Kezdőlap Címkék Aleppo

Címke: Aleppo

Faramuci egy kampánykezdés II.

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájaíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért.

De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült.

Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negativizmust és cinizmust –, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.
A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és midnenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt.

Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra.

Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze: aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtízedben, hogy ez sikerüljön. És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvívőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan végeszakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellenhullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).
Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?
Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán speech, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben,

ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek (ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet.

Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.
De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel – , hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélszőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve. Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába.
Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak:

azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, prómozza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „türhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra bíztat. Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.

Ez a film többet mond a szíriai háborúról, mint bármilyen híradás

Ha beülünk a moziba egy filmre, akkor ahhoz vagyunk szokva, hogy a főhős, ha halálos veszedelemben forog is, túléli a rá váró viszontagságokat, vagy, ha mégis meghal, a halálával jobb hellyé vált a világ. Ha a szíriai háborúról szóló dokumentumfilmet nézünk meg, akkor módosulnak ezek az elvárásaink, de ennyi értelmetlen halálra, mint amennyit az Aleppo, a végsőkig című filmben láthatunk, nem lehet felkészülni. Mint ahogy arra sem, amikor 104 perc után kiírják, hogy a filmben látott emberek nagy része már nem él.

A 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon vetítették le Fera Fajjád egy dán társrendezővel, Steen Johannessennel közös alkotását, amely az idei Sundance filmfesztiválon fődíjat nyert. Eredetileg úgy volt, hogy a film után beszélgetés lesz a rendezővel, Fajjád azonban végül nem tudott eljönni, de az Aleppo, a végsőkig kommentár nélkül is nagyon erős vádbeszéd az Aszad-rezsim, a várost bombázó oroszok, a konfliktusba így-úgy beavatkozó, vagy azt tétlenül szemlélő közel-keleti országok, illetve a menekültek befogadásában nem jeleskedő, a helyzet rendezésében pedig tehetlen Nyugat ellen is.

Aleppo, a végsőkig. Forrás: Verzió

Pedig nehéz már olyat mondani vagy mutatni Szíriáról, amire az emberek felkapják a fejüket. Több mint hat éve tart a háború, és folyamatosan érkeznek a beszámolók a különböző merényletekről, légicsapásokról, a civilek elleni támadásokról, városok pusztulásáról vagy éppen a segélyszervezetek hiábavaló küzdelmeiről, de ezzel párhuzamosan egyre kevesebb olyan hír van, amely eléri mondjuk a magyar emberek ingerküszöbét. És, mintha a szöveges beszámoló már nem is lenne elég: néhány fotó vagy videó az, például a mentőkocsiban véres fejjel ülő aleppói kisfiú képe, amely rádöbbenti a világot arra, hogy itt bizony továbbra is zajlik a háború, és emberek halnak meg.

Fajjád filmje is itt, a háborútól leginkább sújtott Aleppóban készült, és nem az egymással szemben álló felekre, hanem

az úgynevezett fehérsisakosokra, a civil lakosságból szerveződött önkéntes mentőcsapatokra koncentrál.

Számos videó került fel már az internetre arról, ahogyan a korábban polgári foglalkozást űző önkéntesek gyerekeket mentenek ki lebombázott házakból, és sokan meg is kérdőjelezték ezek hitelességét. Fajjád filmje azonban nem csak sokolló képsorok gyűjteménye – bár ezekből is rengeteg akad. A rendező nem kímélte a nézőt, már az első néhány percben súlyosan sebesült, illetve halott gyerekeket emelnek ki a fehér sisakosok a törmelékek alól, miközben folyamatosan kémlelik az eget, hogy mikor várható a következő légicsapás. De azt is igyekszik bemutatni, hogy mi motiválta ezeket az embereket arra, hogy, miközben körülöttük egyre többen menekülnek el Aleppóból, vagy akár az országból, ők maradjanak, és minden nap az életüket kockáztassák idegenekért.

És nem feltétlenül azért, illetve nem csak azért taglózza le az embert az Aleppó, a végsőkig, mert folyamatosan hullanak a bombák az égből, mint a tűzijáték, és egymás után kerülnek elő a halottak és az emberi testrészek a törmelékek alól. A film a szörnyű tragédiákat kendőzetlenül bemutató képek mellett azzal is sokkolja a nézőt, hogy a fehérsisakosok életének mennyire természetes része ennyi év után mindez. Ez rengeteg apró dologban megnyilvánul, például mikor az egyik főszereplő önkéntes arról beszél, hogy csak hatig ér rá a romok alatt kutatni, mert este a barátja esküvőjére megy, vagy, amikor mentés közben elküldik a bámészkodókat, mert tudják, hogy ők kiemelt célpontot jelentenek a harci repülőknek. Közben pedig az is elhangzik, hogy ők még szerencsések, mert legalább nem éheznek, mint a teljesen ostrom alá vont városrész lakói.

Fajjád alapvetően két önkéntes, Mahmúd és Khaled történetét helyezi a középpontba, ők azok, akiknek a családi viszonyaikat is jobban megismerjük. Khaled több gyerek édesapja, de a mentési munkák miatt egyre ritkábban találkozik a családjával, a másik, fiatalabb férfi pedig azt hazudta a szüleinek, hogy testévérével együtt egy törökországi menekülttáborban van, hogy ne aggódjanak érte.

Látjuk, hogy folyamatosan veszélyben van az életük,

és rengeteget beszélnek is arról, hogy csak a halál választhatja el őket bajtársakként egymástól, de amikor tényleg így is történik, nem hiszünk a szemünknek.

Aleppo, a végsőkig. Forrás: Verzió

2015 őszétől körülbelül egy év alatt forgatták a filmet, miközben az Aszad-rezsimet támogató oroszok folyamatosan bombázták Aleppót, és a fehérsisakosoknak több központja is megsemmisült. Fajjád nem sokat foglalkozik a konfliktus hátterével, és a fehérsisakosok egy részéről is csak annyit tudunk meg, hogy rendszeres résztvevői az Aszad-ellenes tüntetéseknek. Inkább a munkájukra, illetve a háborús borzalmak közt enyhülést adó pillanatokra koncentrál a rendező: láthatunk közös focizást, halastóépítést, családi látogatásokat – mindezt váltogatva a mentési munkákat bemutató képsorokkal, amelyek így éles kontrasztba kerülnek.

Fadi al-Halabi operatőr egy évig folyamatosan követte Mahmúdot és Khaledet a legveszélyesebb helyekre is: az egyik jelenetben például elkezdenek lőni az önkéntesekre és a filmesekre is, akik az életükért futnak, miközben forog a kamera. Mindezek alapján szinte hihetetlen, hogy az alkotóknak sikerült elkészíteniük ezt a dokumentumfilmet, amelynek bár vannak hiányosságai – nem meglepő, de európai szemmel azért nagyon feltűnő például, hogy mennyire nincsenek benne nők -, de szokatlanul bátor vállalkozás, amely segíthet közelebb hozni az egyre inkább arctalanná váló szíriai háborút, és egyszersmind az önkénteseknek is méltó emléket állít.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!