Először is azt kellett eldöntenem magamban, miként is viszonyuljak a csütörtök esti ATV produkcióhoz. A produkció ezúttal nem magára a televíziós programra vonatkozik, hanem arra a kezdeményezésre, amely az Egyenes beszéd kulisszái közötti Németh Szilárd-Molnár Zsolt találkozóra. Úgy nézem a tévét, hogy itt most egy valódi politikai vita részese leszek, vagy inkább műsorként tekintek rá; mennyiben élvezetes, mennyiben szórakoztató, mennyiben folytatható.
Az előzményekről annyit: Molnár Zsolt, az MSZP parlamenti képviselője, a nemzetbiztonsági bizottság elnöke vitára hívta Rogán Antalt, vagy a Fidesz frakcióvezetőjét. Ez utóbbi, alias Gulyás Gergely Németh Szilárdot, a nemzetbiztonsági bizottság alelnökét delegált a stúdióba. Ebben a pillanatban fel volt adva a kérdés a szocialista politikus számára. elfogadja-e partnerként saját alelnökét, vagy, mint eleve vállalhatatlant visszautasítja. Németh Szilárdról ugyanis tudni lehet, hogy bár tanáremberként aposztrofálja magát, nagy valószínűséggel sehol nem kapna katedrát; stílusa nem ezen a helyen jelöli ki a helyét. Ezzel együtt Molnár, nyilván, nem tehetett mást, mint elfogadta a delegáltat. A Fidesz persze jól tudja, mit várhat Németh Szilárdtól, ő stabilan hozza azt a sztendert, amit beletápláltak. Két dolgot kell neki minden ilyen helyzetben tudomásul vennie: lehetőleg nem engedni szóhoz jutni a partnert, és minél többször elmondani a belé táplált negatív hívó szót. Esetünkben, és még jó ideig ez így lesz a magyar politikai közéletben, a Soros-tervet.
Rónai Egon, aki igazán nem volt irigylésre méltó helyzetben lényegében két téma köré tervezte a vitát: az orosz befolyás növekedéséről, beleértve az azeri baltás gyilkos kiadatását és a feltételezések szerint cserébe érkező kilenc millió dollár kérdéskörét, valamint a Fidesz által bedobott forró ősz problematikáját.
Azt persze tudjuk, hogy az ilyen disputák ritkán hoznak olyan eredményt, amely arról tanúskodna, hogy kinek hány embert sikerült meggyőznie a saját igazáról. Mi naivan olykor, abból indulunk ki, hogy amikor például valahol Nyugat-Európában, vagy az Egyesült Államokban , elnöki, kancellári, miniszterelnöki vitát rendeznek valamelyik televíziós csatornán, a közvélemény kutatók utólagos értékelése, amelyet ugye a nézők véleménye alapján matatnak ki, egyfajta objektív mérőszám, és tényleges eligazítást adnak arról, ki szerepelt jobban. Itt, Magyarországon teljesen értelmetlen volna egy ilyen mérés, csak az derülhetne ki belőle, hány fideszes és hány szocialista követte a műsort, mert bizony úgy is pártszimpátia alapján értékelnék a látottakat. Szándékosan nem hallottakról beszélek, mert hallani olykor semmit nem lehetett, a párhuzamos beszédek miatt. De lehetett is, tökéletesen elbeszéltek egymás mellett, nem érvre érv, állításra ellenállítás hangzott el; nem is várhattunk ilyet, hisz – mint már jeleztem – Németh Szilárdnak az volt a feladata, hogy bármilyen összefüggésben, akár összefüggéstelenül is a Soros-tervet hozza szóba. És ő ezt hősiesen meg is tette. Hiába mondta neki például a vitapartnere, hogy senki nem akarja lebontani a déli határon lévő kerítést, teljes nyugalommal – vagy indulattal – kijelentette: dehogynem. Mint ahogy azt is: csak azért nincs Magyarországon terrorcselekmény, azért nem válik Londonná, Párizzsá, Brüsszellé hazánk, mert a kormány uralja a helyzetet és meggátolja a bűnözők beáramlását. Némethnek olyan színvonalú mondatok is az eszébe jutottak, hogy „maguk még egy miniszterelnök-jelöltet sem tudnak kiállítani”, utalva Botka László lemondására, mintha ennek bármi köze lenne akár a nemzetbiztonsághoz, akár a forró őszhöz.
Mint ahogy azt is sikerült kijelentenie: a magyar jövő megy tönkre, ha befekszünk a Soros-tervnek.
Nagyjából egyébként ez az egyetlen olyan mondat, amellyel maximálisan egyetérthetünk: mindannyiunk jövőjét teheti tönkre, ha befekszünk a Soros-tervnek. Pedig erről szól a nemzeti konzultáció.
Arról pedig, hogy miről szól egy ilyen televíziós vita, jobb, ha nem beszélünk. A legkevésbé a kultúráról. Vagy egymás tiszteletéről.