatások is azt mutatták, hogy a hatalma megingóban van, bár a Medián azt mondta, hogy a Fidesz akár kétharmaddal is nyerhet. Sajnos előrejelzése megint pontos és szakszerű volt. De hiába mondták sokan, hogy a pártoknak meg kell egyezniük,  technikai koalíciót kellene  létrehozniuk, akár a Jobbikkal együtt, a pártok nagyrészt elvetették az ajánlatot. A megegyezés révén akár húsz képviselővel lehetett volna többje az ellenzéknek. Persze ettől még nem bukott volna meg a Fidesz, de kiegyensúlyozottabb lett volna a parlament összetétele. És nem történhetett volna meg, hogy Orbán Viktor akkor módosítja az alkotmányt, amikor akarja.

Személyesen hogy éli ezt meg?

Bármilyen rossz véleménnyel vagyok a Fideszről, az ellenzék annyira konfúz és gyenge, és annyira képtelen összehangolt politikát követni, hogy ma megint nem tudnám, kire szavazzak. De bízom benne, hogy a Helsinki és néhány más civil szervezet ellenáll a nyomásnak.

Ön, aki a napi politika minden rezdülését ismeri…

…Nem ismerem. Azért nem, mert egyszerűen nem bírom hallgatni. A Bartókra van állítva a rádió, ott a kezünkben a távirányító, és abban a pillanatban, amikor híreket mondanak, kikapcsoljuk.

Az ajtó alatt, ahogy hallom, csak becsúsznak a hírek…

Elpletykálják.

Mit keres Erdogan választási plakátján Özil?

0

Németországban sokan bírálják Mesut Özilt és Ilkay Gündogant, a két török származású futballsztárt, akik részt vállaltak Erdogan török elnök választási kampányában. Mindkét játékos a németek futballválogatottját erősíti, ezért Németországban őket már saját polgáruknak tekintik. Különösen azt nehezményezi a német közvélemény, hogy Erdogan autokratikus rendszere mellett kampányolnak a török származású sztárok.

A német közvéleményt egy másik ügy is izgatja Erdogannal kapcsolatban, mert a Süddeutsche Zeitung megírta: német kémprogrammal figyeltette az ellenzéket a hatalom Törökországban. Az elmúlt hetekben sok ellenzékit ítéltek hosszú börtönbüntetésre Törökországban, ahol Erdogan mindenkivel brutálisan leszámol, aki megkérdőjelezi a hatalmát. Az EU gyakran bírálja Erdogan rendszerét és a csatlakozási tárgyalások a holtpontra jutottak.

De akkor miért ad el kémprogramokat a török titkosszolgálatnak a Finfisher nevű német cég, melynek a székhelye Münchenben van? – kérdezi a Süddeutsche Zeitung. Arra utalva, hogy a cég kizárólag állami megrendelésre dolgozhat, vagyis kémprogramjait nem értékesítheti a szabad piacon. Vizsgálat indult, hogy kiderítsék, ki adott engedélyt arra, hogy a törökök megszerezhessék a kémprogramokat, amely sok ellenzéki vesztét okozta Erdogan önkényuralmi rendszerében. A német törvények tiltják a kémprogramok eladását autokrata rendszereknek.

Az amúgy is feszült német-török viszonyt tovább terheli ez a két ügy, de ami ennél sokkal fontosabb: a német-török menekültegyezményt mindkét fél betartja. Vagyis évi 3 milliárd euróért Törökország megakadályozza az újabb menekültáradatot az EU irányába. Erdogan brutális rendszere erre a célra pompásan meg is felel.

Gyorsan megállapodott az ellenzék – Törökországban

0

A hazai ellenzéki pártok nyakig sárosak abban, ami történt, lemoshatatlan a bűnük, és épp most készülnek a hasonlóan szégyenteljes és aljas folytatásra. Be fognak ülni a parlamentbe, és négy év múlva ismét kétharmados vereséget fognak szenvedni. Ugyanazok, ugyanúgy.

No csak, létezik ilyen is: a legnagyobb török ellenzéki párt és három másik szövetséget köt a június 24-i előrehozott választásokra. Erdogan alig két hete jelentette be, hogy nem a rendes időben, 2019 novemberében lesznek a parlamenti választások.

A tét óriási, amennyiben Erdogan győz, megszűnik a miniszterelnöki hivatal és a parlamenti demokráciát elnöki rendszer váltja fel, a török diktátor számára az eddiginél is nagyobb, immár elsöprő hatalommal.

