Címke: Ausztria

A liberalizmus gyakorlatán a vállalkozás és a piac kellő szabadságát, az államok korlátozott társadalmi beavatkozását, a jó kormányzást, a jog uralmát és a polgári kultúra primátusát értjük. Nagyjából ez a felállás teszi a lehetővé a legnagyobb társadalmi hatékonyságot, értékteremtő képességet és összboldogságot. Nem jelent általános igazságosságot, főleg nem egyenlőséget vagy minden szociális rétegre kiterjedő jólétet – legalábbis nem olyat, amelynél a progresszivisták vagy a szocialisták ne követelnének nagyobbat, hogy aztán adott esetben hatalomra kerülve sokat rontsanak a helyzeten (mint Medgyessy-cum-Gyurcsány és az MSZP kaotikus násza a kétezres évek első évtizedében).

Tragikusan véres XX. századi történelmünk, benne ragadozó rezsimek találkozása a keleties feudalizmus, a függetlenség hiánya és a nemzet folyamatos csonkolása okozta frusztrációkkal olyan ballasztnak bizonyult a legutóbbi rendszerváltáson, amelyet az Orbán-klán könnyedén használt ki a saját romboló céljaira. Mit lehet tenni ilyen ballaszttal a társadalmon, hogy visszakormányozzuk az országot a liberális vizekre, ahol a legnagyobb – noha semmi esetre sem garantálható – esélye nyílhat a konszolidációra és a kibontakozásra?

Mindenekelőtt a liberalizmusnak nincsen inspiráló ágense és képviselete ma Magyarországon, amely mozgásba tudná hozni ennek történeti, eszmei és gyakorlati nagyságát; a liberalizmust csaknem mindenki meghaladott politikának állítja be akár, mert úgymond, minden „demokratikus” párt és politikai irányzat már felvette belőle, ami érték benne, akár mert – az ellenfelei – páriaként mutatják be, amelyet már nemcsak meghaladott a történelem, de a történelem egyik legkártékonyabb eszmerendszere is volt. Az utóbbi butasággal nem foglalkozom (elég volt a poszt bevezetőjében közvetetten cáfolni), az előbbivel is csak annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a liberalizmus tartalmát nem annyira felvették a XX. század „demokratikus” politikai irányzatai, mint tönkre-, majd felismerhetetlenné tették. A liberalizmus korának szerte Európában vége lett az I. világháborút megelőző években, Angliában és az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepére.

A haza ellenzéknek semmi köze a liberalizmushoz. Egy pillanatra, 1989-1992 között úgy tűnhetett, hogy egy-két pártjának lehet, de ezek egymás után hullottak el és álltak át részint a progresszivista-szocialista-anómikus oldalra, részint az újjoboldali-(etno)nacionalista opportunizmushoz.

A magyar liberalizmusnak – megkülönböztetendő a fából-vaskarika liberális nacionalizmustól – tehát először is meg kell keresnie önmaga narratíváját, amely nem az említett (sejtetett) posztmarxista radikálisok, és pláne nem a kollégiumi gyökerű társutasok elképzelése lesz a liberalizmusról, hanem valami eddig nem hallott, nem ismert, nem lejáratott logika. Ezzel párhuzamosan a liberalizmusnak tisztáznia kell, milyen vágyakat tudhat megszólítani és kik lehetnek a szavazói ebben az országban: ki kell gondolnia, miért szavaznának rá, utána szisztematikusan elemezni a válságból való kilábalásunk módszerét, megkímélve a frissen kalibrált szavazórétegét a kliséktől. Majd mehet az egész eddigieket előbb mozgalomba, majd pártba önteni, amelyek a liberalizmust – nem kevesebb, mint – a történeti, természeti, technológiai, gazdasági, szociális, kulturális és politikai szemszögekből is adekvát, ugyanakkor eladható formába szervezik.

Ennek a posztnak itt és most csak az a célja, hogy két dolgot kimondjon: egy, a liberalizmusra újra nagy szükség van és minden ellenkező híreszteléssel szemben a mai barátai nem képviselik jól – sőt. Kettő, az új liberalizmus és az antiracionalista jobbközép szövetsége Magyarország száz éve megszakadt polgárosodása újrafelvételének egyetlen reménye. A liberális öntudat újjászületéséről gondoskodni most, amikor a legmélyebb a sötétség, azok feladata, akik nem adták fel, de ma még nem látják az eszközt. Az eszköz ugyanis éppen az, amelyet a legnagyobb sötétbe von korunk: nem véletlenül.