Kezdőlap Szerzők Írta Somfai Peter

Somfai Peter

159 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Látogatóban a „titok” röszkei házában

Néhány éve az egyik magazin kérésre riportsorozatot írtam Magyarország szigorúan titkos létesítményeiről. Emlékszem, minden alkalommal kikötötték: csak egyedül léphetek be, nem lehet nálam fényképezésre alkalmas eszköz, még diktafon sem. Bősz Anett, a Liberálisok országgyűlési képviselője a minap engedélyt kapott, hogy bemehessen a röszkei tranzit zónába. Neki is ugyanazokat a szabályokat kellett betartani, mint nekem egykor a Nemzeti Bank trezorjában. A röszkei tranzit zóna is egy a titok házai közül?

Nem engedték Iványi Gábornak és a Kétfarkú Kutyapártnak sem, hogy ételt vigyenek azoknak a menedékkérőknek, akik bizonyos hírek szerint nem kapnak enni a röszkei tranzitzónában. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség augusztus 20-án megpróbált halat és kenyeret osztani a tranzitzónában tartózkodó menekülteknek, de engedély híján az adományok – halkonzervek, keksz, némi cukor és sok-sok alma – a szegedi evangélikus lelkész közösségi házában maradtak. A Liberálisok úgy gondolták, ha a mentelmi joggal rendelkező képviselőjüket beengedik, akkor ő majd megáll az ajtóban és csatárláncot alkotva a többiek beadogatják az élelmiszereket…

„Mondanom sem kell, ebből nem lett semmi”, meséli a képviselőnő. Miután a DK-s Gréczi Zsoltnak egyszer valami hasonló akciója sikerrel járt, azóta a hatóságok rájöttek,

ebből könnyen valamiféle ellenzéki akció nőheti ki magát.

Csak egyszer lehetett Budán kutyavásár.

De miért ez a nagy óvatosság? Miért gördítenek mindenféle akadályt a különféle szervezetek látogatási kérvényei elé? Bősz Anett úgy látta,

a röszkei táborban valójában nincsenek rejtegetni való titkok. A környezet, ahogyan fogalmazott, „steril”, mind higiéniai, mind rendvédelmi szempontból minden a helyén van.

Bemehetett a mosodába, van férfi- és női zuhanyzó, orvosi rendelő, lépten, nyomon az ember belebotlok valamilyen játszótéri játékba, egy mászókába, csúszdába. Látható, azokat a szabályokat, amelyeket egy tranzitzóna követelményeként megszabnak, hűvös precizitással Röszkén is betartják.

A szállásokat konténer házakban alakították ki, amelyeknek egyfelé nyílik az ajtaja és az ablaka, ezért nagyon nehezen szellőztethetők. A szobák tartozéka egy álló ventilátor is, amely a légcserét volna hivatott szolgálni, de nem sok eredménnyel: a konténerek a tűző napon állnak, sehol egyetlen árnyékot adó fa sincsen. (A kiszolgáló személyzet irodáiban, helyiségeiben a képviselő asszony látott légkondicionálókat, de a tábor lakóinak ilyesmi már nem jutott.)

A szobák berendezése is puritán. Van, amelyik egyágyas, de olyannal is találkozott, amelyikben emeletes ágyat helyeztek el.

A hely meglehetősen szűkös, mert a szobák felszereléséhez egy szekrény is tartozik.

A végeredmény szomorú, véli Bősz Anett, mert egy-egy ilyen „lakásban” szűkösebb élettere van a lakóknak, mint a börtönökben a fogvatartottaknak. Pedig tudjuk, ha a jogerősen elítéltek a szűkös férőhelyek miatt panaszt tesznek a nemzetközi szervezeteknél, mindig az ő javukra ítélnek Strassburgban.

Az európai mércével emberségesnek tartott „élettér” biztosítására nem ügyelnek a magyar hatóságok.

Az augusztusi kánikulában a sorsuk eldöntésére váró emberek a konténerek árnyékában ücsörögtek, nem lévén más olyan hely a táborban, ahol elviselhetőbb lett volna a forróság. A hőségtől mindenki nagyon szenvedett, a férfiak, a nők, a gyerekek egyaránt. Az emberek kevés folyadékot fogyasztanak, ezért sokan lettek rosszul abban az időszakban.

A Liberális párt képviselője egy családi szektort látogathatott meg.

Egészen kis gyermekektől az idős emberekig szinte minden korosztállyal találkozhatott.

„A hatóságok munkáját nem lehet kifogásolni, a környezetnek nincs koncentrációs tábor jellege, de az a bizonyos „sterilitás” miatt nem lehet emberséges körülményekről beszélni” – foglalta össze a látottakat.

Mi sem bizonyítja ezt jobban: sokan meglepődtek, amikor több hónapos ott tartózkodás után, valaki a hogylétük felöl érdeklődött. Pedig a hivatalos tájékoztatás szerint akár pszichológus segítségét is kérhetik a „lakók”, ha úgy érzik, támogatásra volna szükségük. Hetente egyszer rendel az orvos, akinek nincs akkut problémája, kénytelen kivárni a sorát. A hatóságok furcsa hozzáállását mutatja, hogy

a hivatalos ügyek intézéséhez biztosítanak tolmácsot, de a pszichológussal való találkozáshoz már nem.

Akivel van közös nyelv, az megkapja a segítséget, akivel nincs – hát az úgy járt. De még ha volna is tolmács, annyi embernek, amennyinek szüksége volna a lelki konfliktusai megbeszélésére, nem tudna segíteni.

A szabály az szabály, szigorúan ragaszkodik a „tábor” vezetése az előírások betartásához. A 20×30 méteres zónák – a férfi, a női és a családi zóna – között nincs átjárás:

vaskerítés választja el a tábor részeket, tetején szögesdrót, lakattal lezárt ajtó.

A táborban jelenleg mintegy 150 ember van, meglehetősen sok a gyerek is, akik „lefoglalására” a szociális munkások játszóházat is működtetnek.

Játszótér a családi szektorban Forrás: Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal

Naponta egyszer osztanak ételt. Reggeli és vacsora hidegcsomag, meleg ételt délben adnak. A hivatalos tájékoztatás szerint a felnőtteknek három, a gyermekeknek öt étkezés az előírás. Bősz Anett úgy találta, akit megkérdezett csak a mennyiségre panaszkodott, de alultáplált emberekkel nem találkozott. Nagyjából hetente ismétlődik a menü, akik már 4-5 hónapja ugyanazt eszik, kifogásolják ezt az egyhangúságot. Emiatt többeknek vannak gyomor panaszaik. Egy fiatal férfi mesélte: a várandós felesége ugyan nem válogatós, de lassan már képtelen enni, mert az unalomig ismétlődő ételek szagától is hányingere van.

Sokféle hír keringett arról is, hogy a magyar hatóságok valósággal éheztetik a tranzitzónába zárt embereket. Erről is kérdezősködött a képviselőnő, ugyan senki nem mondott konkrétumot, de egy fiatalember a kérdésre utalva sokat sejtetően a Szerbia felé nyitott kapu felé intett: „Aligha volna senkinek kifogása az ellen, ha ott kisétálnánk a táborból” – tette hozzá. Aki ott kilép, annak önként le kell mondania arról, hogy valamikor – később – menedékstátuszt vagy oltalmat kérelmezhessen Európában.

