Kezdőlap Szerzők Írta Szele Tamás

Szele Tamás

244 CIKKEK 1 HOZZÁSZÓLÁS

Lehetett volna más – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Lehetett volna más – Déli kávé Szele Tamással

A mai kávézás alkalmával folytatjuk a nem kormányoldali pártokat és mozgalmakat bemutató sorozatot, annak minden nyűgével s nyilaival, ugyanis paradox helyzetben van a krónikás: rosszat írni nem akarna, jót nem nagyon tud, mert nincs mit, de udvariasságból elhallgatni a tényeket szintén nem érdemes. Mai alanyunk ugyanis a Lehet Más a Politika lesz.

Hát bizony, lehetett volna más is, ígéretes volt a kezdés, szomorkásabb a folytatás. Ugyanis arra, amit az LMP ígért, voltaképpen nagyon nagy igény lenne Magyarországon: alapítónyilatkozatuk szerint a liberális, balközép és közösségelvű konzervatív politikai hagyományokból is építkező, de önmagában koherens, ökológiai és radikális demokrata politikai irányvonalat követtek volna. A legfontosabb kérdéseknek a részvételi és képviseleti demokrácia minőségét, a társadalmi igazságosságot, valamint a környezetvédelem és az ökológiai fenntarthatóság kérdéseit tekintették annak idején, alapításkor.

Van ebben minden, mint a búcsúban: kicsit sok a dísz ezen a karácsonyfán, meg is roskadt alatta, amint teltek-múltak az évek. Bizony égető szükség lenne, hogy mást ne mondjak, egy valódi környezetvédő pártra minálunk, ugyanis a meglévők általában bevallottan vagy hallgatólagosan, de valamelyik nagyobb párt környezetvédő tagozatai, és nem titkolhatjuk azt sem, hogy volt időszak, mikor a magyarországi környezetvédő mozgalmak egy része kifejezetten a szélsőjobbal kacérkodott, annak ellenére, hogy ez a gondolkodásmód a világ összes többi részén vagy középen áll, vagy enyhén balra húz.

Csodálatos lett volna, ha sikerül hidat verni a liberális, a balközép és a konzervatív oldalak közé

Az is csodálatos lett volna, ha sikerül hidat verni a liberális, a balközép és a konzervatív oldalak közé, a közös értékekből építkezve – itt álljunk meg egy szóra, a „liberális” csak egy magyar specifikum miatt lett balközép besorolású a honi közgondolkodásban, a kényszer szülte 1994-es MSZP-SZDSZ koalíció folytán, a világ többi részein a liberális nem okvetlenül jelent baloldalit. Egy ilyen, gyűjtőpárt jellegű mozgalom talán helyére tudta volna tenni a fogalmakat is, a politikai irányzatok egymáshoz való viszonyát is.

De nem tette, kérem, nem tette.

A fontos merény kifordult medribül s elveszté tett nevét.

Hogy miért is? Annak ezer oka van, mondta a plébános, mikor a váci püspök megkérdezte, miért nincs déli harangszó a faluban, de a legelső ok mégis az, hogy nincs harang.

Az LMP esetében nem egy, hanem több fő ok is akadt. Az első, hogy nagyon eltérő gondolkodású és nagyon erős egyéniségek alkották már a legelejétől a vezetését – csodacsapat, mondhatnánk, csak éppen a verhetetlen tizenegyben sem volt mindenki középcsatár, itt meg mindenki gólkirálynak született… És hát az erős egyéniségek markáns véleményei erősen széttartóak voltak.

Rosszkor jutottak az Országgyűlésbe

A másik gond az lehetett, hogy nagyon rosszkor jutottak ők az Országgyűlésbe, a Fidesz-KDNP 2010-es, elsöprő, kétharmados győzelme után. Talán, ha nincs a kormánynak ekkora többsége, ha hiányzott volna elég képviselő a kétharmadhoz, az LMP politikai súlya, jelentősége is nagyobb lehetett volna – így azonban nem tudtak reális befolyást gyakorolni az események menetére.

Nem segített nekik a rengeteg kilépés, leszakadás sem. A magyar társadalom a Fidesz 2010-ben elért túlhatalmára egy darabig nem volt képes reagálni, aztán azonban gyorsan alakultak az ellenzéki mozgalmak, gyorsan értek el látványos sikereket és szintén gyorsan hunyt is ki a ragyogásuk. A legelső ilyen talán a Milla volt, akik 2012. március 15-én már jelentékeny politikai erőt képviselve, több tízezres ellenzéki tüntetést szerveztek. A Milla csoport és a Bajnai Gordon, korábbi miniszterelnök vezette Haza és Haladás Egyesület, valamint a Magyar Szolidaritás Mozgalom szövetségeként jött létre aztán az Együtt 2014, a megalakulás hírét ünnepélyes keretek közt, a 2012. október 23-i tüntetésen jelentették be, amit a Milla szervezett, és ahol Tamás Gáspár Miklós is felszólalt

Jött a pártszakadás

Azonban megalakulását követően, még 2012 októberében az Együtt 2014 csatlakozásra hívta fel az LMP-t, és ez megosztotta a párt tagságát, illetve – először – a vezetőségét. Az LMP novemberi kongresszusának két irány közül kellett döntenie: az egyik – Schiffer András által is támogatott – javaslat kizárta volna a csatlakozást, bizonyos feltételek teljesülése esetén megengedve a tárgyalást más kérdésekben; a másik szerint – mely mögött mások mellett a frakcióvezetés: Jávor Benedek, Karácsony Gergely és Szabó Tímea állt – az LMP megkezdhette volna a tárgyalásokat, egy későbbi időpontra tolva a döntést a tényleges csatlakozásról. Hosszas kongresszusi vita után a küldöttek többsége az első irány mellett állt ki, kizárva az Együtt 2014-hez való csatlakozást. A döntést követően Jávor Benedek frakcióvezető és Karácsony Gergely frakcióvezető-helyettes lemondott tisztségéről. A stratégiai tárgyalás hívei létrehozták a Párbeszéd Magyarországért Platformot és kiléptek. Ezt a lépést a párt tagságának körülbelül tíz-húsz százaléka bánta.

És sok, nagyon sok leszakadás volt még a párt történetében.

2014-ben az LMP már csak öt helyet tudott szerezni az Országgyűlésben, így a párt jelentősége tovább csökkent, 2018-ban nyolc képviselőjük jutott be, de mivel a vezetőségük állandóan változik, képtelenség megmondani még azt is, hogy pillanatnyilag milyen vezérelveket képviselnek.

Meg merném kockáztatni, hogy az LMP jelenlegi súlyánál nagyobb erőt képviselnek még azok is, akik az idők folyamán kiléptek a pártból – és ez impozáns lista lenne, ha összeállítanánk.

A párt egyik alapvető hibája az volt, amit az összes többi is elkövet:

azzal ugyanis, hogy elfogadják a mandátumot ebben a Parlamentben egyben elfogadják annak törvényességét is, belemennek abba a játékba, ami arról szól, hogy ez egy demokratikus állam, megfelelő és működő intézményrendszerrel. Mely intézményrendszer azonban nem működik, vagy legalábbis semmiképpen sem úgy, ahogy kéne – hiába volt minden nagy leleplezés, minden akció, hiába Szél Bernadett álruhás beszivárgása a rokkantnyugdíjasok jogfosztása idején. Működő intézmények híján, ha nyilvánosságra kerülnek a botrányos tények, mindenki elhűl, majd – és nem történik semmi. Nem indul vizsgálat, ha mégis indul, semmit sem talál, ha talál, azt nem tekinti fontosnak, és minden botrány elsikkad.

Sőt: minden leleplezés emeli a közönség ingerküszöbét, a heti botrányok viharában szinte már észre sem veszünk olyan vérlázító dolgokat, amik miatt tíz éve a fél ország az utcán lett volna. Így aztán hiába minden leleplezés, oknyomozás, jó szándék.

Lehetne most írni még sokat botrányokról, kilépésekről, vitákról és frakciózásokról az LMP kapcsán, lehetne firtatni a párt ilyen vagy amolyan szimpátiáit, de sok értelme nem volna.

Az LMP úgy indult, hogy azt mondta: lehet más a politika.

Egy másik országban lehetett is volna – itt nem.

Hosszú ideig még tényezői lesznek bizonyos szempontból a magyar belpolitikának, de valószínűleg sosem lesznek meghatározói.

És a mostani állapotokat tekintve ez talán nem is baj.

„Lehetett volna, mégsem az lett” – énekelné az Illés.

Pártvonalon kívül – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Pártvonalon kívül – Déli kávé Szele Tamással

A ma déli kávénk mellé megint egy kis pártpolitikát szervírozunk: ha meg tetszik figyelni, úgy fogyasztjuk a magyar nem kormánypárti mozgalmakat, mint a pizzát szokás, kívülről befelé, esetleg néha le-lecsapva egy izgalmasabb falatra. Hát, most a pizza keményre sült héja következik, de azt is meg kell enni: a kamupártok.

Kezdjük rögtön azzal, hogy a magyar kampányfinanszírozási törvényt annak idején, a rendszerváltás garabonciás napjaiban vagy finom lelkű idealisták, vagy dörzsölt brigantik fogalmazták, sőt, valószínűleg mindkét állítás igaz: ugyanis nagyon komoly lehetőséget nyújt minden, a politika színpadán frissen megjelenő, feltörekvő egyénnek és mozgalomnak. Még a mostani, 2013. évi LXXXVII. törvény szerint is:

„1. §. Az országgyűlési képviselők általános és időközi választásán minden egyéni választókerületi képviselőjelölt (a továbbiakban: jelölt) egymillió forint összegű, a központi költségvetésből juttatott támogatásra jogosult.

3. §. Az országgyűlési képviselők általános választásán minden pártlistát állító párt a központi költségvetésből az 5. § szerinti összeg
a) 15%-ával megegyező összegű támogatásra jogosult, ha legalább huszonhét,
b) 30%-ával megegyező összegű támogatásra jogosult, ha legalább ötvennégy,
c) 45%-ával megegyező összegű támogatásra jogosult, ha legalább nyolcvan,
d) 60%-ával megegyező összegű támogatásra jogosult, ha minden
egyéni választókerületben jelöltet állított.”

Nem nagy összeg ez, ha belegondolunk egy hagyományos választási kampány költségeibe, de nem is kicsi, ügyes pártok több száz milliót is összeszedhetnek, bár el kell számolni a kiadásokkal, azonban ez Magyarországon – ahol köznyelvi elem a „lepapírozzuk” és a „megoldjuk okosban” kifejezés – igazán nem jelenthet gondot. Tény viszont, hogy a szabályellenes finanszírozás esetén – így járt a Jobbik idén – bizony be kell fizetni az államkincstárba a fű alatt kapott pénzt is, ami komoly anyagi érvágást jelenthet.

Azt sem árt tudni, hogy a törvény szerint az országos listák után járó kampánytámogatást akkor kell visszafizetnie egy pártnak, ha a listára kapott szavazatok aránya 1 százalék alatt marad, ami reális eleme a törvénynek, hiszen ha egy mozgalom minimálisan sem képes teljesíteni, akkor tényleg nincs keresnivalója a közéletben, hiszen olyan kevés embert képvisel, és ha pénzt vett fel, adja is meg.

Az álpárt nagyon nagy üzlet is tud lenni

No, ezzel szokott baj lenni. A magyar pártpolitikusok – mármint az elismert pártok politikusai – szerint a kamupártokat kizárólag az ármány hozza létre, a célból, hogy tőlük szavazatokat vonjanak el (mondjuk egymásról is ugyanezt állítják), de azért ne feledjük, hogy az álpárt nagyon nagy üzlet is tud lenni. Nem akkora, mint egy kaszinó, akkora sem, mint egy Nemzeti Dohánybolt, de nincs is vele annyi munka. Lássuk most az idei választásokon egy százalék alatt teljesítő pártok és tartozásaik listáját, mert Jupiterre, tanulságos olvasmány!

