Davosban Mark Carney kanadai miniszterelnök lényegében kimondta: véget ért a liberális világrend. Beszéde azért keltett nagy visszhangot, mert nem új felismerést fogalmazott meg, hanem hangot adott egy olyan, eddig gyakran elfojtott tapasztalatnak, amelyet sokan már régóta érzékelnek: a globális piac, a liberális demokrácia és a technológiai fejlődés hármasa nem hozta el a „történelem végét”. A világ nem vált egységessé, nem simult össze egyetlen nagy, liberális keretbe. Épp ellenkezőleg: a nemzetközi és társadalmi kapcsolatok ma egy rendkívül széttöredezett térben zajlanak.
Ebben a helyzetben könnyen előretörhet a másik leegyszerűsítő narratíva: a „civilizációk összecsapása”. Ha a liberális rend optimista naivitásból vétkezett, akkor ez a másik történet épp az ellenkező hibába esik: önbeteljesítő jóslattá válhat. A világ homogén kulturális blokkokra osztása, amelyek szükségszerűen konfliktusba kerülnek egymással, legitimálja a bezárkózást, a félelmet, a barát–ellenség logikát. A konfliktust természetes állapotnak tünteti fel, mintha az nem politikai, gazdasági és kulturális döntések eredménye lenne, hanem elkerülhetetlen végzet.
Carney beszéde még erőteljesebb lenne, ha egy alternatív jövőképet is világosan megnevezne: „a különbségek barátságosságának” neveztek.
Ezek nem spirituális vigaszok, hanem politikai kategóriák. A különbségek barátsága nem tagadja a konfliktust, de elutasítja azt a gondolatot, hogy a különbség szükségszerűen romboló ellentétet szül. A poliéder pedig a homogén gömb vagy a hierarchikus piramis ellentéte: olyan forma, amelyben a különböző lapok megőrzik sajátosságukat, mégis egy közös alakzatot hoznak létre. Egy visszafordíthatatlanul sokszínű világban ez az egyetlen ésszerű modell.
A narratívák ugyanis számítanak. Nem puszta retorikai keretek, hanem olyan kognitív és szimbolikus eszközök, amelyek meghatározzák, hogyan cselekszünk. Segítenek rendet teremteni a tapasztalat káoszában, kijelölni, mi fontos és mi nem, meghatározni a politikai napirendet és az irányt. A világot elkerülhetetlen konfliktustérként leíró narratíva igazolni fogja az újrafegyverkezést, a bezárkózást, az identitásvédelmi reflexeket. A kölcsönös függőséget és pluralitást adottnak tekintő narratíva ezzel szemben a multilaterális intézményekbe, az aszimmetrikus együttműködésbe és a kulturális fordítás gyakorlatába való befektetést ösztönzi.
A globális rend válsága tehát nem szükségszerűen vezet káoszhoz vagy tartós háborúhoz.
Lehet egy fájdalmas, de termékeny átmenet is egy többközpontú világ felé. Ehhez azonban tudatosan kell dolgozni azon, hogy milyen történetet mondunk magunknak a világról. A realizmus nem azonos a cinizmussal: a hatalmi érdekek, a geopolitikai feszültségek és az egyenlőtlenségek felismerése nem zárja ki, hogy egy másik, együttélésre épülő narratívát erősítsünk.
A különbségek barátsága és a poliéder képe nem idilli utópiák, hanem szabályozó elvek. Arra ösztönöznek, hogy közös tereket építsünk anélkül, hogy egységességet követelnénk; hogy elismerjük a pluralitást anélkül, hogy relativizmusba csúsznánk; hogy az identitást és a kapcsolatot együtt tartsuk. Ez a narratíva igényesebb intézményeket, érettebb politikai vezetést és kevésbé félelemvezérelt állampolgárokat feltételez.
De ez az egyetlen út, amely lehetővé teszi, hogy egy széteső rend végén ne a jelentés végét találjuk, hanem egy új, közös jövő kezdetét.
Ezért ma sürgető politikai és kulturális feladat e narratíva megerősítése. Nem retorikai gyakorlatként, hanem stratégiai befektetésként. Mert azok a történetek, amelyeket a világról mesélünk, végső soron a világot magát formálják. Ha lemondunk az együttélés lehetőségéről, a konfliktus marad az egyetlen valóság. Ha viszont képesek vagyunk – naivitás nélkül, de világosan – egy generatív pluralitás történetét erősíteni, akkor talán átléphetünk egy korszak végén anélkül, hogy a remény végét is kimondanánk.