Bősz Anettel beszéltünk arról is, vajon

mi lesz a sorsa annak a mintegy másfél ezer embernek, családnak, akik végül is hivatalosan menedékjogot, vagy oltalmat kaptak a magyar hatóságoktól?

Még elvétve sem jelennek meg erről sem hírek, sem beszámolók. Nem tudni, hol telepítik le őket, milyen támogatást kapnak az életük újra kezdéséhez. A gyerekeik járhatnak-e óvodába, iskolába? A felnőttek segítenek-e a nyelvtanulásban? Kapnak-e támogatást, hogy a mai munkaerőínséges időkben el tudjanak helyezkedni a munka világában? A képviselőnő megígérte, hamarosan ennek is utána jár.

Most csak annyi derült ki: Röszkén, a „zónában”, minden rendben. De mégsem…

Szijjártó újabb pengeváltása Európával

Bekérette a budapesti svéd nagykövetet a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Szijjártó Péter a svéd miniszterek elmúlt napokban tett, Magyarországot bíráló nyilatkozatai miatt.

Margot Wallström svéd külügyminiszter szerdán a Twitteren azt írta: Orbán Viktor miniszterelnök és Matteo Salvini olasz belügyminiszter a demokraták és a baloldal ellen alakítanak szövetséget. Heléne Fritzon svéd migrációs miniszter egy dél-svédországi, uniós kérdésekkel foglalkozó szemináriumon bírálta Magyarország menekültpolitikáját. A külügyminiszter asszony egy miniszteri találkozón emlékeztette Magyarország külügyminiszterét: 1956-ra, amikor Svédország lelkesen fogadott be magyar menekülteket. A svéd miniszter szerint elvárás lenne, hogy Magyarország ugyanilyen módon vállaljon felelősséget az EU közös menekültpolitikájában.

Szijjártó Péter sem maradt sokáig adós a válasszal. Visszautasította a vádakat, mondván, a bevándorláspárti svéd kormány újabb támadást indított Magyarország ellen. Orbán Viktor és Matteo Salvini pedig egyértelműen fogalmaztak: az illegális bevándorlás ellen harcolnának. Szijjártó szerint Svédország beavatkozott a Brüsszel és Magyarország közötti perbe is, amelyben Brüsszel és a svéd kormány azért támadja Magyarországot, mert átláthatóságot vár el a külföldről finanszírozott bevándorláspárti szervezetektől.

Aki csak ezeket a diplomáciai adok-kapok kijelentéseket olvassa, könnyen zavarba jöhet:

ez most egyfajta politikai háború kezdete volna a két ország között?

Szentiványi István szerint egyelőre erről szó sincsen, hiszen a nagykövetek „bekéretése” megszokott gyakorlat a nemzetközi diplomáciában. Pusztán arról van, az adott ország rosszal valamit a másik kormány kijelentései miatt. Ez egy erős jelzés, amelyhez egy írásban átadott „szóbeli” jegyzék is tartozik. Ebben foglalja össze a „megbántott” fél azokat a kifogásait, és esetleges elvárásait, amelyeket a nagykövet útján a másik fél tudomására kíván hozni.

A két ország kapcsolatában ez természetesen egyfajta konfliktust jelent, de komolyabb nézeteltérések esetén hazarendelik konzultációra a nagykövetet, ami a diplomáciai kapcsolatok egyfajta felfüggesztését jelenti, és már nagyon komoly jelzésnek számít a két ország viszonyában.

Az egykori nagykövet szerint önmagában Szijjártó lépése nem tekinthető különösnek, azonban megfontolandónak tarja, hogy egy ország úgynevezett „konfliktus diplomáciát” folytasson, mert

ha a bekéretések gyakorivá válnak, az bizonyos értelemben az ország tekintélyének inflálódásához vezethet.

Mint mondta, a magyar külügyminiszter gyakran a másik országra, vagy annak vezetőjére, külügyminiszterére tett sértő megjegyzésekre ragadtatja magát, amelyre egyre több helyről válasz sem érkezik. Nem veszik komolyan, amin ugyancsak illene egy diplomatának elgondolkodnia.

A nagykövet bekéretésével és a szóbeli jegyzék átadásával azonban nem mindig tekinthető elintézettnek két ország diplomáciai vitája. Bizonyos esetekben elvárható, hogy az adott ország politikusai valamilyen formában elnézést kérjenek, pontosítsák a sérelmezett kijelentéseket. Természetesen

erre csak abban az esetben kerül sor, ha belátják, hogy igazságtalan kijelentést tettek.

Emlékezetes, a közelmúltban a távozó holland nagykövet bírálta igen kemény szavakkal a magyar politikai állapotokat, s noha sor került a két ország közötti pengeváltásra, a hollandok nem változtattak az álláspontjukon.

A svédek válaszáról, hogy a hazánkat illető bírálatok miatt valamilyen módon elnézést kérnek, vagy a hollandok módján – fenntartva az állításaikat -, hallgatnak-e, egyelőre nem tudni.

Csepel: káosz a szervezetlenség miatt

Sok ezer csepeli minden reggel görccsel a gyomrában indul munkába, mert a városrész közlekedését alapvetően befolyásoló főbb útvonalakon egy időben kezdtek felújítási munkálatokat az útépítő cégek. Az önkormányzat vezetői is kénytelenek voltak már megszólalni az ügyben, hiszen naponta ostromolták a hivatalt a panaszosok. A politika is csak gátja az esetleges megoldásnak.  

Hatalmas a káosz Csepelen, rengeteget késnek a buszok is, így szóltak a hírek. Van olyan útvonal, amelyet a korábbi 20 perc alatt most 1-1,5 óra alatt tudnak megtenni. Mindez alig pár nappal az iskolakezdés előtt.

Még a csepeli polgármester, Borbély Lénárd is hosszú időre a dugóban ragadt.

Teljesen elképesztő, ahogy sikerült megbénítani Csepel és Csepel-sziget forgalmát. Jó lett volna, ha a környező…

Közzétette: Borbély Lénárd – 2018. augusztus 28., kedd

Kerestük Ábel Attila alpolgármestert, aki „hivatalból” illetékes a tájékoztatásra, de a titkárságán senki nem vette fel a telefont. Az önkormányzat egyik munkatársa annyit segített, olvassuk el a kerületi honlapon az ezzel kapcsolatos tájékoztatót. Ebből kiderült, hogy

megoldást az önkormányzat illetékesei sem ígérhettek,

csupán lépéseket tehettek a forgalomszűkítések, az elterelések felülvizsgálatára. Ha helyben nem is találnak megoldást, a kerület vezetői ígértet tettek, hogy elhalasztanak több olyan fejlesztést, amely útlezárással vagy útszűkítéssel járna Budapest XXI. kerületében. A további közlekedési dugók elkerülése érdekében 2019-re halasztják a Popieluszko utca felújítását, amely félpályás lezárással jár, elhalasztják a Táncsics Mihály utcában tervezett szeptemberi gázvezeték rekonstrukciót is.

A helyzet kialakulásához az a már-már megszokott gyakorlat vezetett, hogy

az építők – a Magyar Közút Zrt. és a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. – nem tájékoztatták a terveikről sem egymást, sem a kerületi önkormányzat vezetőit.

Ráadásul, mivel sokan azt hitték, hogy a Csepeli út lezárásra kerül, minden eddiginél nagyobb és elviselhetetlenebb dugó, közlekedési káosz alakult ki a csepeli II. Rákóczi Ferenc úton, ami tovább terjedt a kerület összes fővárosba vezető útjára is.

Kerestük Németh Szilárd államtitkárt, az egyik csepeli országgyűlési képviselőt, vajon nem segítene-e a káosz feloldásában, ha szót emelne a kerület lakóinak érdekében a két állami kivitelező cég vezetőinél. Nem tudtuk elérni.

Szabó Szabolcs, az Együtt színeiben indult, az LMP soraiban ülő másik kerületi országgyűlési képviselő, nem zárkózott el a beszélgetés elől. Úgy látja,

szokásos balkéz-jobbkéz problémáról van szó, amikor a kivitelezők egymástól függetlenül döntöttek a munkálatok megkezdéséről

és nem gondolták végig annak a következményeit. A körforgalmat meg kell építeni, az autópálya-lehajtóra és a ráhordó utakra is hosszú távon éppen a csepeliek kényelmesebb közlekedése érdekében szükség van. csak mindezt nem egy időben kellett volna elkezdeni.

„Népszokássá” vált a képviselő szerint, hogy a fővárosi beruházásokat nem egyeztetik egymással a kivitelezők. Hogy ennek mi lehet az oka? Talán az, hogy az illetékesek nincsenek egymással „beszélő viszonyban”. Korábban minden év végén egy egyeztető fórumot hívtak össze a következő hónapok beruházásainak összehangolására, az utóbbi időben azonban ezek kiüresedtek. Az érintettek egy része el sem megy a megbeszélésre, vagy esze ágában sincs betartani, amiben ott megállapodtak.

Eluralkodott a szervezetlenség.

Megkérdeztük, nem gondolja-e, hogy e mögött valamiféle anyagi érdekek munkálnak: ki-ki igyekszik még az adott gazdasági évben „kivenni a kasszából” azokat a milliárdokat, amelyeket egy-egy beruházásra előirányoztak. Szabó Szabolcs sokkal inkább a munkák szezonalitásában véli felfedezni az okokat. Annyit azonban elismert: sok szakemberrel beszélt már hasonló ügyekben, és többen a beruházások nem megfelelő előkészítésében látják a szervezetlenségnek látszó káosz okait. Egy konkrét példát is említett: amikor valahol közművek kiváltására készülnek, fogalmuk sincs, mi vár majd rájuk, ha belenéznek a gödörbe. Ezek is okozhatják a csúszásokat.

A fővárosi közművek állapotáról sehol, senkinek nincsenek pontos és megbízható információi.

Milyen eszközei vannak egy ellenzéki képviselőnek ahhoz, hogy érdemben szót tudjon emelni választókörzetének érdekében? „Ebből a szempontból kicsit nehéz a helyzetem” – fogalmazott óvatosan.

Az állami beruházásokat végző szervek általában szóba sem állnak az ellenzéki politikusokkal.

Számos alkalommal tapasztalta, hiába érdeklődött, próbált segíteni az ilyen típusú ügyekben, hol finoman, hol egyenesen megmondták, köszönik, nem kérnek a segítségéből. A tervezett új, csepeli híd esetében az illetékes kormánybiztossal ugyanígy járt, holott éppen az ő választókörzetét érinti majd ez a beruházás. A csepeli önkormányzat esetében sem jobb a helyzet, ők ugyanúgy nem állnak vele szóba, még arra sem voltak hajlandók az elmúlt öt évben, hogy közösen igyanak meg egy kávét. Próbálkozott Németh Szilárddal is, de nem sok sikerrel.

Ezen a helyzeten – úgy látja – nem igen lehet a közeljövőben változtatni. Olyan mélyek a szakadékok a politikai élet szereplői között, amelyen még akkor sem lehet „hidat verni”, ha mondjuk egy kerület sok tízezer lakójának érdekei sürgetnék.

Járhatatlan úton nem jutottak sehová

Furcsa helyzet alakult ki az LMP háza táján. A vezető politikusaik egytől egyig „karanténba” kerültek, néhányan ki is léptek a pártból, mások pedig meglehetősen heves vitát folytatnak egymással. Legutóbb Ungár Péter, az LMP országgyűlési képviselője tett olyan kijelentéseket, amelyek megdöbbentették még a saját választóikat is. Hogyan látja a párt helyzetét Pulai András politológus, a Publicus vezetője?

  • „Nem ilyen pártot akartam!”
  • Egyet jobbra, egyet balra
  • Mit akar a 99 százalék?
  • Szabad a Fidesszel egyetérteni?

Ön szerint működőképes lehet Magyarországon egy bázisdemokráciára épülő párt?

Személy szerint nekem fenntartásaim vannak a szisztéma működőképességével kapcsolatban, és úgy tűnik, az LMP vezetőségében is egyre többen látják ezt. Politikai akarat kérdése, hogy a következő kongresszuson átgondolják-e ezt a helyzetet, az ebből fakadó problémákat, és eldöntik-e, akarnak ezen változtatni, vagy a járhatatlan úton mennek tovább. Azoknak kellene erről szavazniuk, akiknek le kellene mondaniuk a hatalmukról, és mint tudjuk, ez soha sem egyszerű.

Ma szólalt meg az egyik rádióban a párt alapítója és valami olyasmit mondott, hogy ő nem ilyen pártot akart létrehozni.

Schiffer Andrásra gondol?

Igen

Éppen ő volt az, aki így építette fel ezt a szervezetet: Neki komoly felelőssége van abban, hogy az LMP alapszabálya olyan lett, amilyen. Késő bánat ma ilyesmit nyilatkozni.

Az LMP politikai szereplése az országgyűlési választások során igen ellentmondásos volt. Ön is így látja?

Igen. Egyszerre mondták, hogy ők a függetlenség pártján állnak, és azt is, hogy az összefogásban érdekeltek.

A háttérben pedig a fideszesek gyűjtöttek nekik a támogató aláírásokat,

hogy a jelöltjeik bizonyos körzetekben egyáltalán el tudjanak indulni. Mondjuk úgy, kissé zavaros álláspontot képviseltek.

Mi indokolta ezt a politikai pávatáncot?

Azt gondolom, nagyon összetett ez a probléma. Az alapszabályról már beszéltünk, aminek nagyon nehéz megfelelni. A másik:

a párton belül meglehetősen eltérő politikai elképzelések fedezhetők fel, amelyek mögött széttartó hatalmi érdekek munkálnak.

Ez utóbbiak jelen pillanatban erősebbek, mint a párt által képviselni szándékozott értékvilág. Ráadásul nem ott van a felelősség, ahol az számon kérhető volna, a döntések megint másutt születnek, és ebből egy faramuci helyzet kerekedik ki. Ezek összessége okozta, hogy az LMP néha már-már bohózatba forduló belső csatáival került be a közbeszédbe. De mindennél sokkal lényegesebb az, hogy a választási kampány során a párt a választóinak az akaratával szemben politizált. Számos mérés igazolta, hogy ezek az emberek az utóbbi években baloldalivá váltak.

Korábban a többség jobboldali volt…

Valóban, ez a tendencia a mérések szerint megfordult. Az LMP szavazók kétharmada a kampány idején már baloldalinak vallotta magát. A politikai nézetektől függetlenül

a szavazóik 99 százaléka kormányváltást akart, és szorgalmazta volna az együttműködést a baloldali ellenzék pártjaival.

A baloldallal való együttszavazási hajlandóság a méréseink alapján mindig 20 százalékkal magasabb volt, mint egy esetleges jobboldali párttal. Végül ez az együttműködés elmaradt, amiért meg is büntették a szavazók a pártot. Nem lehet hosszú távon eredményes az a politikai formáció, amely a szavazói akaratával szembe megy. Most ennek isszák a levét.

Annak idején egyfajta hármas irányt véltem felfedezni a párt vezetésében. Mintha mást képviselt volna Szél, Hadházy vagy éppen Ungár…

Aztán a kampány során ez két irányra szűkült, az egyik csoport balra, a másik jobbra húzta a szekeret, és valami olyasmi helyzet állt elő, mint Kőműves Kelemenék esetében: amit építettek nappal, lerombolták éjjel.

Hadházy arról beszélt, hogy a Fidesz-barátság túl erős volt az LMP-ben.

Ez a téma szinte minden ellenzéki párt környékén feltűnt. Én ezt óvatosan kezelném, bár az LMP esetében erre meglehetősen sok jel utalt.

Hogy mást ne említsek, Ungár családi kötődése, a közös aláírásgyűjtés, a konzultációk Schmidt Máriával.

Az is kétségtelen, hogy a Fidesz érdekét szolgálta, hogy az LMP nem fogott össze a többi ellenzéki erővel. Nem ismerem annyira a szerepelőket, nem láttam kvaterkázni a két párt politikusait, de ami a választáson történt, az meglehetősen egyértelmű.

Ön hogyan látja ebben Ungár Péter szerepét?

Ha ő visszalépett volna a választó kerületében a DK-s jelölt javára, Varga Mihály talán nem nyert volna mandátumot. Az LMP egyedül akart legyőzni mindenkit, amire semmi esélye nem volt. Az ilyen konfliktusokban persze nem csak Ungár, a DK is ludas, megkötötték magukat és egy másik körzetben nem voltak hajlandók visszalépni. Nem sikerült az ellenzéki oldalon mindenkinek felmérni a felelősségét.

Amit most a Fidesszel kapcsolatban nyilatkozott, tekintsük írói munkássága részének?

Önre bízom.

Hogyan látja Demeter Márta szerepét az LMP jövőjét illetően?

Ha őszinte lehetek, sehogy. Néhány napja még azért kellett harcolnia, hogy felvegyék a pártba, ma pedig már az sincs kizárva, hogy hamarosan ő lehet az egyetlen magyar pártelnök nő. Egy olyan valaki kerül potenciálisan ilyen helyzetbe, aki még meg sem melegedett az adott helyen.

A párt minden korábbi vezetője a büntetését tölti.

Erre mondtam, hogy ez a helyzet már-már abszurdba hajlik. Sok múlik a következő kongresszusaikon, hogy képesek lesznek-e a helyzetet normális irányba terelni, a bölcsesség kerekedik-e felül, vagy valami más.

Ha jól döntenek, az talán visszacsábítja azokat a szavazókat, akik az utóbbi hónapokban hátat fordítottak a pártnak.

Nem szívesen tippelnék arra, milyen döntés születik majd, de ha nem lépnek a centralizmus irányába, a válság akár még mélyülhet is.

Milyen jövő vár ön szerint az LMP-re?

Az adatokból azt látjuk, hogy elvesztették a szavazóbázisuk felét. Akik a kampányban melléjük csapódtak – és talán még egy kicsivel többen is -, le fognak morzsolódni. Ha változtatnak a működésükön, stabil 5 százalék feletti bázisukkal akár a középpárti helyzetüket is meg tudják majd tartani. Ha nem ezt teszik, és folytatják azt, amit elkezdtek, könnyen az Összefogás sorsára juthatnak. Akkor ismét válaszút elé kerülnek: a megszűnést, vagy az összefogást választják-e inkább.

Akik elpártoltak, hol köthetnek ki?

Jelenleg a bizonytalanok táborában vannak. Kétharmaduk továbbra is kormányváltást szeretne, ha ezt nem remélhetik az LMP-től az MSZP-Párbeszéd illetve a DK soraiban keresnek majd politikai otthont maguknak.

Orbán már felállíttatta a guillotine-okat

A forradalom felfalja saját gyermekeit. Ha egy gépezet megindul, soha nem lehet tudni, hogy ki kerül a kerekei közé. Az ítélkezőből könnyen lehet elítélt, ahogyan ez megtörtént a francia forradalom idején is Danton és Robespierre esetében.

Ez jutott eszembe olvasva a híreket a Fideszen belül kiélesedett kultúrharc kapcsán. Olyan ikonikus jobboldali személyiségek kerülnek a támadások célkeresztjébe, akik még nem is olyan régen Orbán Viktor erős támaszainak tűntek. A Magyar Időkben megjelenő újabb és újabb támadásoknak nemcsak a liberális baloldali, vagy a mérsékelt jobboldali írók, tudósok lettek a célpontjai, hanem már azoknak is küldözgetik a „selyemzsinórt”, akik akárcsak bíráló célzásokat is megengedtek maguknak a kormány tevékenységével kapcsolatban.

Ókovács Szilveszter, az Operaház igazgatója, Pröhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, vagy az egykori kulturális államtitkár L. Simon László is könnyen partvonalon kívül találhatja magát, mint ahogyan a Kommentár című, konzervatív, kéthavonta megjelenő kulturális és közéleti folyóirat szerkesztői is feketelistára kerültek a miniszterelnök tusványosi kijelentéseit követően. Ablonczy Bálint, aki sokáig főszerkesztőként jegyezte ezt a színvonalas orgánumot, szinte már a kormányváltás másnapján érezte, hogy aligha tűri majd meg a hatalom a lap korábbi kormánykritikus írásai miatt. Vette a kalapját, és még mielőtt elküldték volna, maga távozott. A Heti Válasz, a Magyar Nemzet, a Simicskához köthető rádióállomások és munkatársaik számára nincs kegyelem a NER kultúrköreiben.

Az olvasók többsége talán nem is lát bele a médiavilág belső folyamataiba. A felszín egysíkú, ahogyan a tartalom is egyre inkább azzá válik. Mit érdekli a hírek fogyasztóit, kik állnak tulajdonosként az adott újság, magazin, hírportál vagy televízió, rádió mögött? Jobb esetben abban bíznak, hogy ha pártosan is, de valós információkkal „etetik” őket. Az idősebbekben felébrednek a régi reflexek, ahogyan az ötvenes években, most is kettős „szemüveggel” kell olvasni: egyikkel a mondatokat, a másikkal a sorok közötti valódi tartalmat kell keresni.

Ám az igazság kihámozása egyre nehezebb feladat abban a valótlanság-áradatban, amely már nem csak a közmédiából, a helyi lapokból, vagy a rádiókból ömlik, az internetet is egyre jobban elárasztják a légből kapott, uszító, hangulat keltő blogok. Aki az elmúlt egy-két évben figyelte a híreket, annak feltűnt, milyen sokat cikkeztek azokról a többnyire orosz álhíreket gyártó portálokról, amelyek egyre inkább – bizonyíthatóan – beleszóltak az amerikai választási küzdelembe is. Azt gondolták, ilyesmi aztán nálunk aligha történhet meg.

De miért gondolhatná bárki, hogy egy bevált politikai fegyvert a NER-propaganda majd nem vet be a liberálisan gondolkodó, az ország fejlődését nem a keleti diktatúrák, hanem a nyugati demokrácia példáján képzelik el? Szakácsi Árpád cikksorozata a Magyar Időkben csak egy ebben a „háborúban”, valóságos hadsereg állt fel mára a fizetett fideszes trollokból, kommentelőkből, akik buzgósága egyre nő, ahogyan a kormányzat támogatja az írásaikat terjesztő és honoráló zugportálokat. A kultúra világa mára a feljelentők és a rossz hírű „házmesterek” világa lett, ahol az egymással versengő buzgók kifejezetten kéjes örömet éreznek, ha tekintélyes művészeket, tudósokat, civil aktivistákat, történészeket, jogászokat nevezhetnek Soros-bérencnek. Megtámadhatják Heller Ágnest, de már „kóstolgatják” Bencsik Gábort, a Magyar Krónika főszerkesztőjét is, aki ki merte mondani: nem tetszik neki a pártközpontból diktált kommunikáció. (Ha valaki, ő igazán tudja, jóval a rendszerváltás előtt belekóstolhatott ebbe az akkori Népszabadság szerkesztőségében.) Talán azt gondolják, azt teszik, amit a miniszterelnök elvár tőlük, noha meglehet, csak a náluk valamivel feljebb álló, ügybuzgó hivatalnokok szekerét tolják.

Orbán Viktor már jó ideje, az ország legfőbb ellenségeinek nevezte azokat a szervezeteket, amelyek az ő felfogása szerint külföldről igyekeznek zavart kelteni a hazai politikában. Valóságos kettős mérce az övé, hiszen az a lehető legkevésbé sem zavarja, hogy a baloldali politikusokat, az ellenzék vezető személyiségeit lejárató valótlan írásokat, álhíreket, fake news portálokat Habony Árpád Angliába „exportált” tanácsadó cége Londonból üzemelteti.

A miniszterelnök Tusványosan nagy változásokat ígért az őszi hónapokra. „Vérről” nem volt szó, de úgy tűnik, a kulturális életben már felállították a  guillotine-okat. Nem tudni még ki lesz Danton és ki jut Robespierre sorsára.

A vacsora elmarad

Meg tudom érteni Lovász Lászlót, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, hogy nem szívesen ül le jópofizni egy asztalhoz azzal a politikussal, aki éppen azon töri magát, hogyan tegyen keresztbe neki és az összes meghívott tekintélyes tudósnak. Akinek elkerülte a figyelmét: a minap bejelentették, hogy idén szeptember 21-én, az Akadémiát alapító Széchenyi István emléknapon elmarad Orbán Viktor miniszterelnök és a tudósok díszvacsorája, amelyet az elmúlt két évben hagyományteremtő szándékkal megtartottak.

Pedig az idén is már jó ideje készültek, tervezték a menüt, kiküldték a meghívókat, amikor „közbejött” egy kis malőr: július közepén a parlament – hogyan is fogalmazzunk finoman – megzsarolta az Akadémiát. Elveszik a testület teljes költségvetésének felét és egy hivatalra bízzák, vagy beengedik maguk közé a kormány „fekete kalapos” embereit. Persze ennek nem kell így lennie, maradhatna a pénz – üzente a miniszterelnök -, ha átalakítanák például az Akadémia vezetését és kormánydelegáltak beülhetnének a tudós akadémikusok mellé. A jövőben ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. Ennél vonzóbb ajánlattal Don Corleone sem állhatott volna elő.

A lehető legintelligensebb választ találta meg a tudományos akadémia tudós elnöke, hogy kifejezze nemtetszését: az MTA sajtótitkársága bejelentette, Lovász egy korábban leszervezett utazás miatt külföldön tartózkodik szeptember 21-én. Sajnálják, mit tehetnének, a vacsora elmarad.

Lovász László alighanem elegáns történelmi leckét ad Orbán Viktornak. Emlékezteti, hogy a XIX. században, az 1848-49-es forradalom leverése után, a magyar birtokos nemesség és az értelmiség meghirdette a passzív ellenállás néven elhíresült politikai mozgalmat. A birtokos nemesség és értelmiség 1849 előtt a közéletben is szerepet vállaló, majd a szabadságharc és az áprilisi törvények politikai-társadalmi eszméit továbbra is valló tagjai ebben az önkényuralmi, neoabszolutista időszakban önmaguk „belső emigrációba” kényszerítésével, a kormány- és hatósági rendeletek végre nem hajtásával, a politikai-közéleti feladatvállalástól elzárkózva fejezték ki tiltakozásukat. Kerülték ugyan a nyílt konfliktust a fennálló államszervezettel és az uralkodóval, de számos módot találtak az államgépezet kijátszására, illetve semmibe vételére.

A Deák Ferenc nevéhez köthető mozgalom ugyan elsősorban a magyar nyelv és a kultúra védelmére kelt, ám a deáki passzív ellenállás fontos területe volt a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) függetlenségének megóvása. Ez többek között a magyar nyelvű tudományosság megteremtését, az akadémiai tagok kiválasztását, a magyar nyelven írt tudományos művek megfelelő díjazását tűzte zászlajára. Deák 1839-től az MTA tiszteletbeli tagja és az igazgató tanácsának tagja is volt, ebben a minőségében küzdött az udvarnak az MTA-t korlátozó rendeletei ellen, így többek között az akadémiai tisztségviselők szabad megválasztásáért is. A Deák fogalmazta beadványt a császár elutasította ugyan, de az MTA garanciát kapott arra, hogy korábbi jogai nem csorbulnak.

Az MTA 2018. június 15-én rendkívüli elnökségi ülést tartott, amelyen megfogalmazták az álláspontjukat: az MTA ragaszkodik a Magyarország Alaptörvénye „Szabadság és felelősség” fejezetének X. cikkében foglalt jogok érvényesüléséhez, a tudományos kutatás szabadságához és az MTA köztestületi jogaihoz, intézményei működésbeli függetlenségének megtartásához. Azt kérték, az Országgyűlés az Akadémiával való előzetes konzultáció nélkül ne döntsön a 2019. évi költségvetési törvényről és az MTA törvény módosításáról. A beadványt a „császár” elutasította.

A Magyar Tudományos Akadémia most megpróbál kiegyezni a kormánnyal. Az eddigi finanszírozás megőrzéséért cserébe hajlandóak volnának a kutatóhálózat irányítására egy olyan „tudóstestületet” létrehozni, amelyben a kormány „fekete kalaposai” is helyet kapnának. A tárgyalások még zajlanak, az MTA a szakmai-személyi autonómia megőrzéséért utolsó „vérig” harcolna. Amíg erre nem kapnak ígéretet, a díszvacsora fogásait – az elnök egyéb elfoglaltságai miatt – nem áll módjukban felszolgálni.

Deák sem hozhatott volna elegánsabb döntést.

Bojkott

Kocsis Máté mondta, hogy megszűnt. Pontosabban az a bojkott szűnt meg, amelyet a kormányzat a három éve Simicska-uralom alá került Hír Tv ellen hirdetett. Azután a „bizonyos” nap után a Fidesz és a kormány illetékesei bejelentették, hogy számukra már nem létezik a Hír Tv, nem állnak szóba a tudósítóival, nem hívják meg őket belső tájékoztatókra, nem mennek el a stúdióba egyetlen olyan műsor vendégeként sem, ahol kérdezhetik őket, és válaszolni kell. Most megint van „jó” Hír Tv, és megint nincs bojkott.

Az ember azt gondolhatta volna, ez valamiféle strucc-politika. Homokba dugja a fejét a hatalom, és úgy tesz, mintha az az „utálatos” médium nem is létezne. Pontosabban: úgy tesznek, mintha egyetlen másik olyan sajtótermék sem létezne, amely nem vette magára a „kormány közeliek” kicsit izzadtságszagú ingét. Nem vették tudomásul, hogy az egyik legolvasottabb online portál az index, kisebb és nagyobb rangú hivatalosságok nem átallották félretolni a kérdező újságíró magnetofonját és belemondani a mikrofonba, hogy „Simicska-cégnek nem nyilatkoznak”. Hogy formálisan sem az volt? A legkevésbé sem volt fontos egyiknek sem.

Regényeket mesélhetnének az egykori, azóta megszűnésre ítélt Népszabadság és „új Magyar Nemzet”, vagy most a Népszava újságírói, milyen bevált módszerekkel pattintja le magáról a kormányzat a kérdéseiket, milyen kifogásokkal nem vállalják, illetve halogatják a kormányzati illetékesek a nekik feltett kérdések megválaszolását. Még úgy-ahogy az atv van „jobb helyzetben”, egyik-másik műsorukat nagy ritkán megtiszteli jelenlétével a kormányszóvivő, vagy korábban – az azóta miniszterré avanzsált – Gulyás Gergely, a minap a KDNP frakcióvezetője.

Aki még emlékszik, a rendszerváltást követő években, az M1-en reggelente „megszólaló” Napkelte című műsor érdemelte ki elsőként azt a „megtiszteltetést”, hogy a Fidesz megorroljon Gyárfás Tamásra és csapatára. Nagy dirrel-dúrral közölték, a jövőben bojkottálják a műsort, küldhetnek nekik akár aranyszegélyes meghívót is, ők akkor sem mennek be a műsorba. Ha nem, hát nem, gondolta a Napkelte szerkesztősége, és nem is hívták őket. Nem sejtették, hogy ezzel a saját nyakukra tették kést: később, amint lehetett, a tévé fideszes vezetése megszüntette a Gyárfással kötött szerződést. Nem akarok párhuzamot vonni a Napkelte és a Hír Tv sorsa között, tegye meg ki-ki belátása szerint.

Az ilyen bojkottok példája ragadós. Amikor ők kerültek „olyan helyzetbe”, a szocialista politikusok is kipécéztek maguknak néhány nekik nem tetsző médiát, amelyet „tilos listára” tettek. Nem válaszoltak a kérdéseikre, nem álltak szóba a munkatársaikkal, nem mentek el a stúdióikba. Ha te úgy, akkor én is úgy… Ezzel gyakorlatilag a sajtó-nyilvánosságot is sikerült ugyanúgy ketté szakítani, ahogyan az ország politikai viszonyait. Ahelyett, hogy éppen fordítva történt volna: a sajtót használták volna fel az árkok betemetésére. A kormánypárti politikusoknak egymás kezéből illet volna kitépni a mikrofont, egymással versengve kellett volna megszólalniuk a „másik oldalhoz” szóló média minden lehetséges fórumán, hogy elmondják, mit, miért tesznek. Az ellenzéknek pedig megtisztelésként kellett volna megragadnia az alkalmat minden lehetséges megszólalásra a másik oldal táborában.

Lehet, hogy naiv vagyok, amikor úgy gondolom, sokkal élhetőbb volna ez az ország, ha képesek volnánk megbeszélni közös dolgainkat. Ha nem „pecsételnénk” meg egymást. Kínos témára kérdeztél? Te ellenség vagy. Alá kérdeztél a miniszternek? A kormány lakája vagy… Az a legnagyobb baj, hogy ebben az örökös háborúban szinte lehetetlen függetlennek, pártatlannak maradni. Nem hiszik el senkiről, hogy lehet olyan orgánum, amelynek esze ágában sincs semelyik politikai oldal szekerét tolni. Amelyik nem ácsingózik sem a pártok, sem a kormány Júdás-pénzére.

Mert, ha van is ilyen, előbb-utóbb pecsétet kap a határa. Mert biztosan akad valahol egy hivatalnok, aki pusztán óvatosságból, vagy hogy védje a fenekét, gyárt magának egy bojkott-listát, aminek aztán híre megy, mások is elkészítik a magukét… És ennek nincs vége.

Hogyan lehet lekerülni a vélt vagy valós bojkott-listáról? Mint a közismert viccben, a medve halállistájáról. Amikor megkérdi a nyuszi, nem lehetne-e törölni a nevét arról a listáról, a medve megrántja a vállát. Miért ne? – mondja, és törli onnan a nyuszit.

Lehet, hogy ezzel is naiv vagyok?

Az elnöknek már elege van?

Hadd avassam be az olvasót a vívás egyik fontos szabályába: lehet hátrálni a páston, van is egy vonal, ahol a versenyző a vége előtt valamivel még megvetheti a lábát, de onnan már nincs hátrább. Illetve van, de akkor számolnia kell azzal, hogy a bíró találatot ítél ellene. Azt hiszem a szocialisták is elérték azt a vonalat, ahol, ha nem vetik meg a lábukat, és nem próbálnak valami ellentámadás-félét imitálni, a társadalom engesztelhetetlen bíróként tust ítél majd ellenük. És lehet, hogy ezzel a találattal elvesztik az asszót is.

Amikor a minap beszéltem a szocialista párt sajtósával és jeleztem neki, hogy a pártelnököt arról a már unásig emlegetett „szavazásról” szeretném kérdezni, azt üzente vissza: már elege van a témából, hagyjuk békén. Pedig megannyi tisztázni való kérdés volna, a sok egymásnak ellentmondó nyilatkozat, meg a július 30-ára összehívott elnökségi ülés döntése sem világos, mit is akarnak kezdeni azzal a pénzzel, amit meglehetősen fura körülmények között megszavaztak maguknak?

Úgy éreztem, megint az történik az MSZP térfelén, ami az elmúlt időszakot is jellemezte: ha araszolgatva is, de mindig egyet hátra léptek a „pást” vége felé. Már Molnár Gyula sem szerette, amikor az újságírók újra és újra arról faggatták, szerinte kik az árulók a párt soraiban? Különösen akkor lettek idegesek a vezetőik, amikor ezt a kérdést nem a kormánypárti média feszegette. Mintha mindenkiben ellenséget sejtettek volna, aki úgy fogalmazta meg a kérdését, ami elől nem lett volna ildomos kitérni.

Most a képviselők béremelése az a gumicsont, amit a média elkezdett szorgalmasan csócsálni, és ezzel éppen az a baj, hogy az MSZP megszólaló politikusai adtak okot rá. El tudom fogadni, hogy olyan gyorsan került terítékre a szavazási javaslat, hogy nem volt elég ideje a vezetésnek kimódolni, melyik gombot nyomják meg, és mivel indokolják a döntésüket, ha rákérdeznek. A mellébeszéléssel, az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal csak rátettek egy lapáttal a látszólag hibás döntésre, az előállt kínos helyzetre.

Tóth Bertalan is csak hátrál és hátrál akkor, amikor végre nyílt sisakkal oda kellene állnia a sajtó elé, és végre nem nyilatkozatot tenni, hanem valami elfogadható magyarázattal pontot tenni a kínos ügy végére. De hiába ígérték, hogy majd a július végi elnökségi ülésen megadják a választ, a nyilvánosságra került információk alapján alighanem megint fals magyarázatot adtak a történtekre.

Az első körben, ha jól emlékszem, Harangozó Tamás valami olyasmit pedzegetett, hogy azért kellett igennel szavazniuk, hogy ne lehetetlenedjen el a párt működése a rendelkezésre álló források megcsappanása miatt. Rendben, méltányolható. Aztán volt aki a választói megértésére apellált, mások azzal védekeztek, rossz gombot nyomtak meg. A pártelnök most azzal állt elő, hogy azért szavaztak igennel, hogy visszavegyék és társadalmi célra ajánlják fel a képviselők béremelését. Eddig is ki-ki a bruttó bére tíz százalékát fizette vissza a pártkasszába, most még ezt megtetézték személyenként 200 ezer forinttal, amit „jótékony célra” fordítanak majd, jelentették be.

Ismét kérdések sorát generálták ezzel a döntéssel. Miért dolga egy pártnak, hogy azt a kevés működési forrását, amelyet még meghagyott számára a fojtogatóan szűkmarkú kormányzat (ha jól értjük) „világmegváltásra” fordítsa? Miért nem azt kommunikálják a szocialisták, hogy igen, magunk felé hajlott a kezünk, nem vagyunk ugyan szentek, de nem akartuk ellehetetleníteni a szervezet talpra állítását? Ezt a pénzt a pártnak szánjuk, a vidéki szervezeteket fogjuk támogatni belőle, a saját magunk építésére, önmagunk erősítésére fogjuk fordítani.

A hátrálás, az önfeladás soha nem vezetett sehová. A félelmet még a kutya is megérzi az emberen, hát még a politikai ellenfél, vagy a választó. Ezért nem kellett volna Tóth Bertalannak sem leráznia a kérdező újságírót, hiszen csak a döntés mögötti szándékokat megértetni, tisztázni szerettük volna. Mit és miért tettek azon a bizonyos kínos napon?

Ehelyett „lepattintottak” a szocialisták is, pontosan úgy, ahogyan mindannyiszor megteszik velünk a kormánypárti korifeusok. Fél lábbal már leléptek a pástról.

Tarlós: végállomás?

Sajtóhírek szerint már nem indul újra Tarlós István a főpolgármesterségért. „Lesz még egy beszélgetése a miniszterelnökkel 2019-ről, de 70 évesen újabb 5 éves ciklust valószínűleg nem vállal – nyilatkozta a városvezető. Ha igaz a hír, az meglehetősen fenyegetően hangzik a város jövőjét illetően, ha Fidesz közeli politikus kihátrál a megméretés elől, akkor a kormány hadat üzenni készül a fővárosnak. Mit gondol erről Gy. Németh Erzsébet, a Demokratikus Koalíciónak a Közgyűlésbe delegált képviselője?

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Ön is úgy látja, hogy komolyra fordulhattak azoknak a politikai lépéseknek az előkészületei, amelyek Budapest „megrendszabályozásáról” szivárognak ki?

Konkrét tervezetről ugyan én sem tudok, de a háttérben bizonyára folynak már az egyezkedések, készülnek azok a jogszabály módosítások, amelyek várhatóan ellehetetlenítik majd a fővárosi önkormányzatot.

A Századvég kapta azt a megbízást, hogy mérje fel, hogyan fogadna a főváros egy olyan változást, ami megvonná az itt lakóktól a főpolgármester közvetlen megválasztásának jogát. Tarlós István már korábban számos alkalommal jelezte, hogy ha a kormány további jogköröket von el a város vezetésétől, ő nem vállalja a tisztséget. Ha most megpedzette, hogy 2019-ben visszavonul, akkor ő már tudhat valamit.

De azt is mondta, hogy még „beszélni fog erről” a miniszterelnökkel.

Persze, ezt sem lehet kizárni, de nem gondolom, hogy meg tudja győzni Orbán Viktort arról, hogy ne „büntesse meg” Budapestet a kétharmados vereségért.

A kormány már telefonos közvélemény-kutatásban szondáztatja a város lakóit,

mi azért indítottunk aláírás-gyűjtést, hogy fel tudjuk mutatni, Tarlós biztosan nem csak a maga pozíciója védelmében ágál a városvezetés jogainak csorbítása ellen, tőle függetlenül a budapestiek sem kérnek a kormány gyarmatosításából. Egy ilyen akcióval talán meggondolásra lehetne bírni a miniszterelnököt: ha valakit a kormány kinevez a főpolgármesteri pozícióra, az nem polgármester, hanem helytartó lesz a város vezetőjeként.

Vannak már ennek konkrét jelei?

Említettem, hogy már olvasható a kormány honlapján olyan információ, ami ezt erősíti. Egy „kormány-közeli közvélemény-kutató” – a Századvég – már megkezdte a felméréseket. Van olyan konkrét kérdésük is, hogy

mit szólna, ha nem a lakók választanák meg a főpolgármestert, vagy a kerületi polgármesterek közül két éves rotációban nevezné ki a kormány a város vezetőjét.

Budapest egy egységes város, elfogadhatatlan volna, ha mondjuk Debrecen vagy Fényeslitke közvetlenül megválaszthatna vezetőjét, de a fővárosi polgárok ezt nem tehetnék meg. Ezzel az önkormányzatiság lényege szenvedne csorbát.

Tarlós azzal érvelt, hogy nem szívesen adná át az ellenzék kezébe Budapestet. Fennáll ennek a veszélye?

Ez a tőle megszokott szöveg. Nem gondolnám, hogy az ő regnálását követően „összedőlne a világ”, hiszen az elmúlt években csak látvány beruházásokra került sor. Asszisztált a miniszterelnök Várba költözéséhez, nem rendítette meg, hogy ezért a Liget feldúlásával fizetett a város. Említhetném a Duna Arénát, aminek jószerével a közelébe sem mehetnek a budapestiek. Nem erre lett volna szükségünk.

Javítani kellett volna a közlekedést, a város tisztaságát, felszámolni a barna- és rozsdaövezeteket.

A rengeteg, most folyó felújítás, mintha éppen azt szolgálná, amit ön is hiányolt.

Ezeknek a beruházásoknak nagy része azért zajlik most, mert korábban a város vezetése képtelen volt megfelelően előkészíteni a munkálatokat. Szerintem egyetlen budapesti lakos sem boldog attól, hogy az önkormányzati választás előtti évben rázúdítottak a városra egy olyan akadály-dömpinget, ami megkeseríti mindenkinek az életét. Rendelkezésre állt volna már az előző nyolc év, mégsem éltek a lehetőséggel. Nem zárom ki, hogy persze a felújítás-dömpingben van egyfajta megfelelési kényszer is, ami most több bosszúságot okoz, mint amennyi örömet, majd ha vége lesz.

MTI Fotó: Veres Nándor

Elterjedtek olyan szóbeszédek is, hogy a kormányzat következő államosítási akciójának a színházak lesznek az áldozatai. Ön hallott már erről?

Erről még nem hallottam, de nem volnék meglepve.

A színházak az utolsó olyan „tulajdonai” ennek a városnak, amelyekre még nem vetett szemet az állam.

Az oktatási intézményeket, a kórházakat, a rendelőket már mindet elvették a várostól, feltételezhető, hogy nemcsak a főpolgármester, hanem a színház igazgatók kinevezési jogát is magához szeretné vonni a kormány. Miért pont ezt ne? Ezzel az utolsó olyan terület is elveszítené az önállóságát,

ahol a hatalom számára oly gyűlöletes liberalizmus még virágzik.

Beleillik azoknak a lépéseknek a sorába, amely a kultúra értékeinek átformálását célozza.

Van akkora ereje az ellenzéknek, hogy ezeket a lépéseket, vagy legalább egy részüket, meg tudják akadályozni?

Én az utóbbiban hiszek. Budapest nem támogatta ezt a kormányt. Nem kért az újabb Fidesz kétharmadból, sőt, helyileg éppen ellenkező kétharmad mellett döntött. Azt gondolom, határozott fellépéssel sok mindent meg lehet majd akadályozni, de pontosan tudom, a Kossuth-téren birtokolt kétharmaddal szinte mindent meg lehet oldani.

Az ELIOS Polt és Pintér „forró krumplija”

Emlékszünk: a miniszterelnök vejének cége, az ELIOS több településen is tender győztes lett, így ők végezhették az Unió által is támogatott közvilágítás korszerűsítését. Az eljárásokban utólag az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) szabálytalanságokat talált, aminek alapján a Pest Megyei Főügyészség még januárban elrendelte a nyomozást.

A gyanú szerint különösen jelentős vagyoni hátrányt okozva elkövetett költségvetési csalás bűntettét és más bűncselekményeket követhettek el a feltételezett tettesek.

Alighanem örök homály fedi majd, valójában kiknek a „számlájára” írhatók a kifogásolt csalások, véli Harangozó Tamás, a parlament szocialista képviselőcsoportjának helyettes vezetője. Még a választások előtt ő szorgalmazta, hogy az ellenzék képviselőiből állítsanak fel egy tényfeltáró árnyékbizottságot, és próbáljanak a végére járni a történteknek. A képviselők maguk is tudták, hogy nincsenek „nyomozati jogkörrel felruházva”, de az OLAF precíz jelentése alapján erre nem is nagyon lett volna szükség.

A vizsgálati anyagban a brüsszeli szervezet pontosan, tételesen megnevezte a kifogásokat, és azoknak a neveit is, akik a csalásban érintettek lehettek.

A bizottság nem járt sikerrel, emlékszik vissza a Kecskeméten tett látogatásukra Harangozó Tamás. Amikor szerettünk volna betekinteni az iratokban – képviselőként erre felhatalmaz minket a törvény – az illetékesek széttárták a karjukat:

nem sokkal korábban az ügyészek lefoglaltak és magukkal vittek minden, az üggyel kapcsolatos iratot.

Június végén tájékoztatást kértem a Legfőbb Ügyésztől, hol tartanak a vizsgálatok, de mindössze egy szűkszavú levelet kaptam – mondta a Független Hírügynökség kérdésére a szocialista politikus. Válaszában Polt Péter arra hivatkozott, hogy a július 1-től hatályos új büntetőeljárási törvény (Be.) alapján,

amíg nincs gyanúsított, az ügyész csak az eljárás törvényességét vizsgálhatja.

Az ügyben tehát nem az ügyészség, hanem a Nemzeti Nyomozóiroda folytat nyomozást, és mivel gyanúsítás még nem történt, egyelőre nincs több mondanivalójuk.

Ha a rendőrség az illetékes, akkor Pintér Sándor bizonyára tudja, hol tartanak a munkatársai a vizsgálatokkal, gondolhatta joggal Harangozó képviselő, és még aznap levelet küldött a belügyminiszternek a kérdéseivel.

Történt-e tanú meghallgatás, kihallgattak-e már valakit a gyanúsítottak közül, zároltak-e valamennyit a cég vagyonából az esetleges kártalanításra?

Most kaptam meg a miniszter válaszát – említi kérdésünkre az azóta történt fejleményeket  a frakcióvezető helyettese. – Pintér Sándor tájékoztatott, hogy nyomozócsoportot hozott létre a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Irodája keretében. Az ELIOS-ügyben valóban iratokat is lefoglaltak, amelyek értékelése folyamatban van. Ez a semmitmondó válasz arra utal, hogy

az elmúlt fél évben semmilyen érdemi munka nem történt,

noha az OLAF vizsgálati anyagának alapján, akár már pontot is tehettek volna az ügy végére, és vádemelési javaslattal átadhatták volna az anyagot az ügyészeknek.

Az új büntető eljárási törvény alapján ugyanis a hatóságoknak már gyanú sem kell ahhoz, hogy bárki olyan ellen, aki a nyomozók szerint „bűncselekmény gyanúsítottjaként szóba jöhető személy”, úgynevezett előkészítő eljárást indítsanak. Ennek során akár titkosszolgálati (a törvény megfogalmazásában: „leplezett”) eszközöket is bevethetnek. Az OLAF jelentése több olyan személyt is megnevez az ELIOS tulajdonosi körében, akikre ráillene, hogy szóba jöhet a bűncselekmény gyanúsítottjaként.

De ha fél év alatt mindössze annyi történt, hogy a hatóságok forró krumpliként csak ide-oda tologatták az iratokat, könnyen megeshet, hogy hamarosan „bűncselekmény hiányában” ad acta kerül a vizsgálati anyag.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK