Nagyon úgy néz ki, Orbán Viktor ma már egészen másként vélekedik a Fidesz európai mozgásteréről, mint akár pár héttel korábban. Lehet, hogy erről azok az új kampánystratégák győzték meg, akik újabban kerültek be a képbe, mint a Fidesz – közpénzen – alkalmazott tanácsadói; lehet, hogy csak a körülmények hatalmát ismerte fel a miniszterelnök. Ha csak előérzeteimre hallgatnék, akkor azt mondanám: ez utóbbit nyugodtan ki lehet zárni. Annyit már megtanultunk az elmúlt évtizedekben, hogy Orbánra nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a kampányguruk, mint a tények…
Az nyilvánvaló, hogy a néhai Arthur Finkelstein, mint választási tanácsadó ugyanazt a hibát követte el, ami felé rafinált szélsőjobbos tanítványa, Steve Bannon menetel most. A jelek szerint Amerikából nem mérhető fel teljes mélységében az európai perspektíva. Félrevezető, ha mindent csak a közvetlen nemzeti szintű – vagyis belpolitikai – haszonszerzés dominál, s ezért valaki fittyet hány mindarra, aminek egy állam és az érintett politikusok európai szinten ki vannak téve. Orbán csak a belmozgásokra figyelt eddig, akárcsak Heinz-Christian Strache, s beérte egyetlen referencia-ponttal, vagyis Putyin Oroszországával. Ám
ha egy állam – hívják azt Ausztriának vagy akár Magyarországnak – az Európai Unió tagja, ez a formula sem választásokkor, sem a választások közötti nyugalmasabb pillanatokban nem csak elégtelen, de megtévesztő is.
Orbán, a korábbi tanácsok dacára úgy tűnik, felismerte, hogy mit veszíthet, ha kikerül az Európai Néppártból (EPP). Megszűnik a védelmező ernyő, a befolyás; az alkupozíció pedig szinte irrelevánssá válik. Ma már egyértelmű: két fontos eseményhez köthető a mára kialakult fideszes csőd:
Először, amikor plakátkampányt indítottak Jean-Claude Juncker ellen. Ez ugyan megosztotta a Néppártot, mert közben – a szokásos módon – a magyar miniszterelnök udvarolni kezdett Manfred Webernnek, aki egy rövid ideig valóban nem tekintette ezt olyan ellenséges gesztusnak, mint a megtámadott Juncker vagy Joseph Daul pártelnök, de aztán saját pártja, a CSU – s nyilvánvalóan a CDU is – gyorsan más belátásra bírta. Orbán másik stratégiai melléfogása, hogy látva: Weber alulmaradt a Néppárton belüli kötélhúzásban, nekiesett a néppárti csúcsjelöltnek is, arra kényszerítve azt, hogy visszautasítsa a fideszes támogatást a bizottsági elnöki tisztért vívott megmérettetésben, kijelentve: ha a Fidesz-szavazatokon múlna a megválasztása, akkor arról inkább lemondana. Mindezt jó tudni, amikor számba vesszük, milyen hatással lehet mindez Orbán és a Fidesz jövendő sorsára a Néppárton belül?
Van-e mód arra, hogy visszafogadják?
Jelenleg nem csak az új tanácsadók dolgoznak azon, hogy ez így legyen, hanem azok is, akik ettől politikai hasznot remélnek. Nemrég jelent meg a jobb időket megélt Prőhle Gergely volt államtitkár és nagykövet elemzése, melyben eléggé reálisan mérte fel a kialakult helyzetet. Válasza azonban nem tűnik meggyőzőnek, amikor kiderül: nem csak reméli, de megvalósíthatónak is tartja a Fidesz visszatértét a Néppártba. Érthető persze, hogy ezt szeretné, akárcsak az a fideszes diplomata kör, melynek iszonyatos megaláztatásokat kellett eltűrnie azóta, hogy a külügyminisztert Szijjártónak hívják. Ha a helyzet változna, márpedig a Néppártba való visszatérésnek nyilvánvalóan ez nélkülözhetetlen feltétele lesz, akkor egy efféle fordulat Pröhlét és társait ismét fontos, sőt megkerülhetetlen emberekké tehetné a Fideszben és a kormányban egyaránt. Javaslatai – fideszes szempontból – ésszerűek, sőt minden bizonnyal megvalósulásuk jót tenne az országnak is, de vajon megvalósíthatók?
Ha Orbán olyan vállalásokat tenne a Néppárt és az egész uniós adminisztráció felé, melyeket azok egyelőre teljesíthetetlennek látnak, minden bizonnyal: igen. Viszont az az eddigi politikai irányvonal teljes feladását hozná, ami végső soron a Fidesz bukásához vezetne. Nem egy Strache-féle szcenárióra gondolok, hanem arra, hogy a populizmus és az uniós intézmények kijátszása, a fideszes lumpenpolitika európai, sőt olykor globális exportjának feladása nélkül a Fidesz szilárdnak tűnő belső támogatottsága gyorsan elolvadna.
Ha Orbán szembe találná magát olyan uniós követelésekkel, hogy például mondjon le Putyinhoz fűződő kapcsolatairól, csatlakozzon az európai ügyészséghez, változtassa meg a választójogi törvényt, helyezze vissza a kényszernyugdíjazott bírákat, tárja fel a Fidesz oligarchikus holdudvarát s hagyja, hogy az unió intézményei utána menjenek az ellopott pénzeknek, nem csak a hatalom porladna el, de Orbán személyes védettsége is.
Elvégre nem véletlenül beszélnek ma már itthon is egyre többet a börtön elkerülhetetlenségéről, s arról, hogy békés eszközökkel Orbán nem fogja feladni az ország totális kontrollálását.
Nézzük meg a lehetőségeket kívülről is. Ha Orbánnak sikerülne visszasírnia magát a Néppártba, elsőként Európa szélsőjobboldala kiáltaná ki árulónak: Salvini, Le Pen személyes kudarcot látnának ebben, s ismervén a politikai etikáról vallott nézeteiket, aligha állnák útját olyan információk szivárgásának, amelyek csak négyszemközt hangoztak eddig el, aminek megvolt mindig a nagyon nyomós oka. De ez a kisebb kockázat, amivel Orbán jelenleg szembenéz.
Ennél sokkal fontosabb, hogy a Fidesz által vasárnap elérendő mandátumszám vajon elégséges lesz azoknak a foltoknak a betapasztásához, melyek épp azért keletkezhetnek majd, mert Orbán megbocsájtást nyert a Néppárttól? Tudjuk, hány párt jelezte, hogy otthagyja a Néppártot, ha a Fidesz marad, s ezt a folyamatot nagyon felgyorsíthatja Emmanuel Macron és a liberálisok erőteljes közeledése a centrumban. Másrészt vajon vállalja-e a Néppárt a Fidesz visszatértét, ha lehetővé válna egy olyan nagykoalíció létrejötte, amelyből kihagyható lesz egy gyengélkedő Néppárt?
Ugyanakkor Orbán – ha a nyugati sajtót nézzük – iszonyatos vesszőfutáson megy át már egy ideje, mely csak fokozódott, amint közelített az európai választás. A napokban a vezető német jobboldali-konzervatív napilap,
a berlini Die Welt közölt egy alapos elemzést, melynek címe mindent elárul: Orbán családpolitikája a náci időket idézi.
Ugyanez áll a kontinens többi meghatározó, német nyelvű konzervatív napilapjára, a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ra, az osztrák Die Pressé-re, a svájci Neue Zürcher Zeitung-ra. Ennek nyomán felmerül az emberben a kérdés: megengedheti-e magának a Néppárt bármely politikusa, hogy Orbánnak „megbocsásson”? Nem keveri-e önmagát és a Néppártot olyan gyanúba, hogy bárkivel összefognak, ha ezzel garantálják a politikai túlélést? És viszont: politikailag túlélhető-e az, ha mindent feladnak, ami eddig megkülönböztette őket a szélsőjobbtól?
A válaszokat a vártnál gyorsabban meg fogjuk kapni a május 26-i választások után.
Ara-Kovács Attila