A török és a magyar választási rendszer között nyilvánvalóan sok a különbség, és nem is vagyok tisztában a törökkel, de az is nyilvánvaló, hogy Erdogan bejelentésére a török ellenzék, ellentétben a magyarral, képes volt nagyon gyorsan reagálni, és lényegében két héten belül egy széles koalíciót létrehozni, ezzel kvázi egységpártként viselkedni. Holnap délután, háromkor aláírják az alig két hét alatt tető alá hozott együttműködési megállapodást.

Az egyelőre nem világos előttem, hogy Erdogannal szemben csak egy ellenzéki jelölt fog-e indulni. (Valószínűleg nem.) De azt láttuk, hogy nálunk a kritikus helyzet ellenére osztódással szaporodtak a miniszterelnök-jelöltek.

Mindez számomra azt bizonyítja, hogy a török politikai kultúra (is) milliószor érettebb, felelősségteljesebb a magyarnál. Nem árt emlékezni, hogy az utolsó visszalépésekre a határidő előtt három perccel, április 7-én délelőtt, 10:57-kor került sor. Miközben előtte az ellenzéknek négy éve volt kitalálni, hogy mi legyen, hogy legyen április 8-án.

Úgyhogy hagyjuk, a hazai ellenzéki pártok nyakig sárosak abban, ami történt, lemoshatatlan a bűnük, és épp most készülnek a hasonlóan szégyenteljes és aljas folytatásra. Be fognak ülni a parlamentbe, és négy év múlva ismét kétharmados vereséget fognak szenvedni. Ugyanazok, ugyanúgy.

Ez itt, amit ezek csinálnak, nem politika, hanem mészárszék. És a lemészároltak nem ők, soha nem ők, hanem mi vagyunk.

Szerző: Bruck András/Facebook

Erdogan és a sajtószabadság

0

Hosszú cikkben siratta el a sajtószabadságot Törökországban a Frankfurter Allgemeine Zeitung. „Vége a sajtószabadságnak ” –  állapította meg a tekintélyes lap.

Recep Tayyip Erdogan török elnök hatalomra kerülése óta törekszik a sajtó megfélemlítésére. 2009-ben az ellenzéki média zászlóshajóját észbontóan magas visszamenőleges adótartozással sújtották: 2,7 milliárd eurónyi török lírát követeltek Aydin Dogan médiacézártól, aki értette a finom célzást, és hajlandó volt eladni két lapot Erdogan barátainak, saját birodalmán belül pedig kiadta a jelszót:

Erdogan minden bírálat felett áll!

Ám még ez is kevés volt a teljhatalomra törő török elnöknek: a balul sikerült puccs után egyre-másra börtönözte be az ellenzéki újságírókat. A sajtóban mindenki fél, és okkal is teszi: Erdogan hívei nem bánnak kesztyűs kézzel az ellenfelekkel.

Az ellenzéki újságírókat gyakran azzal vádolják, hogy együttműködnek a terroristának minősülő kurd szervezetekkel, s így a sajtó munkatársait a szigorú terrorellenes törvények alapján ítélik el olykor akár 10-20 évre. Az Európa Tanács és az Európai Unió gyakran bírálja emiatt Erdogant, aki azonban fütyül erre:

teljhatalmat akar, és tudja, hogy ennek az egyik legfőbb feltétele a média szolgalelkű szereplése.

Ma már elég egyetlen lapot megvenni Törökországban, és abban minden benne van, ami jelenleg a sajtóirányítás szerint benne lehet egy újságban. A sajtó régebben még szenzációs leleplezéseket közölt arról, hogy Erdogan családja az Iszlám Állammal üzletel – ennek vége. Ma már az egykor oly tekintélyes ellenzéki Hürriyet is beadta a derekát. Aydin Dogan ugyanis eladta a birodalmát az Erdogan elnökhöz közelálló Demiroren-családnak. Az ellenzéki újságírókat kidobják a lapoktól és a CNN Türk televíziótól. Erdogan győzelme tehát teljesnek tűnik a sajtó frontján.

A katonai diktatúra óta nem volt ilyen egységes a média és ilyen szolgalelkű a hatalom árnyékában.

Persze a globalizáció időszakában a médiaterror nem lehet igazán hatékony: az interneten sokféle tartalom érhető e – és nemcsak angolul. Az ellenzéki újságírás kiszorult a hazájából Törökországban, de török nyelven írhatnak az emigrációban élők a hazaiaknak. De hát ez elsősorban az elitnek szól,

Erdogant pedig a milliók érdeklik, akik megszavazzák iszlamista-nacionalista rendszerét.

Ferenc pápa Erdogan török elnökkel tárgyalt

0

Jeruzsálem státusza, a közel-keleti béke, valamint a szíriai humanitárius helyzet is szerepelt Ferenc pápa és Recep Tayyip Erdogan török elnök több mint ötven perces találkozóján a Vatikánban.

A török elnök tízperces késéssel érkezett meg a zárt ajtók mögött tartott találkozóra, amelyen rajtuk kívül csak két tolmács vett részt. A több mint ötven perces megbeszélés jóval túllépte az államfők számára a vatikáni protokollban előírt időt.

A török elnök és kísérete felkereste a Szent Péter-bazilikát, amelyet a Szent Péter térrel és

a Vatikán egész környékével teljesen lezártak a rómaiak és turisták előtt is,

ami ritkán fordul elő.

A Vatikán honlapján megjelent közlemény szerint a katolikus egyházfő és a török elnök találkozóján szó volt a kétoldalú kapcsolatokról, Törökország helyzetéről és az országban élő katolikus közösségről. Témaként szerepeltek a Törökországban befogadott menekültek, a közel-keleti helyzet különösképpen Jeruzsálem városának státusza. A felek a béke előmozdítását szorgalmazták a térségben a párbeszéd és a tárgyalás eszközeivel az emberi jogok és a nemzetközi jogszabályok tiszteletben tartásával – olvasható a sajtóközleményben.

Erdogan római látogatásán fokozott biztonsági óvintézkedéseket léptettek életbe:

3500 katona és rendőr vigyázza a török elnököt,

aki 30 járműből álló konvojjal mozog Rómában. Az épületek tetején mesterlövészek helyezkedtek el. Róma központjában hétfőn betiltották a tüntetéseket. Az Olaszországban élő kurdok a velencei Szent Márk téren és a római Angyalvárnál rendeztek megmozdulást. A feszült római demonstráción 150-en vettek részt: a tüntetők összecsaptak az olasz rendőrökkel, 2 személyt őrizetbe vettek, egy tüntető megsérült.

(MTI/EPA/Massimo Percossi)

Erdogan egyetlen kérését utasították csak el az olasz hatóságok: azt, hogy a Mattarella olasz elnökkel tartandó ebéden a török elnök ételkostolója egyen először az Erdogannak felszolgált fogásokból.

Hadművelet a szíriai kurdok ellen: orosz rulett vagy török sakk?

0

A törökországi sajtó már napok óta a címlapokon, a televízió pedig főhírként számol be a szíriai-török határon zajló mozgósításokról. Épp ezért korántsem váratlan, hogy január 20-án hajnalban, egy ultimátum lejárása után elkezdődtek a hadműveletek az észak-szíriai területeken, amelynek célpontjai a helyi kurdok. Ám vajon milyen külső és belső kockázatokat rejtenek magukban ezek a török hadműveletek? 

 

Végsőkig elszánva 

Nurettin Canikli török védelmi miniszter a péntek esti interjújában közölte: a török tüzérség az elmúlt napokban folyamatosan lőtte az észak-szíriai kurd Népvédelmi Egységek (YPG) állásait.

„A határon átívelő bombázással de facto elkezdődött a török hadművelet Szíriában”

– jelentette ki Canikli, hozzátéve, hogy egyelőre a szárazföldi offenzívára várni kell, igaz, nem sokat, mert hamarosan „minden terrorista csoportot meg fognak semmisíteni Szíriában”, amelyek közé a YPG-t is sorolják.

Azóta pedig folyamatosan érkeznek – a gyakran egymásnak ellentmondó – hírek. Török különleges egységek csaptak össze a kurdokkal, amely során négy török katona vesztette életét. Al-Bab fölött török felségjelzésű gépeket észleltek.

Ankara-ellenes tüntetés Afrínban. A kép forrása: Youtube.

A törökök fedezőtüze alatt húsz-huszonöt busz indult el Azaz városa felé, amelyek a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) maradék, Ankara-hű egységeit szállították az összecsapások helyszínére Először a török média elterjesztette, hogy az oroszok kivonták 300 fős tanácsadói kontingensüket a térségből, később viszont ezt az értesülést Moszkva cáfolta. Damaszkusz pedig közölte, hogy a szíriai légvédelem készen áll bármiféle török behatoló célpont lelövésére. A Nyugat és a nemzetközi szervezetek eddig inkább a hallgatást választották. Az észak-szíriai kurd területeken központi szerepet betöltő Afrínba, amely az egész törökországi hadművelet fő célpontja pedig egyes források szerint közel 10 000 YPG-fegyveres  felkészült arra, hogy „Erdogan temetőjévé változtatják a térséget„.

