Találtam két videót az imént a Facebookon, az egyik egy macska, amint épp egy ventilátor előtt, hanyatt fekve hűti magát, a másik meg egy mosómedve, aki a pocakjáról falatozik. No, gondoltam, már rá is akadtam önmagunkra, ma nagyjából ennyi volt az aktivitás a családban, ettünk, vásároltak, én nem, mert ropog a térdem és fáj is, főztünk, ettünk, aludtunk, ettünk, és este lett, most nasizunk, azaz eszünk, és gondolom ebben elfáradva majd jót alszunk.
Illetve nem is igaz, mert a hálószobában kitakarítottam a virágok alatt míg ők odavoltak olasz vízért és kávéért, meg kiporszívóztam, és a nagy ablakot lemostam, lévén mocskos, mert a monszun eső rámosta az épületről a vakolat porát, ez a ház nem sokkal a beköltözésünk előtt épült. És a fürdőszobát is kikloroxoztam, kezdett nyálkásodni.
Híreket is néztem, de a tájfunon kívül nem volt semmi érdekes ma, az meg éjjel elmegy keletre, épp csak a félsziget csücskét érinti, de hetes erősségű, úgyhogy a második legnagyobb koreai városban, Puszánban azért teljes riadókészültség van.
Lapozgattam a Fb bejegyzéseket, de mintha ott is monszun lenne, mindenki három sort ha posztol, videókat, vagy semmit. De azért Földes Péter cikkének a címe megragadta a szemem, hogy szeressük a hazánkat, nem azt ami lett belőle, hanem ami volt. Szándékosan nem olvastam még el az írást, mert nem akarom, hogy befolyásoljon, majd ha megírtam a magamét, utána megnézem neki vajon mit jelent.
Kicsivel több, mint egy éve érkeztem Koreába Németországból, ahol éltünk. Igazából fogalmam sem volt mi vár rám, csak azt tudtam, hogy vissza kell jönnöm, hogy baj van. Mindig is szerettem itt élni, és egy pillanatig sem tudtam Németországban megszokni, ami teljesen nyilvánvalóan az én hibám, ám ettől még tény.
Sok minden történt azóta, kiderült, hogy a család többi tagja sem lelkesedik lakóhelyünkért, így eladtuk a házunkat, anyámat és a fiamat átköltöztettük Hollandiába, a lányom ingázik.
Monszun ide vagy oda, én nagyon szeretek itt élni, nem is szeretek, hanem természetes, mint amilyen valamikor Magyarország is volt.
A fehérvári úti kórházban születtem, egy fekete bőrű szülész segítségével, akit anyám kedvelt, de azért kicsit idegenkedett is tőle.
Batusnak hívták, vagy becézték a gazdag szomszéd renitens lányát, aki hozzáment egy arabhoz, beköltöztek a szülői házba és Mehemed rendszeresen elverte Batust annak szüleivel együtt, mert rend a lelke mindennek, és ő így képzelte a rendet. Természetesen nem Mehemed volt, fogalmam sincs, hogy hívták, mire emlékezni tudtam volna, már elment a hazájába, csak a lelkibeteg feleségét, és egy tűzvörös hajú kislányt hagyott maga után emlékbe, aki apja indulatos természetét örökölte, mindig verekedést provokált a játszótéren, pedig amúgy szeretnivaló kicsi volt.
Felmentem a töltésre, mert azt nem volt szabad, vonat közlekedett rajta, és csigákat szedtem. Amelyik nem fért a kezembe, azt a lábamra ragasztottam, úgy sokkal többet tudtam anyámnak hazavinni ajándékba.
Nem tudom, vajon örült-e a nyálkás élőlények garmadának, de mindig kedves volt velem, és ezért én újabb, és újabb ötleteket eszeltem ki, hogy szeressen, még annál is jobban amennyire mondta, hogy szeret.
Azt hiszem féltem, hogy elvesztem, nagyon apró gyermekkoromban sok bizonytalanság vett körül.
Észrevettem, hogy arckrémmel keni magát, hogy szebb legyen, bár gyönyörű volt mindig.
Magas, hollófekete hajú, széles járomcsontokkal, királynői tartással, pedig csak egy alföldi dohánytermelő család hét gyerekéből a hetedik volt, akinek ráadásul megszületnie sem lett volna szabad, mert akkor már az anyja halálos beteg volt, meg is halt, mikor ő öt éves lett, ő főzte a halotti torra a töltött káposztát, akkoriban az emberek nem lihegték túl az elmúlást.
Szóval kitaláltam, hogy akkor majd én készítek krémet, és ő attól szebb lesz mint valaha. Összegyűjtöttem mindent ami volt a házban, és krémet gyártottam. Kár, hogy tettem bele erős izomlazítót is, ami kb úgy csípett, mint a bogyiszlói paprika, de anyám bízott három évem összes tapasztalatában, és magára kente.
Kicsit piros lett tőle, na jó, nagyon piros, és miután megpróbálta lemosni, még pirosabb, de aztán az ügyeleten valahogy rendbe hozták, ő meg nem haragudott, én pedig továbbra is gyártottam a krémeket, igaz, eltűnt a házból az izomlazító.
A művelődési házba hordott, mert az volt a fixa ideája, hogy szép hangom van. Na most, aki nálam hamisabban énekel, az lop, csal, és hazudik, ráadásul nem is a hangommal van komoly probléma, hanem a hallásommal, de erről a kimondottan tapintatos tanárnénik őt nem tudták meggyőzni, azt mondta, hogy amikor megszülettem, nem sírtam, hanem énekeltem, pedig semmilyen szert nem kapott fájdalomra, tehát nekem operaénekesnek kellett lennem.
Mindezt úgy, hogy ma sem nagyon tudom értelmezni a különbséget a do és a re között. Tudom, hogy van, mert a többiek bizonygatják, csak én nem hallom…
Aztán Balatonra mentünk lakni, mert ők vendéglősök voltak. Azt is szerettem. Ott meg balettozni kellett, azt sem utáltam, csak messze én voltam a legmagasabb, és megint tapintatosan próbálták anyámmal közölni a rossz hírt, hogy egy szem lányából balerina sem lesz, de nem, azt sem lehetett, nem akarta hallani.
Viszont megtanultam remekül úszni magamtól, cigizni, és káromkodni, meg különböző érdekes emberek élettörténetét meghallgatni, valahogy mindig is jól tudtam másokat hallgatni.
Gépelni is megtanultam, én gépeltem az étlapot minden délelőtt. Csúszós indigókat kellett a papírok közé szorítani, vigyázni, hogy megfelelő irányba álljanak, és az egészet be az írógépbe, aztán már fejből tudtam a menüt, illetve csak azért kellett bemennem a konyhába, hogy megkérdezzem a szakácsokat, mi az aznapi változás.
Miközben én gépeltem, apám a rétre ment vadvirágért az asztalokra, anyám pedig a pult mögé, és a francia blokkoshoz, tehát oda, ahol potenciálisan lopni lehetett.
Csak pincérből több volt, mint ötven, meg is nehezteltem az egyébként kedves rendőrökre, mert a Balázs nevű pincért, akivel mindig jókat beszélgettem, bilincsben vitték el a szemem láttára, állítólag holt szezonban rabló volt.
Volt cigányzenekar is, de azok pestiek voltak, nem vegyültek a helyi cigányokkal, pedig nekem azok voltak a legjobb barátaim.
Viszont a prímás megérezte, vagy megtudta, hogy anyám zenei ambíciókat táplál az én káromra, így megpróbált megtanítani hegedülni, de hamarabb rájött az igazságra, mint a tanárnők a művelődési házban, és nem erőltette tovább, ellenben láthatóan nagyon sajnált, azt hiszem az ő szemében a muzikalitás hiánya olyasmi volt, mintha nem lenne kezem, vagy lábam.
Kinőttem a balett terem rúdját is, onnan már magamtól jöttem el, öt évesen úgy éreztem, ki kell lépjek anyám árnyékából, úgyhogy beálltam dolgozni, de cserébe nem hagytam, hogy balettra meg zenélésre kényszerítsen.
Rengeteg NDK-s turistánk volt, ők nem alacarte étkeztek, hanem csoport menüt kaptak. A savanyút előre ki kellett hordani, tenni kancsóba vizet, és szalvétát a poharakba. Még ma is csukott szemmel megterítek bármilyen asztalt, bármilyen módon.
Ők korábban jöttek, mint a többi vendég, mikor végeztek, gyorsan szétszedtük az összetolt asztalokat, új abroszok és teríték került rájuk a kertben, a teraszon, és bent is. Sok borravalót kaptam, volt fehér csipkés kötényem, brifkóm, simán felvettem egy asztalnyi rendelést fejben, leadtam a konyhán, fizettettem, bár számolni, és gépelni már tudtam, mert az kellett, de írni még nem, mert még nem voltam elsős, ellenben profi vendéglős, amit a vendégek igen nagyra értékeltek. Azok alatt az évek alatt számtalan barátra tettem szert, úgy jöttek, mentek az emberek zsenge korban lévő életemen át, mintha az egy pályaudvar lenne, és én megtanultam szeretni, elengedni, barátkozni, nemet mondani, adni önzetlenül, szeretettel fogadni, és persze hallgatni, tanulni, összerakni a puzzle kockákat, majd másoknak ezekből visszaadni valamit, amolyan koravén gyerek voltam lélekben, de szép, bájos és mosolygós kislány kívülről.
Láttam én, hogy az NSZK kemping sokkal szebb, mint az NDK, pedig csak egy drótháló választotta el őket egymástól, kérdeztem is anyámat, hogy miért, de nem válaszolt, cserfes voltam, ki tudja kinek mondtam volna el.
Éjjel mulatozás volt, apám néha verekedésbe keveredett, folyt a vér, volt, hogy az övé is, betört a lengőajtó, ami a konyhába vezetett, alkohol szag volt és rossz érzés, nem szerettem. Olyankor bementem a raktárba, összetoltam néhány sörös rekeszt, megágyaztam rajtuk, és ott aludtam reggelig.
Utolsó évben iskola előkészítőbe kellett járnom, mert nem voltam óvodás sosem. Az kötelező volt, de én voltam a helyi vendéglős lánya, az pedig fontos pozíció volt, közvetlen a tanácselnök alatt, arrafelé téesz nem volt ugyanis, tehát nem erőltették rám az előkészítőt, de nekem tetszett, ahogy addig majd minden az életemben, szerettem, hogy írtunk papírra, számolni persze gyorsabban tudtam, mint a tanító néni, de az amolyan munkahelyi ártalom volt.
Aztán visszamentünk Pestre, és én bekerültem a kelenföldi Bartók Béla zeneiskolába, olyan diákok közé, akik már hangszeren játszottak, szolfézst tanultak, és egy egészen másik világból jöttek, ott is szerettek volna maradni.
Egyenes úton kiközösítettek, a zenetanár megszégyenített, én meg erre iskola helyett a belvárosba jártam, leginkább a Luxus áruházba, ott ismertek, mert anyámmal gyakran mentünk oda vásárolni, meg a valuta boltba is. A Gerbeauban ettem valami sütit, és mentem be dolgozni a budai éttermünkbe, mintha mi sem történt volna.
Persze, hogy kiderült, elsős voltam. Anyám akkor vert meg életemben először meg utoljára, de akkor nagyon.
Aztán persze kivett a jeles intézményből, átíratott a Szilágyi Erzsébet általános iskolába, a körszálló fölé, akkor már a közelben laktunk.
Ott megint szerettem lenni. Akkor még nekem iskola után nemigen kellett tanulnom, rájöttem, ha figyelek, otthon már nem kell foglalkoznom vele, úgyhogy mentem suli után szoláriumba, onnan pedig dolgozni.
Este tízkor zártunk, együtt mentünk haza.
Itt is sok borravalót kaptam, lassan már tíz éves lettem, és még mindig barátkoztam az emberekkel, hallgattam őket, és egyre többet tudtam róluk, ezáltal egyre jobban kiismertem őket, és ennek ellenére kedveltem a társaságukat, igaz, a saját korosztályom előtt picit muszáj volt színészkednem, addigra már annyit éltem, mint más egy egész élet alatt.
Vívtam is, egyre jobban, motoroztam, szörföztem, dolgoztam, felső tagozatban inkább már csak rendezvényeken, esküvőkön, mert anyám rám erőltetett egy magántanárt, aki megpróbált rávenni, hogy úgy éljek, mint a többi tíz éves, de ez halva született elképzelés volt a múltam fényében, következésképp megírta helyettem a leckét, anyám kifizette, megbeszélte velem a házassága válságát, adtam néhány tanácsot, így ő is jól járt, én is, anyámnak meg a lelkiismerete nyugodott meg.
Boldog voltam azt hiszem.
Azt hiszem mindaddig boldog voltam, amíg nem fedeztem fel a világot, amíg nem jöttem rá, hogy máshol a szüleim tizedannyi munkával százszor akkora anyagi biztonságban élhetnének, és apámnak nem kéne a Farkas elvtársat etetnie, itatnia állandóan, hogy a következő évben is jó gebines szerződése legyen.
Amíg nem láttam, hogy mi folyik privatizáció gyanánt, hogy milyen az, amikor még az ipari minisztériumos, ronda, ón hamutartót is hazalopják a korábbi elvtársak, az egy pillanat alatt lett urak.
Hirtelen mindenki arisztokratává vált, de legalábbis ötvenhatos ellenállóvá, és én már elég öreg lélek voltam addigra, hogy hányjak ettől az egésztől.
Láttam a tévében Orbán beszédét, és én tudtam, de annyian mondták, hogy micsoda bátorság, hogy inkább hallgattam, csak apámmal vitattam meg, ő egyetértett velem.
Jó ideig éltem az életem még ott, de egyre kevesebb dologban leltem örömöm, egyre többször kellett figyelni a vadkapitalizmus állította csapdákra, a kíméletlenségre, az indulatokra, irigységre, egy csomó dologra, amit én nem éreztem korábban soha.
Vállalkozó lettem, azt csináltam amit anyám, csak nem étteremmel, mással. Sok pénzt kerestem, sokat utaztam, nyelveket tanultam, de nem voltam boldog már a hazámban, görcsbe szorult a gyomrom ha Hegyeshalomnál átléptem a határt, vagy mikor felültem a hazafelé tartó repülőre, háborúzni mentem vissza, nem élni.
Fene tudja, valahogy kilopták alólam gyermekkorom országát, a kedvességet, azt, hogy nem kellett félni éjjel egyedül sehol, valami békességet, ami nyilván torz alapokon nyugodott, de mit tudtam én a legvidámabb barakkról, és a vasfüggönyről, csak egyszerűen szerettem ott élni, azoktól az emberektől tanulni, és soha, de soha nem készültem külföldre, meggyőződésem volt, hogy az életem ott fogom leélni, egyszerűen olyan természetes volt, mint most itt, Koreában.
A kettő között van azonban egy hatalmas különbség.
Huszonéves voltam már, mikor ebbe az országba először jártam, de az első hat évem kitörölhetetlen és meghatározó élményei ott értek, az az anyanyelvem, még most is csak és kizárólag magyarul írok, a koreai férjemmel, és a félvér gyermekeimmel is magyarul beszélek, ha mégoly hézagosan is.
Azt az országot amiben felnőttem, szerettem, amit elhagytam, gyűlöltem.
Ma már nem szeretem és nem is gyűlölöm, ma már csak egyszerűen nem a hazám, ez a mostani, ez semmiképp nem az.Koreanapló
Míg a hottak készült, mert hogy az mindig frissen készül, a férjem elment nézelődni, én meg beszédbe elegyedtem a nénivel, aki készíti, láttam, hogy le van barnulva, két kötény is van rajta, inas keze egy életen át végzett kemény munkáról árulkodott, érdeklődő volt, kedves, de kicsit sem tolakodó. Azért persze megkérdezte, hogy hol lakunk, mondtam, hogy Csangdzsuban, de nemrég költöztünk ide, ez az első nagyobb piacos túránk, megértően nyugtázta, de hogy akkor honnan tudok ennyire koreaiul? – kérdezte. Mondtam, hogy régóta vagyunk házasok, erre összehúzta a szemöldökét, és az ült ki az arcára, hogy az nem lehet. Aztán becsomagoltattam a sütit, említettem, hogy a gyereknek lesz, aki otthon van, kicsit beteg. Megdöbbenve érdeklődött, hogy otthon mertük hagyni a beteg gyereket egyedül? Akkor már elnevettem magam, és a tudomására hoztam, hogy az inkriminált gyermek 23 éves, vélhetőleg kibírja nélkülünk pár órán át, de erre nem volt felkészülve, és belekeveredett a sütőszerkezetbe, az egyik üres maradt, a másikba meg kettőt tett, és nem értette, aztán megsajnáltam, és mondtam, hogy tudom, hogy ez neki furcsa, de ötvenéves vagyok, pont, mint a férjem.
