Címke: Beyoncé

Tegnapra már egészen elviselhetetlen lett az időjárás, meg én is, a kettő összefügg. Jött a gyerek úgy tíz körül talpig glanzban, hogy akkor megyünk? Egy cseppet döbbenten néztünk rá a hálóruháinkból ( na jó, túlzok, egy alsógatya, meg egy hosszú póló kettőnkön összesen) hogy hát persze, de hová, és közben élénken kerestük párával átitatott agyunkban, hogy vajon mi az amit megígértünk neki, és most nem tartjuk be. Hamar kiderült, hogy semmi, csak vasárnap van, és vasárnap a családok kirándulnak. Ezen újfent elgondolkoztunk, mert mi tényleg sokat kirándulunk, de szinte soha nem vasárnap, ugyanis a másik ötven millió is olyankor teszi, tehát az nem mindig jó ötlet. Ugyanakkor tegnap kevesen vágtak bele, mert tájfunt és erős monszun esőt is mondott az előrejelzés, a koreaiak nem szeretnek különleges útviszonyok között vezetni, mi viszont igen. Tehát kitaláltuk, hogy akkor menjünk Ándongba, ott híres a makréla, a szodzsu, és a tánc maszkok is, nincs is túl messze, csak 15o km, van látnivaló bőven, vacsorára haza is érünk. Elindultunk, nem esett, félúton igen, de aztán megint nem, tájfun meg sehol. Viszont valóban alig volt autó az utakon. Ettünk makrélát, amit én nem különösebben kedvelek, de azért megettem, szépen keresztben meg is akadt a torkomban egy szálka, nem fuldokoltam, vagy hasonló, de kellemetlen volt. Megnéztük hogyan készült az eredeti szodzsu, és miből, sőt kóstoltunk, és vettünk is olyat, ami eredeti módszer szerint párlódik. Utána maszk múzeumba mentünk, azt is megnéztük, érdekes volt, de még mindig nem esett, és sehol a tájfun. A férjem megkérdezte, hogy megkeressük-e? Egyöntetűen válaszoltunk, hogy keressük! Irány délkelet, a tengerpart. Oda jutottunk, ahol tavaly azokat a hatalmas rákokat ettük, de alig hullámzott, és még csak nem is esett. Azért fotóztunk, én még videóztam is, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ha elforgatom a telefonom, akkor szélesebb lesz a kép, de nem fordul el. Ebből is látszik, hogy kettőnk közül ki az okosabb. Az eredmény legalább nyaktornának jó lett, ha másnak nem is. Közben a férjem jelezte, hogy „ki kell pucolni a motort”, ami virágnyelven azt jelenti, hogy száguldozni fogunk. A gyerek hátulról bluetoothon keresztül vezényelte a zenét, mert, hogy edukációs céllal BTS-t hallgattunk, meg Rihannát és Beyoncet, én realtime tudósítottam a fb barátokat a kirándulásról, a férjem meg pont kétszázhúsznál lett kíváncsi, hogy milyen hang jön nyitott ablaknál az autóba egy alagút közepén, tehát kipróbálta, mi meg ott dobtuk el a telefonjainkat, de rögtön, ő pedig huncut mosollyal közölte, hogy csak érdekelte milyen hangja lehet. Minek utána előző este már kapott a távirányító használat kapcsán, csak nyeltem egyet, és próbáltam rendezni a szívverésem, aztán szorgalmasan töltöttem fel a fotókat. Nem is volt meglepő, hogy a legnagyobb hegyvonulat kellős közepén is volt tökéletes térerő és 4G data is. Letértünk a sztrádáról, be a hegyekbe, a ködbe. Egy pici faluban vacsoráztunk helyi gyógynövényeket, rizst, levest, és a Koreában szokásos mellék fogások garmadát. Akkor vettem észre, hogy valahogy elveszett a torkomból a szálka, amit döbbenten közöltem a családdal, azok legnagyobb derültségére. Onnan még kétszáz kilométer volt hátra, de besötétedett, tehát nem volt értelme tovább tekeregni a kis hegyi szerpentineken, felhajtottunk az autópályára. Mire Csangdzsu közelébe értünk, már ömlött az eső, a tájfunról pedig már korábban kiderítettem, hogy lelassult a sebessége, csak keddre éri el a félszigetet, amit ma arra módosítottak először, hogy elkanyarodik Okinawa felé, utána arra, hogy na jó, kicsit kanyarodik csak el, mégis jön, tehát komplett hülyét csinál a meteorológiai szolgálatból ez az esőisten nevezetű trükkös tájfun, tiszta szerencse, hogy a riasztást azért kiadták, hogy jön-e, azt meg majd meglátjuk. A monszun viszont jött, mire hazaértünk már, mintha dézsából öntötték volna, és ez egész éjjel így volt, nap közben pedig esett, elállt, esett, elállt, most épp nem esik. Klassz kirándulás volt, jót aludtunk utána, kicsit könnyebbé tette az egész elviselni ezt a nehezen viselhető részét az évnek. Ma reggel már Vas Kati gyönyörű cselló játékát, és a férje csodás fuvolázását hallgattuk a Beyonce helyett, azt hiszem öregszünk, ez utóbbi mégis csak kellemesebb volt. Nincs munka, mert esik, monszun alatt nem épül az út és a támfal sem, viszont mégsem unatkoztunk, én például remekül szórakoztam azon a pánikon, amibe a koreai munkaadók és vállalók estek, mert mától nem dolgozhatnak heti 52 óránál többet, ráadásul a végcél a heti negyven. Az egyik nagy áruházlánc abban látta a megoldást, hogy mától tizenegykor nyit, a másik nagy cég, aki pedig elsősorban irodai alkalmazottakat foglalkoztat úgy gondolta, hogy továbbra is tartja a napi 15 órát, mert azt szokták meg, viszont pénteken, szombaton, és vasárnap majd nem dolgoznak. Mindenki hasonló kreatív megoldásokat keres, az elég elképzelhetetlennek tűnik errefelé, hogy mondjuk hatkor csak úgy hazamenjenek, mikor a gyerekek is éjfél után érnek haza a különórákról. Amit az elnökünk szeretne, az remek irány, csak nem lesz könnyű menet, bár a koreai elég adaptív nép, akár még az is lehet, hogy sikerül, mindenesetre én személy szerint Kim Dzsong Unban jobban megbízom, mint abban, hogy a negyven órás munkahét működni fog belátható időn belül. A hegyek között csodálatos volt, nagyon párás, de nagyon tiszta, hűvös levegőt lélegeztünk. Kikapcsoltunk mindent, lehúztuk az ablakokat, és az én kicsi lányom is csillogó szemmel konstatálta, hogy épp egy felhőben haladunk. Ez, azt hiszem ez maradt meg a legjobban bennem a tegnapi napból, hogy itt minden alkalommal rá tudunk csodálkozni valamire, amiben eddig még nem volt részünk, hogy mekkora hatalma van a természetnek, és milyen jó érzés látni a völgyek piciny, kék háztetős falvait, ahogy belesimulnak a természetbe, meg sem próbálnak szembeszegülni vele. Dohány és ginzeng ültetvények váltották egymást cirokkal és kölessel, csupa hegyi növény, ahogy errefelé a kukorica és a burgonya is az.