Kezdőlap Címkék Békemegállapodás

Címke: békemegállapodás

Hogyan értették félre Oroszország kezdeti támadását Ukrajna ellen

Csak 2022-ben – nyolc évvel az orosz-ukrán háború 2014. februári kezdete után – került sor arra, hogy nyugati országok és szervezetek elkezdték komolyan átgondolni Moszkvával szembeni hozzáállásukat.

Julia Kazdobina, Jakob Hedenskog és Andreas Umland

Bevezetés

2014. július 17-én a világot sokkolta a hír, hogy Kelet-Ukrajnában lezuhant a Malaysian Airlines Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó MH-17-es járata. A Boeing 777-es repülőgép fedélzetén tartózkodó mind a 298 utas és a személyzet, köztük 80 gyermek életét vesztette. Bár ez egy rendkívül tragikus esemény volt, csak egy volt a sok végzetes esemény közül abban az évben. 2014 folyamán az 1945 óta legnagyobb európai háború bontakozott ki Ukrajnában, amikor Oroszország egyre riasztóbb havi fegyveres eszkalációkat hajtott végre a Krímben és a Donyec-medencében (Donbasz).

A növekvő feszültségek és végül a háború kirobbanásának kezdeti kiváltó oka az volt, hogy Ukrajna 2008 óta arra törekedett, hogy szorosabb szerződéses kapcsolatot alakítson ki az Európai Unióval. Ez egy társulási megállapodáson keresztül történt, amely egy úgynevezett mélyreható és átfogó szabadkereskedelmi övezetet foglalt magában. Bár nagyrészt gazdasági kérdésekről szólt, ezt a szerződést – amelyet 2012-ben parafáltak és 2014-ben írtak alá – Moszkva úgy tekintette, mint ami veszélyezteti az Ukrajna további ellenőrzésére irányuló törekvéseit, és veszélyes mintát jelent más volt szovjet köztársaságok számára.

Oroszország háborúja a Krím 2014. februári, reguláris orosz csapatok általi fegyveres megszállásával kezdődött, és a félsziget 2014. márciusi annektálásával folytatódott. Ezt követte 2014 áprilisában az orosz irreguláris csapatok – félkatonai kalandorok, politikai szélsőségesek és kozákok – bevonulása az ukrajnai Donyec-medencébe (Donbász). 2014 májusának folyamán – egyéb események mellett – az utcai összecsapások erőszakos eszkalációja Odesában több mint 40 halálos áldozatot követelt. 2014 júniusában lelőttek egy Luhanszk repülőteréhez közeledő ukrán Il-76-os szállító repülőgépet, a fedélzeten tartózkodó 49 fős személyzet és katonák mindegyike életét vesztette. Júliusban lelőtték az MH-17-es járatot. Végül 2014. augusztus közepén a reguláris orosz csapatok megkezdték a nagyszabású kelet-ukrajnai inváziót.

Így hat hónapon keresztül folyamatosan halmozódott az egyre agresszívabb orosz katonai tevékenység ukrán földön és a nemzetközi jog egyre súlyosabb megsértése Európa szívében. Ennek ellenére a Nyugat csak szelíden, politikai nyilatkozatokkal és kisebb büntetőintézkedésekkel reagált. Az EU ágazati szankciói csak 2014. július végén jelentek meg, közvetlenül az MH-17-es járat oroszországi lelövése után.

Ezeket a szankciókat 2014. július 29-én jelentették be, amikor az ukrán hadsereg offenzívában volt Donbászban. Ekkor még nem volt sürgős szükség arra, hogy az EU újszerű intézkedéseket vezessen be, mivel úgy tűnt, hogy Kijev nyár végére győzni fog Kelet-Ukrajnában. Az első uniós ágazati szankciók bevezetésekor – amelyek 2022 februárjáig a legszigorúbb nyugati intézkedések maradtak – még nem volt előrelátható, hogy az orosz irányítású irreguláris csapatok ukrajnai előrenyomulása ellen egy hónappal később az orosz reguláris csapatok nagyarányú donbászi bevetése következtében visszaverték az ukrán előrenyomulást.

Ezek a körülmények jól illusztrálják, hogy a nagyobb nyugati szankciók első körének csak közvetett kapcsolata volt magával Ukrajnával. A fő ok az volt, hogy Oroszország 2014. július 17-én tömegesen megölt uniós polgárokat, főként hollandokat a Malaysian Airlines járatán, nem pedig az ukrán állampolgárok elleni, három hónapig tartó orosz tömegterror. Az ezt követő több mint hét évben a fegyveres konfliktus tovább lappangott, és ukránok ezreinek életét követelte. Mivel azonban nem történt további tömeges gyilkosság uniós vagy más külföldi állampolgárok ellen, a Nyugat csak viszonylag kevés további lépést tett.

Csak miután Oroszország 2022. február 24-én teljes körűen megszállta Ukrajnát, kezdett a Nyugat ráébredni arra a valóságra, hogy Oroszország revizionista állam, amely az európai biztonsági rendről alkotott saját elképzelését akarja ráerőltetni. Az biztos, hogy Vlagyimir Putyin elnök már 2007-es müncheni biztonsági konferencián elmondott beszédében és azóta is többször jelezte szándékait. Amikor azonban Oroszország 2014-ben titkos agressziót indított Ukrajna ellen, a Nyugaton sokan még mindig azt hitték, hogy ez kölcsönös félreértés eredménye, és hogy Oroszország céljai korlátozottak. Csak jóval később vált a legtöbbek számára világossá, hogy ez nem így van – és hogy következésképpen ez az új helyzet más megoldásokat követel, mint amilyeneket más etnikumközi konfliktusokban próbáltak.

Akkoriban a 2014-22-es donbászi háborút gyakran úgy értelmezték, mint egy Ukrajnán belüli konfliktust, amelyet az orosz külpolitika tágabb kontextusától elszigetelten lehetett megoldani. Ezek az erőfeszítések nemcsak kudarcot vallottak, hanem Moszkva egyre növekvő kalandorizmusához vezettek. Miért nem sikerült a Nyugatnak ilyen sokáig megfelelően diagnosztizálni a problémát? Milyen szempontból fontosak ma ennek a kudarcnak a tanulságai?

