Kikaptunk ugyan a finnektől, de megint láttunk biztató jeleket. Mi mindig látunk biztató jeleket, másból sem áll az életünk, mint a biztató jelek látásából. Az egy főre eső biztató jelek látásában világelsők vagyunk, mások a fasorban sincsenek hozzánk képest. Nem csoda, ha irigykednek ránk, és támadnak bennünket.
Kikaptunk ugyan a finnektől, ötven év óta először, de most valóban voltak biztató jelek. Ha mondjuk több gólt rúgunk, mint ők, akkor biztosan mi győzünk.
Egyébként meg, már legutóbb is láttunk biztató jeleket, sőt, megkockáztatom, már azt megelőzően is. És látni fogunk ilyeneket a jövőben is. Mert nekünk ebből áll az életünk. Nemcsak a fociban, mindenütt. Hányszor hallottuk már, hogy jövőre jobb lesz. És jövőre tényleg jobb lett – csak éppen még mindig nem jó.
„Mi a győzelemről megtanultuk, / hogy a részvétel a fontosabb, / és a vereség fizet szépen, /és a győztes sokkal fáradtabb”. Sztevanovity Dusan szép szövege jut az eszünkbe mindig, amikor biztató jeleket látunk.
Egyszer már jó lenne győzelemnek is örülni. Rendes, igazi küzdelemben és nem szájkaratéban elért győzelemnek. Olyannak, amelyet tisztességes versengésben, az ellenfél – nem ellenség – sportszerű legyőzésével vívtunk ki.
Annyi biztató jelünk van már, mint égen a csillag, biztató jelekkel nálunk Dunát lehetne rekeszteni. Ki sem kell nyitnunk a szemünket, így is látjuk az alagutat a fény végén.