MAGYARORSZÁGI CIGÁNYPÁRT – 154 167 773 forint tartozás
SZEGÉNY EMBEREK MAGYARORSZÁGÉRT PÁRT – 154 167 773 forint tartozás
TENNI AKARÁS MOZGALOM – 154 114 962 forint tartozás
KELL AZ ÖSSZEFOGÁS PÁRT – 154 167 773 forint tartozás
SPORTOS ÉS EGÉSZSÉGES MAGYARORSZÁGÉRT PÁRT – 154 160 229 forint tartozás
IRÁNYTŰ PÁRT – 154 160 229 forint tartozás
EURÓPAI ROMA KERESZTÉNYEK JOBBLÉTÉÉRT DEMOKRATIKUS PÁRT – 154 160 229 forint tartozás
NET PÁRT – 154 107 418 forint tartozás
REND ÉS ELSZÁMOLTATÁS PÁRT – 154 107 418 forint tartozás
MAGYARORSZÁGON ÉLŐ DOLGOZÓ ÉS TANULÓ EMBEREK PÁRTJA – 154 114 962 forint tartozás
CSALÁDOK PÁRTJA – 154 107 418 forint tartozás
KÖZÖS NEVEZŐ 2018 – 154 152 684 forint tartozás
ÖSSZEFOGÁS PÁRT – 308 214 836 forint tartozás

Azt én tudom, hogy a Cégbíróságon nem épp stiliszták dolgoznak, de egyiknél-másiknál azt csodálom, hogyan lehetett őket egyáltalán bejegyezni? Mire gondolhatott például a Sportos és Egészséges Magyarországért Párt alapítója, miféle politikai szándék vezette? Mi történt volna, ha tévedésből bejutnak a Parlamentbe vagy ne adja az Isten, győznek? Alaptörvénybe emelik a szögletet és a középkezdést?

És a NET Párt mihez kezdett volna? Garantálja a sávszélessséget?

A pénz eltűnt

Nyilván nem politikai, hanem pénzcsinálási szándékok vezették ezeket az ambiciózus hölgyeket és urakat, akik néha komoly hálózatokat is építettek a pártjaikból: ilyen volt a Magyarországon Élő Dolgozó és Tanuló Emberek Pártja. Ami egy ferencvárosi kerékpárgumi-üzletbe volt bejegyezve. Ők a Családok Pártjával működtek együtt, mondhatni koalícióban, mely egy kisboltban működött az iratok szerint, majd a szép közreműködésbe belépett harmadiknak az Összefogás Párt is, így aztán együtt több, mint hatszáz milliót markolhattak fel – a botrány akkor tört ki, mikor kiderült, hogy nem pártcsaládról, hanem teljesen valódi családról van szó, a család különböző tagjai nevén futottak a különböző mozgalmak.

Nyomukat ősi magyar hagyományaink szerint bottal ütik az illetékesek.

Hát igen, ugyanis nem csak egyéni jelöltek után jár a támogatás: ha a párt országos listát is tudott állítani, akkor a jelöltek számának függvényében akár további 597 millió forintot is felvehet. És fel is vesz, mint a mellékelt ábrák mutatják.

Azt tetszenek mondani, ez világbotrány? Az bizony, de valamiért hagyjuk.

Illetve, nem szimplán valamiért. A törvényt csak a kormányzó kétharmad tudná megváltoztatni, ám ők nem akarják, ugyanis részben igaz, hogy a kis pártok megosztják a szavazatokat, de az is igaz, hogy a kamupártok nem: azokra ugyan nem szavaz senki. Viszont, tekintve, hogy idén is huszonhárom párt indult az országgyűlési választásokon, és ezek közül tizenhárom, azaz jóval több, mint a felük volt kamupárt, elmondhatjuk, hogy a kamupártok egyrészt a kampánytámogatási törvény melléktermékei, másrészt, hogy igazi nagy kárt mégis inkább az államkincstárban tesznek.

Azt se feledjük, hogy a kamupárt elvben mindig ellenzéki – de csak annyiban, hogy nem tagja a kormánykoalíciónak.

Nem úgy működnek, ahogy azt nekik kitalálták, nem szívják el a szavazókat a többi politikai mozgalomtól, hiszen szinte csak tévedésből voksolnak rájuk a választók – különben nem kéne visszafizessék a felvett dotációkat. Illetve, ördögöt fognak azok visszafizetni, ahhoz előbb kézre kéne keríteni a felelősöket, de erre még szándék sem nagyon mutatkozik.

Épp ezért nem is jósolhatunk nagy jövőt nekik: olyan ez az üzletág, mint az olajszőkítés volt, egy ideig virágzott, ontotta a pénzt, aztán nem is annyira a rendőrségi fellépés, mint inkább a jogi környezet megváltozása miatt elmúltak a szép napok és az olajszőkítők áttértek más, hasonlóan jövedelmező bizniszre.

A kampányfinanszírozási törvény szigorítása nehézzé tenné valódi új pártok megjelenését is

Viszont, ha szigorítanák a kampányfinanszírozási törvényt – amit, esküszöm bármire, egy emberként szavaz majd meg az ellenzék is! – azzal lehetetlenné vagy végletesen nehézzé tennék a valódi új pártok megjelenését is, de hát a magyar pártélet olyan, mint egy úri kaszinó, amibe csak ritkán van felvétel és akkor is komoly ajánlókat kell hozni a jelentkezéskor. Azt senki se gondolja komolyan, hogy az Országgyűlésben bármelyik erő örülne a konkurencia megjelenésének: legfeljebb tudomásul veszik, mint az a Jobbikkal történt, vagy el sem hiszik, ahogy majd a Kétfarkúakkal fog történni, akik nézetem szerint a következő ciklusban nem is egy képviselőt adnak majd.

Már persze, ha egyáltalán lesznek választások.

Hát itt tartunk most, hölgyeim és uraim: ez volt a kamupártok tündöklésének és bukásának kora.

Örökélet, ingyensör – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
Örökélet, ingyensör – Déli kávé Szele Tamással

Ma délben itt, a kávé mellett folytatjuk a kormánnyal szemben álló politikai erőket bemutató sorozatunkat, és, mivel szeretjük a kihívásokat, nem egy hagyományos politikai szervezetre kerítünk sort, hanem arra, amit még meghatározni is nehéz a politikai palettán: a Magyar Kétfarkú Kutya Párttal fogunk foglalkozni. Ez a szervezet bizony feladja a leckét az elemzőnek, annyi szent.

Ugyanis még azt sem állíthatjuk, hogy a szó klasszikus értelmében véve politikával foglalkoznak. Illetve, az a gond, hogy épp a klasszikus értelemben vett politikát űzik, a polisz, „a város”, a közösség ügyeit próbálják rendberakni, de ez a munka, ami meghatározás szerint az állam és a pártok dolga lenne, úgy látszik rajtuk kívül nem érdekel egyetlen más szervezetet sem. A legzavarbaejtőbb, hogy az MKKP mintegy vertikálisan, függőlegesen áll a megcsontosodott magyar politikai spektrumban, ami vízszintes, jobbról balra terjed ki, de ezen a bal-jobb palettán egyáltalán nincs helye valaminek, ami sem ide, sem oda, sőt, sehova sem besorolható. Ez a párt vagy mozgalom minden előzmény, hagyomány és boldog ős nélkül, csak úgy egyszerűen – van. És minden szabványból, kategóriából kilóg.

Mondhatnánk, hogy ami nem része a magyar politikai kánonnak, annak nem sok esélye van a mi belpolitikánkban, közügyeinkben, a hivatalos és hivatásos politika pont ezt is mondja az MKKP-ről, némi lesajnáló legyintéssel: „viccpárt”, csak épp ez a vicc nagyon komoly is tud lenni.

De kezdjük a történetet az előidőkben

Mint azt saját magukról írják, „A Kétfarkú Kutya Párt 1214-ben alakult véletlenül. Aztán 800 évig nem csináltunk semmit. 2006-ban viszont megnyertük a választást.” Már ettől a falnak megy a vaskalapos politológia: de akinek humora van, mindent tud, akinek humora nincs, az mindenre képes. Az MKKP azért komolyan is meghatározza a téziseit: alapvetően az erőszakmentességben és a közvetlen cselekvésben hisz a párt, ezek útján kívánják elérni a céljaikat.

Vannak céljaik? – kérdezné a magyar belpolitikába belefásult olvasó.

Vannak bizony. A legfőbbek:

– az aktív állampolgári hozzáállás erősítése: támogatni az embereket, hogy a siránkozást és az önsajnálatot legyőzve kézbe vegyék a teendőket,

– értelmes politikai párbeszéd kialakítása, amely nem retorikai verseny egymás szidásáról – mert véleményük szerint a politizálásnak nem szabadna többé arról szólnia, hogy egyesek örömüket leljék egymás lehordásában,

– amikor szükséges, átvenni az önkormányzatok által elhanyagolt tevékenységeket, mégpedig olyan módon, hogy ez őket is cselekvésre, hatékonyabb működésre ösztönözze

– hozzájárulni egy olyan állampolgári szemlélethez, amelyben kizárólag konkrét ügyekkel foglalkozunk, nem pedig más pártokkal és azok épp aktuális reklámüzeneteivel.

Bizony, magad, uram, ha szolgád nincsen, valamennyien tapasztalhatjuk, hogy jobb magunknak megfogni a dolog végét, mint segítségre várni: de hogy ez a beskatulyázhatatlan állampolgári aktivitás nem a kedvence a hatóságoknak, az is biztos. Ami abszurd eredményeket szül: mikor a kijavított felcsúti kátyúk helyreállítását vagy a megépített buszmegálló lerontását követelik a szervek, még a legvaksibbak szeméről is le-lehull a hályog és meglátják, hogy az állam szervezete legalább annyira van ellenünk, mint értünk. Illetve, sok esetben kifejezetten ellenünk dolgozik.

Lehet politikai sikert elérni az aktivistáskodással?

No, de hát politikai sikert tán csak nem lehet elérni ezzel az aktivistáskodással? Dehogynem. Sőt, a Fidesz története egyik legkínosabb magyarázkodására kényszerült a Kétfarkúak miatt a kvótanépszavazás után. Az történt ugyanis, hogy az erkölcstelenül feltett kérdésre – „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” – becsületes ember helyes választ nem adhatott. Mellesleg, az Unió részéről fel sem merült ilyen törekvés, de mióta zavarták pártunkat és kormányunkat a tények? Az MKKP találta meg az egyetlen helyes megoldást: ellenkampányt indított „Hülye kérdésre hülye válasz” jelszóval, amiben arra buzdították a választópolgárokat, hogy jelöljék be mind az igen, mind a nem rubrikát és ezzel adjanak le érvénytelen szavazatot. Erre a célra néhány hét alatt 28 millió forintot meghaladó összeget gyűjtöttek össze az interneten, ami meghaladta a baloldali ellenzéki pártok hasonló célra fordítható eszközeit. Ebből a pénzből nagyságrendileg 500 óriásplakátot, valamint százezer A4-es lapot ragasztottak ki országszerte. A népszavazás végül érvénytelen lett az alacsony részvételi hajlandóság és a 6,2%-nyi (225 ezer) érvénytelen szavazat miatt.

Izzadt a kormány, de izzadt az ellenzék is

A kormány végül azt a csodálatos magyarázatot adta arra, hogy semmibe veszi a népszavazás eredménytelenségét, mivel „csak az érvényes szavazatokat veszik tekintetbe”. Hát, de akkor nem mondhatják, hogy a nemzetet kormányozzák, csak az lehet igaz, hogy az érvényesen szavazókat vezetik (nem mellesleg, így is van).

De az eredmény a hivatalos, ideológiai alapon álló ellenzéknek is feladta a leckét. Hogyne: ezek a négyszín-festők (a repedezett járdákat szokták így kipingálni), ezek a viccpártiak képesek voltak 6,2 százalékot szerezni, mikor a patinás és patinátlan, vérkomoly gittegyletek örülnek, ha négy százalék körül elmocorognak! A lesajnált Kétfarkúakat el is kezdték szidni, rágalmazni mindennel, ami eszükbe jutott, hívták őket kormányügynöknek, az ellenzék megosztóinak, csak éppen ettől ők nem lettek népszerűbbek, a Kétfarkúak meg nem lettek népszerűtlenebbek.