Az országspecifikus szakértelem hiánya

Az, hogy Oroszország és Ukrajna között Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta nagy volt a feszültség, és hogy Moszkva beavatkozott az ukrán ügyekbe, a nyugati újságírók, elemzők és tudósok figyelmét nagyrészt elkerülte, mielőtt 2014-ben megkezdődött a nyílt orosz behatolás Ukrajnában. Amikor a nyugati újságírók megérkeztek, hogy tudósítsanak az akkori eseményekről, a helyzet a helyszínen kaotikus volt, és annak értelmezése kihívást jelentett sok újdonsült Ukrajna-szakértő számára. Sokuk számára a kelet- és dél-ukrajnai regionális eszkalációról szóló orosz narratívák egyszerűek, érthetőek és értelmesek voltak – nem utolsósorban azon újságírók számára, akik már dolgoztak Moszkvában.

Ekkor még szembetűnő volt a nemzetközi tudatosság hiánya Oroszország külkapcsolatainak hibrid módszertanával kapcsolatban. Tíz évvel ezelőtt kevesen értették az új orosz hadviselési módot, amelynek Ukrajna volt a kísérleti terepe, és amelyet részben már Moldovában és Grúziában is alkalmaztak. Az ukránok, más kelet-európaiak és néhány éber nyugati szakértő szkeptikusan fogadta az orosz stratégia magyarázatát. A külső megfigyelők számára túlzó figyelmeztetéseknek, manicheista érveknek vagy akár összeesküvés-elméleteknek tűntek.

A 2014-ben Kelet-Ukrajnába érkező nyugati ejtőernyős riporterek oroszbarát tüntetések szemtanúi voltak, és gyakran hallgattak oroszbarát ukrán állampolgárokat. Gyakran elmulasztották kontextusba helyezni a kibontakozó eseményeket, vagy megfelelően rangsorolni a látszólag nyilvánvaló oroszbarát helyi tendencia jelentőségét. Egyes külföldi megfigyelők még a donbászi lakosok és a szomszédos oroszországi területekről érkező „politikai turisták” között sem tudtak különbséget tenni, akik kalandorokként lépték át az államhatárt, vagy akiket autóbuszokkal szállítottak Ukrajnába, hogy részt vegyenek az „orosz tavaszban”. Moszkva donbászi ügynökei közül néhányan az Oroszországon kívüli, Oroszország által ellenőrzött területekről, például Transznisztriából költöztek Ukrajnába, elmosva az orosz részvételt az állítólagos helyi „lázadásban”.

Ezzel szemben az ukránbarát újságírók és a Donbász szeparatistaellenes regionális politikai hangjai nyílt fenyegetésekkel és fizikai erőszakkal szembesültek ellenfeleik részéről, akiket gyakran Moszkva irányított. Az ukránbarát helyiek gyakran nem tudták nyilvánosan kifejezni magukat, és így láthatatlanok maradtak az idelátogató riporterek számára. Számos, a hatalomátvétellel ellenálló kelet-ukrajnai lakost megfenyegettek, megtámadtak, elraboltak, súlyosan megsebesítettek vagy titokban megöltek együttműködő helyi vagy orosz illegális szereplők, akik közül sokakat, ha nem a legtöbbet a Kreml bátorított, finanszírozott vagy irányított 2014-2021 között. Mindez előkészítette az utat a Donyecki és Luhanszki terület 2022 szeptemberében bekövetkező orosz annektálásához.

Ukrajnát orosz szemüvegen keresztül vizsgálva

A nyugati média csak 2021 végén, a teljes körű invázió előestéjén bővítette jelenlétét Ukrajnában. Ezt megelőzően a tudósítások nagy részét moszkvai tudósítók készítették, akik csak oroszul beszéltek. Ahogy Otar Dovzhenko ukrán újságíró és médiakritikus a Szabadság Rádiónak elmondta: „Ha Oroszországban élsz és orosz médiát olvasol, akár amerikai, német vagy francia vagy, egy kicsit orosz szemmel kezded nézni az ukrajnai, moldovai és fehéroroszországi eseményeket”.

A Washington Post 2022 májusában nyitotta meg irodáját Ukrajnában, és a korábbi moszkvai iroda tudósítóját, Isabel Khurshudyan-t küldték, hogy Ukrajnáról tudósítson. Hasonlóképpen a New York Times (NYT) is irodát nyitott Ukrajnában 2022 júliusában, és Andrew E. Kramert, aki több mint 15 évig élt Oroszországban, nevezték ki a kijevi iroda vezetőjének. Kramer korábban a New York Times moszkvai irodájában dolgozott, és korábban elfogult cikkeket írt Ukrajnáról.

Kramer kiegyensúlyozatlan tudósításainak egyik példája egy 2022. februári cikk volt, amelynek címe: „A fegyveres nacionalisták Ukrajnában nem csak Oroszországra jelentenek fenyegetést” – ez a megfogalmazás nagyrészt összhangban volt az akkori és a mai hivatalos orosz propagandával. A cikk tartalma, amely két héttel Oroszország teljes körű inváziója előtt jelent meg, – a címével ellentétben – nem Putyin indoklásának megismétlése volt az Ukrajna elleni támadásra. Ennek ellenére Kramer figyelmeztetett „tucatnyi jobboldali vagy nacionalista csoportra, amelyek erős politikai erőt képviselnek Ukrajnában”. A Kramer által a cikkben lefestett kép félrevezető volt az ukrán párttájképről 2022 elején. Azzal, hogy aránytalanul felfújta Ukrajna radikális jobboldalát, a Kreml által befolyásolt tömegmédiában népszerű irányvonalat követte. Az ilyen cikkek valószínűleg másképp – vagy egyáltalán nem – íródtak volna, ha a szerző Moszkva helyett Kijevben élt volna.

Sokan végül megtanultak kritikusabban viszonyulni az orosz narratívákhoz, de néha a tudattalan elfogultság megmarad. Az emberek megtartják kezdeti értelmezéseiket. Időbe és erőfeszítésbe telik, hogy elfelejtsük azokat a narratívákat és magyarázatokat, amelyeket az orosz propaganda még mindig ki tud használni.