Eufrátesz Pajzsa 

Ugyanakkor mi késztette arra Recep Tayyip Erdoğan török elnököt, hogy hirtelen ilyen lépésre szánja el magát?

Először is fontos rámutatni arra, hogy az egész szíriai-török határon nem csak most ilyen feszült a helyzet. A 2011-ben kirobbant szíriai válság, majd idővel polgárháborúvá és nagy, illetve középhatalmak helyettes (proxy) háborújává fajuló fegyveres konfliktusban több államközi incidensekre is sor került. 2012. június 22-én a szír légvédelem lelőtt egy török vadászgépet, majd ősszel az Akçakale nevű török településre, amely a szír-török határ mentén fekszik, Szíria felől tüzérségi töltetek hullottak, több embert is megölve.  2015. február 22-én a Szíriában található török emlékművet – Szulejmán Sáh sírját, amely hivatalosan a török állam részét képezte – egy katonai hadművelet keretében „áttelepítették”.

Török katonák tűzik ki a zászló az új sír helyszínénél. A kép forrása: Link.

Idővel viszont ezeknek a konfliktusoknak a jellege átalakult. A szíriai kormány gyakorlatilag „átadta” az irányítást a kurdoknak, akik azonnal kihasználták a helyzetet. Ezzel párhuzamosan egymás után jelentek meg a szélsőséges iszlamista terrorszervezetek, mint az Iszlám Állam (ISIS), amely a YPG-vel szintén kemény harcokat folytatott. Elég a 2014 végén kezdődő Kobáne ostromára gondolni, amelyet sok helyen a „kalifátus Sztálingrádjának” neveztek, hiszen a terrorszervezet annak ellenére nem tudta elfoglalni, hogy voltak „összejátszásai” a török hadsereggel.

A szíriai kurdok végül győzelmet arattak és az iraki testvéreik – vagyis a pesmergák  -segítségével folyamatosan elkezdték kiszorítani az ISIS és a többi önmagát „mérsékelt ellenzéknek” nevező fegyveres csoportot a térségből. Akárcsak Irakban, hirtelen jelentősen megnövelték az általuk uralt területek nagyságát. Sőt, erőteljes amerikai támogatással 2015. októberében létrejött a Szíriai Demokratikus Erők (Syrian Democratic Forces – SDF), amelybe leginkább kurd fegyveresek csoportosulnak, de voltak közöttük szunnita és keresztény milíciák is. Ezek a csoportok ráadásul nyugati fegyvereket és tankelhárító eszközöket kaptak, amelyeket elsődlegesen az ISIS ellen használtak fel, de felmerült a lehetőség, hogy a törökök ellen is bevetik.

Hamarosan világossá vált a kurdok célja: az SDF erők átkelve az Eufrátesz folyón, teljesen elfoglalták a szíriai Manbidzs tartományt, hogy így egyesülhessenek az Afrínt uraló YPG csapatokkal, ezzel egybefüggő kurd fennhatóságot építve ki Törökország déli határán. Ez viszont egy Rubicon volt Ankara szemében. 2016 augusztus végén megindították az „Eufrátesz Pajzs” nevű hadműveletet Észak-Szíriában, hivatalosan azért, hogy „kiűzzék az ISIS-t a térségből”. Habár az igaz, hogy 2000 km2 területet foglalt vissza tőlük, azonban a valódi cél a kurd területek egyesítésének megakadályozása volt. A maradék FSA erőkkel és a helyi iszlamista csoportokat felhasználva a törökök bevonultak Al-Bab városába, ezáltal éket verve a két kurd kanton, Efrin és Kobáni közé.

Eufrátesz Pajzsa. A kép forrása: Link. 

Ugyanakkor a hadművelet nem volt totális siker: Ankara kiemelt célként tűzte ki Afrín és a másik „végen fekvő” Manbidzs elfoglalását, de ez végül nem történt meg. Nem mintha túl heves ellenállásba ütköztek volna: Manbidzsban amerikai, Afrínban pedig orosz csapatok jelentek meg, ezzel megakadályozva a török hadműveletek folytatását. Ugyanakkor a kurdokat is a visszavonulásra késztették, az Eufrátesz keleti oldalára, amit őt nagyon nem vettek jó néven. A török hadművelet hivatalosan március 31-én véget ért.

Vörös posztó 

Azóta januárig újabb török hódításokra nem került sor, de helyzet korántsem volt békés. Tüzérségi párharcok, bombázások, merényletek és folyamatos fenyegetőzések szinte a mindennapi élet részeinek számítottak. Különösen azután nőtt meg ezeknek a száma, hogy 2017 októberében az SDF egységei elfoglalták az ISIS szíriai „fővárosát”, vagyis Rakkát.

Az Iszlám Állam vereséget szenvedett Szíriában és a maradék terrorista szervezetek, mint az an-Núszra Front a szíriai Idlíb-tartományba vonultak vissza. Ezért az SDF-be tartozó YPG milíciák hirtelen elkezdtek nagy számban megjelenni Arífban és annak környékén. Ezt Ankara egyáltalán nem nézte jó szemmel, mivel 2015-ben Törökországon belül fegyveres konfliktus robbant ki a Kurd Munkáspárttal (PKK), főleg délkelet-törökországi Diyarbakirban és környékén zajlott véres harcok. A török vezetés szerint pedig ezek a fegyveresek a „szíriai testvéreiktől” kaptak anyagi, propaganda- és fegyvertámogatást.

Erdoğan számára az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor január 14-én az Egyesült Államok közölte, hogy

a közel 30 000 fős SDF kurd erőit egyfajta határőrséggé alakítja át.

A YPG-ben szintén nagy számban képviseltették magukat női fegyveresek, akik elsősorban mesterlövészként jeleskedtek. A kép forrása: Flickr

Több sem kellett a török vezetésnek, amely számára ez a bejelentés egy „vörös vonal átlépését” jelentette. Ugyanis az amerikaiak ötletét úgy értelmezték Ankarában, mint egy nyugati erőfeszítést arra, hogy a „kurd határőrség” felállításával lényegében csak előkészítik a terepet egy kvázi független észak-iraki kurd állam számára. Ráadásul ez tökéletes „háttérbázisul” szolgálna a PKK és más törökországi kurd fegyveres csoportok számára, amelyek újult erővel folytatnák a harcot a török hatóságok ellen.

Épp ezért az amerikaiak bejelentése után a média és magas rangú török tisztségviselők „terroristák támogatásával” vádolta meg Washingtont. Recep Tayyip Erdoğan a január 17-én tartott beszédében már nyilvánvalóan leszögezte:

„Allah segítségével a török fegyveres erők hamarosan megoldják Afrín és Manbidzs ügyeket”

Hozzátette, hogy nem tesznek különbséget az „amerikai terrorhadsereg” között, vagyis a kurdok éppúgy célpontok, mint az amerikai kiképzők és szakértők. Ugyanezen a napon tartott nemzetbiztonsági gyűlésen ultimátumot adtak ki: ha január 20-ig nem vonulnak ki a YPG erők Afrín környékéről, akkor megindul a török hadsereg. Január 18-tól páratlan méretű mozgósítás vette kezdetét a törökországi Hatay tartományában. A nemzetközi médiumok elkezdték a visszaszámlálást, és mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon Erdoğan valóban beváltja-e a fenyegetéseit.

Növekvő csapatmozgások Törökország délkeleti részén. A kép forrása: Vice news.

Ugyanis látni lehetett, hogy a török elnökben minden kirohanása ellenére volt némi bizonytalanság. Nem azért, mintha tartana egy „kurd ellencsapástól”. A nyugati világ és az arab országok reakciója sem érdekli túlságosan. A NATO-val a 2016-os júliusi puccs óta nagyon rossz a viszonya. Az amerikai-török kapcsolatok szintén nagyon fagyosak, hiszen Washington több száz szállítógépnyi fegyverrel (köztük légvédelmi rakétákkal) látta el a kurdokat, amelyek közül nem egyet a török ellen használtak fel.

Az amerikai vezetésben érezték, hogy a határőrség létrehozásának kérdésében kicsit túllőttek a célon, és Ankara mindenképp meg fogja indítani az észak-szíriai hadműveleteit, nem törődve az ott lévő amerikai katonák biztonságával. Ezért január 17-én magas rangú amerikai parancsnokok biztosították Törökországot, hogy

„Afrín magára maradt” és „szíriai kurdok (YPG), akiket korábban támogattunk, többé nem tagjai az Iszlám Állam elleni nemzetközi koalíciónak” 

Ezt a török vezetésben elégedettséggel nyugtázták, miközben a kurdok egy (újabb) nyugati árulásként értelmezték.

A Kremlre várva

Ám Erdoğan hezitálásának az oka Oroszország volt. Moszkva továbbra is Bassár el-Aszad szíriai elnök szövetségese, és kiáll az ország területi integritása mellett. Habár Vlagyimir Putyin december elején hivatalosan legyőzöttnek nyilvánította az ISIS-t Szíriában, a kivonulás csupán részleges (haditengerészet maradt), illetve most az utolsó nagyobb „mérsékelt ellenzék” ellenőrizte szíriai tartományra, vagyis Idlíbre koncentrálnak.

Orosz katonák Afrínban. A kép forrása: Youtube.

Épp ezért a törököknek óvatosan kell eljárniuk, nehogy (ismét) egy közvetlen konfrontációba keveredjenek a térségben állomásozó orosz erőkkel, amelyek gyakorlatilag a légtér ezen részét uralják. 2015 novemberében a török légierő egyik F–16-osa lelőtt egy orosz Szu-24 vadászbombázót, amely miatt majdnem háború tört ki a két ország között. Ez ugyan elmaradt, viszont a szankciók és a feszült viszony jelentős károkat okozott egymás gazdaságban.

A 2016-os puccs után azonban javulni kezdett az orosz-török viszony. Már Augusztusban találkozott egymással a két államfő, a kereskedelem helyreállt, energetikai megállapodásokat írtak alá, sőt, elterjedt a hír, miszerint Törökország Sz-400-as légvédelmi rakétákat vásárolt. Tavaly novemberben Szocsiban pedig azonkívül, hogy Putyin szerint az „orosz-török kapcsolatok” teljesen helyreálltak, egy megállapodást kötöttek egymással és Iránnal. Ezzel lényegében felosztották Szíriát és engedélyt adtak egymásnak, ha (korlátozott) hadműveleteket akartak végrehajtani az arab országban.

Haszan Róháni iráni elnök – Vlagyimir Putyin orosz elnök – Recep Tayyip Erdoğan törökországi elnök Szociban, amikor megkötötték a „feszültségcsökkenési” megállapodást. A kép forrása: Kremlin.ru.

Ezért Erdoğannak sokáig várni kellett Putyin zöld jelzésére. Azonban a mai napig nem egyértelmű, hogy ezt megkapta-e vagy sem. A török ultimátum után ugyan magas rangú török katonai vezetők utaztak Moszkvába, de ezeknek az egyeztetéseknek a sikeréről vagy kudarcáról semmit sem lehet tudni. A 300 orosz katona továbbra is ott van a térségben, tehát ismét megvan a kockázata annak, hogy a török fegyverek újra orosz katonákkal végeznek. Ez pedig megint lenullázhatja azokat az eredményeket, amelyeket 2016 közepe óta elértek a felek, miközben Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett egy újabb orosz-török konfliktus rémképe.

Törökország Vietnamja? 

Alakuljon bárhogy is: Erdoğan rendkívül sokat kockáztatott azzal, hogy január 20-án egy kiterjedt szárazföldi hadműveletbe kezdett Szíriában. Mégha valamilyen csoda folytán sikerül is elkerülnie a konfrontációt Oroszországgal, továbbra is kérdéses, hogy a szíriai „mérsékelt ellenzékkel” közösen képes lesz-e rövid idő alatt győzelmet aratni. Ugyanis hiába Törökországé a NATO 2. legerősebb és legnagyobb hadserege, az YPG – és az esetleg hozzájuk csatlakozó más kurd csoportok – korántsem számítanak gyenge ellenfélnek, hiszen az elmúlt években komoly tapasztalatokra tettek szert az ISIS és a török hadsereg ellen vívott harcokban, miközben már modernebb nyugati fegyverekkel rendelkeznek.

Ugyanúgy kérdéses, hogy vajon a török hadsereg mennyire szenvedte meg a 2016-os puccskísérlet óta végrehajtott tisztogatásokat, milyen hatásfokkal lesznek képesek harcolni a Nyugaton tanult és NATO-párti vezetők nélkül, hiszen csak 2017. júliusáig 5266 katonatisztet tartóztattak le. A legrosszabb eshetőség pedig egy elhúzódó kurd-török háború Szíriában: ez azonkívül, hogy megterhelné a jelenleg is stagnáló török gazdaságot, jelentősen csökkentené Erdoğan esélyeit a 2019-es elnökválasztáson.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!