Címke: demokrácia

Költői a kérdés, de mégis nehéz elképzelni, hogy van épeszű ember aki, a felcsúti gázszerelőről elhiszi, hogy zseniális vállalkozó, a banki szféra, a médiák, a turizmus, az útépítéstől egészen a futball menedzsmentig, mindenhez ért: hiszik mert, hinni akarják (nem merik nem hinni), hiszik mert anyagi érdekük fűződik hozzá, hiszik, mert imádják a vezért, s ha tőle származik a balek vagyona és vélt tudása, akkor az elfogadható.

Csodával érne föl, ha a Silviu Brucan által, még a kilencvenes évek elején jósolt húsz év után Romániában, sőt – mint mára Magyarország és Lengyelország példáján kiderült – az egész régióban elterjedt, és uralkodóvá lett volna a demokratikus politikai kultúra. A rendszerváltás körül már a szivárvány alatt átlépett, kommunistából nyugatot megjárt és felfogott egykori politikus/politológus szavait harsány felháborodás követte a zöld románok körében, és nemcsak ott. Mi magyarok meg – azt hiszem, ha nem is saját jogon, hanem amolyan „pán-magyarként” – egyfajta felsőbbrendűség tudattal tekintettünk a kijelentésre, és a körülötte zajló vitára. Hiszen a mi „anyaországunk” ugye, a régió éltanulójának számított, ami a demokratikus átalakulást, a „nyugatosodást” illeti. És hát könnyen tudtunk azonosulni a „gulyás-kommunizmusból” szabadult, de már azt megelőzően is nyitottabb és toleránsabb, stb., Magyarországgal, és ezért reméltük, hogy a demokratikus politikai kultúra hiánya „román-ügy”, minket nem (vagy legalábbis kevésbé) érint.

Van a kisebbségi létnek, és különösen a kisebbségi politizálásnak, egy első látásra naivnak tűnő, de szociológiai értelemben nagyon is meghatározott dimenziója, amit jobb híján kisebbségi hiszékenységnek neveznék, vagy másik szempontból, olyan, a helyzetből fakadó csőlátásnak, melyet akár a komplexáltságból fakadó egydimenziós látásmódnak nevezhetnék. Arról van szó, hogy igencsak könnyen belesétálunk a nacionalizmus csapdájába, elfogadva, hogy van jó, meg rossz nacionalizmus, a kisebbségit mindenkor jónak és követendőnek tekintve, vagy legalábbis tolerálni valónak, miközben egyre kevésbé fogadjuk el a „mások”, nevezetesen a többségi nacionalizmus minden megnyilvánulását. Mondom nem hiszem, hogy itt csupán egyéni ízlésről, vagy monomániáról lenne szó, inkább a kisebbségi helyzet tehertételeivel szembehelyezett, azt kompenzálandó, jobb híján kialakított immunbetegségről. Miközben azt gondoljuk, hogy amit mi teszünk, sőt gondolunk, azután meg különösen, amit képviselőink a politikai porondon reprezentálnak, az kisebbségi létünkből következően legitim, és helyes, csakis a „jó oldalon” állhatunk, stb., mert minket ugye a többségiek elnyomnak, marginalizálnak, mi a kis Dávidok vagyunk a nagy Góliátok között, stb.

Arra, hogy ez nincs így a leginkább a magyar és nyomában a rommagyar politika populista fordulata jó példával szolgál, már ha tudomást akarnánk venni róla, ha az etnonacionalizmussal beojtott populista diskurzusokkal nem tudnánk, szinte száz százalékosan azonosulni. Azt hiszem, hogy Orbán and Co ezt rég fölfedezte, és populista/demagóg diskurzusai erre játszanak rá, a határon túli kisebbségek vonatkozásában, azt az immunbetegséget célozzák meg, mely megijed mindenféle „széthúzástól”; mely egyenesen retteg a pluralizmustól, hogy többféle vélemény, politikai álláspont van a palettán, gondolván, hogy akkor felaprózódik  a „nemzet”, különösen a kisebbség: az „egységben az erő”, (ezt sugallja a NER is a hatumáknak) jelszó pedig ezért lehet szinte örökérvényű nálunkfele, stb. Kicsit is közelebbről és kritikusan szemlélve, az elemző arra a következtetése juthat, hogy a kisebbségi helyzet maga nem kedvez a demokratikus politikai tudat (legalábbis gyors) kialakulásának (ennek a leképződései a kisebbségi „egységpártok”, a valódi politikai pluralizmus hiánya, régiónk kisebbségi társadalmaiban). De annál inkább kedvez a paternalista, tekintélyelvű vezéreknek, akiknek nacionalista/populista diskurzusaihoz érzelmileg azonosulni tud a többség, sőt minden más alternatívát kevésbé hatékonynak és egyenesen kártékonynak tekint a demokratikus politikai tudattal aligha rendelkező istenadta.