A tények és a fikció megkülönböztetése

A donbászi gyanús eseményekben való közvetlen orosz részvételre több jel is utalt 2014 áprilisától, ha nem korábban. A legtöbb ukrán már az állítólagos lázadás első napjaitól kezdve intuitív módon megértette, hogy valami nincs rendben. Már akkor érezték, hogy a háborút Oroszországból kezdeményezték, irányították és finanszírozták. Ezzel szemben a Nyugatnak időbe telt a tények megállapítása, pontosítása és ellenőrzése, valamint a sok hazugság megcáfolása.

A háborús övezetekből származó információk körültekintő megközelítése elvileg jó gyakorlat, és az újságírói hibák, a félretájékoztatás terjedésének és a felesleges érzelmeskedésnek az elkerülését szolgálja. Néha azonban ez az óvatosság megakadályozza a tudósítókat és kommentátorokat abban, hogy időben hangot adjanak a szükséges értékeléseknek és értelmezéseknek. A motivációtól függetlenül a Nyugat lassú nyilvános reakciója a Dél- és Kelet-Ukrajnában kibontakozó eseményekre teret engedett Moszkvának, hogy dezinformációkkal, féligazságokkal és apologetikus narratívákkal töltse meg a teret. Ezek közül sok, még a megcáfolást követően is, még ma is kering a közösségi és egyes hagyományos médiumokban.

Az ebből fakadó nyugati vonakodás, hogy 2014-21-ben állást foglaljon és cselekedjen, különösen szerencsétlen volt az úgynevezett Donyecki Népköztársaság (DNR) és a Luganszki Népköztársaság (LNR) – Oroszország mesterséges szatellitállamai a Donbaszban – jogi helyzete és politikai jellege tekintetében. Az ukrán fél évek óta azt állította, hogy nem léteznek olyan független entitások, mint a DNR és az LNR. Mindkét álállam orosz proxy-rezsim volt a kezdetektől a 2022 szeptemberében bekövetkezett végükig.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban csak 2022 végén, az MH-17 ügy részleges elfogadhatóságáról szóló ítéletében, miután a DNR és az LNR mint álfüggetlen entitások már eltűntek, hivatalosan is megerősítette az igazságot. A bíróság megállapította, hogy Oroszország tényleges ellenőrzést gyakorolt a DNR és az LNR területei felett azok 2014 májusi megalakulása óta. Az ezt megelőző közel kilenc év során a feltételezett kelet-ukrajnai „felkelés” és a „népköztársaságok” jellege mindvégig vitatott kérdés maradt. A politikai, tudományos és egyéb nyilvános fórumokon folytatott vitákban vitatott volt és néha még mindig az.

Oroszország nyugati tükörképe

Sok nyugat-európai politikust a békés konfliktusmegoldás paradigmája vezérel, amely a II. világháború utáni „soha többé” nem megengedhető háború és népirtás Európában történő megengedése iránti elkötelezettségből született. Ezek a politikusok úgy vélték, hogy Oroszország is megtanulta a II. világháború tanulságait. Az egyre nyilvánvalóbb figyelmeztető jeleket, hogy Moszkvát más értékek vezérlik, folyamatosan figyelmen kívül hagyták. Oroszország végső céljai és átfogó stratégiája egészen 2022 elejéig tisztázatlan maradt.

Ez a megismerési probléma az orosz neoimperialista és a nyugati posztkoloniális világnézet közötti, még mindig nem teljesen elismert alapvető szakadékból fakadt. Ez a Moszkva nemzetközi modus operandija és a nyugati háború utáni stratégiai kultúra közötti különbségből is fakadt. Oroszország operatív módszere mozgékony, rugalmas, cinikus, amorális és célorientált; ráadásul próbálgatással és tévedéssel alakult ki. A Kreml a kihasználható sebezhetőségeket keresi, és inkább támad, ameddig csak lehet, a megtorlást kiváltó küszöbérték alatt.

A nyugati államok és szervezetek igyekeztek az orosz akciókból adódó válságokat eseti alapon kezelni, és az aktuális forró pontot rangsorolni. Nem foglalkoztak megfelelően Moszkva rugalmas felforgatásra irányuló nagy tervével és a Kreml szélesebb körű káoszteremtő stratégiájával, amely a különböző egyedi KGB-fogalmak, például az „aktív intézkedések” mögött húzódik. Kezdetben egyes külföldi megfigyelők még azt is vonakodtak elismerni, hogy Oroszország donbászi betörése a Krím annektálásának folytatását jelenti.

A folyamatos orosz eszkaláció minden egyes hetével és az újságírói leleplezésekkel azonban 2014 folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kelet-ukrajnai fegyveres konfrontációt szándékosan indították el. Az is egyre világosabbá vált, hogy a konfliktust a két fél egyike titokban fenntartja. Ennek ellenére egyesek körében egészen 2022 elejéig megmaradt az a naiv meggyőződés, hogy Oroszország folytatódó kelet-ukrajnai háborúja csupán egy szerencsétlen összecsapást jelent az ugyancsak legitim, de eltérő helyi érdekek között, amelyet közös tárgyalások, tanácskozás és közvetítés révén kell megoldani.

Oroszország manipulálja a konfliktusmegoldási kereteket

Az orosz vezetés a „reflexív irányítás » és az «eszkalációs irányítás” néven ismert taktikát követve, a meghatalmazottakon keresztül instrumentális agressziót alkalmazott, hogy rákényszerítse akaratát Ukrajnára, és elterjessze a konfliktusról alkotott elképzelését Kijev nyugati partnerei között. Nyilvánvalóan támadó magatartás váltakozott állítólagos de-eszkalációval és színlelt engedményekkel, hogy megtévessze a nyugati politikusokat és diplomatákat, és hogy reményt adjon nekik arra, hogy a békés rendezés továbbra is lehetséges. Például Putyin 2014 júniusában az orosz parlament felsőházához intézett kérésére a Föderációs Tanács 2014 márciusában visszavonta az elnöknek adott korábbi engedélyét az orosz csapatok ukrajnai bevetésére. Ezzel állítólag a konfliktus tárgyalásos megoldását akarták támogatni.

Oroszország reguláris szárazföldi erőinek egész egységei 2014 augusztus közepén nagy erőkkel vonultak be Ukrajnába, és ezt követően továbbra is titokban állomásoztak a Donbaszban. Másrészt 2014 októberében felfüggesztették a Novorosszija (Új Oroszország) projektet, Moszkva azon szándékát, hogy Kijev ellenőrzése alól kivágja az egész délkelet-ukrajnai területet. A Kreml retorikájának ezt a változását sokan a de-eszkaláció gesztusaként fogták fel. Ez azonban csupán taktikai visszavonulást jelentett Moszkva részéről. A projektet nyolc évvel később a „különleges katonai művelet” kapcsán újjáélesztették, és ma az orosz reguláris erők leplezetlen, nagyszabású bevetésével valósítják meg.

Nemcsak Ukrajnában, Oroszországnak az ellenséggel való egyezményekről való alkudozását gyakran kíséri tervezett katonai eszkaláció, hogy maximális nyomást gyakoroljon a tárgyaló partnerre. 2014 nyarán és 2014-2015 telén a minszki megállapodásokat megelőzően, a Kijevvel kötött megállapodások nyilvánvaló megsértésével, orosz reguláris csapatok tömeges bevonulása Ukrajnába és az ukrán csapatok elleni támadások. A tárgyalások során Moszkva mindvégig emlékeztetett arra, hogy továbbra is készen áll az agresszióra és az eszkalációra. A tárgyalások előtt, között, alatt és után 2022-ig aktívan bevetette reguláris és proxy erőit, nagyrészt büntetlenül. Ugyanakkor Moszkva továbbra is teljes mértékben részt vett a normandiai formátumban, a háromoldalú kapcsolattartó csoportban (minszki folyamat) és az EBESZ két különleges megfigyelő missziójában, azt az illúziót keltve, hogy a békés rendezés még mindig lehetséges.

Oroszország adagolt és időnként korlátozott agressziója nem a mérsékletesség jele volt. Ehelyett azt tervezték, hogy az orosz célokat nyílt és masszív orosz katonai szerepvállalás nélkül érjék el, ameddig csak lehet, hogy elkerüljék a megtorló intézkedések kiváltását. Moszkva látszólag békülékeny lépéseivel és időhúzó taktikájával sok nyugati megfigyelőt sikerült megtévesztenie. A Kreml cikcakkjai elegendő alapot nyújtottak a felületesen érdeklődő diplomaták és megfigyelők számára ahhoz, hogy azt állítsák, a konfliktus békés rendezése továbbra is lehetséges. Eközben Oroszország megszilárdította ellenőrzését az elfoglalt területek felett, és előkészítette következő lépéseit.

Az önámítás a teljes körű invázió után is folytatódik

A Nyugat csak 2022. február 24. után ébredt rá a valóságra, határozottan lépett fel, és érdemi gazdasági szankciókat vezetett be Oroszországgal szemben. Nem sokkal később a nyugati országok nehézfegyverekkel is elkezdték ellátni Ukrajnát. Erre már 2014-ben is jó okuk volt, amikor az orosz reguláris és irreguláris csapatok megszállták és annektálták az ukrán területeket. A Nyugat mégis egy olyan eszkalációkezelő megközelítésre támaszkodott, amely Oroszország küszöb alatti erő alkalmazását az enyhülés jelének vélte. Ennek eredményeképpen a konfliktus csak fokozódott.

Ami még rosszabb, a nyugati önbecsapás bizonyos fajtái a teljes körű invázió után is folytatódtak. Például az MH-17-es járat lelövéséhez vezető tíz évvel ezelőtti orosz donbászi hadműveletben részt vevő négy harcos – három orosz és egy ukrán állampolgár – 2022-es hollandiai pere kétértelmű eljárás volt. A holland nyomozók, ügyészek és bíróság kiváló munkát végeztek a tömeges bűncselekmény tárgyi részleteinek megállapításában. Mégis, az eljárás furcsa módon tévesen három félkatonai harcosra hárította a felelősséget érte, nem pedig az orosz hadseregre és az államra.

A bíróság úgy ítélte meg, hogy a három „DPR [Donyecki Népköztársaság] harcos és így a vádlottak sem tekinthetők az Orosz Föderáció fegyveres erőinek részének”. Azt is elismerte, hogy „a Buk TELAR […] használata magasan képzett személyzetet igényel. Ezen túlmenően a fegyvert nem lehet véletlenszerűen bevetni”. Ennek ellenére a bíróság mégis úgy döntött, hogy „jogilag bizonyítottnak tekinti, hogy [Igor] Girkin [egy volt FSZB-tiszt, aki szabálytalan harcosként fontos szerepet játszott a Krím illegális annektálásában és Oroszország kelet-ukrajnai háborújában] olyan helyzetben volt, hogy dönthetett a Buk TELAR bevetéséről és használatáról”.

Ez annyiban furcsa következtetés volt, hogy Girkin és a többi félkatonai harcos nem volt abban a helyzetben, hogy parancsokat adjon a Buk rendszert működtető reguláris orosz katonáknak. Az MH-17-es járat fedélzetén tartózkodó 298 civil tömeges meggyilkolásáért az orosz fegyveres erők tisztjei és tábornokai, valamint főparancsnokuk, Vlagyimir Putyin a felelősek. A helyszínen jelenlévő kisebb orosz vagy ukrán irreguláris kalandorok csupán segítették az orosz katonákat a kelet-ukrajnai tájékozódásban.

Ez a példa jól szemlélteti, hogy ma fontos tanulni és megfelelő következtetéseket levonni a 2014-2022 közötti oroszországi donbászi háború tapasztalataiból és Moszkva viselkedésének megfigyeléséből máshol a posztszovjet térségben. Furcsa, hogy a gyors diplomáciai megoldást követelő orosz és oroszbarát szóvivőket még mindig komolyan veszik, miközben Moszkva napról napra bővíti Ukrajna megszállását, amelynek egyszerű megszüntetése megállítaná a háborút. Az orosz játszmakönyv ugyanaz marad: Moszkva továbbra is hamis történelmi narratívákat épít és erősít meg, továbbra is kihasználja a célországok társadalmi feszültségeit és politikai szelídségét, horizontálisan eszkalálódik, és ezáltal igyekszik meghiúsítani a határozott válaszlépéseket.

