Az erőre szakosodottakról

A szexuális zaklatásról és az erőszakról ír nyilvános Facebook-posztjában Ferber Katalin író:

„Az elmúlt napokban szünet nélkül derülnek ki a nyilvánosság számára a szexuális zaklatás és erőszak elképesztő történetei.

Felesleges lenne elsorolni a kétkedők érveit, a szörnyülködők indulatos megnyilvánulásait, amihez hozzáfértem, azt elolvastam és rég lepett meg ennyire, mennyire hiányzik szinte minden megnyilvánulásból az egyik legfontosabb.

Engem a legkevésbé sem érdekel, mikor szólal meg az áldozat, tíz húsz vagy épp harminc évvel a vele megtörtént szörnyűség után. Az sem érdekel, hány ember van, aki együtt tud élni azzal, hogy saját döntése alapján elfogadta a szexuális “ajánlatot”, hogy így segítse saját szakmai előre jutását. Mindenesetre ez utóbbi (elképzelt, vagyis a nyilvánosság elé nem került) helyzet az, ami elgondolkodtat.

Én is nőnemű vagyok, három nappal a tizenhatodik születésnapom után két hímnemű megerőszakolt, a bíróság felmentette őket, hiszen nem volt az erőszakra megfelelő bizonyíték. Az a helyzet megértettette velem (erőszak) hogy nem kaphatok senkitől védelmet, kiállást, szolidaritást-utólag sem. Alig egy évvel később, amikor súlyos beteg lettem, az általam tisztelt és szeretett orvos az éjszakai ügyelet unalmas óráit próbálta izgalmasabbá tenni: ölbe vett, fogdosott, s csak az ellenállásom mentett meg az ennél még rosszabbtól. Harminc évvel volt idősebb nálam. Senkinek sem mondtam el, mert élénken emlékeztem arra hogy hányszor fenyegettek meg hamis tanúzás miatt a rendőrök amikor feljelentettem az engem megerőszakolókat. Ez az orvos gyógyított meg, hogyan fordulhattam volna ellene?

Évekkel később nőgyógyászati vizsgálaton kezdett el fogdosni egy alig hetvenéves orvos, szabályosan elmenekültem előle, de arra még volt ideje hogy utánam szóljon: fogja be a száját, egy szót se szóljon erről senkinek, mert ha fecseg, velem gyűlik meg a baja.

Eszembe sem jutott szólni, kinek is szóltam volna?

Senki nem nekem hitt, ezt még fiatal nőként megértettem, s a fenti helyzetek kivétel nélkül a hatalom gátlástalanságáról, a nőneműek, kiskorúak, azaz gyengék kiszolgáltatottságáról szólnak.

(Érdekes, bár tinédzserként sok barátommal csavarogtunk és buliztunk, ők mindig megvédtek engem az erőszakkal szemben, csak a rendőri erőszaktól nem tudtak megvédeni. Annak mindannyian a kiszolgáltatottjai voltunk.)

Ó de mindez oly régen volt, minek is erre gondolni ma már, amikor a törvény megbünteti az erőszakoskodókat?

Nem értem, hogy miért jut oly keveseknek eszébe hogy mindannyiunkat, férfiakat és nőket állandóan zaklatnak, s bizony verbálisan, visszaélve a pillanatnyi, a másiknak kiszolgáltatottnak tűnő helyzetünkkel, kényszerítenek, erőszakoskodnak velünk. Vannak köztük szép számmal akik maguk is valamikor erőszak áldozatai voltak. (Mielőtt ezt bárki felmentésként olvasná, ez nem az.)

Nem a szexuális erőszakról beszélek, hiszen sokféle aberráció, sokféle szexuális elfojtás, s még ki tudja mennyi minden más vezet ahhoz, hogy egy férfi (ritkábban egy nő) élve és visszaélve pozíciójával, saját testi kielégülését keresse az őt körülvevő nőneműek (vagy hímneműek) között, anélkül, hogy egy pillanatig is elgondolkodna azon, micsoda hazugság amit tesz, hiszen nem attól lesz valakiből jó szakember, hogy enged a szexuális közeledésnek.

Nem vesszük észre, de erőszakban élünk. Úgy élünk ebben, mint a bőrünkben. Márpedig, az ember már csak ilyen, külső és belső megerőszakolását (melyet például önmaga is elvégezhet, ha az adott helyzet rákényszeríti) továbbadja mindazoknak, akik pillanatnyilag szerinte gyengébb helyzetben vannak mint ő.

Nekem, túl a konkrét (színházi) ügyön a történetsorozatban az a legijesztőbb, hogy csak a szexuális erőszakról derült most ki (nem először) valami.

Továbbra is rejtve marad azonban a saját autonómiánk állandó megnyirbálása, erőszakos meggyalázása, a hétköznapi zsarolások rémséges kicsiny boltja, a kiszolgáltatottak gúnyolása, kinevetése, a szolidaritás és segítőkészség egyre fogyatkozó megnyilvánulásai.

Életem kétharmada Magyarországon zajlott. Gyűlölöm az erőszak minden formáját, tartalmától függetlenül. Erőszak hatására távoztam végleg az országból, mert annak idején azt akarták velem elhitetni, hogy a hazugság sokkal fontosabb (de legalább a hallgatás) mint a tények ismerete. Megfenyegettek. Nem vicceltek.

Évekig tartott az a folyamat, ami segített megérteni, hogy társadalmunk a kölcsönös és szinte szünet nélküli erőszakot tekinti a mindennapi érintkezés egyik elengedhetetlen eszközének.

Szabályok, normák, rendeletek –ezek a hivatkozások- vagy csak egy “mi így szoktuk” “nálunk ez az elfogadott”. Nyeli mindenki. Kevesen vannak, akik ellenállnak a verbális és más formájú erőszaknak. Talán azok, akiknek van választási lehetősége. Egyre kevesebben lesznek. Magamról tudom, hogy bármilyen, engem bármire kényszeríteni próbáló intézmény, személy, ugyanazt a reakciót váltja ki belőlem, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban vagyok. A személyes szabadságomat védem, nem a titulusokat (nincs) és az emberi méltóságomat. Ezek azonban nem válthatók pénzre, karrierre, épp ellenkezőleg. Sajnos, s ezt némi nosztalgiával írom, ma már e szempontok (szabadság függetlenség személyes integritás) mindössze vacakolások, hisz élni kell, ha lehet, jól kell élni nem pedig túlélni a mindennapokat.

S végül, miközben felbukkan, egyre gyakrabban, hogy a molesztáló, befolyásával, hírnevével, hatalmával visszaélő nagyszerű művész, kiváló kolléga és segítőkészségéről sokszor ismert ember, azon gondolkozom, mekkora kárt okozott a generációmban sokunknak a megsokszorozódott szereprendszer elsajátítása, az egyetlen pillanat alatt történő szerepváltás, aztán megint és megint: minden erkölcsi, etikai megfontolást félre kellett tenni, a szerepváltásokhoz kellett alkalmazkodni. (Természetesen nem mindenki tett így, no volt is retorzió, széles skálán.)

Hány szerepből áll egyetlen ember?

Milyen értékrendet ad át tanítással az, aki visszaél a hatalmával?

Mennyire hiteles tanárként, rendezőként, kollégaként? Mennyire énazonos?

Ha az elmúlt évtizedeknek volt igazán jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan rombolása, az éppen abban érhető tetten, hogy a szerepváltások kifejezetten kívánatosak, sőt, jutalomra érdemesnek bizonyultak.

S íme, most ennek egyetlen nyilvánosságra kerülő példájától háborodunk fel. Pedig…”