Ez vezet az elöljárók leválthatatlanságának elfogadásához (másik oldalról pedig ahhoz, hogy a képviselők könnyedén foglyul ejthetik a kisebbségi szavazókat, elég néhány érzelmes/nacionalista frázisba burkolni irracionális, sőt kontraproduktív gondolatot, hogy híveiket megtartsák, alternatíva pedig nincs[i]), ahhoz a tévképzethez, hogy a politikai elit egyfelől csakis „jobb” lehet, mint a többségi (erre a kisebbségi determinizmuson kívül semmiféle garancia nincs). Másfelől pedig az a belenyugvó (ez aztán igazán magyharossch), rezignált magatartás a jellemző, mely azt sugallja, hogy elöljáróink, olyanok amilyenek, de mégiscsak a mieink,  „magyar narancs” szindróma. Ennek a magatartásnak a következménye, hogy a rommagyar elöljárók en bloc feddhetetlenségét igen sokan, még értelmiségiek is, elhiszik, a korrupciót részükről nagyon jól tolerálják: lehet, hogy korrupt vagy saját zsebre dolgozik[ii], de „büszke magyar”, és ami a lényeg a miénk, ugye? (Mennyire ismerős ez a magatartás az anyaországi politikai vezérkar és klientúrájának vonatkozásában is, nemde? Költői a kérdés, de mégis nehéz elképzelni, hogy van épeszű ember aki, a felcsúti gázszerelőről elhiszi, hogy zseniális vállalkozó, a banki szféra, a médiák, a turizmus, az útépítéstől egészen a futball menedzsmentig, mindenhez ért: hiszik mert, hinni akarják (nem merik nem hinni), hiszik mert anyagi érdekük fűződik hozzá, hiszik, mert imádják a vezért, s ha tőle származik a balek vagyona és vélt tudása, akkor az elfogadható. Van-e ettől bizáncibb, paternalisztikusabb, és álságosabb politikai attitűd?)

Nem azt akarom mondani, hogy a politikai és közéleti (hangadó, véleményformáló) elit (ami már majdnem szitokszó, de akkor is megkerülhetetlen és szociológiai értelemben helytálló kifejezés), nem az oly sokat hivatkozott istenadta nép jó leképződése lenne, sőt  populizmusa éppen arra enged következtetni, hogy nagyon is az, és meglehetős hűséggel reprodukálja/reprezentálja a köznép hiedelmektől, érzelmektől és legendáktól átszőtt paternalista (Almond és Verba kifejezésével parokiális) politikai kultúráját. Csak azt konstatálom, hogy attól semmivel sem több. A mai rommagyar politikai és közéleti elit (nagyjából és mindenestől, a régióbeli-, a román-[iii], és mainstream magyarországihoz hasonlóan) – jószerével – a „nép fia”: mindenestől olyan, mint a nép, amiből vétetett. Így és ennyiben persze reprezentatív, csak éppen nem profi, esze ágában sincs a dolgok élére állni, a politikai tudat, a demokratikus politikai kultúra[iv], a társadalmi és kulturális modernizáció és innováció, stb.,stb., (mondjuk ki, a populista lózungok világán kívül, tisztelet a kevés kivételnek, inkompetens) ágensének, hordozójának lenni; nem példakép, és nem útmutató, hiszen a szavazók ignoranciájára, érzelmi elköteleződésére, irracionalitására, sőt a gyűlöletre épít, semmit nem vesz el, semmit nem tesz hozzá a „népi indulatok”, és „évszázados aranyköpések” politikájához, csupán fölerősíti és kommunikálja azt.

Az ultrakonzervatív passzivitás (a patópál urak köztünk élnek, sőt vezéreink ők) és múltba fordulás központi magja – pszichológiai, és szociálpszichológiai, valamint szociológiai értelemben – a demokratikus politikai kultúra hiánya, amit demagóg és érdekelt, korrupt és fantáziátlan, valamint inkompetens vezetők kihasználnak (ismét csak tisztelet a gyér kivételnek). A demokratikus politikai kultúra mentális dimenziója, a politikai tudat, a mezőny váltógazdálkodásának képzeletbeli leképződése[v] nélkül nem működhet: tudomásul kell venni, hogy nincs demokrácia demokraták nélkül. Ez a fajta paternalista, a demokratikus értékeket mellőző mentalitás konkrét kivetülése, annak a sulykolása, hogy a mai magyar kormány leválthatatlan, amit a székelyföldi, el- és lekötelezett kiskirályok időnap előtti választási propagandája közvetít, és amit nem véletlenül sem lenyelni, sem kiköpni nem tud a központi RMDSz vezérkar.

Ahhoz, hogy a demokratikus politikai kultúra elterjedjen, sőt uralkodóvá legyen nemcsak egyszerűen a szocializációs eljárások (a szocializációs szcénák) radikális átalakítására lenne szükség, hanem a dolgot reszocializációként kell fölfogni: egyszerre kellene az elévült, sőt mondjuk ki rossz politikai kultúrát lebontani, és egy újat kialakítani, ami szemmel láthatóan meghaladja a régió elitjeinek hozzáértését, és messze túlmutat közvetlen (anyagi és nemcsak) érdekein, kívül esik komfortzónáján[vi]. Ezért a mindent überelő kettős beszéd, a populista demagógia, a gyűlöletre apellálás. És talán ez magyarázza, hogy az uralkodó elitek ellene fordultak a politikai nyugatnak, letettek a fölzárkózásról. Úgy vélem, ez ma a helyzet, remélhetőleg még változhat, de sötétek a felhők fölöttünk, nem látni a morális világban eligazító csillagjárást.

[i] Ez magyarázza, hogy többszöri nekifutásból és nagyon erős Fidesz-KDNP hátszéllel, valamint anyagi/logisztikai támogatással sem jöttek létre igazi alternatívát kínáló, életképes rommagyar pártok. Igaz, hogy senki nem próbálkozott „más”, a nacionalista diskurzusokat mellőző formáció létrehozásával, mindenki a populista etnonacionalista választói massza és politikai tőkéből álló torta újrafelosztásán, a jobboldalon próbálkozott, innen a „megosztási kísérletek” bélyege és sikeres visszaverése. Mind az MPP, mind az EMNP csupán személyi változásokat ígért, azt, hogy majd ők és Tőkés, valamint a „nagy stratégiai partner” Orbán hatékonyabban, értsd időnként jól odamondva a „románoknak”, radikálisabban fogják képviselni ugyanazt, amit az RMDSz tesz. Nem csoda, hogy erre nem volt és nincs vevő (az MPP, mikor behúzódott az RMDSz-ernyő alá, felismerte ezt, az EMNP pedig pávatáncát járja: elmúlik magától).

[ii] Azt hiszem, létezik ezidő szerint egy hallgatólagos egyezség a román (szerb, szlovák, ukrán?) és  a magyar hatóságok részéről, miszerint az egymás területén zajló, magyar és kis mértékben román (szerb, szlovák, ukrán?), azaz a másik ország területén élő kisebbségeket célzó „támogatásokat”, legyenek azok államiak vagy civil eredetűek, nem vizsgálják, vagy legalábbis nem tüzetesen. Most majd a magyar kormány civil szervezetek megregulázására irányuló szabályozását követően ez (is) változhat, de eddig a dolog hallgatólagosan működött. Azt sem gondolom, hogy egy következő magyar kormánynak szándékában állna majd tüzetesen és szigorúan kivizsgálni, a határon túl elköltött költségvetési tételek sorsát, és mégis. Ha egyszer majd kivizsgálnák azokat az ügyleteket, amelyeket pártközeli alapítványok, klienteláris befektetők, sőt egyházak magyar költségvetési pénzen folytatnak, lenne nagy sivalkodás. Akkor talán radikálisan újra lehetne gondolni az előljárók feddhetetlenségének kérdését, csak egy példa. A székelyföldi kiskirályok már nem is pályáznak, illetve csak módjával, bukaresti fejlesztési alapok lehívására (aztán a házi sajtó ezt még diszkriminációnak is állítja be!). Viszont ők a magyarországi pénzek (és pénzmosások), lehívásának és elköltésének bajnokai, a magyar kormány elsőrendű kliensei, az egyházakkal együtt. (Senkit ne tévesszen meg, hogy a leginkább strómanok, és alibi civil szervezeteken keresztül folynak az ügyletek, miközben a sorosozás nagyzenekarában játszanak a kiskirályok is.) Ez az a szürke zóna, ahol – néhány eseti ügylettől eltekintve, mint amilyen a Nagy-Debreczeni féle vendéglőnyitás, amit az erdély.átlátszó.hu napvilágra hozott – nem látunk, nem láthatunk tisztán, és ahol az adományozónak (ne legyenek kétségeink, mindenekelőtt magyar költségvetési pénzekről beszélünk!) való visszajátszás, a saját zseb kitömése, a politikai és gazdasági klientúra fölhízlalása, stb., folyik, de ahol még az arányokról sincs fogalmunk. Inkább a rommagyar média teljes bedarálása, megszállása és kisajátítása folyik nálunk is – aprópénzért érdekelté tett és/vagy kiszolgáltatott újságírók (sőt újságíró szövetség) hathatós segítségével – minthogy a transzparencia fele haladnánk, nehogy tudomást szerezzünk a politikai manistream viselt dolgairól, és hátha így elhisszük a fedhetetlenség legendáját, nemde?

[iii] Szabadjon itt megjegyeznem, sokak nemtetszésére, hogy a régió és benne a román választók és politikai szóvívőik, akik a leginkább a civil társadalom reprezentánsai, egyre jelentősebb rétege látványosan szakított a passzivitással, a populizmussal és a nacionalizmussal is. Messze vezetne ennek kielemzése, de a februári bukaresti és más nagyvárosokban történt látványos és kiterjedt utcai megmozdulások jól mutatják ennek a rétegnek a jelentőségét, egyre nagyobb befolyását. Amiből a rommagyar kisebbség csak egy nagyon szűk értelmiségi szelete vette ki a részét. Úgy tűnik – még az egyes elöljárók modernizációs, megújító szándéka ellenére is (Porcsalmi Bálint egyes megnyilvánulásaira, vagy a „Nőszövetség” egyes fölszólamlásaira, stb., gondolva) – mi maradunk az Orbán-bűvölet és etnonacionalista populizmus bűvkörében!

[iv] A politikai kultúra talán legjobb definíciója: „a politikai magatartásformák, értékek, benyomások, a releváns információk és a politikai készségek meghatározott elosztásából” kialakuló kulturális vonás, illetve viszonylag stabil identitás (lásd. Almond – Powell, 2003). Mint ilyen változékony, és főként hosszú távon, megváltoztatható dolog, akár a kultúra egésze az.

[v] Hadd álljon itt az is, hogy a választások és az egész demokratikus folyamat, meg intézményrendszer egyensúlya, működőképessége, két alaptételen nyugszik, a kisebbség létének és eltérő véleménye legitimitásának elfogadásán, éppen úgy, mint a többségi vélemény és a rá épülő hatalom uralmának az elfogadásán (ezt nevezi t.k.Max Weber legitimitásnak). Az első esetben az önkorlátozás, a többség zsarnokságának elkerülése – ennek a biztosítékaként hozták létre, elsősorban az USA-ban az alapító atyák, a fékek és ellensúlyok rendszerét, és ennek a válságát jelzi, hogy Trump egyáltalán megválasztható volt – , másfelől a többségi akaratnak való többé-kevésbé önkéntes és érdekelt alárendelődés, a kulcsfogalmai.

[vi] Itt csak fölsorolására telik, azoknak a szcénáknak, szocializácós közegeknek, melyek a politikai kultúra kialakulásán és megváltoztatásán kellene, hogy fáradozzanak, és az olvasó fantáziájára bízom – egy-egy megjegyzésen túl – annak eldöntését, hogy mennyire teszik ilyen irányú dolgukat a megfelelő intézmények. Tankönyvszerűen a család, az iskola (az intézményes nevelés), a vallási intézmények, a kortárscsoportok (peer group), a munkahelyi közösségek, a médiák és a politikai pártok tartoznak azokhoz az intézményekhez, melyek ki-, és átalakítják a politikai kultúrát és amelyeknek, ha közös irányba tartanának esélyük lenne demokratikus politikai tudat kialakítására, demokraták kinevelésére, illetve az átnevelésre. Csakhogy nálunk a család a paternalista modell foglya, amit egyedül családnak tartunk az az apa mindenható uralma, sőt már-már a családon belüli erőszak legitim hordozójának akarnoksága (lásd az erről folyó vitákat); az iskola az autoritér, sőt a történelmi diktátor-vezérek példaképét terjeszti, gyanús múltú, szélsőséges vezéreket és irodalmi műveket propagál, emel be a nemzeti pantheonba és kanonizál, stb.; a vallási intézmények egymást túllicitálják a fundamentalista, ultramontán és intoleráns tudás-, és hitelemek propagálásában. Jellemző módon az erdélyi református egyház az ortodox fundamentalistákkal szövetkezik, kisebbségellenes, ásatag és avitt, diszkrimináló, kezdeményezések támogatásában; a kiszolgáltatott – akár gazdasági, akár politikai/ideológiai szempontból – elkötelezett médiák radikálisan jobbra csúsztak, nem beszélve a jobb híján közösséginek mondott (social media) nyilvánosságban terjedő gyűlöletbeszédről, úgy is, mint szocializációs szcénáról; és akkor mit szóljunk a populizmus bűvöletébe pottyant pártokról, melyek nem ideológiákra, a jó kormányzás megvalósítására, a közérdek szolgálatára, hanem sokkal inkább hatalmi vágyra, zsarnoki hajlamra, zsákmányszerzésre (party patronage system), a bennünk lakozó gyűlölet fölszítására, stb., épültek ki, illetve így működnek?

Magyari Nándor László (Systemcritic)