Vagy ott van a RÓSÁNÉKATÉKA ügye

Attól is fejre állt minden hagyományos politikus. Ez a kampánypénzekről szól: az MKKP még tavaly, tehát a választások előtt közölte, hogy az őket megillető kampánytámogatást politika helyett valami rendes dologra szeretnék fordítani, tessék pályázni náluk. Idézzük a felhívást (kivonatolva):

„Segíts a Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak elkölteni a 2018-as választási kampánypénzt!

A Rózsa Sándor I. Népi Kampánypénz Tékozló Alap (továbbiakban RÓSÁNÉKATÉKA) a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (továbbiakban MKKP) 2018-as kampánypénzének elköltésére kiírt pályázata.

Most végre komoly összegekkel tudjuk támogatni a jó kezdeményezéseket.

Várjuk olyan magánszemélyek, csoportok, szervezetek jelentkezését, akiknek jó ötletük van és ennek megvalósításához pénzre van szükségük.

A kampánytámogatást az ajánlóívek leadása után kapjuk meg. Összege attól függ, hogy hány jelöltünknek tudjuk összegyűjteni az aláírásokat, de minimum 123 millió forintot (maximum 500 millió forintot) biztosan ki tudunk osztani. Ezt a pénzt olyan projektek megvalósítására szeretnénk fordítani, amelyek minél több ember számára használhatóak, hasznosak, viccesek, egy-egy helyen hiánypótlók vagy/és jobb lesz tőlük a környék, és egyébként szép az élet.

Az MKKP programjaiban, akcióiban évek óta mindenki ingyen, önkéntesen vesz részt. Ezért a pályázat során előnyt élveznek azok az ötletek, amelyek elsősorban anyagköltségre pályáznak és többen összefogva, önkéntes munkában vállalják a megvalósítást.

A nyertes ötleteket a kampány idején, a választásig kell megvalósítani. (…)

PÁLYÁZATOT NYÚJTHAT BE:

Mindenki. Azaz: magánszemélyek, baráti társaságok, csoportok, szervezetek, intézmények, önkormányzatok, pártok.

A PROJEKT:

Lehet helyi vagy országos, esetleg intergalaktikus.

Lehet kérni felújításra, építésre, kampányra, applikációra, szolgáltatásra, eseményre és minden olyanra, ami:

– a kampányidőszakban (2018 március) nagyjából 30 nap alatt megvalósítható,
– vicces vagy hasznos vagy szép. De inkább ezek közül legalább kettő,
– hiánypótló,
– hangulatjavító, az emberek gondolkodását pozitív irányba befolyásolja,
– közösségépítő, minél többen vesznek részt az elkészítésében, megvalósításban, minél többen részesülnek az előnyeiből,
– tájékoztató, érzékenyítő, újszerű, kreatív, cselekvésre ösztönző.
De az ötlet alapja lehet az MKKP már megvalósult, vagy kidolgozott projektjeinek importja is.

A pályázatokat e szempontok alapján értékeljük.

NÉGY PÁLYÁZATI KATEGÓRIA VAN:

100 ezer-1 millió „Pelikán József”
1 millió-5 millió „Betyár”
5-10 millió „Kisgömböc”
10 millió felett „Stróman”

A nyertes ötleteket a választásig kell megvalósítani, dokumentálni, és az MKKP felé elszámolni.”

Ettől is lobot vetett a törvényhozók tekintete: hiszen a kampánypénzt emberemlékezet óta ellopni szokás mifelénk, nem szétosztani! Sikkasztást, visszaélést kiáltottak, de törvényesen csak mintegy 28 millió forintot tudtak visszakérni, a 2 százalékot el nem ért jelöltek támogatását, ugyanis minden párt úgy kampányol, ahogyan akar. Aki óriásplakátra költi, az is megteheti, aki hasznosabb dologra, az is.

Van-e jövője az MKKP-nek?

Van bizony. Még csak az van neki igazán: ne feledjük, a legkorszerűbb magyar politikai formációról van szó, amely nem is kívánja megragadni a hatalmat – vannak politikai céljai, de ezek között nem szerepel az ország irányítása. Az árnyékkormányzás annál inkább: az akcióik legnagyobb része is arra irányul, hogy rákényszerítsék a különböző hivatalos szerveket munkájuk elvégzésére. Megjavítani, használni akarják a rendszert, nem megsemmisíteni vagy átvenni.

Mivel nem akarnak győzni: legyőzhetetlenek.

Nem vicsorognak, mint a többi erő: vigyorognak.

Övék a jövő.

Csak nem követelik maguknak.

Azért fogják megkapni.

A mumuspárt – Déli kávé Szele Tamással

Szele Tamás
-
0
A mumuspárt – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, nagy fába vágjuk most a fejszénket, ugyanis látván a köztudatban lassan teljesen eluralkodó káoszt, megpróbálunk kicsit rendet tenni a magyar párt- és mozgalmi élet sűrűjében. Konkrétan a kormánnyal szemben álló erőkről lenne szó, amelyeket azonban nehéz egyszerűen „ellenzéknek” nevezni, több okból is.

Az első, hogy ők sem ismerik el egymást mindig ellenzéknek. A másik, hogy jelentős részük vagy nem párt, vagy nem áll annyira szemben a kormánnyal, mint azt szereti magáról mondani, esetleg olyan jelentéktelen erőről van szó, hogy tényleg csak feltűnő mivoltuk vagy egy-egy kiugró sikerük teszi őket politikai tényezőkké. Tény, hogy a magyar belpolitikai élet ilyen szempontból teljesen szabálytalanul működik: meg merném kockáztatni, hogy soha nem is irányították olyan törvényszerűségek, mint mondjuk az angolt, de mára még a saját szabályaink is lassan érvénytelenné válnak.

Bizonyos vagyok abban, hogy ez a cikksorozat minimum botrányokat és heves gyűlöletet fog kiváltani a párttagok – tehát bármely érintett párt – tagjai részéről, ugyanis elemzés közben egyikükről sem leszek hajlandó azt írni, hogy birtokukban van a Bölcsek Köve, vagy ők jöttek el megváltani Magyarországot, isteni megbízatással. Sem ilyen párt, sem ilyen politikai csoport nem létezik ma Magyarországon, még olyan is kevés, amely vállalható eszméket vall és azokat a gyakorlatba is átülteti: tehát, ha fanatikus párthívek olvassák majd soraimat, próbáljanak örülni annak, amikor a konkurenciát szidom, és fogcsikorgatva akár, de elviselni, mikor az ő kedvenceikre kerül a sor.

Persze tudom, ez képtelenség, két okból is: egyrészt ma Magyarországon senki sem tartja magát fanatikusnak, maximum forró olajban szeretné kisütni mindazokat, akik nem értenek vele egyet, másrészt azt amúgy sem fogja szó nélkül elviselni senki, mikor az ő angyali vezéreit és prófétáit nevezem mindenféle korrupt érdekembereknek. Azért csak tessenek kibírni. Nehéz lesz.

Kezdjük rögtön egy mutánssal, a kormánypárti ellenzékkel, a Jobbikkal

A Jobbik alakulása a legendák homályába vész, elődszervezete az 1999-ben alakult Jobboldali Ifjúsági Közösség volt, melyet egyetemisták alapítottak, és célja a „nemzeti gondolkodású ifjúság” összefogása volt. Jelezném, hogy 1999-ben nem kellett valami halált megvető bátorság a „nemzeti gondolkodás” vállalásához, sőt, tulajdonképpen az első Fidesz-kormány kifejezetten pártolta, támogatta, mi több dotálta is az efféle egyesüléseket, annyira, hogy emlékeim szerint ennek a politikai csoportnak az első botránya egy irredenta dalokat tartalmazó CD elkészítésével és iskolákban történő terjesztésével állt kapcsolatban – pöttyet vastagon fogott már akkor is a ceruza, a CD kicsit mintha sokba került volna a számlán. Az akkori kormányoldal rokonszenvét jelzi az is, amit maga a párt ír a megalakulásáról honlapján:

„Az „elbukott” 2002-es országgyűlési választás után több neves közéleti személy (Wittner Mária, Pongrátz Gergely, Tóth Gy. László, Lovas István, Usztics Mátyás) kérésére a Jobboldali Ifjúsági Közösség 2003. október 24-én a Jobbik Magyarországért Mozgalom nevet felvéve párttá alakult. Fő céljuk az volt, hogy a MIÉP bomlásával és háttérbe szorulásával reális alternatívát nyújtsanak a radikális jobboldali szavazóknak.”

Igen, igen, a MIÉP bomlott… miért is bomlott? Azért, mert bejutott a Parlamentbe (bár felkészültsége alapján inkább juthatott volna be egy sarki kocsmába), és a Fidesz nem kívánt sikerre esélyes versenytársakat a Házban. Hivatalosan a MIÉP „ellenzék” volt (amint később a Jobbik is), hivatalosan a mérleg nyelvének nevezte magát, bár ez a nyelv kevesebbet volt a mérlegben, mint a kormány bizonyos testrészében. 2002-re Csurka István pártja inkább mozgott Grespik László szellemi szintjén, mint a valamikor kiváló íróén. Aztán ki is estek, őket pótolni jött létre a Jobbik.

A lendületet a zűrzavaros 2006-os év adta

A legnagyobb lendületet a teljes magyar szélsőjobbnak a zűrzavaros 2006-os év adta. Akkor erősödött meg a Jobbik is, az utcai demonstrációk csetepatéiban gyűlt össze az a tömegbázisa, amely később az összes gyűlés közönségét és a Magyar Gárda magját is adta, az a néhány ezer ember, amely most már nem tart velük, de bevitte őket a hátán az Országgyűlésbe.

A párt eszmerendszeréről sok jót nem lehet mondani, sőt, még sokat sem: a programjuk láthatóan inkább épített mindig a tervek által kiváltott indulatokra, mint a megvalósíthatóságukra, csodálatosnak találtam négy éve a Dunát a Tiszával összekötő csatornarendszer javaslatát például, aminek az égvilágon semmi értelme vagy haszna nem lett volna, ámde sok pénzbe kerül és sok munkás kezet leköt. Az ideológiájuk lényege egy, az utóbbi időben félig letagadott, összekacsintós fajelmélet, ami ellen természetesen bőgve tiltakoznak, ha előkerül: ők dehogy, ők soha. Erről eleget mond a napjainkban is zajló Szávay-botrány – amit nem fogok ezen a helyen elemezni, mert ismerem az érintettet, és tudom, hogy valósággal rajong a sajtóperekért, nem adnám meg neki azt az örömet, hogy újból találkozzunk a bíróságon.

Mérföldkő volt a Magyar Gárda 2009-es betiltása

Amint a 2010-es parlamenti bejutás mérföldkő volt a párt történetében (akkor érték el a legnagyobb szavazati arányt, harmadik helyen szerepeltek a befutók között), úgy volt – egy évvel korábban! – mérföldkő számukra, bár ellenkező értelemben a Magyar Gárda 2009-es betiltása. Egészen addig vígan masíroztak Mussolini vagy az NSDAP nyomdokaiban, akkor azonban kiderült, hogy vagy Parlament, kés-villa az étkezéskor, öltöny és megválogatott szavak, vagy gárdisták, masírozások, randalírozások. Mivel pedig az Európa Parlamentben is ültek képviselőik, nem is lehetett kérdés, hogy szegre akasztják a gárdamellényt az öltöny kedvéért. A radikális szárny már akkor Parlamenten kívülre szorult, bár a jó viszonyt valószínűleg máig ápolják egymással a régi bajtársak.

A másik hatalmas pofont a 2015-ös menekültkrízis adta. Akkor a Jobbik mintegy 20 százalékkal szerepelt a Parlamentben és még mindig egészen komolyan hitte magáról, hogy fiatalos, dinamikus és feltörekvő párt, azonban 2015 kritikus nyarán megjelentek a Szíriából menekülők. Jelezném, hogy a helyzet soha, egy pillanatig sem volt olyan vészes, mint azt a lakosság nagy része gondolta és gondolja most is: személyes tapasztalatok alapján beszélek, ugyanis történetesen a Keleti pályaudvarral szemben lakom, és sem olyan méretű tömeget nem tapasztaltam, ami kormánylapok híreiben szerepelt, sem pedig olyan rendbontásokat. Igen, itt volt pár ezer szerencsétlen sorsú ember, kicsit szokatlan volt, de el is mentek. A válsághelyzetet, ha ez annak nevezhető, maga a kormány idézte elő különféle nyilvános és titkos, szándékosan rossz intézkedésekkel.

A kormány szélsőjobbról előzi őket

És mivel ők idézték elő, ők is tudtak rá reagálni a leggyorsabban – ráadásul a Jobbikot megszégyenítő xenofóbiával és radikalizmussal. A Jobbik néhány kezdeti próbálkozás után (a Verseny utcai piac lezárása, a 64 vármegyével közös tüntetés) döbbenten kellett nézze, amint a kormány szélsőjobbról hiperűrsebességgel előzi pont őket, akik addig monopolhelyzetben tudták magukat a magyar szélsőjobboldalon.

Ezt a pofont már nem heverték ki. Különösen izgalmas helyzet alakult ki a G-nap után, mikor a művelt és politizáló magyar közönség valóságos díszmenetet rendezett Simicska Lajos alfeléhez, kegyeit keresvén és pénzére ácsingózva – azt a versenytárgyalást valóban a Jobbik nyerte meg, csak kérdés, érdemes volt-e? Ugyanis a legendás Simicska az elbukott idei választások után egy mozdulattal állt ki mögülük, és hagyta őket a legnagyobb pénztári csődben. Ennél csak akkor bukhattak volna nagyobbat, ha kiesnek a Parlamentből.

A kormány végett vetett a Jobbikkal való összekacsintgatásnak

Ugyanis a kormány Simicska döntése után – sőt, már előbb, a menekültkrízis alatt – végett vetett a Jobbikkal való összekacsintgatásnak és deklaráltan a legnagyobb ellenségévé nevezte ki a pártot. Ez érzékelhető volt és most is az a kormánymédiában, ahol nincs még ma sem lapszám Jobbik-ellenes írás nélkül – igaz, a valódi rágalmaktól eltekintve bőven akad is botrányos ügy a párt háza táján. A legutóbbi történetet például maga Szávay is beismerte – innentől kezdve nincs miről beszélni.

Időről időre felbukkan a magát demokratikusnak nevező parlamenti és azon kívüli ellenzék közeledési szándéka a Jobbikhoz: megjegyezném, ami az övék, az övék, a Jobbik sohasem ígért sem koalíciót, sem bármilyen kedvezményt a többi ellenzéki pártnak vagy csoportnak, ők mindig is csak annyit akartak, kértek, avagy követeltek tőlük, hogy lépjenek vissza az ő jelöltjeik javára. Ingyen és bérmentve. Ahol ez megtörtént, ott sem volt egyértelmű mindig a Jobbik győzelme: de ez már a magyar pártpolitika csődjének tárgyköréhez tartozik. Mára egyértelmű, hogy a „Jobbikos szavazótömegek” már legalább nyolc éve csakis a balladák homályában léteznek, a valóságban a párt hajdan egységes tábora ugyanolyan fragmentált, mint a teljes magyar társadalom.

Az idei választások óta sorozatos botrányok tépázzák a pártot, csoportok válnak ki belőle, mozgalmak szakítják le a „nemzeti radikálisokat” a központi egységről – meglátásom az, hogy a kormány érdekeinek így nagyon is megfelel, nekik ugyanis kimondottan szükséges egy gyenge szélsőjobboldali párt, mint ellenfél, amely vagy már, vagy még nem elég erős ahhoz, hogy kormánytényező legyen, kellőképpen el van foglalva a saját belharcaival és vetélytársaival, tehát kicsit sem veszélyes (de azzá válhat), viszont bármikor felmutatható, mint negatív alternatíva.

Épp ezért még a Jobbik ellenzékisége is gyanús portéka, hiszen papíron valóban nem tartozik a kormánypárthoz, de fontos kérdésekben kivétel nélkül mindig a Fidesszel szavazott.

Mondhatni, fából vaskarika, kívánatos ellenfél

Szükséges és talán megfelelően meg is becsült rossz.

Ha a folyamatok nem változnak meg, a 2022-es választásokon várható a lecserélése egy újabb, fiatalabb, energikusabb mumusra, talán a Toroczkai-féle Mi Hazánk Mozgalomra.

De mumus lesz az is, része a kormány manipulációs politikájának.

A szélsőjobboldaliság lehet akár valamelyest népszerű is, de ma és Magyarországon nem lesz reális politikai alternatíva.

És a kormány sem tűrné a konkurenciát.

Déli kávé Szele Tamással – Camerata Hungarica

Szele Tamás
-
0
Déli kávé Szele Tamással – Camerata Hungarica

Kérem, most nem a komolyzenei együttesről lesz szó, hanem – hogy kicsit kerékbe törjük egy szójátékkal a latin nyelvet – a bekamerázott Magyarországról. Már a Parlament előtt van a törvényjavaslat, ami lehetővé teszi, hogy az ország összes térfigyelő kamerájának összes felvétele egy nagy, közös adatbázisba kerüljön.

Baj ez?

Nagy baj.

Miért?

Épp néhány nappal ezelőtt írtunk a Kínát most már minden pontján behálózó megfigyelőhálózatról, az élet minden pillanatát ellenőrző és értékelő állampolgári pontrendszerről, a totális kontrollról, amit európai ember képtelen volna elviselni: nos, ez a kamerarendszer már nem egy lépés az ehhez vezető úton, hanem egy ilyen rendszer lényeges eleme. A többi elem kidolgozása nem lesz egyszerű, de mindenképpen – olcsóbb lesz. Az egész hóbelevancban a legdrágább a kamerák kihelyezése mindenfelé.

Emlékszem, a Szabadság téri aktív tiltakozás napjaiban egyszer tüntetés után – én tudósítani voltam ott – beültünk páran a téren álló kis kerthelyiségbe sörözni. Állt mellettünk egy lámpaoszlop, rajta legalább öt kamera, négy puskamikrofon, keretantenna, egyáltalán, amit csak műszakilag el lehet képzelni – és egyszer csak megjött két rendőr, elkezdték leszerelni a technikát. Barátságosan odaszóltunk:

– Jó napot kívánunk, minek tetszik leszerelni, holnap nem fog kelleni?
– Dehogynem, szerelhetjük is majd vissza… de tudják, leltárban van, addig nehogy ellopja valaki!

Ez alig pár éve volt, azóta sokat fejlődtünk, például a kamerákat magasra szerelik, és így nem lehet őket ellopni. Mármost elég sok térfigyelő kamera van ebben az országban, körülbelül olyan 35 ezer, ezek egész nap működnek, minden felvételük kötelezően bekerülne a nagy, közös adatbázisba…

Hát mekkora lenne az az adatbázis?

Az bizony a tegnap nyilvánosságra került adatok alapján folyamatosan 25 ezer terabájtnyi megfigyelési adatot kezelne, és egyelőre – a településeknél megjelenő, megsaccolhatatlan összegű további helyi költség nélkül – ötven milliárd forintba kerülne. Közpénzből.

Lesz az száz is, urak, ha jobban megnézitek, de így mulat egy magyar kormány, főleg, ha még kukkoló is. És hogyan használnák ezt a hatalmas rendszert?

A tervezet arról szól, hogy az adatokhoz közvetlenül, egy alkalmazáson át férnének hozzá a jogosult szervezetek. Így azok, akik feltöltik a képeket, megszűnnének adatkezelőnek lenni, mert nem tudnák, hogy egy másik szervezet mikor és miért kéri le a képeiket. Ugyanakkor a központi gyűjtőhely sem lenne adatkezelő, csak adatfeldolgozó. Ezzel viszont nem lenne olyan gazdája ennek a hatalmas képtömegnek, akit jogsértés esetén felelősségre lehetne vonni.

Jogilag minimum aggályos a dolog

Nem is csoda, hogy a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság élén Péterfalvi Attila adatvédelmi biztossal nagyon tiltakozik a rendszer ellen:

„A rendelkezésre álló információkból egy központosított, országos kiterjedésű, totális képi megfigyelőrendszer létrehozásának terve rajzolódik ki, amelynek nem lesz az adatkezelés jogszerűségéért felelősségre vonható adatkezelője, ugyanakkor a tervezett szabályozás elnagyolt felhasználású felhatalmazást adna a törvényben kijelölt szervezetek számára.” – írja a hivatal levele.

További aggályok is felmerülnek: elsősorban az, hogy a törvényjavaslat szövege szerint ezt a behemótot főként nem bűnüldözésre, hanem bűnmegelőzésre kívánják használni. Hogy ez miért gond? Kérem, ha egy megtörtént bűncselekményről készített felvételt elemeznek, az jó és helyes, hiszen megkönnyíti a bűnüldözők munkáját. Használták is ezeket a felvételeket a közelmúltban a körúti robbantó utáni nyomozásban, jól is tették. Azonban ha bűnmegelőzés céljából használják, akkor mindenkiről előre gyűjtenek adatokat, tömegesen, általában, különös ok nélkül, és az bizony még alaptörvény-ellenes is.

Egyszerűsítve: ha betörik az ablak az iskolai sportpálya mellett, a térfigyelő kamera felvételéből utólag meg lehet mondani, hogy a focizó huszonkét srác közül melyik törte be a labdával, Pistike vagy Jancsika. De ha bűnmegelőző figyelés folyik, akkor még a mérkőzés előtt elkezdik figyelni mind a huszonkét játékost, ahol csak megfordulnak, mert ki tudja, nem fogja-e valamelyik betörni az ablakot?

És aki nem is tagja egyik csapatnak sem, azt is lehet, sőt kell figyelni preventív célokkal, mert még beléphet, aki nem focizik, az is elkezdheti, szóval gyakorlatilag minden és mindenki állandó és jogtalan megfigyeléséről van szó.

Nem lesz többet magánélet?

Sőt. Külön jogtalan volna nem egyszerűen állandóan figyelni mindenkit és begyűjteni a felvételeket, hanem azokat biometrikusan elemezni is! Arról van ugyanis szó, hogy ha Pistike iskolába megy, mondjuk két kerülettel odébb, akkor őt egy csomó kamera látja. Az egyik látószögébe belép, a másikét elhagyja, és ez így megy végig. A kamera csak egy eszköz, nem tudja, kit, mit rögzít, ahhoz ember kéne, aki a felvételeket egyesítve utólag összevágja Pistike útját otthonról az iskoláig, de az is több óra munka lenne. Azonban, ha biometriai, arcfelismerő rendszert használunk, akkor elég kijelölni a megfigyelt orcáját, és akár utólag, akár élőben végigkövetheti a központban kukkoló tiszt az útját, ha akarja, egész nap is.

Ez nyilván azt jelentené, hogy nincs többet magánélet, de közélet sem. Ha valaki elkezdi csípni a rendszer szemét, azt naponta megbüntetik, mondjuk mert nem a zebrán ment át, vagy esetleg jegy nélkül utazott a trolin. Vagy bármiért. Lehetne erre mondani, hogy „be kell tartani minden szabályt és nem lesz baj”, csak olyan ember nem született még, aki erre képes volna. Olyan videovágó program viszont született már, ami azt is mozgóképre teszi, ami soha meg nem történt.

Egyszóval, nagy disznóság készülődik minálunk

Szerencsére vannak némely gondok a megvalósításával.

Egyrészt: a kamerarendszer hatalmas. Nem nagy: hatalmas. Csak rendőrségi térfigyelő kamerából van négyezer, ehhez jönnének még a bankok, bankautomaták, parkolók, magáncégek, magánszemélyek kamerái, az önkormányzatok, közterület-felügyeletek saját hálózatai, biztosítócégek eszközei, szóval meglehet, még kevés is az a becsült harmincötezer kamera és a huszonötezer terrabájtnyi adat. Ennek a kezelése nem csak jogi, hanem technikai szempontból is problémás: ehhez sem ember, sem testület nem elég.

Ehhez mesterséges intelligencia kell. Ami vagy jól működik, vagy nem: a példaképünkként szolgáló nagy Kínában is volt már példa meghibásodásra, és Dong Mingzhu ningpói esetét csak azért ismerjük pontosan, mert a tévedés áldozata történetesen milliomos – arról nincsenek adataink, hány névtelen és kevésbé tehetős ember arcát ismeri félre az folyamatos fejlesztés alatt álló kínai rendszer és MI. Amelyet különben csak mérhetetlenül drágán lehetne beszerezni, és mai állapotában, mint említettem, nem tökéletes – sőt, valószínűleg soha nem is lesz az, mert a neurális hálókra épülő mesterséges intelligencia nem fejleszthető korlátlanul.

A titkosszolgák sem örülnek

Másrészt: ha hiszik, ha nem ennek a rendszernek a legkevésbé az aktív titkosszolgák örülnek. Magyarországon ma ugyanis nem egy polgári titkosszolgálat működik, mint azt a közvélekedés tudni véli, á, dehogy is! Hivatalosan is legalább öt dolgozik, a valóságban lesz az félhivatalosan több is. A lista tehát távolról sem teljes, de ismereteink szerint a Nemzeti Nyomozó Iroda, az Alkotmányvédelmi Hivatal, az Információs Hivatal, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, és a TEK is a saját információs függetlenségéért harcol, őrzi a területét és ellenáll a hazai társszolgálatok behatolási kísérleteinek: azt csak a legnaivabbak képzelik, hogy létezik egységes magyar hírszerzés és elhárítás, vagy hogy Kövér László és Pintér Sándor beleláthatnak egymás kártyáiba, mert összetartják őket a közös elvek.

Abszurd tehát, de tény, hogy maguk a gumitalpúak is ellenségei ennek a mindent és mindenkit látó kamerarendszernek.

Azt természetesen senki sem gondolja komolyan, hogy az Adatvédelmi Hatóság vagy a jogvédők érvei számítanának ebben a helyzetben – ha zátonyra fut a vállalkozás, annak inkább lesznek anyagi, technikai és titkosszolgálati okai.

Ha pedig megvalósul mégis a Camerata Hungarica, a bekamerázott Magyarország, akkor mindenkinek melegen ajánlom, hogy tessék folyamatosan mosolyogni.

Ugyanis folyamatosan fényképeznek majd.

Déli kávé Szele Tamással – Török kávé

Szele Tamás
-
0
Déli kávé Szele Tamással – Török kávé

Ez most egy törökös kávézás lesz. Nem csak Gül Babáról lesz szó és nem csak a türbéről: sokkal inkább rólunk magunkról és arról, miként csapjuk be saját magunkat. A mítoszainkról. Azokról a szellemi közhelyekről, amik – ha jobban megnézzük őket – bármire alkalmasak volnának, de leginkább mégis szamárságokra használjuk őket.

Kezdjük Gül Babával

Ő tényleg létező személy volt, és ez az egyetlen, amit bizonyossággal elmondhatunk róla, politikailag tehát bármire alkalmas és felhasználható is. Bektási dervis volt, Budán hunyt el, halála után Jahjapasazáde Mehmed budai pasa csinos türbét, sírkápolnát emelt néki, melyet rövidesen benőttek a rózsabokrok. Életében vagy Gül Babának hívták, vagy Kel Babának, a gül ugyanis „rózsát”, a „kel” meg kopaszt jelent – és hát a bektási dervisek tarfejűek voltak. Mármost, miheztartás végett, a „baba” sem kisdedet vagy bábut jelent törökül, hanem atyát, tehát még a név értelmezése is ad némi teret a találgatásoknak és a politikai reciklációnak, elvégre lehet a Rózsák Atyja is, de Kopasz Papa is a mi török atyafink.

Aztán hogy jó ember volt-é avagy rossz, azt a fene tudja. Az bizonyos, hogy Budán halt meg 1541-ben. Halála idejéről és körülményeiről kétféle történet is fennmaradt. Az egyik szerint a város falainál zajlott küzdelemben ölték meg augusztus 21-én. A másik szerint az oszmán győzelmet megünneplő vallásos szertartás közben halt volna meg. Ha ez igaz, sokat nem kertészkedhetett jó Budában, nem lehetett ott sokáig lakása, sőt, ha augusztus 21-én költözött át a tubafák árnyékába, akkor semeddig sem – hiszen Buda vára 1541. augusztus 29-én került török kézre. A síremlékét persze később, 1543 és 1548 között emelték. És fontos lehetett a törököknek, hiszen szent hely: az 1699. január 26-i karlócai békében a szultán megbízottai külön feltételként szabták a budai síremlék fennmaradását.

Először Huszka Jenő használta fel a dervis emlékét:

kellett valami operett-téma neki, a türbe adott volt, könyvtárazott egy kicsit és írt egy, a kor szellemének megfelelő romantikus legendát a librettóba. Gondolta, Gül Baba nem támad fel, reklamálni. Keresett is vele némi pénzt, mondjuk ez volt eddig a legnagyobb haszon, amit a szent életű efendi hajtott: aztán ebből készült film, feldolgozták ezerszer, szóval mindenki megtanulta, hogy a harcos dervis rózsakertészkedéssel foglalkozott. Egy roham – egy kertészkedés. No, mindegy, ez nem dokumentum, ez művészet, nem árt senkinek.

Sőt, a türbe is része a történelmünknek, magyarokénak is, törökökének is. Csak hát közben forognak a történelem kerekei, és most épp azt forogták ki nekünk, miszerint teljesen felújították az épületet, olyan szép lett, de olyan ám, mint még új korában sem volt. Tényleg nem volt, nem is lehetett ilyen új korában, ugyanis – nagyobb lett, mint valaha volt, valóságos erődítmény, a drégeli vár kisebb volt az ostrom előtt, mint a mai türbe, a köré rakott mindenfélével.

Na, akkor kezdődik a politika, más néven a hazugság

Normális körülmények között, normális időkben senkinek eszébe nem jutott volna megkérdezni, miért újítanak fel egy történelmi műemléket, és főként mennyiért, de ez manapság kardinális. Sokért, nagyon sokért. De ha túltettük magunkat a költségvetési tételen – 2,5 milliárd forintba került különben, ami nem nagy összeg, olyan egynegyed stadion, hiába, a régi görögök a távolságot mérték stadionban, mi a kiadást – adódik a következő fejtörő: minek ez a felhajtás? Renoválni tizedennyi pénzből is lehetett volna, nyilván a díszes körítés és a múzeum volt drága.

Hát annak, hogy szeretjük Erdogan padisahot, és csak úgy tudtuk meghívni egy kis birkapörköltre, ha ezt adja át.

Át is adta, minek következtében most senki sem tudja, merről mérjük a hány métert. Ugyanis a kormány – már jó ideje! – évszázados, sőt, évezredes magyar-török barátságról beszél, türk népnek nevez minket, ami így, ebben a formában értelmezhetetlen, legalábbis, ha veszünk egy igazi türk népet, mondjuk az azerit vagy a türkmént – hát hozzájuk képest inkább vagyunk hollandusok vagy dánok, mint türkök. Ez az egész terjedő vagy inkább a sírjából kikapart turanizmus csak egy hamvába hótt politikai játszma része, nem egyéb, azonban sokan szeretnek érte lelkesedni, bár ők is tudják, hogy meséről van szó, és akkor még finom voltam.

Az ellenzék viszont bemondja a kontrát

Türkök volnánk? Türbét avatunk?  Eb ura kontyos, vegyük csak elő a százötven éves török hódoltság rémtetteit! Harács, szandzsák, szpáhi-birtok, janicsárok, topcsik, szpáhik! Ezért halt meg Török Bálint a Héttoronyban?

Amiből világosan látszik, hogy ellenzéki oldalon még olvasták az Egri csillagokat, de ha nem olvasták, hát legalább megnézték a filmet.

No, erre fel a kormány bemutatja a Gül Baba múzeumot, ami meg úgy néz ki, mintha a törökök százötven évig „kisebb-nagyobb összecsapásoktól eltekintve” csak kedélyesen mulatoztak volna minálunk, grillezgettek meg fürdőket építgettek, másegyéb nem volt. Hát, arról a másegyébről, ami nem volt, arról szól a tizenkilencedik század romantikus (és nem feltétlenül igaz, de valóban szép) magyar irodalmának jó része. Persze, az sem igaz, hogy folyamatosan patakzott a vér, nagyon nem – volt béke is, csak amolyan forró béke, kereskedtünk is, tanulgattunk is egymástól, sőt.

Sőt, a magyarországi török megszállás még szerelmes verset is adott nekünk, írta azt pedig a jó Divinyi Mehmed, aki vagy török hitre tért magyar lehetett, vagy magyarul jól beszélő török, nézzünk is bele kicsit, mert bizony mondom: érdemes!

„Divinyi Mehmed:
Madsari türki

Fekete szemű, szeműdükű,
Szeretlek én, te is megszeress,
Narancs csecsű, kesken derekű,
Szeretlek én, te is megszeress.

Éjjel-napval eszembe vagy,
Kérlek téged, engem ne hagy,
Ó mely fénes orcájú vagy,
Szeretlek én, te is megszeress.

Melykor nem lát téged szemem,
Elvész ottan mind ürümem,
És elhervad mind tetemem,
Szeretlek én, te is megszeress.”

Kérem, így írtak gáláns verseket 1588-ban a török tisztek, arab betűkkel, de magyar nyelven. A jó Mehmed nem lehetett magából kivetkőzött állat, hiszen nem erőszakot tett a hölgyön, hanem verset írt néki, ráadásul magyarul. De különben a török nyelvű könyvnyomtatás is a kolozsvári Ibrahim Müteferrikának köszönhető, aki 1727-ben nyitotta meg az első török nyomdát, III. Ahmed szultán engedélyével. Az megint más kérdés, hogy az ott nyomtatott első kötetnek az volt a címe, miszerint: „Az ész érvei a Nemzetek Politikája részére” és a padisahnak ajánlotta volt – azóta sem akadt egyetlen padisah sem, amelyik megfogadta volna, ami abban áll.

Rendben, de harcok is voltak, Zrínyi is élt és halt… akkor most mi az igazság?

Az igazság bonyolult

Harcoltunk is sokat a törökkel, mulatoztunk, kereskedtünk is. Sem angyalok nem voltak, sem két lábra állt sátánok. Ősapáink nálunk okosabbak voltak, mindenkit a maga értékén mértek, nem általánosítottak: amelyik pasával lehetett békességben élni, avval békében maradtak, amelyikkel nem, hát azzal vagy verekedtek, vagy megfutottak előle.

Akkor hogy volt?

Se nem így volt, se nem úgy volt, sőt, a mai fogalmak szerint sehogy sem volt, mert nem az volt, amit mondogatnak. Ez nem „kultúrák összeütközése” volt és nem is kultúrák csatája, hanem oszmán részről megszállás, majd határvidéki rablóhadjáratok sorozata, aminek a végső célja még csak nem is Magyarország volt, hanem Bécs, az Arany Alma. És annak is inkább szimbolikus volt a jelentősége (meg anyagi, persze).

Azonban a közfelfogásban, amit most rendesen összezavartak a politikusok, egy 19. századi romantikus, sosemvolt kép él – az a baj, hogy tényleg nem igaz még az ellenkezője sem, szóval itt jojózunk két hazugság között.

Félünk a muzulmán veszedelemtől, úgy, hogy évek óta menekültet sem láttunk, és közben rajongunk Törökország egyre inkább iszlám radikálisok felé tolódó diktátoráért, akinek valószínűleg több muszlim vére szárad a lelkén, mint amennyi összesen elesett mondjuk Szigetvárnál.

Mielőtt mindenki megbolondul az állandó önellentmondásoktól: emberek voltak a törökök is, a magyarok is, jó emberek és rossz emberek, jókedvűek és szomorúak, lovagiasak és kegyetlenek, gazdagok és szegények.

De emberek. Nem angyalok, nem démonok.

Szóval, aki akár egyik, akár másik felet idealizálja pillanatnyi politikai érdekből, az bizony hazudik

Aki meg felül neki, az bolond.

Déli kávé Szele Tamással – A kerek világról és a lapos Földről

Szele Tamás
-
0
Déli kávé Szele Tamással – A kerek világról és a lapos Földről

Kérem, ha már így polgárian kávézgatunk minden délben, egymás között, alig pár százan-ezren, mint egy jobb biedermeier szalonban, miért is ne mennénk el egyenesen a Polgári Mulatóba? Könnyen elérhető, Budapest egyik közlekedési csomópontjában fekszik és szavamra, igen tartalmas programokat ígér! „Hagyományőrző szórakozóhely”, amint a neve is mutatja.

Hát, ha valahol kell ragyogjon a Szellem Napvilága, ott aztán mindenképp. Ott ha törik, ha szakad, ragyogva lesz, szellemileg. Akkor lássuk, mi szépre, jóra számíthatunk kultúrával megszentelt, rációval erősített falaik között decemberben?

„Szabadkömüves törekvések, propagandák, a kereszténység kiírtására (sic!) címmel, izgalmas témákat feszegetünk decemberben is a Polgári Mulatóban.
1. Egy repülő, pörgő gömbön élünk, beszélő majmok vagyunk. Azaz a Teremtés könyvét meghazudtoló heliocentrikus világnézet terjesztése, annak oktatásba csempészésének mintegy 200 esztendeje.
2. Evolúció vagy teremtett világ?
3. Papok pedofiliájának eröltetett terjesztese, a kereszténység lejáratására.
4. Inkvizíció a valóságban.
5. Létezik-e a földnek görbülete?
December 13-án kezdés 19h
Szász Péter (vallástörténész) és Székely Sándor (laposföldkutató) beszélgetése kerül megrendezésre, a Polgári Mulatóban.”

A program az intézményt vezető Mikus Márton Facebook-oldaláról származik, és mivel a nagy nyilvánosság számra tette közzé, hát nem is vétek megosztani. Az eredetiség miatt benne hagytam a helyesírási hibákat is.

Nem tudom, van-e ember, aki a műsor láttán nem hagy ott csapot-papot és rohan helyet foglalni, hogy ki ne maradjon, legyen az én vétkem, hogy jómagam nem teszem. Pedig nagyon érdekes tapasztalatokkal gazdagodhat majd a hallgatóság, azt el kell ismernünk. Nem szeretnék az indiszkréció vétkébe esni, így a program alatt folyó párbeszédből is csak módjával idézek majd – mondhatni, pusztán a lényeget, tekintsünk el a szükségtelen sallangoktól, a hivatkozásban amúgy is mindenki megtekintheti a diskurzust, akit érdekel.

A Föld lapos, ezt már halljuk egy ideje

Szóval, hogy is van ez? A Föld lapos, ezt már halljuk egy ideje, gyakori internetes konteó, sokan élnek belőle. Hogy közben gömbölyű, az senkit sem érdekel, nem is lényeges, első az üzlet, kérem. De hogy pont a szabadkőművesség miatt gömbölyű? Nélkülük lapos? Mindig tudtam én, hogy tőlük kerek a világ, na de ennyire nyíltan kimondani? Szerencsére Mikus úr egy kommentjében világossá teszi a hogyan mikéntjét herepfedényileg.

„Szegény Kopernikusz s Galilei agymenéseit használta ki 200 evvel később a szabadkőművesek segítségével a háttérhatalom, hogy támadják a genézist.”

Értem, illetve érteni vélem. Olyan 1818-ig lapos volt a Föld, de jöttek a szabadkőművesek és felfújták, mint a labdát. Illetve, második lehetőség, hogy előtte is lapos volt, most is lapos, csak épp a szabadkőművesek hatására azt hisszük, hogy gömbölyű. Mi a csoda volt 1818-ban?

Akkor semmi. Ellenben harmincöt évvel korábban győzött az amerikai szabadságharc, amelynek egyes vezetői valóban szabadkőművesek voltak, erre gondolhat a költő, de azért kétszáz éves távon harmincötöt mellélőni? Nem a legnagyobb találati pontosság. Jó, menjünk tovább.

Azt kell hinnünk, ezek szerint 1818 vagy 1783 előtt közismeret tárgya volt a Föld lapossága, Magellán tehát csak tévelygett az óceánon, meg agyonverette magát Maktan szigetén bizonyos Sipulapulapu rádzsával. Drake is csak kalandozott, ki ad egy tengeri rabló szavára? Sőt, a spanyolok Fülöp-szigeteki gyarmatai sem léteztek soha. Meg egyáltalán. Csendes-óceán sincs, vagyis nem úgy van, ahogy van, hanem másképp, Ausztrália sem létezik (ez szintén terjedő konteó) és aki az antipodesekben, a Föld túloldalán élőkben hisz, az Szent Ágoston hitelvei szerint elkárhozik.

Evolúció sincs, hogyan lenne?

A világot hat nap alatt teremtette a Mindenható, és a hetedik óta félrenéz, azért terjedhetnek ilyen szamárságok. Nem szeretnék senkit sem hitében megbántani, de ha az elfogadható a vallásos ember számára, hogy az Énekek Éneke nem szó szerint, hanem jelképesen értendő, lehetne jelképesen érteni a Teremtés Könyvét is: abban mondjuk a tudomány és a vallás mindenképpen megegyezik, hogy előbb volt sötétség meg fény, aztán égitestek, majd növényi és állati, végül emberi élet, szóval nincs itt szöges ellentét, ha nem keresünk mindenáron.

Csakhogy van, aki keres. Az amerikai Biblia-övből indult a kreacionista mozgalom, ami követeli az „evolúciós elmélet” oktatásának vagy betiltását vagy azt, hogy teóriaként tanítsák. Miért? Mert abban a pillanatban, ahogy ezt egy iskolában elérik, a bizonyított tudományos tények egy szintre kerülnek a bizonyítatlan vallási elvekkel.

Egy pillanatig sem állítanám, hogy a vallás butaság volna, sőt, nagyon fontos dolog! Csak éppen a vallást hinni kell, a tudományt meg tudni, a vallás a metafizikai, a tudomány a fizikai jelenségekkel foglalkozik, és hozzánk jelen porhüvelyünkben a fizikai jelenségek vannak elérhető közelségben. Nincs értelme a két dolgot egymással szembeállítani: okos ember tudja, minek hol a helye.

No, de nem mindenki okos ember.

Ezen nem tudunk segíteni: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” – mondja az Újtestamentum, és tény, hogy okos emberek között ritka a felhőtlenül boldog, ám az is tagadhatatlan, hogy a buták között sem túl gyakori ez, tehát lehet, hogy mégsincs összefüggés, akkor meg érdemesebb okosnak lenni, mint butának. De legalábbis hasznosabb és orvosi szempontból egészségesebb.

A papi pedofíliát meg legalább olyan könnyű dolog tagadni, mint az Inkvizíció rémtetteit vagy a Föld gömbölyded voltát: erős hittel ez sem lehetetlen, a tények tiszteletét betartva viszont sajnos képtelenség.

Egyszóval, ha a végén még visszakanyarodnak egyet a lapos Földre a mennyeknek országából, ahol ártatlan papok hárfázgatnak szelíd inkvizítorokkal vegyesen, bizony mondom, tartalmas lészen ez a program.

Aki úgy érzi, fellelkesült, annak ott a helye. Én azonban még jelezném, hogy tessenek némi óvatossággal élni, és a világért se zaklassák logikus vagy ne adja az Isten, materialista kérdésekkel a jelenlévőket és az előadókat, ugyanis az intézményvezető Mikus úr kissé vérmes ember. Még a boldogult Magyar Nemzet írta meg róla, 2017. január másodikán, miszerint csúnya és zsidózástól sem mentes szóváltása volt a Trattoria Venezia étteremben Gulyás Mártonnal, de Gulyás nem tudhatta, hogy ő valójában a Trattoria Giovinezzában jár. Az azóta szintén megszűnt Válasz pedig egy 2012. július 18-i írásában Mikus mestert a radikáljobbos Budaházy György körüli szimpátiamozgalmak egyik főalakjának nevezte.

Ők mondták, nem én, én csak idézem – de van egy olyan érzésem, hogy nincs sok értelme észérvekkel operálni ezen a rendezvényen, nem is javaslom senkinek.

Tulajdonképpen azt sem ajánlom, hogy bárki odamenjen, úgy általában.

Hogy akkor mégis miért beszélgetünk róla?

A mai világban nem árt tudni, hova ne menjünk, kérem.

Maradjunk mi csak itt, a kávénknál, nem kell azt a Polgári Mulatóban megrendelni.

Déli kávé Szele Tamással – Sajtó, keserűen

Szele Tamás
-
0
Déli kávé Szele Tamással – Sajtó, keserűen

Akkor ma beszélgessünk kicsit e mellett a kávé mellett a valóságról. A hírekről. Arról, hogy fontosak-e egyáltalán és arról, hogy honnét fogjuk őket kapni ezentúl. Arról, hogy mennyivel lettünk szegényebbek a sajtó centralizálása által, és mibe kerül ez nekünk. Meg arról, hogy fontos-e az igazság egyáltalán?

Hát, hogy honnét fogjuk venni a valós híreket, az jó kérdés, kizárólag online forrásokat lehetne ajánlani, és azokat sem árt fenntartásokkal kezelni, mert nem mind igaz, ami online, de az most történelmileg úgy alakult, hogy minden gyanús lesz, ami nyomtatott. Kiváló kollégáim már alaposan beszámoltak lapunk hasábjain a magyar sajtót alapjaiban megrázó centralizálási hullámról, arról, hogy a kormány akkora sajtókartellt alakított ki, amekkora még sosem létezett a történelem folyamán (minden kartelltörvény ellenére) Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány néven, erről nem is bocsátkoznék részletekbe, került abba a csoportba tücsök és bogár, sőt, sajnos

a Szabad Föld is ott van most már.

Erről nekem (és másoknak is) jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, üzleti összefonódásokról és a választókon egymás közt hangosan röhögő, elvileg egymással szemben álló pártpolitikusokról, ám a szekér haladt, és tegnap jött a Hiób-hír: a Vasárnapi Hírekre se számítsunk többé.

Elvileg nem szűnik meg, csak beolvad a Népszavába, csak hát dolgoztam én majdnem tíz évet egy Kurír című lapnál is, ami közjogilag máig nem szűnt meg, ámde a tulajdonos „szünetelteti a működését”. 1998 óta szünetelteti, nyilván azért, hogy sem azonos, sem hasonló című nyomtatott lapot ne lehessen indítani az engedélye nélkül. Minő véletlen: a Kurírt is az első Orbán-kormány szüntette meg. Hát, ha pesszimista vagy inkább realista vagyok, azt mondom: lesz a magyar sajtóban olyan cím, hogy Vasárnapi Hírek, csak éppen ilyen lap, na, az nem lesz. És akkor most nagyon udvarias maradtam, tekintve, hogy az elmúlt három-négy évben szerénytelen személyem ennek a lapnak, mármint a Vasárnapi Híreknek a külső munkatársa volt. Főként külpolitikai elemzésekkel foglalkoztam volt.

Akkor mostantól vagy nem tehetem, vagy csak máshol.

És kevés „máshol” kerülközik: pillanatnyilag csak két helyen lehetséges ez, az egyik épp a Független Hírügynökség.

De nem panaszkodom: mit szóljanak azok a belső munkatársak, akik szerződésük és esetleg magasabb pozíciójuk miatt nem is vállalhattak máshol munkát? Nekik most sokkal rosszabb, bár én is megérzem, nem akármennyire, hogy valahol egy irodában két politikus egymás markába csapott.

Csapna a markukba a ménkű, az.

De mindkettőnek.

Honnét fogunk informálódni?

No, de hogy térjünk vissza a témánkhoz: akkor honnét fogunk informálódni? Magyar nyelven már sajnos nem tudok olyan nyomtatott napilapot mondani, amiben feltétlenül megbíznék, illetve a Népszava lehet még hiteles, amíg fennmarad.

Mondjuk az is igaz, hogy mikor az Origót elfoglalták a kormánycsapatok, ezrek tüntettek, a Népszabadság aljas megszüntetésekor százak demonstráltak, a Szabad Föld eladásakor már csak tudomásul vette a közönség a tényt, és mikor majd megszűnik a Népszava, nem fogjuk egyhamar megtudni – mert nem írja majd meg sem az Origo, sem a Magyar Idők.

Azt tudnám javasolni a hírre éhes olvasóknak, hogy a napi híreket online tudják meg, azokból a portálokból, amelyeket hitelesnek találnak – de az Égre, azért tessenek ellenőrizni még azt is. Nem azért mert akár mi, akár a kollégák szándékosan hazudnánk, ferdítenénk, távol álljon tőlünk – de a mai, valóságon túli álhírvilágban megeshet akármelyik, egyébként hiteles portállal, hogy elhisz egy hamis hírt, és az onnét kiindulva végigfertőzi a maradék, valódi sajtót is. Szóval: azt fogadjuk el ténynek, ami legalább három, egymástól független forrásban azonos lényegi tartalommal jelent meg. Tudom, fárasztó és időigényes mindent ellenőrizni, de legalább a fontosabb hírek esetében érdemes – azzal kapcsolatban, amit én magam írok le, bármikor állok a próba elébe.

A nyomtatott sajtó helyzete már nem is kérdéses. Aki nem hajt fejet, nem áll be a sorba, annak vége. Vége akár gazdasági, akár szakmai érdekvédelem szempontjából.

Tetszettek már hallani a tervezett Sajtókamaráról?

Az egy csodálatos szervezet lészen.

A tervezete személy szerint Szöllősi György nevéhez köthető, aki most a Nemzeti Sport főszerkesztője, de korábbi szakmai sikerei közé sorolhatjuk, miszerint a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiának is volt kommunikációs igazgatója. Kiket kért fel a tervezet kidolgozására? A Magyar Sportújságírók Szövetségét, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségét, a Protestáns Újságírók Szövetségét, valamint – L. Simon Lászlót. Ő már tett is javaslatokat „belső szakmai fórumokon”, kár, hogy ezeket a fórumokat nem csak az olvasó, de a szakma gyakorlói sem ismerik.

A legtöbb magyar újságírót tömörítő MUOSZ-t, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét meg sem kérdezték. A jelek arra mutatnak tehát, hogy a magyar újságíró a jövőben vagy a katolicizmusban, vagy a reformációban, vagy a sportban hisz, negyedik lehetőség nincs.

Kamarai tag az lesz, akinek az urak megengedik

A médiumokat és a munkavállalást egyaránt szabályozni kívánják, két egyszerű pont útján:

Minden országos terjesztésű médium tagja kell legyen a Sajtókamarának.

Országos terjesztésű médiumban csak sajtókamarai tag dolgozhat.

Márpedig a kötelező kamarai tagságot súlyánál fogva pillanatok alatt követelheti ki az új sajtókartell – nem kizárt, hogy ez is az egyik célja – és amikor ezt törvénybe iktatják, ami manapság percek kérdése, rá is szögezték a koporsó fedelét az online sajtóra is.

Hiszen nem írhatunk majd országos terjesztésű médiumba, márpedig mivel a netes lapok terjesztése területileg szabályozhatatlan, és nem csak országosan, de globálisan is elérhetők, nyilván nem dolgozhatunk majd online sajtótermékbe egyáltalán, a nyomtatottak közül is csak kerületi vagy üzemi lapba írhatnánk, ha nem lennének azok is mind kormánykézen.

Egyszóval a cél a magyar sajtó teljes monopolizálása

Már nem hagyják szétrohadni az éhező konkurenciát – nyolc éven keresztül hagyták, csak nem akar rohadni az Öregistennek sem, szóval most lépnek ellene. A probléma ugyanis az, hogy hiába van akárhány lapja a kormánymédiának, ezeknek ára, súlya, bevétele (főleg kiadása) lehet, mint a tenger, olvasója viszont annál kevesebb.

A sokat és hisztérikusan emlegetett „balliberális médiatúlsúly” is csak azt jelenti, hogy a kormánysajtót nagyon nem olvassák, a független sajtót annál inkább. Személyes tapasztalatom, hogy jobb napokon egyetlen saját írásomnak van annyi olvasója, mint az agyontámogatott teljes Magyar Hírlapnak – azt hivatalosan napi hatezer olvasóra auditálták, a Magyar Időkről nincs adat, de tudható, hogy ennél is kevesebben olvassák.

Ezt az állapotot nem tudják elviselni (többek között) a kormány sajtóipari szak-, segéd- és szakképzetlen segédmunkásai. Írni nem képesek megtanulni, a mutatók akkor sem javulnak, ha Dárius minden kincsét betolják a lapba – most hát azzal próbálkoznak, hogy megfojtják a konkurenciát, hátha megszerzik az olvasóikat.

Nem fog sikerülni, borítékolhatom, a magyar olvasó ugyanis nagyon kényes arra, ha hazudnak neki vagy hülyének nézik: azt készséggel elhiszem, hogy alulinformáltak lesznek az emberek, de mivel nem fognak hitelt adni a kormánymédiumok hazugságainak, félreinformáltak nem.

A fontos merény kifordul medribül s elveszti tett nevét, mondanák a Hamletben.

Kritikus, sőt életveszélyes napokat él át a magyar sajtó nem kormányközeli része.

Tisztázzuk magunkban: fontosak a hiteles hírek?

Létfontosságúak.

Mi a propagandamédia célja?

Elsősorban az, hogy elhitesse velünk megbízói hazugságait, de másodsorban az is, hogy megingassa bizalmunkat mindenféle hírben.

És ha majd az eszünk nem hisz senkinek és semminek, eljön az ő idejük: a hazug, érzelmeket felkorbácsoló híreikkel arra vehetnek majd rá bárkit, akárkit és mindenkit, amire csak akarnak.

Kívánatos számunkra ez az állapot?

Nagyon nem kívánatos.

Mit tehetünk ellen?

Tudatosan olvasunk és megválogatjuk, minek adunk hitelt, hazudjon nekünk akár a kormány, akár a piaci kofa.

És drukkoljunk a maradék, független magyar sajtónak.

Kicsit kesernyés lett ez a ma déli kávé, kimaradt belőle a cukor, a tej: hiába, nehéz időket élünk.

Déli kávé Szele Tamással – Beszéljünk Kínáról

Szele Tamás
-
0
Déli kávé Szele Tamással – Beszéljünk Kínáról

Ha már így kávézgatunk, beszéljünk kicsit Kínáról, mert fontos – és nem azért, amiért a kormány szokott, ők ugyanis kényszeresen törleszkednek a kínai kormányzathoz. Kényszeresen és értelmetlenül, mert Peking nem bolond és soha nem fog nekünk olyan hosszú lejáratú kölcsönt adni, amit úgysem lennénk képesek visszafizetni.

Ezért is mondom: a kormány csak törleszkedik, mint a macska, ha bele akar enni a reggelinkbe.

De hiába teszi, különben is, a nagy Kínának most van nálunk sokkal komolyabb, fontosabb dolga, azzal foglalkozik – az állampolgári pontrendszer. Ez a borzalom párszor már bejárta a magyar sajtót, csak a jelek szerint nem mindenki érti, miről van szó, aki meg igen, már keresi is az űrhajót, amivel elmeneküljön a Föld bolygóról. Ha az teljesen megvalósul, maga lesz a földi pokol, minden túlzás nélkül. A totálisnál totálisabb állam, a tökéletes zsarnokság, ami már mentes az emberi hibáktól – hiszen nem is ember gyakorolja, hanem mesterséges intelligencia.

Az egész még 2014. jánius 14-én kezdődött. Akkor a Kínai Államtanács egy meglehetősen baljós dokumentumot adott ki „Tervezet a szociális hitelrendszer kialakítására” címmel. A száraz nyelvezetű dokumentum egy társadalmi kísérletet vázolt fel, mely Xi Jinping (Hszi Csinping), a kínai Kommunista Párt főtitkárának terveit valósítja meg, aki az „aki egyszer megbízhatatlan, korlátozható” („once untrustworthy, always restricted”) elvet vallva adta ki az utasítást a szociális hitelrendszer (Social Credit System, 社会信用体 shèhuì xìnyòng tǐxì) kialakítására.

Ha kiadta, akkor kiadta. Akkor azt ki is alakítják, pláne a tavalyi pártkongresszus után, mikor Hszi Csinpinget élethosszig tartó teljhatalommal ruházták fel, de már korábban is dolgoztak a projekten.

Pekingben már működik

Kínában meglehetősen komolyan veszik a pártvezetés utasításai, ugyanis az a hosszú élet egyik titka.

A másik a ginzenggyökér, de az nem biztos. Ez biztos.

Rendben, tudjuk, hogy Sanghajban már bevezették ezt a rendszert két éve, kísérleti jelleggel, pár napja bevezették a huszonkétmilliós Pekingben is, sőt, az Alibaba is részt vett a fejlesztésében, hívják hitelrendszernek, pontrendszernek, kreditrendszernek – de mi ez?

Ez egy olyan figyelőhálózat, ami elől nincs menekvés

Elvileg csak a felvett hiteleket és folyó pénzügyeket bonyolítaná, ám a gyakorlatban mindent befolyásol, az étkezéstől a közlekedésig. És sárba tiporja az alapvető emberi jogokat.

Mi történik azzal, aki belép ebbe, mit ellenőriznek ebben a rendszerben?

Ellenőrzik a hiteltörténetet, vagyis azt, hogy rendben fizeti-e a kliens a számláit, van-e elmaradása – ez még nem baj. Ellenőrzik a teljesítési szokásait is, időben teljesíti-e a szerződéseiben vállaltakat vagy késni szokott? Jönnek a személyes adatok. Van-e lakcíme, telefonszáma, mobilja, internet-előfizetése. Hát, ez már kezd kicsit necces lenni, de ez még semmiség, most jön a feketeleves: ellenőrzik a viselkedési szokásait.

Hol vásárol, mit vásárol, kitől és menyit? Ide tartozik a fejlesztésben résztvevő Alibaba online áruház példája a pontrendszerre: „Ha valaki napi tíz órát játékkal tölt, az nem tekinthető értékes embernek. Ellenben ha valaki pelenkát vásárol, jó eséllyel szülő, és felelősségteljes ember.” Sőt, itt tartják nyilván a közlekedési kihágásokat és az esetleges törvénysértéseket is! Az utolsó pont a legborzalmasabb. Ellenőrzik, nyilvántartják és értékelik az ügyfél személyes kapcsolatait is.

Ha olyan emberekkel tart valaki kapcsolatot, akik kritikusan állnak a rendszerhez (vö. rendszerellenes elemek), vagy például a kollektív elhallgatás sorsára jutott Tiananmen téri eseményekről posztolnak, nos ők komoly pontlevonásokra számíthatnak.

A rendszer jutalmaz és büntet, pontszám alapján

A pontozás 350-től 950-ig terjed. Vannak jutalmak, például kölcsönök, kedvezmények, a schengeni vízum gyorsított megadása (erről az Uniót nem nagyon kérdezték meg), és bizony vannak büntetések is. Az első rögtön az, hogy az ügyfél nem vásárolhat business-class repülőjegyet, ha nem javul a magatartása, akkor később már semmiféle repülőjegyet, aztán már vasúti jegyet sem. Utána kizárják őt és családtagjait a magániskolákból és az egyetemekről, megtiltják, hogy magas presztízsű (magyarul: jól fizetett) munkahelyen alkalmazzák, lassítják az internet-kapcsolatát, kizárják a hotelekből, aztán már az éttermekben sem szolgálhatják ki, végül pedig felkerül a „rossz állampolgárok” nyilvános listájára.

Ami körülbelül azonos a lassú, kínos éhen pusztulással. Esetleg a munkatáborral.

Sanghaj és Peking már részt vesz a rendszerben, de 2020-ra Kína minden polgára be kell lépjen, kötelező jelleggel. Annyira sikeresen működik, hogy már most, Sanghajban kilencmillió embernek tilos repülőjegyet venni, hárommilliót a vasúttól is eltiltottak.

És ez az elvben banki-pénzügyi-kommunikációs hálózat össze van kötve a térfigyelő kamerákkal is!

Ha a kínai ember kimegy az utcára, jobban teszi, ha betartja a közlekedési szabályokat, mert hét rossz következhet egy kis úton való átszaladgálásból. A rendszer elemzi a térfigyelő kamerák felvételeit, arcfelismerésre is képes és ha valaki mondjuk közlekedési kihágást követ el, a fényképe megjelenik a környék óriáskijelzőin, mint egy szégyenfalon.

A rendszer akkor is a pokoli, mikor rosszul működik

Lám, mi történt Dong Minzhuval is, Ningpóban.

Dong Mingzhu egy klímaberendezéseket gyártó nagyvállalat elnöke és menedzsere. A menedzsert a Forbes magazin tavaly a száz vezető kínai üzletasszony között az első helyre sorolta. A ningpói szégyenfalra – állítólag tilosban ment volna át az úton, holott ő akkor épp egészen más városban tartózkodott – úgy került, hogy a zebrán egy olyan busz haladt át, amelynek az oldalán egy reklámban az ő fotója szerepelt és ezt a fotót ismerte fel a zseniális technika. A rendőrség bocsánatot kért, hiába, elvtársak, vannak még hibák – és tovább fejlesztik a rendszert, mely, mint láthatjuk, távolról sem tökéletes.

Egyszóval, ebben nem csak az a pokoli, mikor működik, hanem az is, mikor nem.

Attól nem tartanék, hogy a mi magyar vezéreink eltanulnák ezt a rendszert gyakori kínai látogatásaik során, és megpróbálnák bevezetni nálunk is, mert ehhez bizony pénz kell, méghozzá rengeteg, és a kínai elvtársak erre sem adnának. A Budapest-Belgrád vasútvonal építése is azért akadt el, mert úgy gondolták: ők adják a munkaerőt, a technikát, az építőanyagokat és mi adjuk a vonal területét, meg a szállást, ellátást a dolgozóknak, jó pénzért. Mi meg másképp gondoltuk. Konkrétan úgy, hogy ők fizessenek a felsoroltakért is, meg fizessék ki nekünk is az elvégzett munkát, amit ők végeznek. A tárgyalások kissé elakadtak ezáltal. Nyugodjunk bele: ezt a kormányzatot Peking nem tekinti üzleti partnernek.

Nálunk érdekes következményei lennének…

De ha mégis, mégis, amúgy magyarosan lenyúlnánk az ötletet, és elkezdenénk arcfelismerővel monitorozni egyelőre csak a térfigyelő kamerák felvételeit, akkor mi lenne?

Annak nagyon érdekes következményei lennének, főleg a mi óriásplakátos világunkban…

A Baross téren, mely nem kissé forgalmas közlekedési csomópont, a legközelebbi akármilyen kampány alatt napi negyvenkétezer automatikus feljelentés születne az áthaladó buszok miatt Soros György ellen.

És akkor még nem gondoltunk a 2022-es választási kampányra, melynek során párt- és állami vezetőink is feltűnnének a buszokon meg a plakátokon.

Szóval, nem való még az arcfelismerés a pesti utcára, amondó vagyok.

Ezt a rendszert még a kínaiaknak is sikerült eltolni, hát még mi mire lennénk képesek vele!

Egyelőre ennyit Kínáról – kávé mellé.

Déli kávé Szele Tamással – A sajtó ostora

Szele Tamás
-
0
Déli kávé Szele Tamással – A sajtó ostora

Méghozzá a független sajtóé, természetesen, nem a kormánymédiáé. Arról van szó, kérem, hogy a kormány kezében lévő számtalan sajtótermék – de főként vezérhajóik, a Magyar Idők, a 888 és leginkább az Origo – utóbbi időben rendes napi rovatot szentelnek a kormánytól (és más erőktől is) független médiumok pocskondiázásának. Ez meglepő, és logikátlan is.

Valamikori mesterem, Szücs Gábor, a Kurír volt főszerkesztője az első médiaháború egyik elfajult sajtóvitája után hatalmi szóval tiltotta meg az egymásnak válaszolgatós cikkcsatákat, valami olyasmit mondott, hogy a hírlap a hírről kell szóljon, nem a másik lapról. Amiben maradéktalanul igaza is volt, annyira, hogy a független sajtó máig többnyire válasz nélkül hagyja a kormánylapok rágalmait – hiszen nem ez a dolgunk, nem ezért vagyunk.

Hanem, kérem, ami sok, az sok.

Tegnap alkalmam volt beleolvasni az Origo egyik különösen elfajult szösszenetébe, melyet szokásuktól eltérően szignált is a szerzője. Bizonyos Bordács Bálint. Az írás tartalmának elemzésétől visszatart a jó ízlés és az úri modor, legyen róla elég annyi, hogy a Magyar Idők és a 888 munkatársai rendszeresen használnak a Facebookon, kommunikáció közben olyan kifejezéseket, amikről minden, akár csak közepesen is tapasztalt felhasználó tudja, hogy a rendszer automatikusan tilt értük – aztán körberohannak a kormánymédiában, mint szegény, „kicenzúrázott” áldozatok.

Kérem. Ne tessék négybetűs szavakat használni, melyek polgártársaink szexuális irányultságára utalnak, és nem lesz tiltás. De nekik kapóra jönnek ezek az intézkedések a Google és a Facebook elleni kormánykampányban: pillanatnyilag ott tartunk, hogy ha valamelyiküket legközelebb pár napra letiltják, elrendelik a nemzeti gyászt és félárbocra eresztik a Kossuth téren is a lobogót. Mert ez nagyobb tragédia az ő propaganda-világukban, mint Muhipuszta, Mohács, Nagymajtény, Világos és a Don-kanyar együtt.

Ez az ő játékuk, nem is új dolog, része a propagandagépezetüknek – de a szerző neve mosolyra késztetett. Bordács úrnak ugyanis van előélete. Nem is akármilyen.

Korábban egy szintén szignált írásban – bár a stílus alapján erősen valószínűsíthető, hogy a többi médiaharcos anyag nagy részét is ő követi el – az Átlátszót vádolta azzal, hogy méregdrága technikát és minimum titkosszolgálati eszközöket használnak munkájuk során, amit kizárólag Soros György anyagi támogatásából engedhetnek meg maguknak. ()

Ez mondanom sem kell, tiszta szamárság, ahogy az a feltételezés is, miszerint a világméretű Facebookot magyar liberális körök irányítanák – nagyobb az annál, kérem, jóval. Bordács mester ezzel az írásával tanújelét adta annak, hogy fogalma sincs a sajtószakmáról.

Ez a világ egyik legszebb mestersége, ha jól csinálják, lehet művészet is – de bizony szó szerint rengeteg munkával jár. Az írásokban felhasznált információk többnyire teljesen nyilvános forrásokból származnak, csak éppen szét vannak szórva, össze kell őket gyűjtögetni, mint ősember a bogyókat, nyolc-tíz óra után jön össze annyi, hogy abból egy óra munkával írjunk valamit. Ha nem államtitokról van szó, majdnem minden elérhető, más kérdés, mennyit kell keresni.

Bordács méregdrága fényképezőgépeket vizionált – ezek többnyire mindenkinek a saját gépei, és nem drágábbak pár tízezer forintnál – az állami vezetők műholdas követését (amit, ha ismerjük a járművüket, ingyen biztosít a Flightradar nevű oldal bárkinek), milliós drónokat, holott munkára alkalmas drónt kapni akár harmincezerért is. Az a nagy, hosszan lebegő drón, amit sokan tetszettek már látni tüntetések során, a Katasztrófavédelemé, azzal a tömeget számolják, na az kerül mostanság hatszázezer rénusi forintokba, pedig az profi és rendvédelmi testület számára is alkalmas. Szó nincs milliókról.

Hát rendben van, azt már látjuk, hogy Bordács mester kissé el van kényeztetve, a szabad piacon, ahol magunk vesszük a munkaeszközeink többségét is, éhen halna, és a stílus sem az erőssége.

De hát mégis, ki ez az ember?
Hol tanulta a szakmát?
Kitől?

Tessenek megkapaszkodni: sehol és senkitől.

Merészen ívelő pályaíve egy disznótornak köszönhető.
Mégpedig egy wellness-disznótornak, amit a Fidelitas rendezett, 2016 februárjában.
Akármi is légyen az a wellness-disznótor.

A kedélyesen induló lakoma nem kis verekedésbe torkollt, de most átadnám a szót a 444-nek, ahol 2017. szeptember ötödikén beszámoltak arról, hogy a független sajtó emez ostora az Origo munkatársává avanzsált.

„Az Origo impresszuma két remek emberrel bővült, a belpol rovatot gyarapítja Bordács Bálint, akit megvertek a Fidelitas disznóvágásán és Both Hunor, a Fidelitas 13. választókerületi képviselőjelöltje – írja a Sziauram mikroblog.

És valóban. Bordács Bálint volt az egyik áldozat 2016. telén, amikor a Fidesz ifjúsági szervezetének Füzesgyarmaton tartott disznóvágásán olyan brutális, törött sörösüvegekkel súlyosbított verekedés tört ki két frakció 3-4 tagja között, hogy az ügyben rendőrségi nyomozás is indult, Kerékgyártó Gábor volt budapesti elnök pedig nyilvánosan bocsánatot kért, majd kilépett a szervezetből. Bordácsot egy volt budapesti elnök embereként verte meg a másik volt budapesti elnök, miután elhangzott a híressé vált

„Na itt van a pénz, leszopsz ennyiért?” – kérdés.”

Forrásaink – nyilvános forrásaink! – szerint a disznóvágáson Kerékgyártó Gábor, Lehoczki Ádám és Bordács Bálint kezdett dulakodni, utóbbi kettő meg is sérült a verekedésben.

Hát, akkor ott mégsem szimplán megverték Bordács urat, hanem sajtómunkássá ütötték.

Mondjuk tanulhatta is volna a szakmát ez a magas erkölcsiségű tollnok, az kevésbé fájdalmas, viszont igaz, hogy sokkal fárasztóbb.

Persze, nem lehetne felróni egy ilyen ifjúkori tévedést, elfajult mulatozást senkinek sem jó szívvel, ha az illető nem épp a konzervatív értékek legfőbb pilléreként osztaná az észt. Meg, ha értene is kicsit a szakmához, lenne némi tehetsége…

És legfőképp: ha a szorgalmasan és alaposan dolgozó valódi újságírókkal nem kötekedne nap, mint nap.

Kérem, ebből az a tanulság, hogy sajtómunkást ki lehet nevezni, de tehetséget nem tud adni néki a kincstár.

Az hiányzik emberünknek, az fáj néki oly nagyon.

Mármint, hogy másnak van.

De örüljünk. Ha azt vesszük, a botrányos verekedés után fájdalomdíjként operaénekesnek is kinevezhették volna.

Újságírónak sem alkalmas – képzelhető, milyen lenne hőstenornak.

1...23242524. oldal a 25-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség