J.D. Vance, az Egyesült Államok alelnöke a közelmúltban megpróbálta Donald Trump elnök iráni nukleáris infrastruktúrára mért csapásait a „Trump-doktrína” rendkívül sikeres példájaként bemutatni.
Vance szerint a doktrína lényege egyszerű: azonosítani kell egy problémát, amely veszélyezteti az amerikai érdekeket, „megpróbálni agresszívan diplomáciai úton megoldani”, és ha a diplomácia nem működik, „elsöprő katonai erőt kell alkalmazni, és ki kell vonulni onnan, mielőtt a konfliktus elhúzódna”.
Melanie Sisson, a Brookings Institution külpolitikai programjának (USA) vezető munkatársa, „Trump háborús terve: Vajon az „iráni forgatókönyv” lesz az új amerikai stratégia” című rovatában elmagyarázza, hogy miért valószínűtlen, hogy az ilyen megközelítések működnének. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk munkáját.
A publicista elismeri, hogy az amerikai csapások súlyos károkat okoztak Irán nukleáris létesítményeiben Fordowban, Natanzban és Iszfahánban.
„De egyáltalán nem világos, hogy ezek a bombázások, valamint Izrael által elkövetett, magas rangú iráni nukleáris tudósok meggyilkolása a epicentrumhoz taszította-e Iránt” – teszi hozzá Melanie Sisson. Véleménye szerint a program csak késik,
„bár a késedelem becslései több hónaptól több évig terjednek”.
„A Trump-adminisztráció nem az első, amely engedett a kísértésnek, és azt gondolta, hogy a katonai erő rövid, erőteljes megnyilvánulásai más országokat arra kényszeríthetnek, hogy eleget tegyenek az amerikai követeléseknek. Amióta 1990-ben vitathatatlan katonai fölényre tett szert, az Egyesült Államok többször is megpróbálta ezt megtenni, gyakran sikertelenül” – írja a Brookings Intézet Külpolitikai Programjának vezető munkatársa.
Elmondása szerint bizonyos célpontok úgy tettek, mintha engednének a nyomásnak, hogy aztán hetekkel, hónapokkal vagy évekkel később visszatérjenek korábbi viselkedésükhöz. Melanie Sisson megjegyzi, hogy Észak-Korea régóta alkalmazza ezt a taktikát. Az amerikai katonai fölény számos demonstrációja ellenére Észak-Korea újra és újra visszatért a nukleáris fenyegetésekhez, rakétaindításokhoz, műholdindításokhoz és provokációkhoz.
„Kína hasonlóan viselkedik. 2016-ban az Egyesült Államoknak sikerült elrettentenie Kínát attól, hogy szigeteket építsen és területi igényeket támasszon a Fülöp-szigetek körül nagy horderejű közös katonai gyakorlatok segítségével. De mindössze néhány hónappal ezelőtt a kínai parti őrség partra szállt egy olyan szigeten, amelyet a Fülöp-szigetek a saját területének tekint” – említi példaként a publicista.
Úgy véli, hogy Irán felkészült különböző forgatókönyvekre is.
Sisson szerint az Iszlám Köztársaság képes ellenállni mind a gazdasági, mind a katonai csapásoknak. Katonai provokációi és nukleáris tevékenysége hol eszkalálódik, hol gyengül, hol az Egyesült Államok fellépésére válaszul, hol pedig ettől függetlenül.
Egy iráni szakértő nemrégiben felidézte, Ali Khamenei legfelsőbb vezető látszólag osztja Aidid nézetét, amikor tanácsadóinak ezt mondta:
„Amerika olyan, mint egy kutya. Ha visszavonulsz, megtámad. De ha te támadsz először, visszavonul.”
A Brookings Institution külpolitikai programjának egyik vezető munkatársa megjegyzi, Vance hinni akar abban, hogy az amerikai hatalom lenyűgöző demonstrációja egyedülállóan meggyőző hatással bír, és, hogy Trump választóinak háborúellenes része is ezt fogja hinni.
„De ha az erődemonstrációk, amelyek nem vezetnek teljes körű háborúhoz, valóban amerikai politikai célok elérését eredményeznék, különösen olyan összetett célokat, mint Irán meggyőzése nukleáris programjának felhagyásáról, akkor ezek bármelyik elnök doktrínájának alapjává válnának” – összegzi az amerikai intézet munkatársa.
