Kezdőlap Szerzők Írta Szele Tamás

Szele Tamás

244 CIKKEK 1 HOZZÁSZÓLÁS

Juncker, Soros és az álhírek – Déli kávé Szele Tamással

Rumos kávét kérek, kávésleány, aranyvirág, mint az öreg tengeri medvék, mert most vihar van ebben a mi kis Európai Uniónkban. Az igaz, hogy nem nagy vihar. Nem tájfun vagy hurrikán, a hullámai is elférnének kis helyen, nem kell hozzájuk egész Európa, elég a Kárpát-medence, még sok is – voltaképpen egy szimpla éjjeliedény is elég volna, ha belegondolunk.

De nem beszélek rejtvényekben, nekünk, tengerészeknek ami a szívünkön, az a szánkon: a vihar most is Jean-Claude Juncker és Orbán Viktor között dúl, illetve ez sem ennyire egyszerű, mert Orbán most azt játssza, hogy ő nagy úr, van más, fontosabb dolga is, tehát a kisinasával, Szijjártóval üzenget, míg Juncker maga áll ki a véleménye mellett, neki nincs kisinasa, bár mondjuk szüksége sincs rá. Orbánnak meg tényleg fontos dolga van: Kazahsztánba készül a végtelen sztyeppékre, a nagy hatalmú elbaszihoz, mit néki egy Juncker, mit néki Európa? Várják őt a féktelen lovasok, Ázsia kánjai, várja a messzi Kína.

De miről is van szó?

Arról, hogy Jean-Claude Juncker harcot hirdetett az álhírek ellen. A Berliner Morgenpost című lapban jelent meg vele egy interjú vasárnap ez ügyben – lássuk az összefoglalóját.

A kereszténydemokrata luxemburgi politikus a Berliner Morgenpost című német lap hírportálján hétfőn ismertetett nyilatkozatában kiemelte, hogy az európai parlamenti (EP-) választás kampányának időszakában személyesen is fellép az Európai Uniót (EU) vagy a közösség javaslattevő és végrehajtó intézményét, az általa vezetett brüsszeli testületet érintő alaptalan híresztelésekkel szemben.

„Reagálnunk kell, ha kormányok olyan állításokat tesznek az EU-ról vagy a bizottságról, amelyek nem felelnek meg a valóságnak” – mondta Jean-Claude Juncker.

Hozzátette, hogy ebben a tevékenységben személyesen is részt vesz a következő hetekben. Mint mondta, „húsvét után, szerdától visszalövünk”.

Kifejtette, hogy EU-tagállamok kormányainak részéről is tapasztalható igyekezet az EP-választás befolyásolását célzó manipulációra. Nemcsak Oroszország, hanem EU-s tagországok is megpróbálják „fake news révén terelgetni a választói akaratot egy bizonyos irányba”.

A Berliner Morgenpost beszámolója szerint az Európai Bizottság elnöke Orbán Viktor magyar kormányfőt említette példaként. Mint mondta, Orbán azt állítja, hogy őt terheli a felelősség a brit EU-tagság megszüntetéséért (Brexit), pedig meggyőző bizonyítékok szólnak ennek az ellenkezőjéről.

„A magyar kormány azt is állítja, hogy én vagyok a hibás Európa kelet-nyugati megosztottságáért, holott a bizottság mindent megtett ezeknek az árkoknak a betemetéséért” – mondta Jean-Claude Juncker.

Hát kérem, van az úgy, hogy ha valakit sokat sértegetnek, rágalmaznak, még a végén zokon veszi és odacsap. Kocsmában azért is vigyáznak az emberek a szájukra, mert ott könnyen elszáll egy-két pofon a szélben, de hát ez nem egy civilizált kocsma, ez a mindennél mocskosabb magyar politika. Itt még az is lehetséges, hogy a védekezést támadásnak tekintsék.

Azért az a plakátkampány nem volt épp a legszerencsésebb ötlet

Csak hát úgy voltak vele a srácok, hogy a Soros eddig még sosem reklamált, bármit is mondtak róla, biztos a Juncker sem fog, rakjuk őket össze, egy plakátra, milyen szép nagyot fog szólni – azonban Juncker ezt mégis zokon vette. Sőt, lassan Soros is kezd kijönni a sodrából, pedig nagyon hosszú ideig tűrt szótlanul: mikor átvette a The Nation folyóirat és a Fertel Alapítvány Ron Ridenhourról elnevezett bátorság-díját, keserűen megjegyezte: szülőhazájában Orbán Viktor kormánya egyfajta szupergonoszt faragott belőle, aki a magyar nemzet feltételezett keresztény identitására tör. Különben a díjjal járó 10 ezer dollárt Soros György az angol nyelvű Hungarian Spectrum blognak ajánlotta fel, amely szerinte fontos feladatot tölt be azzal, hogy az egész világ számára elérhetővé teszi azt, amit Orbán Viktor odahaza mond. – „Megérdemli, hogy jobban ismerjék és támogassák” – mondta a díjazott.

Lapunk ez úton is gratulál a Hungarian Spectrumnak, melyet kiválónak találunk és magunk is gyakran olvassuk – de most térjünk vissza a viharhoz.

Szóval, Juncker is, Soros is kezd kijönni a béketűréséből, és igazuk is van

Senki sem köteles szelíden tűrni, hogy gátlástalanul hazudozzanak róla. Junckert különösen az zavarja, hogy a Brexit miatt vádolják – hogyne zavarná, nem ő a felelős érte, hanem azok a brit választópolgárok, akik megszavazták. Ő még próbálta is enyhíteni a kialakult helyzetet.

Az már más kérdés – de holnap úgyis meglátjuk – miféle visszalövésre gondolt. Félő ugyanis, hogy derék, tisztességes, a tényeket tisztelő, európai válaszra, ami le fog peregni a magyar kormány ezer szemétdombon edződött gazembereiről. Legfeljebb újabb mocsokáradatot okádnak – mondjuk Szijjártó már meg is kezdte válaszában.

Mert ez a mi kis futsalhősünk, ez a sportos külügyminiszterke szükségét érezte a válasznak. Hogyne érezte volna, ha diktálták neki… no, mit is mondott?

„Európának új vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik felismerik az európai emberek érdekeit, és képesek is azokat megvédeni. Az európaiakat nem kell terelgetni, ahogy azt Jean-Claude Juncker gondolja, ez az emberek lenézése. Az európai emberek pontosan tudják, hogy mit akarnak, és a májusi választáson el is fogják mondani. Tény viszont, hogy Jean-Claude Juncker európai vezetőként megbukott. A briteket nem tudta bent tartani a közösségben, a migránsokat pedig nem tudta az uniós határokon kívül tartani.”

Édes úr, magának nagyon sajátos fogalmai vannak arról, kinek mi a dolga. A britek kilépését megakadályozni például személy szerint senkinek sem, arról kizárólag a britek dönthetnek és senki más. Ők tudták, mit akartak (már nem akarják annyira) és a választáson el is mondták. De az azért nagyon aranyos, hogy mikor Juncker azt sérelmezi, miszerint a Brexit miatt vádolják őt igaztalanul, maga ahelyett, hogy cáfolná a sérelmet, inkább még meg is ismétli.

Amit meg a terelgetésről mond, azt engedje meg, de egy önhöz hasonló terelőkutyától el sem fogadom. Még a gazdájától, a számadó juhásztól sem: ne tegyen már úgy, mintha maguk nem kezelnék birkaként a szavazóikat.

Különben, felhívnám a figyelmet (Juncker úrét is) egy apróságra.

Egy jó nagy apróságra.

A magyar kormány propagandája még szimpla, ők a régi stratégiát követik, miszerint sokszor kell ismételgetni ugyanazt a hazugságot, és ha lehet, egyszerre mindig csak egyet, így megragad az emberek agyában. Ez azért jól ismert metódus: propagandának, hívjuk. Ez is álhírekre épít, természetesen – de ezeknél sokkal veszélyesebb, mondhatni az álhírterjesztés magasiskolája az, amit az orosz elvtársak végeznek. Az már nem csak annyiról szól, hogy hazugságokat ismételgetnek, az már a fogyasztó jellemét bomlasztja fel.

Az oroszok által így vagy úgy fenntartott álhír-világban bárki bármikor lehet liliomos szűz, ezüst páncélos Grál-lovag, emberevő sátánista vagy gyilkos útonálló, ugyanis semmi sem állandó, nincsenek tények, nincs bizonyosság, csak vélemény van és hit: valakinek vagy valaminek a minőségét nem a valós tulajdonságai döntik el, hanem az, mit hisznek el róla. És hányan. Az információáradat befogadói ne mérlegeljenek, hanem fogadják el, amit kapnak: nyilván azt fogják elfogadni, amit többször hallanak egybehangzóan. A propagandagépezet lényeges eleme azonban a Káoszgép, ami összevissza, értelmezhetetlen, szenzációs, elbizonytalanító tartalmakat, álhíreket ont magából, így aztán az olvasó belefárad a bonyolult igazság fáradságos keresésébe, és elfogadja a koherensen fogalmazó média hazugságait, ugyanis azokat legalább érti. Kavargó örvényekbe dobja az olvasót, aztán mentőövet mutat neki, amin Putyin neve áll. Nem dobja oda azt a mentőövet, ugyanis nem a kimentés a cél, hanem az alany benntartása a kavargó árban, de úgy, hogy higgyen benne: egyedül Putyin segíthet rajta, egyedül ő a stabilitás.

De hiszen tudják ezt az Unióban, épp emiatt egy közös védelmi egységet is felállítottak. Ezt Litvánia vezeti, amely állítása szerint sikeresen védi magát az oroszok félretájékoztatási kísérleteivel szemben.

Magyarország nem tagja ennek az együttműködésnek

Nahát.

Vajon miért nem?

Kérem szépen, az is kellemetlen, mikor sértegetik az embert, rágalmazzák, hazudoznak róla. De az csak része ennek a nagy, átfogó félretájékoztató manipulációnak.

Ha végre megindul a hadjárat az álhírek ellen, ne csak a rágalmakat célozzák majd meg.

Az egész gépezetre tessenek lőni.

Pereskedünk, pereskedünk… – Déli kávé Szele Tamással

Valami jó erős duplát hozzon, kisasszony, ha elég finom lesz, nem locsolom meg, és ez több, mint amire ma a vendégek nagy részétől számíthat. Kérem, ma jogászkodni fogunk, még ha az ügy kicsinyes, jellemző és nagyon mai is, mert jogászkodnunk kell – a részletek sem akármilyenek, elvégre Judith Sargentinit perelte be az MTVA.

Az egy dolog, hogy beperelte, az lesz a fontosabb, miért: de legelébb azt lássuk, honnét tudjuk ezt? Hát az Origóból, mely betűhalmaz saját állítása szerint szöveg-, sőt, betűhíven vette át a hírt a V4NA nevű új magyar kormányhírügynökségtől, és vagy az egyik, vagy a másik anyagot átvette az MTI is, mondjuk mindegy, melyiket, hiszen egyformák – forrásmegjelölés nélkül, illetve az MTVA sajtóosztályát jelölve meg forrásként.

Annyit meg kell hagyni, hogy az MTI változtatott a szövegen, egy „amennyiben” helyett például „ha” szerepel, és többször is beiktattak olyan kifejezéseket, miszerint „kiemelték”, „írták”, „hozzátették” – lehetne mondani, hogy ez tökéletesen lényegtelen, ámde mégsem az, mint látni fogjuk.

De tekintsük előbb a lényeget. Hát miért perli be Sargentinit az MTVA?

„Média-MTVA

Az MTVA feljelentést tesz Sargentiniék kampányvideójának lopott felvételei miatt

Budapest, 2019. április 21., vasárnap (MTI) – Feljelentést tesz a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) Sargentiniék kampányvideójának lopott felvételei miatt – közölte az MTVA sajtóosztálya vasárnap az MTI-vel.

A GroenLinks holland baloldali párt a közelmúltban kampányvideót tett közzé Judith Sargentiniről „The Sargentini Report: A European struggle for democracy in Hungary” címmel. A felvételen ismeretlenek forrás feltüntetése, írásbeli szerződés alapján adott felhasználási engedély, valamint felhasználási díj megfizetése nélkül használtak fel több, az MTVA archívumába tartozó, szerzői jog által védett videoanyagot. A videó készítői még a csatornák logóit is kitakarták, így a szándékosság vitathatatlan – áll az MTVA közleményében.

Kiemelték, a vonatkozó magyar és európai jogszabályok alapján a más által készített műsorszámok, felvételek szerzői jogi védelem alatt állnak és felhasználásuk kizárólag a jogtulajdonossal kötött felhasználási szerződéssel és a szerző nevének forrásként való megjelölésével lehetséges.

Az MTVA honlapján közzétett felhasználási feltételek kifejezetten tiltják írásbeli felhasználási engedély nélkül az MTVA és jogelődjei által készített videoanyagok felhasználását. Ha bárki a szabad felhasználást meghaladóan kívánja felhasználni a szerzői jogi tartalmat, úgy a jogtulajdonos tartalomértékesítőjével kell szerződnie – írták.

Hozzátették: a forrásjelölésüktől szándékosan megfosztott felvételek engedély nélküli felhasználásával ismeretlen személyek az MTVA-nak tényleges vagyoni hátrányt okoztak. Mivel a büntető törvénykönyvbe ütköző jogsértés történt, az MTVA megteszi a szükséges jogi lépéseket és feljelentést tesz.

Pénteken az eset kapcsán a V4NA Nemzetközi Hírügynökség azt közölte: a Baloldali Zöldek a magyar büntető törvénykönyv szerint olyan bűncselekmény elkövetésével gyanúsíthatóak, amelyért akár három évig terjedő szabadságvesztés is kiszabható.” (MTI)

Elnézést, nem szoktam teljes MTI-híreket idézni, de most muszáj volt: szó ne érhesse a ház elejét, egy vak hangot sem változtattam rajta, így van odavésve, ahogy látni tetszenek.

Na, de mit jelent?

Azt jelenti, hogy Judit Sargentini kampányfilmjében az MTVA felismerte néhány korábbi, nyilvános videójának pár részletét, és mivel sem engedélyt nem kértek tőlük a felvételek használatára a készítők, sem pedig nem jelezték a forrásukat (ez különben már nem egy ügy, hanem kettő), ők most perre mennek. Sajtóban létezik ilyen, elvileg a forrásmegjelölés nélküli idézet tilos, és valóban jogdíjat kellene fizetni minden idézet után úgy a magyar jog, mint – most tessék figyelni! – a legújabban elfogadott uniós szerzői jogi irányelv szerint, csakhogy ha minden kósza, engedély nélküli idézet és képanyag miatt pereskednénk, én például nyugodtan beköltözhetnék a Markó utcai bíróság épületébe, mint bentlakó felperes, annyi keresetet adhatnék be.

Aztán meg az idézet mértéke sem mindegy: hiszen ha egy versnek egy sorát idézem, az jóval kisebb jogsértés, mint az egész mű átvétele. Ha egy képsorozatot vágnak be Judit Sargentiniről, amint Magyarországon épp ez vagy amaz történik vele, az mégis más, mintha a teljes hírt vágnák be. Sőt: gondoljunk bele, mivel a Sargentini-jelentés készültekor senki sem hitte volna, mekkora haragszomrádot játszik majd érte a magyar kormány, honnét lehetne bárkinek is saját felvétele az uniós politikusnő itteni tevékenységéről – az MTVA-t kivéve? Nem készült külön video-dokumentáció (hej, pedig kellett volna). Ők meg, mint látjuk, ez úton kívánnak visszaélni a monopolhelyzetükkel, illetve letiltani még a felvételeik részleteinek használatát is.

Ez nyilvánvaló politikai kötekedés

Főleg, mivel a végén három év letöltendővel fenyegetőznek – normális körülmények között ez egy szép, hosszú per volna, megjárná az első fokot, másodfokot, Kúriát, aztán kikerülne Hágába és ott végül hókon csapnák egy ítélettel, mely szerint vagy jelentéktelen a fontossága és maga a kereset is értelmetlen, vagy kiszabnának tíz eurocent büntetést, amit részletekben is ki szabad fizetni.

Csakhogy most már elfogadta az Európai Parlament a 17-es (korábban 13-as) irányelvet, ami nagyon sokat szigorít a szerzői jogokban eső bármiféle sérelem esetén az eljáráson. Az MTVA pedig ezzel él vissza, méghozzá az uniós jog történetében elsőként, és nem kétlem, hogy a magyar politika rengeteg alkalommal fogja követni a példáját.

Mondjuk, eddig úgy volt, hogy Orbán Viktor mondott egy beszédet itt vagy amott, benne mindennel, amit mondani szokott. Én ezt elemzem, bőségesen alátámasztom a véleményemet idézetekkel – hiszen meg kell alapoznom – és a kormany.hu-ról beillesztem a beszédről készült felvételt is. Az írásban én is arra jutok, amire szoktam: nevezetesen, hogy említett politikusnál kevésbé alkalmas személyt Magyarország és általában bármi vezetésére nem nagyon ismerek, és ha már vezetni akar, kísérletezzen inkább egy Hoffer típusú traktorral vagy az ipari árammal, az talán több sikerrel jár.

Ezek után a videófelvétel jogainak tulajdonosa, nevezetesen a kormany.hu beperli az írást közlő lapot, mivel nem kötöttek külön felhasználói szerződést velük sem a nyilvános videófelvétel, sem a beszéd szövegének használatáról. Ezen a forrás megjelölése – melyre mindig ügyelünk – sem sokat segít, ha nincs szerződés, az uniós irányelv büntetni rendeli a cselekményt. Az Origo mondjuk ugyanazt a szöveget idézi majd, de őket nem fogják beperelni, mert csak.

Lehetetlenné válhat az újságírás

Egyszóval, ha így értelmezzük a szerzői jogokat, ennyire szorosan, lehetetlenné válik az újságírás, mert tilos még a nyilvános források használata is, illetve minden esetben külön felhasználói szerződéshez kötött.

Tegyük hozzá: ezt a lehetőséget a magyar kormányszervek csak kihasználják, lehetővé bizony az Európai Parlament tette, a rossz irányelv elfogadásával – rossz, mert ezer visszaélésre nyújt lehetőséget, és lám, már vissza is élnek vele.

Azonban nem hallgathatom el, kérem tisztelettel, hogy én ebben az ügyben más szerzői jogi problémát is látok.

Éspedig azt, hogy túl nagy, minden mértéken felüli a szövegazonosság a V4NA-Origo híre és az MTI által közreadott nyilatkozat között. Vagy az egyik származik a másikból, vagy a másik az egyikből, esetleg mindkettő vagy mindhárom egy külső forrásból, melynek jogtulajdonosa valószínűleg az MTVA lehet.

Így, ha konzekvensek vagyunk a jogalkalmazásban, a bíróságnak köteleznie kéne, hogy a három hírközlő körben perelje be egymást, majd az MTVA perelje be őket egyenként és külön-külön is, hogy így álljanak helyre a sérülni látszó szerzői jogok.

Jogi szempontból az is aggályos, hogy rendben, az MTVA nem adott engedélyt a Baloldali Zöldeknek a képanyaguk használatára, de ha ez így peralap, akkor megkérdezném, mikor adott engedélyt a Fidesznek és a magyar közmédiának Jean-Claude Juncker vagy Soros György képmásuk használatára a kampányban vagy bármikor máskor?

Ez is jogsérelem, ha az egyik perelhető, perelhető a másik is.

Mégiscsak szép dolog ez a jog, kérem szépen…

Szindbád utazásai – Déli kávé Szele Tamással

Törökösen kérem ma a kávét, ha már kazahosan nem lehet, mert kazah kávé nincs: kínai meg főleg nem létezik, úgyhogy maradjunk a töröknél. Kérem, én rájöttem, hogy mi teljesen félreértjük ezt a mi kis kormányfőnket. Le is becsüljük, holott csak annyi a bűne, hogy nincs a helyén. Nem miniszterelnöknek volna ő való, hanem világutazónak.

Sőt, többet járt már Ázsiában, mint a legtöbb magyar orientalista, Körösi Csomától Germanus Gyulán át Stein Aurélig vagy Ligeti Lajosig, Polónyi Péterig, Csongor Barnabásig – elvégre a tudós emberek egyszer vagy maximum párszor utaznak el Keletre, aztán tanulnak, kutatnak, visszajönnek, de amit Orbán Viktor művel, az már valóságos ingajárat. Többet járja Kína és általában Ázsia földjét Marco Polónál is, hiszen a velencei is csak egy alkalommal ment el a Középső Birodalomba, az más kérdés, hogy az az út évtizedekig tartott – olyan ez a mi kormányfőnk, mint a messzeutazó Szindbád az Ezeregyéjszakából, és legalább akkora mesélő is.

Nekünk Ázsiáról mesél, az ázsiaiaknak Európáról, mint egy vándordalnok,  ide-oda jár a két világ között – könnyű neki mostanság, a repülőgépek korában, meg ezek az útjai hivatalosak is, nem kell őket kifizesse saját zsebéből Csányinak, ezeket fizeti az állam.

Csak azon csodálkozom, hogy még nem beszél egy ázsiai nyelvet sem, habár udvarias emberek laknak Napkeleten, mindig hoznak neki tolmácsot.

Akkor, ha már így megadtuk neki a tisztességet, lássuk a húsvéti ünnepek utáni programját, mert zsúfolt lesz, annyit mondhatok.

Orbán Viktor miniszterelnök kedden Kazahsztánba utazik, ahol hivatalos látogatást tesz, aztán április 25-28. között Pekingben Kína vezetőivel tárgyal, és részt vesz a második Egy övezet, egy út fórumon. A magyar miniszterelnök a kazah fővárosban, Nurszultanban megbeszélést folytat Kaszim-Zsomart Tokajev államfővel és Askar Mamin miniszterelnökkel, valamint a tervek szerint találkozik Nurszultan Nazarbajevvel, Kazahsztán első elnökével is. Orbán csütörtökön Pekingben Li Ko-csiang kínai miniszterelnökkel tárgyal, és kétoldalú egyezményeket írnak alá. A magyar kormányfőt Hszi Csin-ping kínai elnök is fogadja.

Kazah földön bizony én is megállnék az ő helyében, mert egyfelől épp útba esik, másfelől, ami ott folyik mostanság, az nem mindennapi attrakció.

Az a helyzet arrafelé, hogy márciusban lemondott az elbaszi, minek következtében Asztanát már nem is Asztanának hívják, hanem Nurszultannak. Tapasztalt olvasók már kikövetkeztethették, hogy az „elbaszi” Nurszultan Nazarbajev örökös címe lehet, de nem azt jelenti, amire a magyar ember ösztönösen gondol a hallatán, nem sommás kritika országépítő képességeit illetően, hanem így mondják kazahul, hogy „a Haza Atyja”. Hogy aztán a lelkes turanisták, melyekből egyre több van mostanság, miképpen mutatják ki ebből a kazah-magyar nyelvrokonságot, az már hadd legyen az ő bajuk.

És ez a lemondás sem azt jelentette, hogy a hetvenkilenc éves Nazarbajev visszavonul a hatalomtól, és öreg napjait unokái nevelésével, valamint mormotavadászattal tölti, ellenkezőleg: az elbaszi úgy mondott le, hogy minden eddiginél nagyobb lesz a hatalma, tulajdonképpen a hatásköre olyan lett, mint Hszi Csin-pingé, pedig ő aztán élet és halál ura a Középső Birodalomban.

Viszont a kormány bukott, azt lecserélte.

Sőt: a lemondást tüntetések előzték meg, de ha valaki „színes forradalomról”, kazah demokratizálódásról fantáziálna, nagyot téved: még akkor jó, ha a kettőnek, mármint a lemondásnak és a tüntetéseknek nincs közük egymáshoz. Mert ha van, akkor a tüntetéseket is az elbaszi szervezte, tehát a markában tartja az illegális ellenzéket is. Bár innen nézve úgy tűnik, spontán demonstrációkról volt szó.

Lássuk csak, mit tudunk mi erről az emberről?

Kérem, először is azt, hogy huszonkét éves kora óta nem dolgozott. Most meg hetvenkilenc éves. Huszonkét évesen pártmunkás lett, 1984-ban már a Kazah SZSZK miniszterelnöke, 1989-ben a Kazah Kommunista Párt főtitkára, 1990-ben a függetlenné váló Kazahsztán elnökévé választották meg – hát Istenkém, elégedettek voltak vele bizonyára, de az is lehet, hogy senki más nem vállalta a jelölést – 1991-től mostanáig a Kazah Köztársaság első elnöke. Öt választást is megnyert a Nur Otan párt élén, ezen kívül még két párt működik hivatalosan az országban, az egyik a Nazarbajevvel szimpatizáló, az agrár-ipari blokkot képező AIST és az ASAR párt, amelyet Nazarbajev lánya alapított. A leányka különben sokoldalú tehetség: miután Nazarbajev betiltotta a teljes független sajtót, a maradék média irányítását az ő kis törékeny kacsóiba helyezte.

Ettől a Nazarbajevtől tényleg lehet tanulni, főleg, ha az ember Orbán Viktornak született.

De mit?

Hát például azt, hogy lemondása alkalmából Kazahsztán összes városának összes főutcáját és az összes megyeszékhelyet, nemkülönben Asztana városát is átnevezték Nurszultanra. Emiatt Asztanában verekedés tört a döntés támogatói és ellenzői között. Helyi sajtójelentések azt írják, mintegy 20 embert vettek őrizetbe a dulakodás miatt.

pxhere

Azt meg még inkább, hogy úgy mondott el, ahogy. Vagyis kineveztette magát elbaszinak, ami azzal is jár, hogy a parlament élete végéig különleges jogkörökkel ruházta fel az elnököt, a hatalomból való távozása után is beszédet intézhet a parlamenthez, utasítást küldhet az állami szerveknek és – nagyon fontos – ő és családja mentesül minden jogi felelősségre vonás lehetősége alól. Ő a nemzetbiztonsági tanács vezetője, az állampártként működő Nur Otan elnöke és az alkotmányos tanács tagja is marad. Az éleződő helyzetben Nazarbajev kijátszotta az aduját: mint elbaszi, most már büntethetetlen, lemondott, haja szála sem görbülhet, de a hatáskörei miatt a felelősségre vonás veszélye nélkül igazgathatja az országot az állami szerveknek küldött utasítások útján, míg a világ s még két nap.

Hát kérem, lemondani tudni kell. De megy ám tovább Nazarbajevből (és Nazarbajevtől) Pekingbe, ahol az őt fogadó Hszi Csin-ping szintén életfogytig uralkodik, ha nem is a Menny, de a Párt Fiaként. Ott szerintem magyar népi táncokat fog előadni, például a kamatra kunyorálóst vagy a pávatáncot, mely folklórkincsünk része.

Világos, hogy az épülő Belgrád-Budapest vasútvonal lendített annyit a kínai-magyar kapcsolatokon, hogy annyi visszautasítás után végre szóba álljanak vele – az viszont biztos, hogy ha most kap kölcsönt, azt hetedíziglen fizetni fogjuk.

De vajon kap-e? Meglehet, mert igencsak barátkozunk mostanság… a Magyar Nemzet szombati írása a Zsenmin Zsibao dicsőségére is válna, olyan szépeket mond, a kínai pártsajtó is megnyalná utána mind a tíz ujját:

„A következő években is Kelet-Közép-Európa lehet a kontinens növekedési motorja, ennek is köszönhető, hogy Kína vonzó befektetési célpontnak tartja Magyarországot – mondta Varga Mihály pénzügyminiszter Csiang Csien-csinggel, a Kína–Kelet-Közép-Európa tőkebefektetési alap (SINO-CEE Fund) elnökével folytatott tárgyalását követően.”

Mit jelent ez magyarul?

Sokat nem, ugyanis mi mondtuk – kínai szemmel annyit, hogy igencsak nyújtogatjuk a markunkat azért a pár jüanért, mint a koldus, még az is lehet, megszánnak minket, de úgy, hogy aztán utána meg arról koldulunk.

No, de egyszer csak hazajön Orbán Viktor – azt tetszik hinni, a nagy utazás végén megpihen?

Dehogy pihen.

Május másodikán érkezik Salvini, összeesküdni az Európai Unió ellen, koromfekete, halálfejes zászlóval, ahogy azt kell.

Mondom én, nem becsüljük mi eléggé ezt a mi miniszterelnökünket.

Bár talán nem is miniszterelnöknek való.

Jobban beválna a Hét Tenger Ördögének.

Vagy Szindbádnak.

Az is sokat utazott.

Reptéri viták – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, ma valami könnyű kávét kérnék, talán capuccinót vagy lattét, légies dolgokról lesz szó – mi lehetne légiesebb egy repülőtérnél? Persze, maga a reptér nem szálldogál, fent a magas levegőégben, az egy viszonylag terjedelmes ingatlan, de vannak légi vonatkozásai. Már persze, ameddig vannak: tetszettek hallani, hogy el akarják költöztetni a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret?

Vagy nem, persze: de nagyon furcsákat vijjognak a keselyűk a szögesdróton (ilyen ügyben mégsem mondhatom, hogy a verebek csiripelték a kerítésen). Vagy elköltözik, ez az egyik változat, vagy egyszerűen a Mészáros Lőrincé lesz, de bármelyik is következik be, az mindenképpen közkívánatra lesz.

Nem tetszik hinni?

Bebizonyítom.

Szóval, már jó néhány hónapja zajlik egy nyilvános vita, magyarán veszekedés azzal kapcsolatban, hogy hangos-e a légiközlekedés, avagy nagyon hangos. Abban minden fél megegyezik, hogy semmiképp sem csendes. A legutóbbi időkben egyenesen a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér ellen bontakozik ki tömegmozgalom, mivel nem lehet tőle éjjel aludni. Hát, kínálkozik a csapda és belé is esek, bemutatok néhány tényt, de nem is számítok arra, hogy ezek bárkit is meggyőznének, akinek már van szubjektív véleménye.

Panaszolják, hogy drasztikusan megnőtt a légiforgalom. Igen, az utasszámot tekintve valóban komoly a növekedés, és nehéz is kiszolgálni, főleg, hogy a Liszt Ferenc tényleg felújításra szorulna. Csakhogy – mihez képest nőtt meg micsoda? A légiközlekedés (meg a vasút) abban különbözik más tárgyköröktől, hogy szinte minden nagyon pontosan dokumentált, így például nem kell sokat kutatni ahhoz, hogy megtudjuk: 2005-ben durván 126 ezer gépet regisztráltak, tavaly 115 ezret, és közben az utasforgalom 8 millióról 15 millióra nőtt.

Hogy lehetséges ez?

Hát úgy, hogy 2005-ben még nem voltak nagy forgalmú fapados légitársaságok. És ezek már korszerű, csökkentett zajszintű gépekkel dolgoznak. Hogy mondjak egy példát: a régi magyar kormánygép egy AN-26-os volt – Árpi bácsinak nem voltak luxusigényei – és azért kellett szállítógépnek visszaminősíteni, mert a legtöbb európai reptéren nem szállhatott le a hajtómű zajszintje miatt (meg azért, mert egyszerűen megadta magát 2017-ben). Tehát nem is használhatnának elavult vagy zajos gépeket, ugyanis sehol nem tudnának velük leszállni, nem fogadnák magát a típust sem.

Akkor ott az éjszakai nyugodalom kérdése. Az bizony tényleg fontos, magam is harapok, ha nem hagynak aludni. Ámde mit tudott meg a 24.hu?

„A jelenlegi szabályozás szerint este 10 és reggel 6 óra között a menetrend szerinti és a nem menetrend szerinti kereskedelmi le- és felszállások száma legfeljebb napi 50, ebből éjfél és 5 óra között legfeljebb napi 6 lehet. Ettől eltérni csak a légiközlekedési hatóság előzetes engedélye alapján lehet. A felmentést a Palkovics László vezette innovációs tárca légügyi kockázatértékelési hatósági főosztálya adja ki, és a Budapest Airport honlapja szerint alkalmanként meg is teszi, főként sportesemények miatt. Például a Mol Vidit a fehérorosz BATE Boriszov stadionjába szállító gép november 30-án kvótán felül kapott le- és felszállásra engedélyt, éjjel 1 óra 55-kor, illetve 2 óra 30-kor.” (24.hu)

Tehát szó sincs éjszakai csúcsforgalomról

A Tarlós István által vizionált teljes éjszakai repülési tilalom már csak azért sem jó ötlet, mert egyfelől kevés járatot érintene amúgy is, másfelől tilos bezárni a repülőteret éjszakára. Mi van, ha egy menetrendszerű járat Magyarország felett hibásodik meg? Megtagadjuk a kényszerleszállást, mert elmúlt már záróra? Leküldjük Taszárra, ami katonai repülőtér, és jelenleg használaton kívül van? Vagy azt mondjuk, amit szoktunk, hogy „minek jött ide?” és a másik oldalunkra fordulunk?

Igen, a repülőtér lármás üzem. A pályaudvar is, a Keleti mellett lakom, mikor épp nincs építkezés és nem nagy a forgalom, itthon is állandóan frissültek az ismereteim a menetrendről, míg annyira meg nem szoktam a hangosbemondót, hogy már nem is hallom – azt is megengedem, hogy sokan vannak, akik nem képesek megszokni. Tehát nem, nem vitatom, miszerint a repülőtér bizony lármás, hangos, zajos.

Én azt vitatom, hogy most lármásabb lenne, mint korábban: hiszen látjuk, hogy a nálunk megforduló gépek száma csökken, a zajszintjük pedig alacsonyabb.

Attól még persze senki sem mondhatja, hogy csendesek lennének.

De miért pont most lett ez fontos?

Tarlós esetében ez érthető: ő szavazatokat szerez ezzel a főpolgármester-választásra, és gáncsolni akarja Karácsonyt, aki korábban kidolgozott egy alternatív megközelítési rendet, Zugló zajteher-mentesítésére. Mármost ha nincs repülés, zaj sincs, legalábbis éjszaka, ez úgyszólván világos.

Rendben, de akkor mi legyen a nemzetközi repülőtérrel? Az a vitatkozókat rendszerint nem érdekli, ugyanis ha nem politikusok vagy azok aktivistái, akkor rendszerint olyan elképzeléseik vannak a megoldásról, hogy „ne repüljenek, minek azt”, „zárják be”, „lőjék le a gépeket”, csak tudjon tőlük aludni a muskátlijuk, vagy amit tartanak. Mivel pedig azok, akik nem repülnek, mindig többen lesznek azoknál, akik repülnek, ha ebből politikai kérdés lesz, netán meg is szavaztatják a lakosságot az ügyben, a Liszt Ferenc repülőtér szomorú jövő elébe néz, amint Budapest is. Szép lesz egy főváros nemzetközi légikikötő nélkül, annyit mondhatok: ilyen még Mongóliában és Nepálban sincs. Csak nálunk lenne elképzelhető.

Persze, erről sosem fogunk szavazni

Kedves és öntudatos választópolgár-társaim, ennyire még ez a rendszer sem lehet hülye, ez csak az önkormányzati választások hadjáratának része, Tarlós és Karácsony közötti torna a zöld mezőben, lóháton, dárdával, páncélban.

De a felkínált lehetőségeket tekintve – éjszakai repülési tilalom és/vagy a reptér költözése Kecskemétre – is azt kell mondanunk, hogy a bajvívók nem tudják, miről vitatkoznak. Ugyanis, mint a 168 Órában felfedeztem:

„A 2005-ös privatizációs szerződés egy másik sarkalatos pontja az volt, hogy az állam garantálja: 100 kilométeres körzetben nem hoz létre utasszállító gépek fogadására alkalmas repülőteret.

Ennek ellenére dobta be Tarlós István, hogy nem tartja kizártnak a fapados és teherszállító gépek egy új, Budapest-környéki repülőtérre való átirányítását.

A kormánypárti orgánumok erre kész tényként közölték, hogy Kecskemét lehet a fapadosok reptere, hiszen a Modern városok program keretében megkezdődött a katonai légibázis kettős hasznosításának tervezése. Csakhogy itt legfeljebb a Mercedes gyár, valamint a beszállítói kör üzleti célú járatai landolhatnak majd a vadászgépek mellett.” (168 Óra)

Jé, tényleg. Meg hát a kecskeméti repülőtér tényleg nem alkalmas nagy személyforgalom lebonyolítására. Az a Magyar Honvédség 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázisa. Annak is épült – még 1937-ben. Minden fejlesztése mindig is katonai célú volt. Oda fapados forgalmat átirányítani nem lehet.

Akkor mi lesz?

Megjósolom: valószínűleg semmi sem történik majd.

Minek történne? Ez az egész mostani cirkusz, amibe még Gulyás Gergely is belekeveredett a Miniszterelnöki Hivatal részéről, a ferihegyi konténer-terminált kritizálván, csak két dologra jó, és ebből az egyik az, hogy Tarlós megint főpolgármester legyen. Majd megválasztják a csendpártiak, habár, mivel Karácsony is csendet ígér, a politikai felhasználás már nem is olyan nagyon egyértelműen fontos.

Igazából arról lehet szó, az lehet a valós cél, amit a G7 megtudott, vagyis, hogy Mészáros Lőrinc a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret üzemeltető Budapest Airport Zrt. megszerzésére készül.

Kicsit drága játék lenne neki, nagy falat, de hogy úgy mondjam, a körültekintés sosem volt az erőssége, meg hát mintha nem is ő hozná a saját üzleti döntéseit. Akkor számoljunk egy kicsit. Ugye, Mészáros cégének menedzsmentje kifejtette, hogy a jövőben kevés, de nagyméretű felvásárlásra törekszik; elsősorban a bank- és pénzügyi szektor, az informatika, az ingatlanszektor, valamint a telekommunikációs ágazat érdekli. Ez a befektetés tekinthető ingatlannak, ha akarjuk, és mindenképpen nagyméretű. De mennyi az annyi?

„Az utóbbi években Európában a reptér-üzemeltető cégek alsó hangon az éves EBITDA (adózás, hiteltörlesztés és értékcsökkenés előtti eredmény) 15-szörösén keltek el. A Budapest Airport tavalyi számai még nem ismertek, 2017-ben az EBITDA 55,5 milliárd forint volt, amiből 833 milliárdos vételár adódna.” (G7)

A médiahadjárat lefaraghat az árból

Nem mondom, hogy nem óriási pénz, de arra van a médiahadjárat, hogy lefaragjanak belőle. Hiszen, ha 1. nem is fogadhatnak éjszaka járatokat, 2. zajos és gondoskodni kell a zajvédő falakról, miegymásról, 3. zsúfolt, kényelmetlen, a minap az álmennyezet egy darabja is leszakadt (a rossz nyelvek szerint egy brit turista nyakába, aki azt találta mondani, hogy józan), szóval, ha ilyen tengernyi baj van vele, csak nem kérhetnek érte annyit, amennyi a nominális ára?

Aztán, ha különböző intézkedésekkel nehezítik, esetleg el is lehetetlenítik a repülőtér működését, akkor fog csak igazán lemenni az az összeg, kérem!

De hát, ugye tömegesen jönnek a panaszok. Milyen érdekes: főleg a kormánysajtóban jönnek. Még egyszer mondom: ezeknek jó része jogos és minden alapja megvan (más részük mondvacsinált). Azonban minden megjelent írás egy-egy argumentum az üzleti tárgyalásokon, azt bizonyítja, micsoda bóvli ez a repülőtér, ennyit nem ér, de még kevesebbet is alig…

Szóval, aki ebben a vitában öntudatosan síkra száll a repülőtér ellen, az bizony Mészáros Lőrincet támogatja.

Esetleg még Tarlóst.

Erről szól ez, nem a repülőgépek zúgásáról.

Ráhel, a divatos – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, valami nagyon csicsás kávét kérnék, színes napernyőkkel és gumicukorral a tetején, habosan és csillogóan, ma a divatról lesz szó, arról csak így lehet beszélni. Üzlet ám az is, méghozzá nagy és komoly, rengeteg pénz van benne – és rengetegbe is tud kerülni. Csak sajnos a divatiparnak épp úgy megvannak a saját törvényei, mint mondjuk a gépiparnak.

Foglalkoztunk már lapunk hasábjain ezzel a kérdéssel, pontosabban azzal, miszerint a magyar divatszakma Orrbán Ráhel kacsóiba került, és komoly pénzeket is kapott ennek az ágazatnak a fejlesztésére, de most, hogy fejlemények vannak az ügyben, nem hagyhatjuk azokat szó nélkül.

Ugyebár, ott maradtunk el, hogy – pontosan fogalmazva, ilyen ügyekben első a pontosság – egymilliárdos dotációban részesült márciusban az a Magyar Divat & Design Ügynökség, melyet történetesen, de egészen véletlenül Orbán Ráhel barátnője vezet, akit Bata-Jakab Zsófiának hívnak. Információink szerint a cégnek összesen tizennyolc alkalmazottja van, bár Bata-Jakab Zsófia fizetése havonta bruttó 1,95 millió forint – az ügynökséget felügyelő szervezet, a Magyar Turisztikai Ügynökség vezetője, Guller Zoltán, csak havi bruttó 1,75 millió forintot keres. No, de a kemény munkát meg kell fizetni. Hogy az alkalmazottak mivel foglalkoznak, azt ez idő szerint senki sem tudja, de hogy egy milliárd forint éves kormánytámogatás elég kell legyen a bérükre, az hétszentség.

Vagy mégsem.

Lesz ott közpénz…

Ugyanis tegnap reggel adta ki az MTI a hírt, miszerint

„Hamarosan tárgyalhatja a kormány a magyar design- és divatipar fejlesztéséről szóló átfogó stratégiát – mondta Bata-Jakab Zsófia, a Magyar Divat- és Design Ügynökség vezérigazgatója csütörtök reggel az M1 aktuális csatorna és a Kossuth Rádió közös reggeli műsorában.

A vezérigazgató elmondta, a stratégia kiterjed az oktatásra, a gyártásra, érinti a tervezőket és tárgyalja a megjelenést a nemzetközi, illetve a magyarországi piacon.

A hat pilléren nyugvó stratégia egyik alapvetése, hogy a magyar divatiparban szükség van egyfajta koordinációra, ami azt jelenti, hogy az ügynökségnek segítenie kell a tervezők kapcsolatfelvételét bizonyos iparági szereplőkkel.

Fontos továbbá a hatékony kommunikáció, s ennek keretében egy ernyőmárkán (Budapest Select) keresztül mutatják be a tervezőiket külföldön – tette hozzá.” (MTI)

Sőt, a napokban megjelent kormányhatározat értelmében „a nagy növekedési potenciállal rendelkező szakágazatok újabb, kiemelt támogatásra számíthatnak”, ami még érthető volna, de melyek ezek?

a) az egészséggazdaság tekintetében az orvosi diagnosztikai eszközök és berendezések, a traumatológiai implantátumok, a traumatológiai és radiológiai termékek, a biotechnológia, valamint a gyógyszergyártás,
b) az élelmiszergazdaság tekintetében, a hús- és baromfi termékek, valamint a zöldség-gyümölcs tartósítóipari termékek,
c) az építésgazdaság tekintetében a mérnöki szolgáltatások és innovatív építőipari megoldások,
d) a mezőgazdaság tekintetében a mezőgazdasági szaporítóanyag, a mezőgépgyártás és az agrárinformatika,
e) a kreatívipar tekintetében a divat- és designtevékenység

Szóval, a nehéz- és gépipart kivéve majdnem minden.

Vagy inkább az, amire rá tudjuk fogni, hogy nyereséges lehet. De mi most maradjunk a divatágazatnál. Hát, ha lesz fejlesztésről szóló átfogó stratégia, márpedig lesz, hiszen tárgyalja a kormány, akkor lesz ott pénz is, jóval több, mint egymilliárd: de nem vagyok abban olyan nagyon bizonyos, hogy a befektetés belátható időn – mondjuk hat-nyolcezer éven – belül meg is térül.

Nincs az ellen semmi kifogásom, nem is lehet, hogy ha valaki a divatágazatban próbál érvényesülni, légyen bár akárkinek a leszármazottja, vagy akárki leszármazottjának a barátnője. Még az ellen sem emelhetnénk panaszt, ha szülői támogatásból nyitnának egy kis butikot, egy divattervező ügynökséget, aztán, ha jól megy, fejlődik az magától, ha nem megy jól, csődbe jut, ez a világ sora. A gond az, hogy ezt a kis játékot most országos méretben kapta meg egy baráti kör, és közpénzből fogják csinálni.

Kicsit nagyra nőtt ez a butik, de hát ők sem hajlandóak kicsiben játszani.

Aztán arról se feledkezzünk meg, hogy a divatipar sajátosan működik. Nekem a szerszámgép-gyártásban vannak bizonyos, felületes tapasztalataim, de ha valamelyik kormány rám bízná az ágazat fejlesztését, világos volna, mit kéne tennem: átnézném a világméretű trendeket, megtudnám, miféle szerszámgépekre van kereslet, kiképeztetném a szakembereket, fejleszteném a gyárakat, és időközben imádkoznék, hogy mire mindez összejön, ne lépjen túl rajtunk a világpiaci igény. De a gépiparban megjósolható a technológia fejlődése alapján, mit akarnak majd venni teszem azt, jövőre – a divatiparban ilyen meghatározó elem nincs, a divatágazat saját maga teremti meg az igényt saját magára, technológiától, fejlődéstől, mindentől függetlenül. Mondhatnánk, hogy megjósolhatatlan, mi lesz a divat jövőre, bár vannak trendek, de ezek változhatnak – ám az az igazság, hogy ha felbukkan valaki egy egyéni és jó ötlettel, akkor az lesz és kész.

Jó, akkor bukkanjunk fel mi ezekkel az éceszekkel.

Nem fogunk: ugyanis az sem mindegy, hol és mikor kerül elő az az új ruha vagy cipő, Párizsban, Londonban, Milánóban vagy ne adja Isten, Traktoristapusztán, ugyanis utóbbi esetben akárhogy reklámozzuk, kommunikáljuk, soha nem lesz belőle divat. Mi vagy megyünk a divat fővárosai után, és így vagy úgy, de megélünk belőle, vagy nekiállunk a délibábos fejlesztéseknek, és annyi sikerrel járunk, mintha gumipitypangot termesztenénk a Hortobágyon.

De ne keseredjünk el, történelmileg így alakult, ahogy az is úgy alakult, hogy a magyar számítástechnikai ipar nem került a világ élvonalába néhány, igen korán hozott, ideológiai alapú, téves döntés és egy rejtelmes tűzeset miatt, amivel egyszer még foglalkozni fogok. Egyszerűen vannak olyan iparágak, amikben nem vagyunk és nem is leszünk piacvezetők. Óragyártásban sem jeleskedünk, pedig pont ugyanannyink van hozzá, mint a svájciaknak – kivéve, hogy nincsenek svájci órásaink.

Akkor viszont miért erőltetjük ezt a divatágazat-fejlesztést?

Nyilván igazolása ez annak, hogy a NER-közeli családtagok a saját lábukon állnak,

és nem a közpénzek elsikkasztásából dúsgazdagok, habár maga a vállalkozás, a Magyar Divat- és Design Ügynökség végső soron közpénzből él és abból is fejlődik: azonban lehet mondani, ha valaki nagyon akarja, hogy ez a kis, összetartó baráti kör annak bevételéből gazdagodik. Gyenge érvelés, de érvelés.

Hogy miféle divatot fognak ők kreálni, arról sejtelmünk sincs, legfeljebb azt jósolhatjuk, minden garancia nélkül, hogy míg a nyolcvanas évek butikjait az mozgatta, hogy Nyugat akartunk lenni, a mostani Nagy Butikot inkább az, hogy nem akarunk Nyugat lenni, mert komoly bevételt valóban csak az önálló ötletek, saját indítású trendek hozhatnának.

Mérhetetlenül csodálkoznék bármiféle üzleti sikeren, de mondjuk nem is azért létezik ez a cég – és megannyi társuk – hogy sikeres legyen.

Ez egy kifizetőhely. Ahol látszattevékenység folyik.

Az már bizonyos, hogy a magyar divatszakmát kivették az ahhoz értő szakemberek kezéből – a HVG információi szerint az idei Fashion Week exkluzív díszvacsorájára nem kapott meghívót sem Náray Tamás, sem Herczeg Zoltán, a kívül rekedtek azt a tanácsot kapták, hogy „szakmai jegyért forduljanak Bata-Jakab Zsófiához”. A vacsorán különben Orbán Ráhel foglalta el az asztalfőt – pedig ő elvben csak tanácsadó a Magyar Turisztikai Ügynökségnél.

De azért fontos tanácsadó lehet, legalábbis le merném fogadni, hogy megnézheti magát, aki nem hallgat a tanácsaira.

Az a baj ezzel a divatüggyel is, ami a sajtóval vagy a kultúrával: mivel a kormány kicsit sem ért hozzá, és fontosnak sem találja, fél kézzel teszi tönkre az ágazatot, pillanatnyi és személyes érdekek miatt, és évtizedek munkájával sem lehet majd helyrehozni.

Bár ezek az évtizedek még meg sem kezdődtek, egyelőre sajtóban is, kultúrában is, divatban is a politikai alapú szabályozás irányít újra, az ideológiai tévedéseknél tartunk és szorgos, megbízható hajdúk öntik a harangokat.

Ha ez a mezőgazdaságban zajlana, azt mondanám: visszatértünk a gyapot- és gumipitypang-termesztéshez, micsurini elvek alapján.

Azt azért még megvárom, mikor párizsi dívák állnak sorban a Váci utcában, tumultuózus jelenetek közepette, mert kijött Orbán Ráhel legfrissebb tavaszi kollekciója.

A titkos címlap – Kávé Szele Tamással

Hát kérem, ilyent sem nagyon látott még a világ: titkolni kell a HVG címlapját. Mondjuk igen felesleges dolog sajtótermék eltitkolásával egyáltalán csak megpróbálkozni is, hiszen annak pont a nyilvánosság a lényege, ami megjelent, azt már visszanyomni nem lehet, citromot sem lehet visszalapátolni a lóba – de azért a kormány időről időre megpróbálkozik ezzel.

Most éppen a Mahir vetett véget egy legalább negyven éves hagyománynak, szóval elvileg a kormánynak nincs köze ahhoz, hogy többet nem lehet a HVG-t a hirdetőoszlopokon népszerűsíteni, de hát a kormánynak elvileg nem volt köze a Népszabadság megszűnéséhez sem, a Magyar Nemzet színe változásaihoz sem, a Hír TV átalakulásához sem, de még a Vasárnapi Hírek eltűnéséhez sem: azok mind vagy a tulajdonosok vagy a kezelő cégek ügyei voltak. Amint ez meg most hivatalosan a Mahiré.

De lássuk, mi történt, pontosabban lássuk a HVG-ből, mert mégiscsak ők a legilletékesebbek ebben a történetben.

„Minden előzetes jel nélkül, egy április 12-i keltezésű levélben a Mahir Cityposter Kft. arról értesítette a HVG Kiadó Zrt.-t, hogy azonnali hatállyal felmondja a két cég között fennálló, a HVG hetilap címlapjairól készített plakátok kihelyezéséről szóló, nem felbontható szerződést. Indoklás gyanánt azt magyarázták, hogy a Mahir nem tud teljes mértékben eleget tenni vállalt kötelezettségeinek, nem képes garantálni a teljes darabszám megjelenítését, ezért a szerződés értelmében nem lesz jogosult hirdetési díjra, ez pedig nem szolgálja a cég érdekeit.

Hogy erre a helyhiányra (?) miért éppen most döbbentek rá, és ez mivel áll összefüggésben, azt nem részletezték. Miként érdemben nem tárgyaltak a szerződéses feltételek esetleges újragondolásáról sem, részükről jelen állás szerint ez egy véglegesnek szánt döntés: a HVG-címlapok a jövőben nem jelenhetnek meg az ország különféle pontjain a Mahir oszlopain.

Negyvenéves hagyomány szakad meg ezzel, ezek a plakátok az éppen aktuális hatalomtól függetlenül, kereken negyven éve, a lap 1979-es alapítása óta hetente kikerültek az utcára, és ezzel részévé váltak Magyarország városai, az itt élők életének.

Ezt törölte most el a döntés, amelyet a jelenleg Mészáros Lőrinc ügyvédjéhez köthető cég vezetésében és/vagy tulajdonosi körben és/vagy egy ennél még befolyásosabb szinten meghoztak.

A HVG Kiadó természetesen megpróbál jogi úton érvényt szerezni a megkötött szerződésben foglaltaknak, közben keressük annak a módját, hogy olvasóink ne maradjanak le a hetilap immár ikonikus címlapjának megismeréséről.” (HVG)

Mármost azt illik tudni, hogy a HVG címlapja legenda a magyar sajtó történetében. Külön stáb készítette hajdanában (tudtommal ma is, bár lehet, hogy tévedek), valósággal védjegye volt a lapnak, ugyanis a HVG 1979-es alapítása óta erősen rendszerkritikus orgánum volt. Márpedig akkortájt ez nem is volt olyan nagyon egyszerűen megoldható – ezért kitalálták a figyelemfelkeltő címlapot. Ezek mindig az adott hét egyik fő témáját dolgozzák fel, többnyire ironikus humorral ábrázolva azt. A 80-as években a címlapokon többnyire nem fotók, hanem áthallásos utalásokat tartalmazó grafikák szerepeltek. Ezek a borítók az olvasók humorérzékére kívántak hatni. A megjelenő címlapok fokozatosan lettek egyre abszurdabbak. A rendszerváltás után részben konkrétabbá váltak, részben folytatták a korábbi hagyományt. A legsikeresebb címlapokból húsz évvel ezelőtt válogatáskötet készült (HVG címlaptárlat; 1979–1999, HVG Kiadó Rt.,1999), illetve a Műcsarnokban kiállítás is nyílt belőlük, amely később bejárta az országot, szóval a HVG címlapjainak különös jelentőségük van. Kis túlzással, de elmondható, hogy Európa-szerte ismertek voltak, és minden egyébbel összetéveszthetetlenek.

Mármost ezeket a címlapokat a Mahir útján 1979 óta plakátokon hirdették – nehezen érthető, hogy ha korábban, negyven éven át volt a számukra elég hely, most miért nincs, csak sejteni lehet, hogy járványos hirdetőoszlop-vész tört ki, esetleg kiszáradtak a plakátfák vagy megtámadta őket a reklámszú, és mindegyiket ki kellett vágni, mert más magyarázat nincs.

Természetesen a kormánynak ehhez semmi köze, ez a Mahir és a HVG ügye.

Brutus pedig derék, becsületes férfiú, mint tudjuk.

De az események nem álltak meg: ma délután flashmob keretében mutatták fel a lap munkatársai azt a címlapot, ami már nem kerülhetett ki a plakáthelyekre. Mint a lap felelős szerkesztője, Jakus Ilona nyilatkozta:

„Ezt a sajtószabadság elleni újabb támadásnak tartjuk, miközben már alig van sajtószabadság: a sajtó nagy részét bekebelezték, felvásárolták, bezárták. A sajtószabadság kicsi szigetekbe vonult, szorult vissza, a hirdetési piacot teljes mértékben eltérítették a lakájmédia irányába, és most ezt a csatornát is el akarják zárni. Úgy gondoljuk, hogy ez ellen tiltakoznunk kell. Most mi leszünk az élő hirdetőoszlopok, és megmutatjuk mindenkinek a HVG-plakátokat.”

Nos, hát igen: az adott címlapon Rogán Cecília látható, a „Mázliasszonyok” főcím fölött: ez arra utal, hogy a lapban írás olvasható a NER-vezetők feleségeinek közpénzből tolt üzleteiről.

Az valószínű, hogy erről tudott a hatalom, mert minél nagyobb egy szerkesztőség, annál biztosabb, hogy akad benne olyan kis csacsogó nyelvű emberke, aki információkat szivárogtat ki belőle jó pénzért vagy más előnyökért – de biztosak nem lehetünk benne, lehet az egész véletlen egybeesés is, erre utal a szerződést felmondó levél április 12-i keltezése.

Ja, szóval a kormánynak semmi köze hozzá.

Akkor mutatok még egy hírt, amihez nincs köze a kormánynak.

A tavalyihoz képest 14 hellyel került lejjebb a rangsorban a magyar sajtószabadság a Riporterek Határok Nélkül (RSF) nemzetközi újságíró-szervezet felmérése szerint, és a „problémás országok közé sorolták”. Ezzel a 87. helyet szereztük meg 180 országot rangsoroló listán.

2019-es jelentésük hazánkról szóló részében azt írják: a magyar média tulajdonjogai még tovább koncentrálódtak Orbán Viktor miniszterelnökkel szövetséges oligarchák kezében. Ennek eredményeként a magyar médiakörkép teljesen átalakult az elmúlt években.

„A legfontosabb kritikus sajtótermékeknek be kellett zárniuk, míg a többiek függetlenségét folyamatosan veszélyezteti a kormányhoz közelálló oligarchák jelenléte a vezetőségben, a részvényesek között vagy éppen a pénzügyi intézményekben, melyek finanszírozzák őket” – írták.

Olyan helyezésünk van, ami Bissau-Guinea és Sierra Leone sajtójával helyez minket egy mezőnybe,

de hát csoda ez abban az országban, ahol a HVG-nek nem csak egy címlapját tiltják be, hanem mostantól kezdve az összeset? Illetve: megjelenhet ugyan, de reklámozni tilos.

Természetesen, mint korábban említettem már párszor, a kormánynak ehhez semmi köze. Hivatalosan nincs.

Érdekelne, hogy mihez van egyáltalán köze a kormánynak?

Lassan semmihez.

Magyarországhoz mindenképpen egyre kevesebb.

Sarkvidéki kémtörténet – Déli kávé Szele Tamással

Hát, kérem, ma valami enyhe kávét kérnék, tejjel, a gyomromra mehetett a sok stressz, idegeskedés – de mi az én kis gyengélkedésem ahhoz képest, ahogy szegény Frode Berg érezheti magát? Bakfitty, kérem, bakfitty. A fentemlített norvég urat épp tegnap ítélték tizennégy év szibériai munkatáborra, pedig már alaposan benne van a korban… az FSZB szerint oroszt tengeralattjárók után kémkedett.

Ez úgyszólván kézenfekvő: ugyanis Moszkvában tartóztatták le, habár az orosz fővárosban viszonylag ritka a tengeralattjáró, a Moszkva folyó is sekély, a Jauza is, de ha az FSZB szerint kémkedett, akkor kémkedett. Igaz, jó másfél évet húzódott az ügye, még 2017-ben fogták le – és nem kis nemzetközi botrányt is kavart.

Hogy kicsoda igazából Frode Berg, az az események szempontjából – bármilyen furcsán is hangzik ez – nem különösebben fontos. Az a fontos, minek tekintik. Márpedig az orosz belbiztonsági és kémelhárítási feladatokat ellátó FSZB szerint veszélyes nemzetközi kém, norvég polgártársai szerint ártatlan, jóindulatú nyugdíjas. És ebben az esetben nincs középút: bár az is tény, hogy az igazság sem számít.

A hatvankét éves norvég nyugdíjas Frode Berg 2017. december 5-én kilépett a moszkvai Metropol szálló kapuján, és azonnal le is tartóztatta az elhárítás. Állítólag veszélyes nemzetközi kém lett volna. Bizonyítékként lefoglaltak egy nála levő borítékot, melyben Berg szerint háromezer euró volt, amit egy Natalia nevű hölgynek küldött egy norvég ismerőse (illetve az ismerősének az ismerőse), az orosz kémelhárítás viszont azt állítja: lapultak abban titkos utasítások, sőt államtitkok is, melyek az orosz Északi Flottára vonatkoztak. Csakhogy a borítékot maguknál tartják, és innentől kezdve bármi lehet benne, és bármi is lehetett.

Berg azt állította, egyik norvég barátja hozta össze egy ismerősével, aki ezt az összeget el akarta juttatni az említett hölgynek – épp a postára indult, hogy feladja. Ez a történet teljesen ártatlanul hangzik, az összeg sem csillagászati: forintban még egymillióról sincs szó, ennyiért nem szokás kémkedni. Hogy aztán az FSZB mire gyanakodott, az kizárólag az FSZB-től függ, hiszen a szervezet alig pár nappal korábban képes volt letartóztatni Dagesztán miniszterelnökét is, és nem indokolta meg, miért. De hogy Frode Berg akkor sem lehetett kém, ha annak állítják be, az igen valószínű.

Ő ugyanis nyugállományú határőrtiszt volt, az orosz–norvég határ norvég oldalán fekvő Kirkenes városából, és az elmúlt huszonöt évét éppenséggel a két ország közötti kapcsolatok javításának, a közeledésnek szentelte. Kirkenes egyébként leginkább arról nevezetes, hogy a második világháború alatt odatelepítették a német Kriegsmarine egyik bázisát, így aztán az akkor sem túl nagy települést a háború folyamán 350 légitámadás érte – az eredeti épületek közül csak tizenhárom maradt meg. Kivégeztek a németek 11 kirkenesi lakost is, akik segítették a partizánokat, aztán jött a Vörös Hadsereg, és felszabadította a városkát, illetve, ami még állt belőle. A lakosság most négyezer főre rúg, és igen vegyes összetételű: laknak ott norvégok, finnek, de minden nyolcadik lakó bizony orosz emigráns. Kis kikötőváros, erősen multikulturális hagyományokkal, légkörrel – alig egy kőhajításra az orosz határtól.

Itt vonult nyugállományba Frode Berg, és mivel határőrtisztként szolgált, jól ismerte az orosz nyelvet, orosz embereket, szabad idejében – még aktív korában kezdte meg a tevékenységét – közös, határon átívelő programokat szervezett, például egy norvég–finn–orosz síversenyt, közös képzőművészeti céhet hozott tető alá, sőt minden befolyását felhasználva valahogy elérte, hogy engedélyezzék Kirkenes körzetének a kishatárforgalmat is, tehát az ottani lakosok vízummentesen léphessenek be Oroszországba, a közeli orosz Nikel lakosai meg Norvégiába. Ennek aztán lett is eredménye, ugyanis addig évente kétezer határátlépés történt, a kishatárforgalom bevezetését követő évben viszont háromszázhúszezer alkalommal lépték át a közeli lakosok a határt.

Kirkenes kereskedelme megélénkült, a kikötőben megjelentek az orosz kereskedőhajók és rákhalászok, a városka is fejlődésnek indult – igaz, az orosz–norvég diplomáciai viszony közben erősen közelített a fagyponthoz, de ezt a jó sarkvidéki emberek nem vették komolyan.

Míg Frode Berget egy hivatalos útján le nem tartóztatták. Most persze nemcsak ő van bajban, hanem Nikel nemzetközi ügyekért felelős vezetője, Tatjana Bazanova is, mert ha Berg volt az atyja az arktikus közeledésnek a két ország között, ő a szülőanyja volt ennek a szép gondolatnak, mindent együtt találtak ki, szerveztek meg: most hát Tatjana Bazanova is halálra váltan várja, melyik éjszaka csengetnek az FSZB emberei nála.

Ami várható, hiszen az orosz bíróság bűnösnek mondta ki Berget – ha ugyan már nem került sor a hölgy letartóztatására.

Kirkenes pedig – a Barents Observer címu lap tudósítása szerint – forrong. A lakosság szervezett már szimpátiatüntetést Berg mellett, összegyűjtöttek neki tizenötezer eurót is, hogy enyhítsenek a börtönviszonyain, melyek nem lehettek túl kellemesek, hiszen a legszigorúbban őrzött lefortovói börtönben tartották fogva mint szuperkémet.

A kirkenesi polgármester szenvedélyes hangvételű levelet írt Norvégia miniszterelnökének, Ine Eriksen Soreidenek, követelvén, hogy azonnal bocsássák szabadon az ő ártatlan polgártársukat – azonban a miniszterelnök, aki sokkal inkább van otthon a nemzetközi cselszövényekben, meglehetősen kitérő választ adott. Nevezetesen azt, hogy a kiadatás konzuli ügy, és a diplomácia csak akkor léphet közbe, ha a kérelem konzuli úton nem rendeződik. A kirkenesi városházán hatalmas zászló lobogott, rajta felirat: „Segíts hazahozni Frodét!” Rune Rafaelsen polgármester azt mondja, addig marad ott, míg Berg úr haza nem kerül.

Hát, erre legkorábban tizennégy év múlva kerülhet sor.

Az nem túl valószínű hogy Frode Berg valóban kém lett volna, sőt még futár sem nagyon lehetett. Ilyen korú és ennyire ismert embereket ritkán alkalmaznak a hírszerző szolgálatok. Igaz, huszonöt éve dolgozik a két ország kapcsolatainak javításán, és ez orosz szemszögből nézve lehetne egy kiváló fedőfoglalkozás – csak hát az orosz elhárítóknak már rég tudniuk kellett volna arról, ha Frode akár csak rákérdez bármi kényes dologra. Az nem kizárt, hogy a boríték közvetítő útján hozzá eljutott feladója viszont ügynök volt: de kiknek az ügynöke?

A norvég hírszerzés ennél komolyabban dolgozik – leginkább az látszik valószínűnek, hogy az oroszok kreáltak maguknak egy „kémet”, akire aztán látványosan lecsaphattak. Egy balekot, aki végig a markukban volt.

De mire jó ez Oroszországnak?

Nagyon sok mindenre, valóságos adu, ha a javuló kapcsolatokat rontani akarják, és valami rosszban törik a fejüket a skandináv térségben. Kiváló ürügy bármilyen viszonválaszra, represszióra, ellencsapásra – és maga Frode is első osztályú túsz, valóságos cserealap, ha saját, esetleg lebukó kémeiket akarják majd visszaszerezni.

Itt tartunk tehát. Az északi országok légterét naponta sértik meg az orosz katonai gépek, a műholdak orosz flottaösszevonásokról küldenek fotókat, valami készül a magas Északon… Az északi sarkkörön túlra is telepít legmodernebb légvédelmi rakétarendszeréből Oroszország, írja a Telegraph az Izvesztyijára hivatkozva. Az orosz lap értesülései szerint 2020 végéig ki is építhetik a rakétarendszert a Jeges-tenger partvidékén. S-400-as rakétákat telepítenek majd, ezekkel akár négyszáz kilométeres távolságból is kilőhetők az Oroszországot fenyegető repülők és rakéták.

Ez azért is lehet kulcsfontosságú, mert a globális felmelegedés hatására hajózhatóvá kezdenek válni az arktikus vizek, a Jeges-tenger, lerövidül az út Európa, Ázsia és Amerika között – aki a sarkvidék, aki az ottani kereskedelmi utakat ellenőrzi, azé a jövő.

Birodalmak feszülnek egymásnak a Sarkkörön túl – és egy ártatlan, jóindulatú nyugdíjas elindult a Gulágra.

Mely egyébként hivatalosan nem is létezik, csak, mint láthatjuk, mégis lehet embereket oda küldeni.

Tárgyilagosan úgy kéne fogalmazzunk: Oroszország kapcsolatai mintha nem véletlenül romlanának skandináv szomszédaival. Lehet ebben némi szándékosság.

Nagy tétért folyik a játék: ebben a partiban Frode Berg csak szimpla gyalog volt, de a sorsa nagyon jellemző.

Ha kém volt, ha nem.

A vak koldus botja – Déli kávé Szele Tamással

Kávét, pincér, feketét, mint a gyász – szomorú ügyekről lesz ma szó. Most, mikor Európa sajtójának színe és java a Notre Dame égésével foglalkozik, mi ne tegyük ezt: elkerülné a figyelmüket az elmúlt nyolc év egyik legaljasabb kormányzati ügye. A rokkantsági ellátások megvonására gondolok, aminek apropója is van, éspedig egy határidő lejárta.

De menjünk szépen, sorban. Hogyan is történt?

Hajdanában-danában, de mindenképpen 2011-ben az Országgyűlés meghozta az az évi CXCI. törvényt, minek következtében teljesen új feltételek álltak elő a csökkent munkaképességű polgártársaink ügyének elbírálásában. Főleg egyes módosítások vetettek fel komoly kérdéseket, igen aggályosak voltak, hiszen ezek értelmében vált megvonhatóvá a korábbi évek munkájával megalapozott rokkantsági járulék kifizetése. Ami bizony szerzett jog, és ily módon sérült – mit sérült, meg is semmisült, bár ezzel a mi bölcs törvényhozóink nem sokat törődtek, ha arról van szó, hogy pár fityinget visszagurigázzanak az államkasszába. Mert bizony az így megspórolt összegből nem lehetne stadiont építeni, ugyan tán még házacskát sem nagyon. Ez valóban csak arra lett volna elég, hogy néhány csökkent munkaképességű ember eltengesse magát belőle, igen szerény körülmények között.

A törvényt parádés propaganda-hadjárat vezette fel, ezt még valamikor tanítani fogják a médiaszakokon: egy fél országot sikerült meggyőzni akkoriban arról, hogy a rokkantnyugdíjasok csalók és élősködők, akik titokban makkegészségesek, mi több, luxuskörülmények között mulatozzák el az államtól és a polgártársaiktól kicsalt pénzeket. Szemenszedett hazugság volt ez, mint még annyi más is a részükről – de a magyar ember szeret hinni a hazugságnak, ha utána sértettnek érezheti magát.

Havi 22 800 forintra csökkent a legtöbb ellátás,

hogy „visszavezessék a munka világába” a rokkant, súlyosan beteg embereket, vissza ám, de ebrúdon. Ennyiből, belátható, megélni sem lehet, gyógyszert venni sem – valamiféle spártai eszme, magyar Tajgetosz lebeghetett a törvényhozók szeme előtt, miszerint a munkaképtelenek majd éhen fognak halni. Ebben sokat segített az a gyakorlat is, melyet akkoriban a sajtó sokat kritizált, nevezetesen a felülvizsgálatoké – nekem magamnak is volt végtaghiányos ismerősöm, akit rendszeresen becitáltak a nem kissé durva bizottság elé, hogy meggyőződjenek arról, nem gyógyult-e meg. Az új felülvizsgálati rendszer lényege pont az volt, hogy mivel alacsonyabban állapították meg a munkaképesség kategóriáját, aki korábban rokkant volt, az számíthatott egészségesnek is, meg kevésbé rokkantnak is, de mindenkiről látványos javulást állapítottak meg – persze, hiszen ha változik a viszonyítási alap, a „mihez képest”, akkor változik minden.

Végül is a nagy munkaerőpiaci visszavezetés így is csak vagy húszezer ember esetében járt sikerrel, az igaz, hogy öt év alatt valóban 180 ezerrel csökkent a rokkantsági, rehabilitációs vagy más egészségkárosodási ellátásban részesülők száma, de inkább azért, mert sokan közülük időközben elérték a nyugdíjkorhatárt, vagyis rendes nyugdíjra váltak jogosulttá. Ez idő alatt több tízezer új rokkantsági kérelmet utasított el a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal.

Az érdekeltek – és százezrekről beszélünk! – minden létező fórumot bejártak a sérelmük miatt, egy csoportjuk a hágai Nemzetközi Bírósághoz is eljuttatta a kérelmét, amely azonban formai okok miatt – akkor még nem született határozat az ügyeikben az összes hazai fórumon – el kellett utasítsa kereseteiket.

De jogorvoslat mégis létezik, vagyis nem létezik, csak de.

Szóval az úgy van, hogy tavaly novemberben az Alkotmánybíróság hozott egy határozatot egy konkrét ügy kapcsán, miszerint a kormány megszegte az Emberi Jogok Európai Egyezményét azzal, ahogy elvette a rokkantnyugdíjasok juttatásainak nagy részét anélkül, hogy figyelembe vette volna az ellátásra jogosultak tényleges fizikai állapotát. Idézzük:

„Az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként rögzítette, hogy a rokkantsági ellátások felülvizsgálata során állapotjavulás alatt nem egyszerűen a jogszabályok által meghatározott, és a jogalkotó által bármikor megváltoztatható állapot százalékos változását, hanem minden esetben az egyén élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapot kedvező változását kell érteni.”

Azonban, mivel az Alkotmánybíróság szemponton, az elven változtatott, hatásköréből kifolyólag, ugyanebben a döntésében leszögezte:

„Az Országgyűlés nemzetközi szerződésből származó jogalkotói feladat elmulasztását valósította meg akkor, amikor nem alkotott olyan szabályokat, melyek lehetővé tennék az ellátás összegének meghatározása során a tényleges fizikai állapotjavulás mértékének, illetőleg a 2012. január 1. napját megelőzően megállapított rokkantsági nyugdíj összegének figyelembevételét. Az Alkotmánybíróság ezért felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2019. március 31. napjáig tegyen eleget.”

Hallali-halihó, törvénykezni volna jó! Azonban sajnos sem a kormány, sem az országgyűlés nem tett semmit a határidő leteltéig, és ez megalapozhatja az állam polgári jogi kárfelelősségét.

Akkor most van remény a károsultaknak egy emberibb ellátásra?

Vagy van, vagy nincs, efelől nem mondhatunk biztosat. Mert egyfelől nem módosították a törvényt, újat sem hoztak a határidőig, de ha most azonnal meg is tennék, a születő szabályozásnak nem lenne visszamenőleges hatálya. Viszont a legújabb joggyakorlat szerint az államot nem illeti meg feltétlen mentesség a jogalkotással, illetve annak elmulasztásával összefüggésben okozott károkért. Ráadásul ha az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jogalkotó elmulasztotta jogalkotási kötelezettségét, és ezzel alaptörvény-ellenes helyzetet idézett elő, akkor a jogalkotói mulasztás jogellenessége nem is vitatható. A károkozó magatartás kezdete ebben az esetben az a pillanat, amikor az állam még jogkövetkezmények nélkül eleget tehetett volna kötelezettségének.

Azonban lássuk, mit válaszolt a kérdésben egy korábbi alkotmánybírósági határozatra hivatkozva az EMMI a 24.hu-nak:

„Az Alkotmánybíróság rokkantsági ellátások átalakításának alkotmányosságát korábban már vizsgálta, és azt nem találta alaptörvénybe ütközőnek. Az AB a korábbi döntést most is fenntartotta, tehát a rendelkezések jogtalanságát nem mondta ki. Az Alkotmánybíróság mostani döntésében nem konkrét intézkedésre tett javaslatot, csupán elvi döntést hozott. Az elvi döntés gyakorlatba ültetését és a jogszabályi környezetet a kormány jelenleg is vizsgálja.”

Persze, hogy vizsgálják, míg vizsgálják, addig sem kell érdemben foglalkozni az üggyel, vagy pláne fizetni.

De hát nincsenek javaslatok a megoldásra?

Dehogy nincsenek, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége ez év március 21-én levélben is megküldte az összes országgyűlési képviselőnek a kéréseit – idézzünk ebből is:

„Javaslataink főbb vonalakban a következők:

– Az érintettek ellátásának összegeit felül kell vizsgálni visszamenőleges hatállyal, melynek során érvényre kell jutnia az Alkotmánybíróság által is követelményként támasztott azon elvnek, miszerint az új ellátásnak valamilyen módon összefüggést kell mutatnia a korábbi, járulékfizetésen alapuló ellátás mértékével, illetve összegével.
– A kiesett jövedelem kárpótlását tartjuk igazságosnak!
– Az Mmtv.-ben definiálni kell az állapotjavulás fogalmát, csak az érdemi, valós állapotjavulást tartjuk elfogadhatónak!
– Orvosszakértői vizsgálat keretében kell tisztázni, hogy történt-e az érintett esetében tényleges fizikai állapotjavulás, és az erről szóló határozattal szemben jogorvoslatot kell biztosítani.
– Hangsúlyozzuk: a rehabilitációs ellátás összegének számítására vonatkozó rendelkezések úgyszintén teljes mértékben figyelmen kívül hagyják az érintettet korábban – járulékfizetés alapján – megillető rokkantsági, baleseti rokkantsági nyugdíjának, átmeneti járadékának összegét, minek köszönhetően ők is komoly jövedelemcsökkenést szenvedhettek el. Ennek értelmében a MEOSZ szerint a szabályozás helyreállításának azon emberek is alanyai, akik ezt az ellátást kapják.”

Ezek bizony pontos kérések, javaslatok, emlékeztetőnek is nagyon megfeleltek volna, tíz nappal a határidő letelte előtt.

Javaslat van, vizsgálat van, előrelépés nincs.

Nem mondom, mit kívánok azoknak a törvényhozóknak, akik ezzel az időhúzással még a vak koldustól is ellopják a botját, ha már más vagyontárgya nincs neki.

Illetve: mondom.

Azt, hogy ha már ellopták, kelljen is használniuk, és ugyanúgy, mint az előző tulajdonos.

Kicsiny ügyeink – Kávé Szele Tamással

Kávét kérek, csak úgy egyszerűen, két cukorral – ma nincs egy meghatározott témánk, fecsegjünk csak úgy, bele a vakvilágba, a mi kis ügyeinkről, arról, hogy milyen világban élünk, milyen emberek között, mi magunk is milyenek vagyunk, milyenek lettünk. Hát, hogy is mondjam csak: nem dicsekedhetünk. Ennyi botrány és szamárság a harmincas évek óta nem volt Magyarországon.

Pedig az a szélhámosok aranykora volt, és a magyar svindler-szellem azóta sem halt ki teljesen – valóságos mai Strasznov Ignác lehetett az a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságon egy klasszikus kóklermódszerrel próbálta meg lerázni az érdeklődő Szél Bernadettet. Szél Bernadett a fóti gyermekotthon ügyében érdeklődött a szervnél, amiről tudjuk, hogy idén május végén el kell hagyják a mostani lakói, vagyis az állami gondozott gyermekek – született erről kormányhatározat is:

„A Károlyi István Gyermekközpontban biztosított ellátásokat a jövőben más helyszíneken nyújtja a rászoruló gyermekek számára – tudta meg lapunk. A gyermekeket Kalocsán, Aszódon, Zalaegerszegen és Budapesten helyezik el.

Várhatóan az év első felében bezárja a kapuit a fóti Károlyi István Gyermekközpont, az ott gondozott gyermekeket négy településen helyezik el. Zalaegerszegen és Kalocsán európai uniós forrásból megvalósuló új, korszerű férőhelyek garantálják majd a gyermekotthoni ellátás minőségének javulását. A tárca hangsúlyozta, Zalaegerszegen és Kalocsán a központi speciális gyermekotthon vezetése, szervezete és szakmai irányítása is megújult, így az ombudsman által megállapított korábbi hiányosságok megszűntek. E két helyszín mellett Aszódon és Budapesten helyezik el a most még Fóton gondozott gyermekeket.”

Az ügy roppant korrupciógyanús, ingatlanpanamáról szólnak a hírek, ugyanis a Károlyi-kastélyból szálloda lesz, a gyermekek elhelyezése is több, mint aggályos, mint arról írtunk is volt, hiszen a megjelölt intézmények zsúfoltak, alkalmatlanok… nos, a gyermekek sorsáról próbált érdeklődni Szél Bernadett, mivel az valamivel fontosabb emberi szempontból, mint az ingatlané – érdekes, hogy kormányoldalon ez mintha fordítva lenne.

Nos, roppant figyelemreméltó választ kapott a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság egyik illetékesétől:

„A fóti Károlyi István Gyermekközpontban (továbbiakban: KIGYK) speciális, különleges ellátás igénylő gyermekek illetve kísérő nléküli kiskorúak kitagolásáról a 2122/2017. Kor. határozattal módosított 2063/2016. Korm. határozat rendelkezik.”

Hát, ha rendelkezne, jó lenne – csak az a helyzet, miszerint 2063/2016. iktatószámon kormányhatározat egész egyszerűen nem létezik. 2122/2017. iktatószámon már van egy, de ez nem a fóti gyermekotthonról, hanem a csokhoz adott állami támogatás előkészítéséről szól. És van egy 2063/2017 néven is, csakhogy abban mindössze a civil szervezetek támogatása kapcsán esik szó gyermekekről. Az „illetékes” abból indulhatott ki – valószínűleg kisebb pályán mozgott mostanáig – hogy az ügyfelek úgysem néznek utána a törvényhelyeknek, kormányhatározatoknak, körülbelül tudta, hogy kell kinéznie a számozásnak, és odaírt két varázsigét, hátha az elkergeti a kényelmetlen érdeklődőt.

Nice try, mondja az angol, ügyes próbálkozás, de megbukott. És akkor mi lesz most?

Mi lenne? Semmi. Tévedés történt, melyet senki sem fog korrigálni, és kész. A gyermekeket szétzavarják az arra alkalmatlan intézetekbe és valamelyik NER-lovagnak lesz egy kacsalábon forgó szállodája. Majd ott ad egy sajtótájékoztatót, javasolnám, hogy a gyermekvédelem tárgyában tegye, az lenne az igazi.

Mi meg váltsunk témát.

Tetszettek hallani, mi lesz a Gellért-hegyen? Volt már pár ötlet, ugyanis az, ami most van, vagyis, hogy Szent Gellért szobra legyen ott, ha már ő adta a hegy nevét, reménytelenül logikus, így tehát tarthatatlan állapot: 2010 óta már sok javaslat felmerült, mit kéne odatenni. Szent Gellért még maradhatna, de a Szabadság-szobor is kellemetlenül emlékeztet a szabadság fogalmára… helyette javasoltak már Nemzeti Panteont is (ráadásul, mivel Makovecz Imre tervezte, ennek komoly esélye is volt a megvalósulásra), Szent Koronát, igen nagy méretben, de most eldőlni látszik a kérdés: via ferrata lesz.

Ami annyiban jó, hogy nem teszi tönkre a látványt, lévén a via ferrata tulajdonképpen nem egyéb, mint egy extrém természetjárási forma, amikor  a turisták ösvények helyett a sziklafalakra fúrt létrákon és drótköteleken közlekednek. Még nem alpinizmus, de már nem séta. A magyar állam most háromszáz millió forintot fordítana kis honunkban az ilyen via ferraták építésére, ami sportfinanszírozási szempontból aprópénz: még egy átlagos stadion költségének is csak a harmincada, a Puskás-stadion hatszázszor ennyibe fog kerülni, de azért mégis pénz és nem utolsó sorban a természetet befolyásoló tényező. Időközben már építik is az első, vaslétrákból és drótkötelekből álló via ferratát az eddig óvott Gellért-hegyre – ezt még az állami támogatástól függetlenül, illetve a költségeinek maximum a harminc százalékát állja a kormány. Tulajdonképpen, ahogy az Indexnek Nádasdi Oszkár sziklamászó nyilatkozott:

„Ez nem a természetjárás, hanem a kalandpark alternatívája. A via ferratákat a világban mindenhol több száz méteres sziklákra építik. Magyarország alacsony sziklái nem igazán alkalmasak ilyesmire. Cseszneknél például 15 méter magas falakra építettek utakat.”

Igen, már léteznek ilyenek az országban, csak hát láthatjuk: nem az igaziak. Próbáljunk udvariasan fogalmazni: Magyarországon kissé eltúlzott fogalmak élnek arról, mi is az a hegy… de hagyjuk is ezt, lássuk inkább, hogy fog kinézni a Gellért-hegyen ez a látványosság?

Úgy, hogy a turisták az Erzsébet híddal szemben, a sziklán futó pályán kapaszkodhatnak fel a Gellért-hegy tetejére.

Hát, nem szeretnék ítélkezni, nem is tisztem, sem pro, sem kontra nem látok döntő érvet – annyi igaz, hogy egy gigantikus Szent Koronánál vagy Nemzeti Panteonnál mindenképpen jobb ötlet, és kevesebbet ront a városképen, aztán a többit majd meglátjuk.

És azt tetszettek hallani, hogy mi tiszteletben tartjuk mások kultúráját, ha azok is tiszteletben tartják a miénket?

Nem bolondultam meg, csak eszembe jutott az óriásplakátok szövege:

„Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat!”

Ebből az következne, hogy ha mi megyünk külföldre, ugyanígy teszünk más országokéval.

Vagy nem: a múlt hét egyik extrémnek is nevezhető híre volt, miszerint erősen megkergették a TV2 stábját Sri Lankán, ugyanis az Ázsia Expressz második szériájának forgatása közben a szereplők a feladatuk szerint tradicionális esküvői viseletbe öltöztek. Mármint a férfi szereplők, női ruhába. Ezek után egy közeli templom felé indultak, ám kissé zaklatott tömeg gyűlt köréjük, ordítva, és egyiküket meg is ütötték. Majd a szállodájukat vették ostromzár alá – valahogy sikerült megúszni a nagyobb bajt, de azért érdekes a történet.

Érdekes, mert feltevődik a kérdés, hogy mi történne, ha két matyóhímzett menyasszonyi ruhába öltözött, kopasz ám szakállas arab sejk akarna bemenni a Mátyás-templomba filmforgatás céljából?

Nyilván valami hasonló, csak nálunk nem a tömeg vagy a hívek intézkednének, hanem a karhatalom. De igen nagy volna a felháborodás, és magam előtt látom az Origo vagy a Magyar Nemzet másnapi címlapjait…

Látom, de nem reprodukálom.

Hát, most mi nem tartottuk tiszteletben mások kultúráját. Így jártunk. Megjegyezném, pontos adatok híján azt nem lehet megállapítani, mely vallás templomáról volt szó, de tekintve Sri Lanka lakosságának vallási megoszlását – 70% buddhista, 12% hindu, 10% muszlim és 8% keresztény – nagy az esély arra, hogy buddhista szentéllyel gyűlt meg a stáb baja.

Az jó, hogy komoly kár nem esett senkiben, az viszont gondolkodóba ejti az embert, hogy a forgatócsoport hová indult folytatni a munkát.

Indiába.

Hát, ha ott sem tartják tiszteletben a ráadásul egymás mellett élő vallásokat, kultúrákat, nem ússzák meg egy pofonnal…

Remélem, az indiai kormány kitesz nekik néhány óriásplakátot, miheztartás végett.

De hindi nyelven ám!

A belgrádi teher – Déli kávé Szele Tamással

Duplát, kérek, mint mindig, bár most stílszerűbb lenne teázni – de az engem nem élénkít fel eléggé, magukat sem, pedig ma érdemes lesz figyelni, mert sok számról és pénzről lesz szó. A Budapest-Belgrád vasútvonal bizony nem filléres vásárfia, még ha kínai portéka is – és egyre komolyabban beszélnek róla. Meglesz az, bár kicsit bonyolultan.

Szóval, erről a vasútvonalról már majdnem két éve tárgyalnak, méghozzá a legmagasabb szinteken: Orbán Viktor 2017. november 27-én jelentette be az akkor Budapesten rendezett Kína és Közép-Kelet Európa Gazdasági Fórumon, miszerint:

„Hétfőn megjelenik a Budapest-Belgrád-vasútvonal kínai finanszírozással történő felújítására vonatkozó közbeszerzési felhívás.”

Ura volt szavának, meg is jelent, aminek mindenféle érdekes következményei lettek. Rögtön először is az, hogy az Európai Unió elkezdett némi korrupcióra gyanakodni, ugyanis ahogy telt-múlt az idő, kiderült, hogy elmarad a tendereztetés és a MÁV szerepe sem volt tisztázott az ügyben. A Budapest-Belgrád vonal ránk eső részét, a Ferencváros-Kelebiai szakaszt ugyanis nem a MÁV újítja fel – ha ők tennék, addig épülne, amíg a Nagy Fal – hanem kínai vállalatok, illetve, könnyen meglehet, hogy nem is felújítják, hanem bizony újat építenek helyette a pálya műszaki állapota miatt. De lássunk pár számot, ugyanis sok okos ember él kis hazánkban, és páran már 2017 végén elkezdték kalkulálni, hogy miképpen is nézne ki ez a beruházás.

Hát akképpen, hogy eleinte 452 milliárdra becsülték a várható költséget, később 550-re, ebből lett mostanra 750 milliárd, illetve nyilvánvalóan többel kell számolnunk, mert ez Magyarország.

Már akkor megmondták a szakértők, hogy évi 1600 szerelvénnyel számolva röpke mintegy 2400 év alatt térülne meg a beruházás, de utána már csak a hasznot hozza, annyit guggolva is kibírunk.

A műszaki problémák számottevőek. Nekünk 162 kilométernyi kétvágányos pályát kéne prezentálnunk, amelyen óránként 160 kilométeres sebességgel érkezhet az áru Pireuszból. Azért pont Pireuszból, mert az ottani kikötőben vannak nagyrészt kínai terminálok. No, de hol van Pireusz Kelebiától? Ahol Makó Jeruzsálemtől, előbb még ki kell építeni a Pireusz-Belgrád és a Belgrád-Kelebia vonalakat is, hasonló minőségben. Ez folyamatban van, ha nem is sietik el, olyan három év alatt ígérik például a Belgrád-Stara Pazova 34,5 kilométeres vonal felújítását, de hát vasútnál első a pontosság, ahogy az igori pályaudvaron is elhangzott már.

A 160-as tempó is érdekesen hangzik, ennyivel ugyanis nem tehervonatok járnak, hanem személyforgalmi expresszek – a mostani pálya nem is bírná ezt a terhelést, felújítva sem nagyon, nincs kizárva, hogy a régi helyett teljesen újat kell majd építeni – és a MÁV aktuális gördülőállománya sem alkalmas erre. Ehhez új mozdonyok, új szerelvények kellenek. Így már érthető a 750 milliárdos költség.

Személyforgalomra különben nem is nagyon lehet számítani, ez az a magyarországi vonal, ami Budapestet kivéve egyetlen nagyvárost sem érint, és a nemzetközi Belgrád-Budapest turizmus is meglehetősen gyér. A teheráru szállítását viszont irtózatosan drágává teszi a kért 160-as tempó – persze lehetséges, hogyne volna az, csak nem véletlen, hogy nem szoktak így rohangálni a tehervonatok.

Hol éri ez meg nekünk?

Egyáltalán: miért kéne nekünk megérje?

Érje meg a kínaiaknak!

Hát, nem úgy van az, kérem. A kínai fél hitelt ad nekünk, amiből mi megépítjük, amit kell, és majd a hitelt is letörlesztjük – tehát voltaképpen ingyen lesz nekik a vasút, nekünk meg pénzbe kerül. De azért nem 2400 év alatt térül meg, hanem hamarább, ugyanis a szakértők – és őket követve az LMP is, minapi közleményében – csak szakmai szempontokat vettek figyelembe, holott vannak üzletiek is. Arról van szó, miszerint Varga Mihály már akkor megmondta:

„Versenyeznek az EU-ban azért, hogy melyik tagállam végezhesse el a Kínából érkező áruk vámkezelését, a vetélkedésbe Magyarország is beszállt. A rivalizálás nem véletlen, egy forintnyi vámbevétel azonnal 33 adóforintot termel. A Budapest–Belgrád vasútvonal felújításával a kínai konténerek hatalmas tömege indulhat meg Magyarország felé. A vám ugyan nagyrészt az unió bevétele, ám az összeg húsz százaléka az ügyintéző tagállamnál marad. Szeptemberig 44 milliárd forintnyi vámbevétel keletkezett itthon, ebből kilencmilliárd forint gazdagította a hazai költségvetést. Az importnál szóba kerül a forgalmi adó is, az import-áfa összege pedig már most meghaladja az 1300 milliárd forintot.”

Aha. Hát, még így is 83 év és négy hónap alatt térül meg a felvett kölcsön alapösszege, de lesz ez több, hiszen a kínai fél kamatra adta nekünk ezt a 750 milliárdot, csak éppen a szerződés részletei titkosak.

Mindenképpen, jó hosszú időre tervez a kormány, én például le merném fogadni, hogy nyolcvan-kilencven év múlva talán már nem ők lesznek hatalmon, vagy ha mégis, akkor tulajdonképpen mindegy is, lőttek az egész jövőnek.

Azt a nevetséges gondolatot sürgősen felejtsük el, hogy Magyarország volna Kína kapuja Európa felé, van Kínának ezer kapuja, nem csak mi, ez egyszerű maszlag a törleszkedési kísérleteink megmagyarázására: legfeljebb annyi értelme van, hogy valamelyest illeszkedik az „Egy út, egy öv” politikájába, ami szabályozná a Középső Birodalom és a világ többi része közötti kolosszális áruforgalmat. De azért enélkül sem akadna el az ellátás.

Nos, 2017-ben már látszott, hogy ez csak azoknak lesz üzlet, akik részt vesznek a vonalépítésben, a felújításban, maga a magyar állam csak veszít rajta. Az Unió is eljárást indított az ügyben, mint említettem volt, épp ezért lepődtem meg, mikor megláttam a hírt: a most épp Dubrovnikban megrendezett Kína és Közép-Kelet Európa Gazdasági Fórumon Orbán Viktor megint elővette a témát:

„Hamarosan aláírhatják a Budapest-Belgrád-vasútvonal korszerűsítésére vonatkozó építési szerződéseket – közölte Orbán Viktor pénteken a Kína-Közép-Kelet-Európa (KKE) együttműködés Dubrovnikban zajló csúcstalálkozóján.

A kormányfő kifejtette: tekintettel a mély és átfogó világgazdasági és világpolitikai változásokra, meggyőződése, hogy a Kína-Közép-Kelet-Európa (KKE) együttműködési formátum megtartása valódi európai érdeket szolgál.

Hozzátette, a közép-európai országok politikája a józan észen és a racionalitáson alapul, ezért a „kölcsönös tisztelet” az alapja a nemzetközi kapcsolataiknak, és ez tükröződik a Kínával folytatott sikeres többoldalú együttműködésben is.

Jelezte továbbá, hogy idén ünneplik a Kína és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 70. évfordulóját.

A Belgrád-Budapest közötti vasútvonal korszerűsítésével kapcsolatban Orbán Viktor hangsúlyozta, hogy a régió legerőteljesebb infrastrukturális beruházása kínai pénzügyi és technikai hozzájárulással valósul meg. Ez a „folyosó” kínálja majd a leggyorsabb szállítási útvonalat Kína és Európa nyugati fele között – jelezte, azt is kiemelve, hogy a projekt a szabadkereskedelmet előmozdító Egy övezet, egy út kezdeményezés integrált része.

Reményét fejezte ki, hogy olyan további projektek is megvalósulhatnak, mint például a Budapest és Bukarest közötti, nagy sebességű vasúti összeköttetés.

A miniszterelnök beszédében szólt a közép-európai régióba utazó kínai turisták számának jelentős növekedéséről, valamint a kínai nyelv tanulási lehetőségének bővüléséről.” (kormany.hu)

Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend… Ha lefejtjük a nyilatkozatról a sallangot, amit nevezzünk most stílszerűen és szlengben rizsának, azt látjuk, miszerint eldőlhetett, mely vállalkozásoknak jut ebből a tortából és melyeknek nem, így már neki lehet látni a munkának. És a sikkasztásnak is: ennyi pénzből (amely, ismervén a magyar beruházásokat, minimum másfélszeresére dagad még) biztos, hogy sok leesik majd véletlenül, mint színes tévé a teherkocsiról.

És az nagyon fontos.

Hogy ráfizetünk, kérem? Legfeljebb ráfizetünk, történelmi időket élünk, legalább két olyan beruházás is van mostanság, amit unokáink, sőt, ükunokáink is látni fognak: Paks 2 és ez a vasútvonal.

Mármint, abban nem vagyok biztos, hogy azt látni fogják, ami megépül vagy meg sem épül.

Abban vagyok biztos, hogy az államadósságot fogják látni.

Az viszont ércnél maradandóbb lesz.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK