İstanbul escort bayan sivas escort samsun escort bayan sakarya escort Muğla escort Mersin escort Escort malatya Escort konya Kocaeli Escort Kayseri Escort izmir escort bayan hatay bayan escort antep Escort bayan eskişehir escort bayan erzurum escort bayan elazığ escort diyarbakır escort escort bayan Çanakkale Bursa Escort bayan Balıkesir escort aydın Escort Antalya Escort ankara bayan escort Adana Escort bayan

Kezdőlap Címkék DNA

Címke: DNA

Temetetlen múlt

0

„Szembeötlő, hogy ott, ahol a diktatúra különösen durva eszközökkel tartotta fenn saját hatalmát, az állambiztonsági iratokat később kutathatóvá tették, a besúgók nevei pedig javarészt ismertek lettek. Ott viszont ahol az elnyomás kevésbé érvényesült, az iratok máig nem kutathatók teljes egészükben, a besúgók neve pedig titokban maradt.” – Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzete.

Pár hete közöltem egy cikket egy frissen alapított romániai pártról, s arról a botrányról, mely azt követően tört ki, hogy kiderült: a párt alapítói között a volt román titkosszolgálat, a Securitate egyik tisztje s annak rokonsága is feltűnt. A cikkemet is többen kommentálták. Volt, aki osztotta véleményemet, mármint, hogy teljesen felesleges egy új pártot annak fényében megítélni, hogy soraiban olyanok is akadnak, akik harminc évvel korábban az akkori diktatúra támogatói és haszonélvezői voltak. Mások vitatták ezt, és meggyőző érvekkel mutattak rá: a volt állambiztonsági hálózat sok mindent megőrzött – főként személyes kapcsolatok formájában – régi struktúráiból, s ezeket hatékonyan használják fel az érintettek saját gazdasági és politikai hatalmuk fenntartására.

A vita számomra elsősorban azért volt igen tanulságos, mert – egyebek mellett – rávilágított a magyar és román társadalom között mutatkozó érdekes eltérésekre. Elsősorban arra, hogy a két társadalom egészen másként reagál a múltra, s ennélfogva másként működteti azokat a struktúrákat, amelyeket 1989 előttről megörökölt.

Magyarországon a pártállam – a szomszédos országokhoz képest – puha diktatúrát tartott fenn. Sokakat ugyan megfigyeltek, de az ilyesminek a ’70-es évektől fogva csak bizonyos esetekben voltak következményei. A polgároknak nagyobb mozgásterük volt viszonyulni a rendszerhez, és a legtöbb esetben ekkor már lehetőség nyílt arra is, hogy elutasítsák az együttműködést a biztonsági szervekkel.

Romániában ez egészen másként alakult: gyakorlatilag mindenkit megfigyeltek, s már a másként-gondolkodás gyanúja is elég volt ahhoz, hogy a rendszer lecsapjon, ekként előzve meg olyan helyzeteket, melyeket feltétlenül el akart kerülni.

Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy míg Magyarországon nem annyira a javarészt már rég kimúlt volt titkosszolgálati tiszteket övezi társadalmi megvetés – adott esetben gyűlölet –, hanem azokat a besúgókat, akik a tapasztalat szerint nem éltek a lehetőséggel, hogy elutasítsák az együttműködést, s ezzel morális gyengeségüket, becstelenségüket bizonyították. A volt államapparátus embereivel szembeni elnézőbb társadalmi megítélést minden bizonnyal segítette az is, hogy a volt struktúrákból, sem szervezetileg, sem az emberi kapcsolatok terén nem maradt fenn igazából semmi. Ami visszamaradt a múltból, az néhány volt besúgó (ügynök), akik keresték és többnyire megtalálták ugyan a helyüket és számításaikat valamelyik befutó politikai párt környékén, de a velük szembeni megvetés az elmúlt harminc évben nem csillapodott. Különösen, hogy az adott pártokon keresztül ezek a volt besúgók elérték, hogy a titkosszolgálatok iratai mind a mai napig ne kerüljenek nyilvánosságra.

Romániában viszont általános a vélekedés, hogy ritka nagy szerencse és morális szilárdság, sőt áldozat kellett ahhoz, hogy az ember visszautasítsa az együttműködést a Securitatével, mely köztudottan nem válogatott az eszközökben. Bizonyíték nincs rá, csak erre utaló nyomok, hogy a társadalmi megvetés talán ezért kevésbé jutott ki a volt besúgóknak. Még olyan esetben is igaz ez, amikor ritka aljasságokra képes személyről van szó. (Évekkel korábban Könczei Csilla leleplezett egy sokáig „Rusz Péter” fedőnéven működő, igen buzgó besúgót, de a társadalom inkább humorizált a leleplezésen, sehogy az eset súlyának megfelelően felháborodott volna.)

Viszont máig élő gyűlölet érzékelhető a volt titkosszolgálati tisztekkel szemben, s ők retteghettek 1989 karácsonya utáni hónapokban a lincseléstől, nem pedig a besúgók, akiket általában még akkor is áldozatoknak tekintettek, ha ez utóbb túlságosan is nagylelkű gesztusnak bizonyult velük szemben.

Egyébként szembeötlő, hogy ott, ahol a diktatúra különösen durva eszközökkel tartotta fenn saját hatalmát – Romániában, Kelet-Németországban, Csehországban – az állambiztonsági iratokat később kutathatóvá tették, a besúgók nevei pedig javarészt ismertek lettek. Ott viszont ahol az elnyomás kevésbé érvényesült, így Magyarországon és Lengyelországban, az iratok máig nem kutathatók teljes egészükben, a besúgók neve pedig általában titokban maradt.

A romániai társadalmi érzékenység feltehetően arra a tapasztalatra reagál, hogy a mára kiépült politikai – és gazdasági – viszonyok közepette, valamilyen formában még mindig él az angol nyelvű szakirodalomban deep state, vagyis mély államként emlegetett struktúra. Ott sajátos módon – inkább az orosz viszonyokhoz hasonlóan – nem a volt kommunista párt, nem is egy szélsőjobbos retropárt (mint amilyen a Fidesz), hanem a titkosszolgálati kapcsolatrendszer örökíti tovább a múltat.

Az aktuális romániai fejlemények épp a napokban igazolták ezt megint. Ugyanis az Európai Ügyészség élére jelölték azt a Laura Codruţa Kövesit, aki korábban a korrupcióellenes különleges ügyészséget (Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóság – DNA) vezette, s minden jel szerint idővel ennek a deep state-nek a túszává vált. De ez a történet megéri, hogy külön cikket szánjunk neki a jövőben.

Vaya con dios, Codrutza

0

Laura Codruța Kövesi távozásával lezárult egy korszak, nemcsak a DNA presztízse, láthatósága és arculata szempontjából, hanem a korrupció-ellenes politika vonatkozásában is. A főügyész-asszony belföldi és külföldi pozitív megítélése pedig fontos eleme, sőt meglehet, legfontosabb összetevője volt Klaus Johannis államfő imidzsének, aki egész politikai arculatát hozzácsatolta a korrupció visszaszorításának kérdésköréhez.

Mint minden politikai eseményt a DNA vezetőjének menesztését is mindenki érdekeinek, politikai kultúrájának, ízlésének, vérmérsékletének megfelelően érti és értelmezi, nincs egyértelmű álláspont, sőt a közéleti diskurzusok, árkok és törésvonalak mélyítésére használják a lehetséges interpretációkat.

Ami bizonyos, hogy a főügyész szakmai teljesítményét alig lehet megítélni, mert egyfelől túlságosan sok a rárakodott politikai teher (hogy sarat ne mondjak), másfelől pedig, mert az alternatív tények és posztigazságok, a politikai manipuláció elfedi ténykedésének valós adatait, ezért “nem hiszünk” a statisztikáknak. Jellemző, hogy egyfelől korrupcióval vádolták, viszont soha nem személyében, hanem az általa vezetett intézményt, vagy annak egyes képviselőit, és különösen olyanok, akik érintettek voltak hasonló ügyekben. Másrészt a statisztikái igencsak “jól mutattak”, hiszen egyrészt viszonylag sok magasrangú tisztségviselőt sikerült perbe fogni és korrupciós (mindenekelőtt hivatali visszaélés) ügyben bírói ítéletet elérni ellenük, ugyanakkor a 90% fölötti elmarasztaló bírói ítélet nemzetközi vonatkozásban is kimagasló eredmény, ami egy speciális ügyészcsoport eredményeit illeti. A szakmai (Legfelsőbb Bírói és Ügyészi Tanács – CSM) testületek pozitívan véleményezték a DNA és vezetőjének tevékenységét.

A DNA-nak sikerült az elmúlt öt évben összesen 68 magasrangú köztisztviselő ellen korrupciós nyomozati anyagot összeállítani, és perbe fogni őket, köztük 14 miniszterrel, 39 képviselővel és 14 szenátorral. Közülük 37-et véglegesen elítéltek a bíróságok, a többi ellen még folyamatban vannak a perek. Ugyanakkor több, mint 2 milliárd eurót érő illegálisan szerzett vagyont foglalt le előzetesen a korrupció ellenes ügyészség. Végül az igazságügy-miniszter csupán az intézmény menedzsmentjét bírálta, azaz formális kritériumok alapján hozott ítéletet a vezető felett és fordult az AB-hez, amikor az államelnök nem volt hajlandó elmozdítani funkciójából. Az AB pedig szakmai érvelés nélkül – nemcsak átpolitizált módon, hanem sokak véleménye szerint hatáskörét túllépve, az államelnök teendőit előírva – állította sarokba Johannist, kötelezte alkotmányossági összeférhetetlenség okán aláírni a főügyész visszahívásának rendeletét. Így azután, lényegében pozitív szakmai megítélés mellett, politikai okokból történt a főügyész elmozdítása.

Van egy harmadik és általánosabb ok is, amiért például az (i)gazságszolgáltatás korrupciójáról keveset mondhatunk, mégpedig az, hogy az egy “kontrollálhatatlan” intézmény. Olyan területen működik – az egészségüggyel egyetemben -, és olyan szakértelmet működtet, melyet a józan ész, a közvélekedés, minden igyekezete ellenére, képtelen részleteiben, láthatatlan hálózataiban és összefüggéseiben követni, átlátni. Az (i)gazságszolgáltatás intézményi kereteihez képest nincs “külső autoritás”, csak a legfőbb politikai establishment, ami törvénykezéssel, közpolitikákkal, kinevezésekkel, visszahívásokkal stb., azaz csupa formai eljárással operál, a tartalmi összetevők bizonyos értelemben tabuk, védi őket a mundér becsülete, a szakmán belüli szolidaritás.

Ismerve a román és benne a rommagyar politikai tájkép jellegét, azt, hogy az intézmények helyett a közvélemény a leginkább az azokat vezető személyekre figyel, az univerzális és személytelen eljárások helyett pedig a partikuláris, a leginkább megszemélyesíthetőt veszi észre, bizonyosak lehetünk abban, hogy az erősen elkötelezett, kompetens és jól kommunikáló (egyszemélyes intézmény) főügyész távozása a korrupció-ellenes harc zászlóshajójának éléről, gyengíteni és hátráltatni fogja az ilyen jellegű föllépést. Laura Codruța Kövesi távozásával lezárult egy korszak, nemcsak a DNA presztízse, láthatósága és arculata szempontjából, hanem a korrupció-ellenes politika vonatkozásában is. A főügyész-asszony belföldi és külföldi pozitív megítélése pedig fontos eleme, sőt meglehet legfontosabb összetevője volt Klaus Johannis államfő imidzsének, aki egész politikai arculatát hozzácsatolta a korrupció visszaszorításának kérdésköréhez. A főügyészt, minden bizonnyal szerette volna mandátuma végéig megtartani a hivatal élén, kihasználni annak pozitív képét a kampányban is, ezért nehéz lesz az így keletkezett hiányt pótolnia a jövő év végén esedékes elnökválasztásig. Magyarán az államelnök maradt magára akkor, amikor magára hagyta a DNA főügyészét, és aláírta – nyilvánvalóan akarata ellenére – a menesztéséről szóló okiratot.

A főügyész-asszony politikai cselszövés áldozata lett, és azért történhetett ez így, mert túl közel merészkedett a politikához, mert egyre inkább “tényezővé” vált az elvtelen és nemtelen politikai csatározásokban. Még pontosabban Kövesi az illiberális állam bevezetési kísérletének, a PSD-ALDE és különösen a háttérből irányító Liviu Dragnea, ambícióinak útjában állt, ezért kellett leváltania őt, akarata ellenére, az elnöknek. Megtévesztő, de ehhez az igazságügyi miniszter, valamint az Alkotmánybíróság politikai döntését használták, és ezzel a populista-autokrata erők két legyet ütöttek egy csapásra. Nemcsak a DNA-t és az elnök szimbolikus hatalmát és a korrupció-ellenes föllépést gyengítették, hanem egy a liberális demokrácia szempontjából létfontosságú intézményt az AB-t is átpolitizálták. Észreveszi vagy sem, de aki ma a főügyész menesztését ünnepeli, az az illiberális állam, a K-K-Európára már-már jellemző demokratikus elhajlást igenli. Az amúgy is gyenge lábakon álló demokrácia (demokrtaták nélküli demokrácia) régiónkbeli ellehetetlenítése, pusztán formálissá tétele, komolyabb veszély, mint egy személy és egy politikai brand name kudarca fölött érzett káröröm: ordas hiba, melynek következményei hosszútávúak és nehezen helyrehozhatók. Jól mutatják az EU-ellenes és illiberális irányt, az utat melyen Magyarország és Lengyelország elindult, az (i)gazságszolgáltatás működésével, a BTK-val és a perrendtartással kapcsolatos módosító javaslatok, és az, hogy a DNA főnökének menesztésében az AB a politikai választóvonalaknak megfelelően döntött.

Ha ezidáig Romániának sikerült ellenállnia a szélsőséges populista (meg ne tévesszen senkit, hogy közben magát baloldalinak, illetve liberálisnak nevező pártok játszák a főszerepet, a PPE-be betagolt Fidesz itteni fiókpártjának aktív hozzájárulásával. Apropó az ALDE és az Európai Szocialisták pártcsaládja éppen úgy viselkedik, mint a néppártosok, semmit nem tesznek az elhajlás szankcionálására, magatartásukkal mintegy legitimálják, ami a régióban történik!) nyomulásnak az, az államelnök mellett, a DNA vezetőjének magatartásán, politikai kiállásán és a civil ellenálláson múlott. Az ellenállás falán ütött rést a mostani aktus, viszont a civil társadalom minden bizonnyal kitart, a PSD-ALDE – és jelek szerint a Fidesz itteni fiókpártjainak – szövetségén esett csorbák, és nézeteltérések, sőt a PSD-n belüli csoportosulások mozgolódása is jellemző, ezért a Dragnea és tsai hatalmi ambicióival való ellenállás, még erős.

Sakkot kapott az államelnök, de még kivédhette, kérdés, hogy meddig teheti? Két tűz közé került, és úgy menekült előre, hogy az időhúzással sajátjainak üzent, miszerint nem ért egyet az AB döntésével, a főügyész leváltásával pedig, annak a többségnek adott elégtételt, aki az alkotmányosságot féltette. Pillanatnyilag elkerülte fölfüggesztésének (egyébként nem biztos, hogy nem jönne jól ki egy ilyen politikai játszmából, csak az átmenetben őt helyettesítő Tăriceanu szenátus-elnök közben az összes kontesztált új törvénymódosítást kihirdetné!) kezdeményezését, csakhogy Dragnea és csapata tovább fogja provokálni és támadni, olyan területeken, ahol törvény szerint eszköztelen.

Az illiberális állammodell bevezetését (bármilyen is legyen az, a törvénymódosítások ennek csak az eszközei) és saját fölmentését célként követő Liviu Dragnea szakaszgyőzelmét ünnepelheti. Jön a politikailag neki lojális DNA főügyész kinevezése, vagy legalábbis kezdetben, egy arctalan személy vezetheti (aki minden bizonnyal “kicsit” sem beszél magyarul) a presztízsét vesztett intézményt, de hogy ez a rommagyarság szempontjából bármiféle jóval kecsegtetne, annak semmi jele.

Magyari Nándor László

Letöltendő börtönbüntetésre ítélték a volt kolozsvári alpolgármestert

0

Péntek reggel, zárt ajtók mögött kihirdették az alapfokú ítéletet Horváth Anna volt alpolgármester perében.

Az alapfokon meghozott ítélet szerint Horváth Anna 2 év 8 hónap letöltendő, Fodor Zsolt üzletember pedig 1 év 6 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott.

Horváth Anna is utólag, telefonon értesült a döntésről, bár a helyszínen tartózkodott. A döntés kapcsán azt nyilatkozta, hogy nem számított erre, és “aki kihirdette, vállalhatta volna nyilvánosan az ítéletet”. Azt is elmondta, hogy fellebbezni fognak a döntés ellen.

„Ez a döntés, sajnos, minden kétséget kizárva megmutatja, ha

a szekusállam helyi potentátjai 2 évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy Kolozsvár magyar alpolgármesterét nemzetbiztonsági kockázatnak nyilvánítják és el fogják távolítani,

az őt támogatókat pedig megleckéztetik, akkor ennek mindent alá tudnak rendelni.”

Horváth Annát befolyással való üzérkedéssel vádolta az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), amely hivatalból indította el az eljárást. Egy titkosszolgálati lehallgatásra alapozva a DNA Kolozs Területi Szolgálatának ügyészei 2016 októberében emeltek vádat Kolozsvár korábbi alpolgármestere ellen, a pere pedig hosszas huzavona és halasztgatás után tavaly tavasszal kezdődött el. A DNA vádiratában bűntársként tüntették fel Fodor Zsolt kolozsvári üzletembert, akit befolyás vásárlással és pénzmosással vádolnak.

A Transindex azt írja: több abszurdba hajló tanúmeghallgatás után megpróbálták a legfőbb bizonyítéknak számító titkosszolgálati hangfelvételeket is bemutatni a bíróságon, de nem nagyon jött össze, mert nem lehetett tisztán hallani a beszélgetést. Végül új fordítást kértek, amit a kijelölt fordító kihagyásokkal el is végzett. Az először március másodikára kitűzött ítélethirdetést egy procedurális hiba miatt is halasztották el, a bíró ugyanis egy korábbi tárgyaláson elmulasztotta feltenni azt a kötelező kérdést a vádlottaknak, hogy elítélésük esetén vállalnak-e közérdekű munkát. Fodor Zsolt a legutóbbi, március 8-án tartott tárgyláson igennel válaszolt, Horváth Anna viszont a bíró meglepetésére nemmel.

Színtelen, szagtalan, céltalan?

0

Mert a nagy pénzt (az igazi zsét) nem a Fidesz itteni fiókpártja, amiben továbbra sem bízik meg a magyarországi vezér, hanem mások – Kató Béla és Tőkés körei stb. –  kapják, egyelőre számolatlanul. A felelősség és a (Hódmezővásárhely után újratöltött) kockázat pedig, Kelemené és persze mindannyiunké, akiket pedig már alig-alig képvisel.

Izgalmasra sikeredett, holott vállaltan unalmas kellett volna legyen a Fidesz itteni fiókpártjának ülésén elmondott elnöki beszéd. A vezér, nyilvánvaló manipulatív szándékkal úgy tett, mintha csak egy rutinfeladatot látott volna el beszámolójával, mert be kellett számolni, mert a politikai helyzetértékelés szokás.

Úgyszólván van néhány pikantéria (hogy ne mondjam anomália) abban, amit Kelemen a hét végén elmondott, amire bízvást érdemes reflektálni. Először is az, hogy centenáriumi szorongásainak hangot adva a „százéves” (téves eufemizmus) Román államot, azzal piszkálja, hogy céltalan, és víziótlan, azaz nincs jövőképe. Kínos dolog, de a riogatás nem járt sikerrel, nincs nagy nacionalista és magyar-ellenes hullám, persze takaréklángon mindenkor ott pislákol a román politikum bevetésre kész eszköztárában, de legalábbis pillanatnyilag, nem virulens. Köztünk maradjon, egyáltalán nem jött be a már múlt év végén belengetett nagy nacionalista fordulata a román politikának, hiszen az (i)gazságszolgáltatás, különösen a DNA domesztikálásának, alárendelésének és a politikai establishmentnek való kiszolgáltatásának folyamatos kísérlete, messze túltesz az etno-nacionalista törekvéseken.  Én meg azt mondom, a „román államnak” sajnos van víziója – lassan vagy száz éve –, éspedig egy lehetőség szerint etnikailag homogén, emlékezethiányos, nagyon román és ekként intoleráns „nemzet” fölépítése. És ez a vízió, és alig rejtett program, sajnos átitatta és itatja az intézményeket, az adminisztrációt, és magát a többségi román társadalmat is (az etno-nacionalista történészek és historiográfia a legnépszerűbbek errefelé). Erről a jövőképről kellene valahogyan, elfogadható eszközökkel, lebeszélni „Romániát”, és egy nyitott, toleráns, befogadó és multikulturális stb., „semleges” államot faragni belőle. Mintha eddig Kelemen Hunor is tudta volna ezt, mintha ez ellen lépett volna föl következetesen a már csak nevében szövetség, mintha eddig az etnikai, többség-kisebbség közötti béke, a multikulturalitás lett volna a fontos, nem az egymásnak feszülő – többségi és kisebbségi – etno-nacionalizmusok lettek volna a cél. Csak hát más idők járnak Pesten, és így Kolozsváron, Vásárhelyen és Váradon, meg, és főként, a Székelyföldön stb.  is, ezért az ötölés-hatolás, ezért a zavaros és manipulatív beszéd, a megtévesztő kommunikációs panelek.

A modern államok esetében céljai, programja, a mindenkori kormánynak vannak, és amúgy a jelenlegi céltalant, víziótlant és programtalant, Kelemen és társai, nincs még hat hete, hogy támogatták, pontosabban „adtak neki egy új esélyt”, a parlamenti beiktatáskor. Az elnök véleményt sem mondott a kormányról, kérdésre azt válaszolta, hogy majd száz nap után, tehát miről is beszél most? Ugyanis csak az hiányozna nekünk, hogy – amint Kelemen igényli – Románia rendezze a „magyar emberek helyzetét”, hát, csak az lenne a botrányos. Ha a főnök a kisebbségi jogok kérdéskörének a rendezésére gondol, szögezzük le: nincsenek végleges megoldások, a többségi-kisebbségi viszonyok dinamikája, akárcsak az egész társadalom folyamatosan változik. Meglehet, hogy Románia, mint annyi más területen, pillanatnyilag „rendezte” a kisebbségi kérdés szabályozását, a kilencvenes évek, illetve a kétezresek első évtizedére jellemző módon, és ezt szokták is mondani a román politikusok, de. Egyfelől ismét csak az EU-s elvárások legminimálisabb szintjén, és a legutolsó pillanatban fogadta el Románia, a kisebbségi (lényegében nyelvhasználati és oktatási) jogokat ahhoz, hogy felvegyék az EU-ba. Másfelől pedig – a régió ex-szocialista országaihoz mérten is igazolhatóan – óriási a különbség a szabályok, az alkotmány és a törvények, valamint a gyakorlat között, a kisebbségi jogok területén is. (Jól példázza ezt a MOGYE helyzete, amit a BBTE mintájára és a törvénynek megfelelően sem sikerült multikulturálisra változtatni.) Ezért folytatólagosan újra kell gondolni és szabályozni a kisebbségi jogok kérdését, minden ilyen erőfeszítés kívánatos és üdvözlendő, hiszen a sokat hangoztatott modell-értékűség ezen a területen valóban fata morgana, amint azt számtalanszor elmondta a szövetség elődje, amikor még saját fejével gondolkodott a rommagyar politikai (és értelmiségi) elit, és kevesebbet „magyaremberezett” a vezér.

Van azonban egy valóban nagy gondja a jelenlegi román államnak, ami etnikumtól és társadalmi státusztól függetlenül – már leszámítva a kisszámú haszonélvezőjét – probléma, mégpedig az intézményesült és strukturális közéleti korrupció, mely elapasztja a forrásokat és morálisan is degradálja a teljes társadalmat. És ezt kezeli tabutémaként egy ideje a Fidesz itteni fiókpártja és szóvivője Kelemen Hunor. Ma az a rommagyar párt(ok) alapállása, hogy „magyar ember” korrupt nem lehet, ergo minden ilyen ügy magyarellenességről szól. Pedig ez idő szerint, még az összeesküvés-elméletekben gyakran szereplő „párhuzamos”, „mély”, vagy „ügyész” állam sem firtatja politikai vezetőinknek a magyarországi költségvetési pénzekkel folytatott khm …., „gazdálkodását”. Ha lenne ilyen, csak akkor lepődne meg igazán a rommagyar nagyközönség, politikusainak és csatolt részeiknek feddhetetlenségét illetően. És nem tűnik kizárhatónak, hogy lesz még olyan, hogy az adományozó – persze nem a Fidesz, hanem egy esetlegesen másik kormány – fog érdeklődni a költségvetési pénzek sorsa iránt. Ezért a manipuláció, ezért történhet meg, hogy akár vállalt pártcsaládjától is elpártolva csupán a PSD-ALDE-t, a jelenleg regnálókat, látja partnernek a vezér, ezért ellenséges az államelnökkel, és ezért vált mára a legreakciósabbá pártja (az Ab éppen ma tárgyalja a parlamenterek összeférhetetlenségét jórészt föloldó szövetségi kezdeményezésű törvény alkotmányosságát).

Végül, azt már csak a meghökkentési szándék, az abszurd iránti költői vonzalom, az alternatív tények imádata mondathatja Kelemen Hunorral, hangos hahotázás nélkül, hogy az anyaországi kampánnyal kapcsolatban „… a magyarországi pártok részéről nem érkezett semmilyen kérés a szövetség felé.” Hadd szögezzük le, Kelemen és pártja nem pénzért adja-veszi a rommagyarok hálavoksait, hanem kisebbrészt meggyőződéstől vezetve, nagyobb részt pedig Orbán Viktor zsaroló és bosszúálló természetétől tartva, aki kisegítette az elmúlt választási kampányban az itteni fiókpártot. Mert a nagy pénzt (az igazi zsét) nem a Fidesz itteni fiókpártja, amiben továbbra sem bízik meg a magyarországi vezér, hanem mások – Kató Béla és Tőkés körei stb. –  kapják, egyelőre számolatlanul. A felelősség és a (Hódmezővásárhely után újratöltött) kockázat pedig, Kelemené és persze mindannyiunké, akiket pedig már alig-alig képvisel.

Magyari Nándor László

 

Ilyen-olyan politikai performanszok

0

Formálisan, a kijelentések szintjén csak a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke áll nyíltan Toader és jelentése mögött, t.i. „partnerei” neki nem szóltak, hogy az már nem aktuális, felejthető.

„Egy valóságosan a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata.”

Guy Debord

A politikacsinálás posztmodern – de sok más poszt-al kezdődő jelzővel is illethető – populista szakasza, melyben élünk, stílusát tekintve allegorikus diskurzusok sorozata. Vagyis egy dolgot mondanak a politikusok, és más dolgot kell érteni alatta, ha el akarunk igazodni, ha értelmet akarunk tulajdonítani a politikacsinálás folyamatának. Önmagukban sem a diszkurzusok, sem a politikai gyakorlatok nem „állnak meg”, már-már értelmetlenek és értelmezhetetlenek, mankóra „második”, illetve sokadik jelentésre van szükség, hogy értelmet nyerjenek. Ezen kívül pedig a politika célja, sőt öncélja a spektákulum (Guy Debord), úgy is mint egy hiperreális, szimulált világ (Jean Baudrillard) valóságában zajló előadás, illetve folytatásos performansz, amolyan valóság-show, ami a tévéhez köt milliókat.

Márpedig, ha a politika spektákulum, végső soron egy vége nincs forgatókönyv, változó színészekkel való, hullámzó színvonalon előadott, végenincs eljátszása, akkor a két előadás, úgymint a DNA-t vezető Laura Codruta Kövesi, és azután a Tudorel Toader miniszteré, igencsak eltérő színvonalúra sikeredtek. Mielőtt a performanszokat elemezném, hadd jegyezzem meg, az elemzés ezen a szinten nem a forgatókönyv, a szöveg (a scriptum) tartalmáról, hanem az előadás minőségéről szól. És hát, ég és föld. A főügyésznő elegáns visszafogottsága, korrekt nyelvhasználata, egyenes, de nem merev testtartása, (amúgy is jó fél fejjel magasabb a miniszternél), tekintete, mellyel mindig a kérdezőt kereste, és fiatalos állóképessége, amivel minden kérdésre nyugodt és átgondolt válaszokat adott, igazán jó performansz volt. Ezt bizony még utánozni sem tudta a miniszter. Toader lassú, szájbarágós, öreges és színtelen „felolvasása”, másik történelmi korszakot, más retorikai időket idézett. Merevsége és zavarodottsága arra utalt: nem érezte jól magát szerepében, nem rá szabták a szöveget, melyet felolvasott. Silány játékos ő, aki egy elmúlt korszak retorikai elemein kívül más regisztert nem ismer, kérdésekre nem válaszolt, látszott, hogy kínlódott a mikrofonok mögött, izzadt és vörösödött, legszívesebben menekült volna a sajtó és a nyilvánosság elől.

Ha a DNA-vezér sok követőt és népszerűséget szerzett hosszú, de cseppet sem unalmas sajttájával, a miniszter éppen ellenkezőleg, a korlátoltságának lassú előadásával, megújulásra való képtelenségének megannyi jelével, lassú és körülményes stílusával pedig, egy igazi kuka (olyan Iordache-szerű) képzetét ébresztette, ellenszenvet. A főügyésznő ezen a szinten minden bizonnyal kiütéses győzelmet aratott, ezt már nem is lehet visszacsinálni, főként a nyilvánosság utólagos értékelését követően, mely kiemelte és megerősítette a performanszok közötti minőségi különbséget. Ha a főügyészasszony imázsában van valami, ami a jótanuló diákra (geek) emlékeztet, aki flottul megvédi álláspontját, megmagyarázza bizonyítványát, a miniszter a vaskalapos és fölöslegesen tudálékoskodó (a diákok körében rendszerint közutálatnak örvendő) régimódi tanárt adta.

Másfelől viszont, a textusok szintjén, a főügyészasszony volt a hagyományosabb, azaz szakszerűbb, igyekezett a jogi nyelvezet keretein belül maradni, (kivétel talán, az a kijelentés, hogy: ”a megvádoltak, elkeseredett fesztiválja folyik”) még akkor is, amikor személyesebb hangnemben, vagy a céhszerűség nevében szólt. Ez érdekes módon kapcsolódott egyfajta (későmodern?)  jogi tudatossághoz, homogén, racionális és egyéb regiszterben hozzáférhetetlen nyelvezethez, ami viszont nem vált unalmassá. Mert a kérdések egyfelől tagolták, másfelől az érdeklődés eleve nagy volt, hiszen ritkán tartott hasonló sajttájt, harmadszor pedig, mert nem ismételte önmagát, és nem volt nyegle, vagy elutasító (emlékeztetőül hasonló témában Iordache ex-miniszter, hírhedt sajttáján három perc alatt 26 x mondta, hogy „altă întrebare?” /”más kérdés?”/, anélkül, hogy egyre is érdemben válaszolt volna).

Ha a szövegszerűség (textualitás) felől közelítünk a miniszter politikai diszkurzusához, akkor azt fogjuk találni, hogy a posztmodern kollázs, az összevágások, ismétlések és átfedések, zavaros szerkezetű és műfajú szöveg és ennyiben divatosabb ellenfeléénél. Toader, hol különféle jogi szabályozásokra (nem is mindig a tényállásnak megfelelőre: alternatív tények), Ab-döntésre, törvényre, etikai kódra, stb., hol sajtóértesülésekre, hol bizonyíthatatlan leleplezésekre utalt. Előadásának szövege erősen eklektikus és vitatható volt. Csak egy határozottan kiemelt dolgot említenék. Arra hivatkozott egy adott pillanatban, hogy a főügyészasszony „rontotta Románia nemzetközi megítélését”. A kijelentés nem csak azért nem áll (alternatív igazság), mert rettentően rosszul hangzik, mert ceausiszta bikkfanyelven fogalmaz, hanem azért sem, mert a DNA és vezetője, vélhetően minden lehető kitüntetés és elismerés birtokosa, amit csak a politikai nyugat ismer.

A Kelemen Hunor által, hogy úgy mondjam csípőből és azonmód „korrektnek” és „logikusnak” mondott miniszteri jelentés, melyet Tudorel Toader innen-onnan összefércelt és olyan nyolcadikos képességvizsga szintjén megírt jelentése a politikai ágenda új és érdekes fejezetét nyitja meg. Vége a jogi diskurzus tisztaságának, és egész érvrendszerének, még a kormányzat szintjén is, a populizmus elszánta magát a szakszerűség kivégzésére, végletes leértékelésére. A jogi, és általában a szakmai, nyelvezet végzetesen keveredett a napi politika, a médiadiskurzusok és politikai kiáltványok elemeivel, eklektikus stílusával, és ezzel el is vérzett. Nehéz feladat vár a (CSM-re) jogi felügyeletre, ha pusztán jogi szempontok szerint akarja ma megítélni a miniszter „elbocsájtó szép üzenetét”. Ezért – legalábbis szakmai hitelének fenntartása érdekében – el kell utasítania azt. Ezt minden bizonnyal Liviu Dragnea and Co. is sejtik, ezért nem vállalják a jelentést, kihátráltak Toader mögül és kivárnak. (Formálisan, a kijelentések szintjén csak a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke áll nyíltan Toader és jelentése mögött, t.i. „partnerei” neki nem szóltak, hogy az már nem aktuális, felejthető.)  Csakhogy egy negatív véleményezés a (CSM) jogi felügyelet részéről Johannis dolgát könnyíti meg, amikor el fogja utasítani a DNA-főügyészének leváltását. Ezzel még az új – Dăncilă – kormány könnyű és gyors elfogadásával elveszített népszerűségét is helyrehozza, valamint második mandátumának esélyeit növeli.

Magyari Nándor László

 

Politikai krimi

0

Tanulságos, de cseppet sem mulatságos, ahogyan a Fidesz itteni fiókpártját a politikai senkiföldjére vezette, ott pozícionálta, és azután maga is onnan próbál fogadatlan prókátorként kibicelni, inkább elszomorító, lehangoló. A senkiföldjén nincs kályhasarka, ahonnan táncra indulhatna Kelemen Hunor, nincs semmiféle önállónak mondható víziója sem, nem a maga ura, utasításra vár és ebből a helyzetből csak veszíteni lehet.

A politika – mely mai formájában erősen közelít a káosz fele – a leginkább a krimi műfajához hasonlít, mégpedig egy hosszú folyamú krimi-sorozathoz. És ez a műfaji besorolás egyfelől nem csak a politikusokat és segítőiket (politics makers) keretezi be, hanem azt is föltételezi, hogy ekként is olvassuk az általuk létrehozott történeteket, magyarán (ahogy azt Borges mondaná) hitetlenkedve, gyanakodva, egyfajta egészséges bizalmatlansággal, intellektuális távolságtartással kell fogyasztanunk a politikai sorozatokat. Másfelől pedig a krimi mégiscsak a klasszikus logika és „erények” fenntartását szolgálja, nem enged a káosznak, hiszen van eleje, közepe és vége, jó és rossz szereplői, egyébként érthetetlen lenne. Az értő elemzőnek különös erudícióra, türelemre és intellektuális erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy ne csak a politikai krimi felszínét karcolja, ne csak visszaolvassa a belekódolt legegyszerűbb és – egyre inkább populista – üzeneteket, hanem a mélyebb összefüggéseket is belássa, megértse és összefüggéseiben feltárja. Nem egy könnyű műfaj a politikai elemzés, már ha komolyan vesszük, és háládatlan is, mert egy egész gépezettel áll szemben, mely olyan nyelvezetet (rejtjelezett kódot, ha úgy tetszik) és kommunikációs technikákat termel, ami az elrejtést, az eredeti szándékok és érdekek, stb., elfedését szolgálja, ráadásul művelői, alkalomadtán, bosszút is állnak a leleplező elemzőn. És aztán a tévedés, a téves nyomon való elindulás, a rossz értelmezés Damoklész kardja is állandóan az elemző feje fölött lebeg. A politikai puzzle ugyanis többféleképpen összerakható, a tettest csak a sorozat utolsó részében fogják leleplezni, rendre már későn, amikor már semmi nem segít, amikor a bűn el lett követve, és jobb helyett az utólagos leleplezés adhat egyféle katarzist, amolyan nézőtéri fölsóhajtást: láthattuk volna, sőt előre láthattuk volna, hiszen szemünk láttára zajlott a krimi, de mégsem fedeztük föl a gyilkost.

A román és a rommagyar politikai mezőny, a színpad (szcéna), természetéhez tartozik a túlzottan drámai, súlyos, feszültséggel terhes hangnem, miközben az előadott krimi, valójában tragikomédia (Caragiale szó szerint hallhatatlan, no meg az abszurd ikonikus alakja Ionesco, úgyszintén). Mindez arról a színjátékról jut az eszembe, amely a napirenden levő politikai játszma sorozat-krimijét (sitcom) jellemzi. Karaktergyilkosságokkal és kísérletekkel, leleplezésekkel és félrevezető, szimulált, leleplezésekkel, humbug és bohóckodás (buffoonery), minden szereplő álságos, mindenki menekül, a forgatókönyv pedig nyitott végű: lesz ami lesz. A politikai osztály rá akar telepedni arra az (i)gazságszolgáltatásra, melynek önállósága, objektivitása és kompetenciája máris kérdőjeles, de senki sem veszi fel a konyhakést és nem mer pisztolyt rántani, hogy lelője a krimi, akarom mondani a rendszer, ikonikus alakját, a DNA főügyészét. Laura Codruta Kövesi pedig éppen a többiek romlottsága miatt tűnhet hitelesebbnek és kompetensebbnek, mint amilyen a valóságban: elvtelenek, hitetlenek és hiteltelenek között egy, ki védi még a mundért, „vakok között félszemű a király” („in the land of blind, the one-eyed man is king”). Az ellene irányuló karaktergyilkossági kísérletek, amelyek megvádoltaktól, sőt elítéltektől indulnak, pontosan az ellenkezőjét váltják ki annak, ami szándékuk, a vádlókat vádolják meg, az ők intrikáit leplezik le, és támadásaikat hiteltelenítik.

Patthelyzet van mert egyfelől a vezető politikusi garnitúra nagyon is sebezhető, sőt máris sebzett, hiszen tisztelet a kevés kivételnek, korrupció-gyanúsak, illetve elkövetők. Nehéz úgy támadni és hitelesnek maradni, hogy magasrangú vagy egykor magas funkciókat betöltő, mérvadó politikusok, támadás közben menekülnek. Részük külföldről üzenget, leplez le és fenyeget stb., másrészük meg, bajusz alatt, kényszermosolyogva, elítéltként és bírói ítéletre várva hadakozik, hátha, hátha sikerül megúszni. Kormányzás márpediglen nincs is (ami van az nem adminisztráció, hanem az entertainment industry része: 2 bohóca is van a kormánynak a juh-imádó agrárminiszter Petre Daea és az új-régi Anton Anton, aki energetikai viccekkel szórakoztat), legfennebb utólagos kármentésre futja a fejetlen adóreform következményeinek ideig óráig való rendbehozására, menteni a még menthetőt. A DNA-főnök mögött meg ott van az államelnök, aki nemcsak belpolitikai hasznot húz a konfliktusból, hanem külföldön is jól pozícionál, és ő lehet a nevető harmadik, második mandátumáért szorgosan dolgoznak ellenfelei.

A rommagyar politikusok (április 8-ig minden bizonnyal, de azt követően is valószínűsíthető) spárgázó bábuk, Budapest és Bukarest között. Semmi pénzért nem lennék a szorongó, sőt rettegő Kelemen Hunor helyében, aki két tűz között, érthető módon, menekülőre fogta. Érthető az űzöttsége, mely legutóbbi tv szereplésében arcára kiült, homlokát összeráncolta, szemöldökét összerántotta, miközben csépelte (már úgy, ahogy rengeteget ő-getve, é-getve) a szót, nem mondott semmit. Mert, ugyan mit is mondhatott volna, ha folyton azt kell hajtogatnia, hogy Magyarországon kampány van – mintha ez mindent mentene, bármi megengedett lenne kedvenc miniszterelnöke és tsai részéről – a bukaresti politikát pedig, nem ismeri eléggé, nem is érti, mondta, a legtöbb kérdésre kitérőként. Tanulságos, de cseppet sem mulatságos, ahogyan a Fidesz itteni fiókpártját a politikai senkiföldjére vezette, ott pozícionálta, és azután maga is onnan próbál fogadatlan prókátorként kibicelni, inkább elszomorító, lehangoló. A senkiföldjén nincs kályhasarka, ahonnan táncra indulhatna Kelemen Hunor, nincs semmiféle önállónak mondható víziója sem, nem a maga ura, utasításra vár és ebből a helyzetből csak veszíteni lehet. Duplán vesztes helyzetben van (lose-lose situation), és sajnos nem csak személyesen, hanem magával ragadta a rommagyarság jó részét is, hiszen mind a bukaresti korrupt hatalom, mind a budapesti akarnok politikája követhetetlen.

Csak két példa. Kelemen és a szövetség egy árnyalt kép kialakítása mellett (ehhez alig pár saját korrupt „elengedését” kellett volna eszközölnie) részt vállalhatott volna az államelnök által szorgalmazott és nevével fémjelzett korrupció-ellenes ellenzéki koalícióban, mely jó kilátásokkal bír, és „természetes szövetségeseinek” – ha ugyan komolyan gondolja a PPE-hez, a konzervatív Kereszténydemokrata Internacionáléhoz való tartozást – körében pozícionálhatta volna magát és pártját. Ha meg képes lett volna tartani az „egyenlő közelség elvét” a budapesti pártokkal, akkor meg kampányolnia nem kellene, kiszolgáltatni a rommagyarságot Orbán igencsak változó és fantáziadús kénye-kedvének. Mert magam is azt hittem, hogy a szatmárnémeti magyar polgármester, majd a református egyházfők csatlakozása az ortodox reakciós homofób mozgalomhoz alkalomszerű és „elszigetelt” jelenség, egyszeri megtévedés volt. Most viszont Orbán Viktor szíves közléséből kiderült, hogy a reakciós ortodox fundamentalizmus Európát (sic!) védi, ergo követendő!

Magyari Nándor László

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!