Következtetés és politikai ajánlások

Azok, akik a tárgyalások és a minszki típusú megoldás mellett érvelnek az orosz-ukrán háborúban, gyakran abból a feltételezésből indulnak ki, hogy még mindig létezik egy stabil egyensúlyi vagy status quo viszony, amelyet Moszkvával való egyszerű alkudozással el lehetne érni. Ez a felfogás, amint azt a fentiekben bemutattuk, a Kreml gondolkodásmódjának és politikájának alapvető félreértésén alapul. A mai konfliktus gyökerei a jelenlegi orosz rezsim diktatórikus és imperialista jellegében, valamint a nemzetközi jog és az európai biztonsági rend alapvető elutasításában rejlenek. A konfliktus okai nem valamilyen szerencsétlen egyensúlytalanság, diplomáciai hiba vagy kölcsönös félreértés következményei, amelyek kijavítása könnyen megoldhatja a konfliktust. A háborút ehelyett Putyin uralmának sajátos ideológiája, struktúrája és legitimitása határozza meg.

Ez a következtetés a következő négy politikai ajánláshoz vezet:

– A donbászi eszkaláció fenti története és a posztszovjet térségben Moszkvával kapcsolatos egyéb tapasztalatok fontos tanulságokkal szolgálnak a jelenlegi nagyszabású orosz-ukrán háború értelmezéséhez és megoldásához. Mindenekelőtt a háborút általánosan meg kell érteni, és nyilvánosan „orosz problémának” és nem „ukrán válságnak” kell nevezni. Ezt az orosz kihívást ekként kell kezelni és megoldani.

– A Nyugatot és más külföldi megfigyelőket nem szabad, hogy Moszkva ismét megtévessze, és nem szabad, hogy az orosz diplomáciai, politikai, társadalmi és katonai fejleményeket ismét összefüggéstelenül kezeljék. A nemzetközi béketeremtés olyan klasszikus eszközeinek hasznosságát, mint a konfliktusközvetítés, a konfliktusátalakítás és a béketeremtés, kritikusan kell értékelni a neoimperialista expanziós háborúk esetében, amelyek népirtási aspektusokkal rendelkeznek.

– A korábbi béketeremtő erőfeszítések sikertelen tapasztalatai alapján, és amíg az Oroszországgal való érdemi tárgyalások nem lehetségesek, addig Ukrajna katonai támogatása a nap feladata. Ennek úgy kell történnie, hogy a béketárgyalások megkezdésekor Kijev az erő pozíciójából tárgyalhasson – ellentétben a 2014-2015-ös minszki vagy a 2022-es isztambuli tárgyalásokkal. Komoly biztonsági garanciáknak és erőteljes katonai elrettentő eszközöknek kell részét képezniük minden jövőbeli kelet-európai békemegállapodásnak, hogy Oroszország ne használja ki az átmeneti tűzszünetet egy újabb támadás előkészítésére.

– Nagyobb forrásokat kell elkülöníteni Oroszország különböző bomlasztó és megtévesztő, nyilvános és titkos, katonai és nem katonai stratégiáinak és felforgató, korróziós és terjeszkedési taktikáinak kivizsgálására, közzétételére és oktatására. A hatékonyabb védelmi mechanizmusok mellett a nyugati országoknak és szervezeteknek az egész társadalmat átfogó ellenstratégiákat kell kidolgozniuk, amelyek nem csak a nyugati társadalmakat védik meg az orosz és más hibrid fenyegetésekkel szemben. Aktívan szembe kell szállniuk a hamis információk, a gyújtogató beszédek, az eszkalációs narratívák, a kémkártevők, a számítógépes vírusok stb. kitalálóival, végrehajtóival és terjesztőivel is.

========================================================Társszerző: Julia Kazdobina a kijevi„Ukrán Prizma” Külpolitikai Tanácsbiztonsági tanulmányok programjának vezető munkatársa.

Jakob Hedenskog és Andreas Umland a Svéd Nemzetközi Ügyek Intézete ( UI ) Kelet-európai Tanulmányok Stockholmi Központjának ( SCEEUS ) elemzői . A SCEEUS-jelentés egyes érveit korábban már ismertettük cikkünkben: „Hogyan értette félre a Nyugat Moszkvát Ukrajnában”, Foreign Policy, 2024. július 17. https://foreignpolicy.com/2024/07/17/ukraine-russia-war-2014-donbas-crimea-west/.

Közös amerikai-kínai béketerv az ukrajnai háború lezárására?

0

Két napon át nyolc órán keresztül tárgyalt egymással Bécsben Jake Sullivan USA nemzetbiztonsági tanácsadó és Kína első diplomatája, Vang Ji, aki tagja a majd mindenható politikai bizottságnak Pekingben.

A tárgyalások fő témája természetesen Tajvan volt, de megvitattak fontos nemzetközi eseményeket is mint az ukrajnai háború. Ezzel kapcsolatban a Wall Street Journal jólértesült tudósítója a napokban azt írta:

a jövő év közepéig be akarja fejezni az ukrajnai fegyveres konfliktust Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó, míg Blinken külügyminiszter és a CIA egyelőre fenntartásokkal fogadja ezt az elképzelést.

Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó jelentős részben a kínai békeközvetítésre alapozza számításait: Hszi Csin-ping elnök egy órán keresztül beszélt telefonon Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, majd közölte: kinevez egy személyes képviselőt a közvetítésre. Kína egykori moszkvai nagykövete próbálkozik majd a közvetítéssel Moszkva és Kijev között. Nyelvismerete és helyismerete megvan, és személyesen Hszi Csin-ping elnök bízta meg ezzel a feladattal vagyis Pekingben prioritásnak tekintik az ukrajnai háború mielőbbi befejezését.

Nemrégiben Vang Ji közvetítésével békemegállapodás jött létre a Közel Keleten: Irán és Szaúd Arábia hagyott fel az évtizedes háborúskodással.

Irán a síiták képviseletében míg Szaúd Arábia a szunniták nevében háborúskodott különböző hadszíntereken. Asszad elnököt, akit Irán és Oroszország támogatott a szíriai polgárháborúban máris visszavették az Arab Ligába.

Nincs katonai megoldás Ukrajnában

Jake Sullivan osztja az USA vezérkari főnökének véleményét, mely szerint egyik fél sem képes döntő győzelemre Ukrajnában, ezért diplomáciai megoldásra van szükség. Az amerikai külügy és a CIA még bizakodik az ukránok katonai győzelmében vagy legalábbis úgy tesz mint aki hisz ebben.

Biden elnököt viszont sürgeti az idő: nemrég bejelentette, hogy indul a jövő évi elnökválasztáson. A sikeres választási kampányhoz eredmények kellenek, és ezek nincsenek.

Az Egyesült Államok államcsőd előtt áll. Janet Yellen ennek kapcsán arra figyelmeztetett, hogyha nem sikerül azt elkerülni, akkor recesszió jöhet nemcsak az USA-ban hanem az egész globális gazdaságban. Lehet, hogy az ellenzéki republikánusok épp ezzel számolnak, mert a gazdasági problémák növelhetik a proteszt szavazatok számát. Donald Trump sietett kijelenteni, hogy ő a maga részéről egyetlen nap alatt megoldaná az ukrajnai konfliktust. Trump híres nagyotmondásáról, de ebben az esetben jól érzékeli, hogy az amerikai közvélemény a háború mielőbbi befejeződését kívánja, mert úgy érzi: az túlságosan sokba kerül az Egyesült Államoknak.

Biden elnöknek előbb vagy utóbb el kell döntenie: folytatja-e a külügy és a CIA hidegháborús politikáját vagy pedig megpróbál lepaktálni Kínával.

Az alkudozás mindenesetre megindult Washington és Peking között, ezt mutatja a nyolcórás tárgyalás az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és Kína első számú diplomatája között. Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó már harmadszor tárgyal hosszasan Kína első diplomatájával azóta, hogy Putyin megindította csapatait Ukrajna ellen. Az első két találkozón azt próbálta elérni, hogy a kínaiak ne támogassák fegyverrel Oroszországot, chipeket se szállítsanak neki. Most a harmadik tanácskozáson már felmerülhetett a háború befejezésének gondolata hiszen mind Peking mind Washington egyre inkább érdekeltté válik ebben. Nem véletlen, hogy épp most újra megszólalt az immár 100 éves Kissinger, aki 1972-ben összehozta az USA-Kína megbékélést. Az egykori amerikai külügyminiszter akár Moszkvába is hajlandó lenne ellátogatni az ukrajnai béke érdekében. A veterán amerikai diplomata ezúttal optimistán nyilatkozott a béke kilátásairól mondván: a kínaiak aktív szerepvállalása a közvetítésben felgyorsíthatja a békefolyamatot Ukrajnában, és talán még az idén megszülethet egy fegyverszüneti megállapodás Kijev és Moszkva között.

Békével jöttünk? Egy koreai békeszerződés kérdőjelei

Miközben tavaly a nemzetközi sajtó a küszöbön álló újabb koreai háborúról cikkezett, most azzal van tele, hogy a két ország egy „történelmi megállapodás” küszöbén áll. Ugyanis az április 27-én megrendezésre kerülő elnöki találkozó legjelentősebb eredménye egy békeszerződés aláírás lehet, habár ennek megvannak a maga buktatói. 

A dél-koreai Phjongcshangban tartott XXIII. téli olimpiai játékok óta látványosan enyhült a feszültség Kelet-Ázsiában: egy évvel korábban még úgy tűnt, hogy Donald Trump bármelyik percben elindíthatja az Észak-Korea elleni támadást, ami végső soron Kínával való közvetlen konfrontációval és egy atomháború kitörésével fenyegetett. Ezzel szemben a februári nyitóünnepségen Kim Dzsongun (Kim Yo-jong) észak-koreai diktátor húga és egyben különleges megbízottja Kim Jodzsong (Kim Yo-jong) személyesen vett részt. Találkozott Mun Dzseinnel (Moon Jae-in), átadta neki bátyja meghívóját, amelyre a dél-koreai elnök igennel válaszolt.

A február 9-i nyitóünnepség egyik legérdekesebb eseménye volt, amikor Mike Pence amerikai alelnök látványosan ignorálta Kim Jodzsongot. A kép forrása: MTI/EPA/Yonhap.

Ettől kezdve gyakorlatilag nem volt megállás, egymást követték a látványos gesztusok. Április elején bejárta a világsajtót, hogy dél-koreai popsztárok léptek fel a phenjani Nagyszínházban. Az előadásukat Kim Dzsongun szintén megtekintette, s utána többször hangot adott a tetszésének. Ezen a héten a dél-koreai vezetés leállította a propaganda híradásokat sugárzó hangszóróit az észak-koreai határon, illetve a két koreai elnök közötti közvetlen telefonvonal, az ún. „forró drót” (újbóli) létrehozásáról döntöttek.

A szimbolikus lépéseken kívül komoly bejelentésekre ugyanúgy sor került: Kim Dzsongun napokkal ezelőtt közölte azon döntését, miszerint

felfüggeszti a 2006 óta tartó nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit, valamint bezárja az ország nukleáris kísérleti telepeit.

Sőt, egyenesen garanciát vállalt arra vonatkozóan, hogy nem fog alkalmazni atomfegyvert, csak akkor, ha ellene ilyet vetnek be. Ugyanúgy biztosított arról, hogy senkinek sem adja tovább az atomfegyverek előállításához szükséges műszaki és tudományos ismereteket, illetve eszközöket.

Észak-Korea visszatérése a nukleáris leszereléshez már önmagában komoly eredmény, de a péntekre szervezett csúcstalálkozó egy még nagyobb horderejű áttöréssel kecsegtet. Ugyanis felmerült annak lehetősége, hogy Phenjan és Szöul véget vet egy 65 éven át tartó állapotnak:

vagyis de jure vége lenne az Észak-Korea és Dél-Korea közötti háborúnak. 

Egy koreai  híradást néznek az emberek a szöuli főpályaudvar egyik kijelzőjén 2018. április 21-én. Kim Dzsongun ezen a napon bejelentette, hogy Phenjan felfüggeszti nukleáris kísérleteit és rakétatesztjeit, továbbá bezárja nukleáris kísérleti telepét. A kép forrása: MTI/EPA/Dzson Hon Kjun.

Kétségtelen, hogy ez történelmi jelentőségű esemény lenne, amely azonkívül, hogy lezárna egy évtizedek óta fennálló vitát, alapvetően hozzájárulna a kelet-ázsiai térség stabilizálódásához.

A 2017-ben megválasztott baloldali Mun Dzsein dél-koreai elnök mindent erre tett fel: kezdettől fogva elkötelezett híve az északi szomszéddal való viszony rendezésének. Több tucatszor kritizálta Trumpnak az Észak-Koreával alkalmazott agresszív politikáját, egyesülést és a megbékélést támogató miniszterek ültetett a tárcák élére, számtalan kölcsönös gazdasági és kulturális programot hirdetett. Ráadásul az Észak-Koreával „megértőbb” kormányzati propaganda azt is elérte, hogy a dél-koreai fiatalok a saját országuk biztonságára nézve nagyobb veszélynek lássák az Egyesült Államokat, mint Kínát, Japánt vagy Észak-Koreát.

Csakhogy minden előzetes remény ellenére korántsem egyszerű békét kötni, ebben az elemzésben a négy legjelentősebb akadály kerül terítékre.

A békekötés joga

Az első problémát mindjárt az jelenti, hogy nemzetközi jogi szempontból egyáltalán van-e joga Phenjannak és Szöulnak békét kötni egymással. Ugyanis hivatalosan még fegyverszünetet sem kötöttek: a koreai háborút lezáró 1953. július 27-i panmindzsoni fegyverszünetet lényegében két nagyhatalom – az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság – írta alá, mégpedig az ENSZ, a dél-koreai kormány és az észak-koreai kommunista vezetés nevében. Sőt, az akkori dél-koreai elnök, Li Szin Man (Syngman Rhee) kezdetben még a tűzszünetről sem akart hallani, mivel mindenképp ő akarta egyesíteni az Koreai-félszigetet. Idővel az amerikai pénzügyi és katonai támogatás meggyőzte őt a harcok befejezéséről, de a fegyverszünetről szóló egyezményt a dél-koreaiak a mai napig nem írták alá.

A Panmindzsonban lévő határátkelő és legfontosabb „érintkezési pont”. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ezért sem véletlen, hogy a pénteki csúcstalálkozó megszervezése rendkívül körülményes és mindkét fél különösen ügyel a hivatalos keretek betartására. A találkozó helyszínének a tűzszüneti egyezmény által a 38. északi szélességi foknál meghúzott határvonalat jelölték meg, amely a mai napig a világ egyik legismertebb és legveszélyesebb demilitarizált övezete (DMZ). Ezen a „senki földjén” fogják tartani az április 27-i Dzsein-Dzsongun-találkozót, mégpedig úgy, hogy

a vonal fölé emelnek egy asztalt, s mindenkét elnök lényegében a saját országa területén írna alá a szerződést. 

Szúrós szemmel

Tavaly nyáron még úgy tűnt, hogy Donald Trump, ha kell a szövetségesei nélkül indít katonai hadjáratot Észak-Korea ellen, ami miatt az ENSZ elmarasztalta Washingtont, mert egy nukleáris háborút kockáztatott. Ez (szerencsére) nem történt meg, de függetlenül az amerikai külügyminiszter személyétől, Észak-Korea még mindig központi szerepet tölt be Washington kelet-ázsiai politikában, s a katonai opció sem került le a Pentagon asztaláról. Egy koreai békeszerződéshez pedig mindenképp szükséges rendezni Phenjan és Washington közötti viszonyt, főleg mivel még csak el sem ismerik egymást.

Már a téli olimpia alatt – a dél-koreaiak közvetítésével – megindultak az óvatos egyeztetések az amerikai és az észak-koreai diplomácia között, amelynek megvoltak az eredményei. Az észak-koreai diktátor jelezte, hogy legszívesebben a Fehér Házban találkozna az amerikai elnökkel, ahol megegyeznének a kapcsolatok normalizálásáról, a feszültség csökkenéséről, illetve a szankciók enyhítéséről. Donald Trump elfogadta Kim Dzsongun meghívását (bár azt még egyelőre nem tudni, hogy erre esetleg Svédországban vagy valóban az Egyesült Államokban kerülne sor). Amikor az amerikai elnök a múlt héten Japánban járt, akkor lényegében „áldását adta” a békére.

A legfontosabb bázisok és létesítmények a Koreai-félszigeten. A kép forrása: BBC.

Viszont egyelőre még nem tudni, hogy mi lenne a koreai béke és az amerikai-észak-koreai kapcsolatok rendezésének az ára. Ugyanis Kim Dzsongun már 2016 óta követeli az amerikai csapatok kivonulását Dél-Koreából, és nem alaptalan feltételezés, hogy ehhez köti a leendő békemegállapodást is. Ha így történne, akkor több mint 28 ezer főt számláló amerikai kontingensnek a lehető leggyorsabban kellene elhagynia az országot és bezárnia a katonai bázisait. Még, ha ezt Trump elfogadná, az esetleges kivonulást megtorpedózhatja a Szenátus, vagy akár az elnök közvetlen környezete. A nemrég kinevezett John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó vagy a külügyminiszteri pozíció küszöbén álló Mike Pompeo még mindig nem mondtak le Észak-Korea megtámadásáról, valamint a republikánusok és a neokonzervatívok szintén a kommunista rendszer összeomlásában reménykednek, nem pedig a kiegyezésben.

Az utolsó „barát”

Miközben Dél-Korea szempontjából az Egyesült Államok hozzáállása az elsődleges, addig Észak-Koreának Kína reakciói a mértékadóak. Évtizedeken át Peking számított Phenjan egyetlen komoly külföldi támogatójának. Észak-Korea a kereskedelemének 90 százalékát Kínával folytatta, tőle vásárolta az energiahordozókat, élelmiszereket és gyógyszereket, miközben az ENSZ-ben megvétózta az ország elleni szankciókat.

Csakhogy miután 2011 decemberében Kim Dzsongun hatalomra került, Kína fokozatosan elvesztette az irányítást Észak-Korea felett. Az észak-koreai diktátor teljesen kiszámíthatatlanná vált, és sorban végezte ki a Kínához-közel álló politikusokat, tábornokokat, illetve még a saját rokonainak sem kegyelmezett. A kínai vezetés hiába gyakorolt nyomást Észak-Koreára, például leállította bizonyos áruk – főleg a luxustermékek és a elektrotechnikai eszközök – bevitelét, vagy zárta le ideiglenes a határátkelőket, nem tudta megakadályozni az észak-koreai műholdfellövéseket, a rakétateszteket vagy a kísérleti földalatti atomrobbantásokat. Sőt, már azt rebesgették, hogy Kína Kim Dzsongun mostohafivérét, Namot (Kim Jong-nam) akarta felhasználni egy puccs megszervezésére, ezért gyilkolták meg őt idegméreggel a malajziai nemzetközi repülőtéren.

Egyre nehezedett a nemzetközi nyomás Kínára, hogy „regulázza meg végre” a patronáltját. Kim Dzsongun kiszámíthatatlansága és lépései nem kevés vitát szültek a Kínai Kommunista Párton belül is.  Végül a tavaly októberben tartott XIX. KKP-kongresszuson megállapodtak abban, hogy mivel Kína egy felelős szuperhatalommá szeretne válni, ezért térség stabilitása érdekében meg kell oldaniuk a „koreai kérdést”. Akkor is, ha ez a gyakorlatban az Egyesült Államokkal való bizonyos fokú együttműködést jelenti. Trump a 2017-es novemberi kelet-ázsiai útja során szintén felvetette  a kooperáció ötletét. Miután távozott a kínai fővárosból, a kínaiak egy különleges elnöki megbízottat menesztettek Észak-Koreába. Végül együttes diplomáciai-gazdasági nyomással sikerült „észhez téríteni” az észak-koreai diktátort. Ennek legfőbb jele az volt, amikor Kim Dzsongun március végén három napig tartó nem hivatalos látogatáson vett részt Pekingben, s megbeszéléseket folytatott Hszi Csin-ping (Xi Jingping) kínai államfővel.

A KCNA észak-koreai hírügynökség által 2018. március 28-án közreadott dátummegjelölés nélküli képen Kim Dzsongun észak-koreai vezetőt és feleségét, Zsi Szol Dzút (b) fogadja Hszi Csin-ping kínai államfõ (j2) és felesége, Peng Li-jüan Pekingben. A kép forrása: MTI/EPA/KCNA.

Ugyanakkor az továbbra is megválaszolatlan kérdés marad, hogy Peking miképp reagálna egy koreai békeszerződésre. Ezzel ugyanis felborulna a kínai vezetés által évtizedek óta preferált status quo, és így a két Korea egy lépéssel közelebb kerülne az egyesüléshez (mégha magára az unifikációra  évtizedeket kellene várni). Valószínűleg az amerikai katonai jelenlét csökkentése (ha a teljes kivonulás nem is), Kim Dzsongun „maradék nukleáris ambíciójának” visszafogása, és a dél-koreai kormánnyal való viszony szorosabbá tétele lennének a kínai vezetés feltételei. Viszont a helyzetet rendkívül bonyolítja, hogy a koreai béke megkötése miatt Pekingek sűrűn és részletesen kellene egyeztetnie Washingtonnal. Csakhogy ezeket a tárgyalásokat beárnyékolhatja az idén januárban kitört amerikai-kínai kereskedelmi háború, amelynek egyelőre messze a vége.

A mosolyok mögött 

A Koreai-félsziget történelmét vizsgálva látható, hogy a felek 1953 óta nem egyszer próbálkoztak egy békeszerződést a tető alá hozásával. 1972-ben egy közös kommünikét adtak ki, amellyel szerintük „megteremtették a béketárgyalásokhoz szükséges pozitív légkört”, de a határmenti konfliktusok miatt hamar elhalt a kezdeményezés. A két ország diplomáciája 1992-ben megállapodott arról, hogy a „fegyverszünetet egy szolid államközi békévé” alakítják át, de a tárgyalások az észak-koreai rakétatesztek miatt félbeszakadtak.

A kettészakítás óta 2000-ben tartott először csúcstalálkozót a két ország elnöke, de itt sem tudtak átütő sikert elérni. Maga Kim Dzsongun még 2013-ban arról beszélt, hogy békülne a déli szomszédjával. Viszont pár héttel később önkényesen felmondta a fegyverszünetet, bezáratta a közösen működtetett Keszong ipari parkot, valamint megszüntette a Phenjan és Szöul közötti forró drótot. Azóta pedig az észak-koreai vezetés hol Dél-Koreát, hol Japánt, sőt, nem egyszer az Egyesült Államokat fenyegette meg. Mindezekből a történelmi előzményekből kifolyólag aa térségbeli országok (Japán) és a dél-koreai lakosság felől érezhető némi szkepticizmus Kim Dzsongun szándékait illetően. Szerintük ugyanis könnyen arról lehet szó, hogy Phenjan csak időt akar nyerni, pénzt szeretne kicsikarni a déli szomszédjától, vagy a nemzetközi szankciók enyhítését akarja elérni.

B-2 Spirit lopakodó bombázó Dél-Korea felett egy 2013-as hadgyakorlat során. A kép forrása: Youtube.

Egyik kezével ad, a másikkal… 

A koreai békét illetően egyelőre minden ütőkártya Kim Dzsongun kezében van. Ebbe, ha fogcsikorgatva is, de a nagyhatalmak kénytelenek beletörődni és türelemmel kell várniuk az észak-koreai diktátor következő lépésére.

Már csak pár nap és választ kapunk az elmúlt hetek legnagyobb nemzetközi talányára. Vajon ez az egész megbékélés nem más, mint Kim Dzsongun újabb, egyáltalán nem komolyan vehető „szeszélyének” megnyilvánulása? Vagy pont ellenkezőleg: kiderül, hogy a korábbi vélekedésekkel ellentétben mégis több racionalitás és jobb manőverezési képesség szorult az észak-koreai diktátorba?

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK