Magyarországon a rendszerváltást követő 28 évben nyolc miniszterelnök vezette az országot. Munkásságuk jól jellemzi azt az utat, amelyet a Kádár-korszakot lezáró l990-es országgyűlési választás óta megtettünk.
1990-1993
Az első szabadon választott miniszterelnök – teljes nevén Dörgicsei és kisjenei Ifjabb Antall József Tihamér – 58 évesen, valójában a politikai pálya kispadjáról került a kormány élére. Az orvos-történész, könyvtáros, muzeológus az Ellenzéki Kerekasztal egyik hangadójaként, a Magyar Demokrata Fórum elnökeként, elévülhetetlen érdemeket szerzett a békés rendszerváltásban.
Kormányzására a hagyományokat tisztelő polgári szemlélet volt jellemző, amelynek gyökerei a Horthy-korszakra nyúlnak vissza, édesapja, az FKGP egyik alapítójának szellemi örökségét igyekezett folytatni. Nem volt konfliktusmentes időszak, módszereit, ideológiai elképzeléseit a szocializmus tanain felnőtt társadalom idegenkedéssel fogadta. Számos tüntetés jellemezte kormányzása három évét, amelynek gyógyíthatatlan betegsége tragikus gyorsasággal vetett véget.
1993-1994
Boross Péter belügyminiszterként volt tagja Antall József kabinetjének. Az MDF politikusa korábban volt segédmunkás, képügynök, protekcióval vendéglátó-ipari ellenőr és csapos, majd a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatója. Antall miniszterelnök halálát követően választotta meg az országgyűlés utódjául, de ezt a tisztséget csak alig egy évig, a következő választásig töltötte be. Miniszterelnökként nem nagyon hagyott nyomot. Az MDF nagyarányú veresége után reménye sem lehetett a további kormányzásra. Tagja maradt az MDF-nek, de politikai pályafutását később Orbán Viktor környezetében folytatta.
1994-1998
A rendszerváltást követő második választást a Magyar Szocialista Párt nagy fölénnyel nyerte meg, a kormány élére Horn Gyula került. Életének „fekete foltja” l956-57-es tevékenysége. Politikai pályáját a Külügyminisztériumban kezdte, volt nagykövet, később az MSZP külügyi osztályának vezetője, később külügyi államtitkár és külügyminiszter Németh Miklós kormányában. A vasfüggöny lebontása, és az NDK-s menekültek kiengedése miatt mindmáig nagy tisztelet övezi Németországban. 1994-ben miniszterelnökként koalícióra lépett a szabademokratákkal, bár pártja koalíció nélkül is bő kétharmados többséggel rendelkezett. A koalíció önként vállalta, hogy a kétharmados törvényeket csak az ellenzékkel való konszenzus megléte esetén módosítja. Horn vezetésével Magyarország elkerülte a fenyegető pénzügyi csődöt és az ország gazdasága viszonylag rövid időn belül növekedési pályára állt.
1998-2002
A rendszerváltás utáni negyedik kormányt Orbán Viktor 31 évesen vezethette. Létrejöttét az FKGP tette lehetővé: 82 helyen léptette vissza képviselőjelöltjeit a második forduló előtt, ezzel megfordította az első fordulóban a baloldali koalíciónak kedvező választási eredményt. A Fidesz-FKGP-MDF hármas koalíció gyakorlatilag csupán 2001-ig tartott ki. Az első Orbán-kormány alatt vezették be a diákhitel rendszerét, és indították el például a Széchenyi-tervet. 2002-ben Orbán vereséget szenvedett, amit nem tudott feldolgozni. Nyolc évig ellenzéki szerepbe szorult. Ekkor hívta életre a polgári körök mozgalmát, a parlamentben pedig több mint három éven át nem szólalt fel, alig vett részt az országgyűlés munkájában.
2002-2004
A rendszerváltás utáni Magyarország ötödik miniszterelnöke. Medgyessy Péter lett, aki mindössze két évig, 2004-ig maradt hivatalában. Kinevezését követően nem sokkal napvilágra került III/II-es ügynök múltja, amit először tagadott, majd elismert. Kormányát ugyanaz a két párt alkotta, mint 1994 és 1998 között a Horn-kormányt: az MSZP és az SZDSZ koalíciója. Medgyessy miniszterelnökként nem rendelkezett kellő politikai háttérrel, mert nem volt tagja egyik pártnak sem. Miután az MSZP igen gyengén szerepelt az európai parlamenti választásokon, valamint a koalíciós partner SZDSZ-szel is megromlott a viszonya, lemondott.
2004-2009
A harmadik Magyar Köztársaság hatodik miniszterelnöke Gyurcsány Ferenc lett, aki 2004-ben, a négyéves kormányzati időszak második felén túl váltotta Medgyessyt, majd megnyerte a következő, 2006-os választásokat. A rendszerváltás óta ő volt az első, aki hivatalban lévő miniszterelnökként nyert választást, és megalakíthatta a második, a rendszerváltás utáni hetedik kormányát. A kormánytöbbség a 2006-os választást megnyerő Magyar Szocialista Pártból és a vele szövetséges Szabad Demokraták Szövetségéből jött létre. Lemondását 2006 óta, az őszödi beszéd kiszivárgásától követelte az ellenzék, amit végül 2009-ben tett meg. A kormány 2008. április végén elveszítette stabil többségét, amikor az SZDSZ visszahívta minisztereit és kilépett a koalícióból. Gyurcsány pozíciója erősen meggyengült, 2009. április 14-én az Országgyűlés elfogadta az ellene indított konstruktív bizalmatlansági indítványt, és leváltotta.
2009-2010
Gyurcsány lemondását követően a rendszerváltás utáni Magyarország hetedik miniszterelnöke, és nyolcadik kormányának vezetője a párton kívüli Bajnai Gordon lett. A korábbi nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszter egy évig, szakértő kormány élén, 2010 májusáig vezette az országot. A kormány működésének első száz napjában számos válságkezelő intézkedést hozott, 1200 milliárd forintos kiadáscsökkentő lépéseket tett meg, az IMF-fel megállapodva hitelfelvételről és több adóváltoztatásról is döntött. Gazdaságilag stabil, jó állapotban adta át utódjának, Orbán Viktornak a gazdaságot.
2010-2014
A második Orbán-kormány (önelnevezése szerint a Nemzeti Együttműködés Kormánya vagy a Nemzeti Összetartozás Kormánya) a rendszerváltás utáni 9. magyar kormány, 2010. május 29-én lépett hivatalba. A kormány beiktatása után Kósa Lajos, a kormánypárt alelnöke bejelentette, hogy szűk esély van a magyar államcsőd elkerülésére, később ezt Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője is megerősítette. A bejelentések alaposan felkavarták a pénzpiacokat. A Fidesz-alelnök szavainak hatására az euró árfolyama a forinttal szemben 274-ről 289-re romlott. A kormány kihasználva kétharmados többségét, az ellenzék véleményének kikérése nélkül, számos sarkalatos törvényt fogadtatott el. Többek között 2012. január elsején életbe léptette Magyarország új alkotmányát, amit az Alaptörvénynek neveztek el, és (emlékezve a 2002-es vereségre) új, egyfordulós választási törvényt is alkottak. Elvették a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat, 27 százalékos áfát fogadtak el, csökkentették a szociális segélyeket, korlátozták az AB jogkörét.
2014-2018
A rendszerváltás utáni 10. kormány vezetője ismét Orbán Viktor lett. Programként csak az előző négy év folytatását ígérte, amelyet kissé megnehezített, hogy működése idején elveszítette a választáson ismét megszerzett kétharmados többségét. A politikában (hazai vonalon biztosan) általánosan elfogadott törvényszerűség volt, hogy a kormányzati ciklus közepén a kormányzó párt(ok) népszerűsége mélyponton van, majd a kormányzás második felében népszerű intézkedésekkel sokat erősödhetnek a következő választásokra. Ez a harmadik Orbán-kormányra nem volt jellemző, a ciklus teljes idején biztosan megőrizte szavazói bázisa támogatását, amit a Fidesz-KDNP politikusok gazdasági és korrupciós visszaéléseiről megjelent hírek sem gyengítettek. A kevés és gyenge politikai ellenfél a Fidesznek problémákat is jelent: egy-egy területen a hatalom megszerzésért nem egy másik párttal kellett viaskodnia, hanem belső konfliktusok alakultak ki a pártban és holdudvarában. Erről szólt az Orbán–Simicska-háború vagy éppen az urizálás-vita megjelenése a nyilvánosságban.
Az LMP korábbi társelnöke az egyetlen, aki tegnap nem tette le a képviselők számára kötelező esküt a parlament alakuló ülésén. Azt mondja: annak lett volna akár nemzetközi visszhangja is, ha valamennyi ellenzéki párt egységesen, összefogva, távol marad az alakuló üléstől, és nem teszi le a kormánypárti képviselőkkel egy időben az esküt.
Egyelőre sem szavazati joga, sem fizetése, és bizottsági helyet sem kaphat.
Tisztában voltam ezzel, amikor a távolmaradás mellett döntöttem. A korelnök úr nyitott kapukat döngetett, amikor ezzel fenyegetett. Le fogom tenni egy alkalmas időpontban az esküt, de semmilyen tisztségre – sem a pártomban, sem a frakcióban – nem szándékozom pályázni.
Tudható, mikor készül esküt tenni?
Ahogyan most is el akartam kerülni, hogy egy időben kelljen esküt tennem a Fidesz padsoraiban helyet foglaló tisztességtelen, korrupt politikusokkal,
nem fogok ugyanazon a napon esküre jelentkezni, amikor a miniszterelnök és a kormány tagjai
teszik majd le a hivatali esküjüket. A mandátumomat felvettem, a törvény elegendő időt hagy arra, hogy megtaláljam a megfelelő időpontot.
Folytatni fogja az előző ciklusban elkezdett korrupciót leleplező kampányát?
Meggyőződésem, hogy folytatnom kell tovább. Ahová eljutnak ezek az információk, főleg a fővárosban, ahol még van működnek ellenzéki orgánumok is, ott elgondolkodnak az emberek, vajon ilyen politikusokra kell-e bízni az országot. Vidéken, ahol csak a közmédiából tájékozódhatnak az emberek, persze más a helyzet.
Nem érzi, hogy szélmalom harcot folytat?
Egyáltalán nem. Jelenleg negyven feljelentésem fekszik a hatóságok előtt, ebből tizenkettőben nem tudták megtagadni a nyomozást. Az OLAF által feltárt visszásságok közül öt esetben folyik eljárás. Az az érzésem, hogy az új kormány hamarosan nekimegy majd azoknak a még tőle független médiumoknak, amelyek nem tartoznak az irányítása alá. Nem akarja a Fidesz, hogy legyen az országban olyan sajtótermék, amelyben megjelenhetnének a nyomozások leleplező eredményei. Ezért is gondolom, hogy az ellenzék számára a következő időszak egyik legfontosabb feladata lenne mindent elkövetni azért, hogy
Magyarország is csatlakozzon az európai ügyészséghez, és kiharcolja a közmédia függetlenségét.
Gondolja, hogy ehhez elég erős a mai ellenzék?
Önmagában biztosan nem. De ha maga mellé akarja – és tudja – állítani a civileket, a Mi vagyunk a többség hívó szavára utcára menni is hajlandó tömegeket, talán nem reménytelen.
A nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy hisz az ellenzéki erők összefogásában.
Nem abban az összefogásban hiszek, amit a választások előtt tapasztaltunk. Abban azonban igen, hogy a tömegek támogatásával ki lehet kényszeríteni bizonyos változásokat. Abban is hiszek, hogy egészen más lett volna a parlament alakuló ülésének nemzetközi visszhangja, ha
az ellenzéki pártok tiltakozásul hajlandók lettek volna egységesen távol maradni a „szertatástól”.
Ha később, egy adandó alkalommal, külön tettünk volna mindannyian esküt. Számos fórumon elmondtam, hogy a Fidesz kétharmados győzelmének is az együttműködés hiánya volt az oka. Nagyvonalúbban kellett volna támogatnunk egymást, de ennek minden pártban elsősorban azok a politikusok voltak a gátjai, akik akarva, akaratlanul a Fidesz malmára hajtották a vizet. Ez nem azt jelenti, hogy valamilyen „borítékkal” bárkit megvettek volna, pusztán vélt pártérdekekre hivatkozva gátolták a megállapodásokat.
Mit gondol, a következő négy esztendőben képesek lesznek ezeken a pártérdekeken felülemelkedni az ellenzéki pártok?
Ha nem, akkor négy év múlva sem lesz esély a mai kormányzó pártokat leváltani. De nem valamiféle újabb összefogásra gondolok. Kivétel nélkül
minden ellenzéki pártnak meg kell újulnia
és szembe kell néznie önmagával, a múltjával, a jelenével. A mostani vereségnek is – a szabad közmédia hiánya, az aránytalan kormánypropaganda mellett – a megújulás elmaradása volt az elsődleges oka.
Egy nyolcvanöt éves, nemzetközi szaktekintélynek számító történészt a bürokrácia kiírta az élők sorából. Egy devizahiteles lakáslízing tartozás miatt alakult úgy, hogy törölték a választói névjegyzékből, és érvénytelenítették a társadalombiztosítási számát. A napokban levelet kapott: számíthat a kilakoltatásra is. Joggal gondolhatta, ezzel halálra ítélte a társadalmi bürokrácia.
Beláthatatlan következményei vannak, amikor az ember úgy hoz valamilyen döntést, hogy nincs tisztában annak minden következményével.
– Nekem is vén fejjel kellett ezt megtanulnom – sóhajt egy mélyet és eldörzsöl egy könnycseppet a szeme sarkában.
Strassenreiter Erzsébet igazi tudós asszony. Ma nála senki nem tud többet a szociáldemokrácia múltjáról és jelenéről, Kéthly Anna életútjáról, a szociáldemokraták tündökléséről és bukásáról. Csak éppen azzal nem számolt, hogy a történelem ismétli önmagát: ahogyan a Horthy korszakban szemrebbenés nélkül utcára lehetett tenni az adósokat, ez ma sincs másként.
– Pedig mennyi cikket írtam erről! Mindenki csak a másikról gondolja, hogy azzal megtörténhet a legrosszabb, de vele nem…
– Alá kellett írnia azt a hitelszerződést?
– Egyetlen fiam van. Ő kért meg rá, hogy segítsek neki. Ebből a pénzből akarta megalapozni a családja jövőjét. Három gyereket nevelt, jó állása volt, sokat is keresett. Azt mondta, ne féljek, ő majd rendszeresen fizeti a törlesztéseket. Most kilakoltatással fenyegetnek. A fiam rossz döntései vezettek ide.
– Az ember könnyen gondolhatja, ha jól megy a sora, nagy baj nem történhet…
Bélával már „régi” telefonos ismerősök vagyunk, jó ideje próbálom megérteni, hogyan hozhatta ilyen helyzetbe az édesanyját.
– Amikor leszerződött a mama lakására, tudnia kellett, ha nem fizeti pontosan a részleteket, az ő lakását veszik el.
– Ezzel tisztában voltam. De úgy gondoltam, ha jön valami bevétel majd megint fizetek. Sok mindennel próbálkoztam, volt, ami úgy tűnt bejöhet, aztán mégsem. Tönkre ment a cégem, nekünk is a három gyerekkel mindig kisebb és olcsóbb lakást kellett bérelnünk.
– Az idős édesanyját könnyelműség volt ilyen helyzetbe hozni.
– Egyszer havonta 140, máskor 170 ezret kellett volna törleszteni az OTP Lízingnek. A csőd után reményem sem volt havonta ennyit törleszteni. A megélhetésünk is veszélybe került. Évek óta kerestem valami megoldást. A felvett összeget már régen visszafizettük, 2015-ben, amikor új megállapodást szerettem, volna kérni, azt mondták, akkor tárgyalhatunk, ha befizetek egy összegben újabb 3,5 milliót. Ennyi pénzem nem volt.
– Ilyen egyszerű?
– Ilyen egyszerű.
Korábbi cikkünkben arról is írtunk, hogy az idős asszony háziorvosa vette észre, érvénytelenítették betege TAJ-számát.
– Ez annyit jelent, hogy nem is kaphat orvosi ellátást? – kérdeztem dr. Szomolányi Borbálától, a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő jogi főosztályának vezetőjétől.
– Ellátás minden magyar állampolgárnak jár. Amikor a háziorvos ellenőrzi a jogviszonyt, és „piros lámpát” jelez a rendszer, akkor arra kell következtetnie, hogy a beteg biztosítási jogviszonya rendezetlen.
– Régi betegéről van szó, akiről tudja, hogy nyugdíjas. Nyugdíjasnak is lehet „rendezetlen” jogviszonya?
– Lehet. Erről egy 1997-es törvény rendelkezik, amely kimondja, hogy Magyarországon kizárólag azok az idős emberek jogosultak egészségügyi szolgáltatásra, akik saját jogon kapnak nyugdíjat, vagy arra valamelyik hozzátartozójuk révén jogosultak. Ennek pedig az a feltétele, hogy az illető tb szempontból belföldinek minősüljön.
– Lehetséges, hogy egy magyar állampolgár, aki évek óta ki sem teszi a lábát a lakásából, egyik napról a másikra elveszítse a „belföldiségét”?
– A „belföldiség” fogalmát az 1992-es, a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló törvény határozza meg. Azokra a magyar állampolgárokra terjeszti ki a „belföldiség” fogalmát, akik bejelentett lakóhellyel rendelkeznek. Még ide lehet sorolni a bevándoroltakat, a letelepedett jogállásúakat és a menekülteket, oltalmazottakat is.
– Egy nemzetközi hírű, elismert, magyar tudósról beszélünk…
– Ha bepirosodott a TAJ-száma, az arra utalhat, hogy nem rendelkezik bejelentett lakóhellyel.
– Ennek ellenére jár neki orvosi ellátás?
– Természetesen jár. Jogilag hajléktalan lett, a hajléktalanok alapellátó központjait kell igénybe vennie.
– Azt ugye tudja, hogy az édesanyját hajléktalanná tette? – Béla tisztában van ezzel, de látszólag nem ez foglalkoztatja:
– Hibáztam, amikor nem bankkölcsönt vettem fel. Hibáztam, amikor elhittem az ügyintézőnek, hogy előnyös egyezményt kötünk. Nem figyeltem oda, hogy ezzel a szerződéssel a lakása az OTP Lízing kezébe kerül. Ha egy banknak tartoztunk volna, legfeljebb követelhette volna a jussukat, míg a Lízing cég birtokon belül van, édesanyámat bármikor ki is teheti onnan. Senki nem mondta el nekem, hogy mi a két szerződési forma között a különbség. Ha ezt tudom, soha nem kötök megállapodást lízing céggel.
– A hitelfelvevő kötelessége tájékozódni.
– Akkor, 2005-ben mindenki azt tanácsolta, hogy a svájci hitel és a lízing a legjobb megoldás. De akik akkor ezt ajánlották, ma nincsenek sehol, vagy ha netán még ott dolgoznak, elintézik egy vállrándítással.
Meg kell hallgatni természetesen a másik felet is. Egy március 19-én keltezett levélben az OTP Lízing Zrt. vezérigazgatója, Szántó Csaba, részletes levélben indokolta meg, miért fogyott el részükről a türelem. Levélváltások sorát idézte, és természetesen az adóst – illetve rajta keresztül a fizetésképtelenné vált R. Bélát – okolta a történtekért, aki évekig jelét sem adta a fizetési szándékának.
Egy évvel ezelőtt úgy látszott, mindkét fél számára elfogadható megállapodás volna, ha egy „hitelképes” személy – R. Bélát már nem tekintették annak -, újabb lízing megállapodást kötne a lakásra. Talált is a család valakit, aki átvette a szerződéshez szükséges dokumentumokat, de amikor megtudta, hogy mintegy 18 millió forintnyi adósság törlesztését kellene vállalnia, visszakozott. Ez jóval több volt annál a 13 millió forintnál, amelyet a család – a 12 milliós hitel törlesztéseként már befizetett 16 millió forinton felül – felajánlott az OTP Lízingnek.
Itt megfeneklett az ügy. Az idén, január 10-én megindították az ingatlan kiürítésére irányuló végrehajtási eljárást, az idős asszonyt kijelentették a lakásából. Ám hagytak egy kiskaput: április 15-ig „türelemmel” lesznek, ha valaki jelentkezik a mintegy 18 millió forintos szerződés folytatására. Akkor eltekintenek a kilakoltatástól.
Amikor tartozásról van szó, akkor csak a pénznek van szerepe. Fizet, vagy nem fizet az adós? Nem számít a kora. Nem számít az életműve. Nem kell tekintettel lenni a lakásban évtizedek munkájával felhalmozott pótolhatatlan történelmi dokumentumok sorsára. Arra sem, hogy – talán éppen a hitelező egyik alkalmazottjának rossz tanácsa – hozta ilyen helyzetbe az érintetteket.
Egy határon túl nincs türelem. Nincs méltányosság. Egy lízing cégnek nem kötelessége a 85 éves adóssal élete végéig tartó méltányos lakbérről tárgyalni. Birtokon belül van, töröltetheti a „belföldiségét”, elvetetheti a választói jogát.
Hajléktalanná, földönfutóvá teheti, noha a beteg, idős asszony mozdulni is alig tud. Kilökheti a társadalomból. Jogi értelemben a semmibe.
Egy nyolcvanöt éves, nemzetközi szaktekintélynek számító történészt a bürokrácia kiírta az élők sorából. Egy devizahiteles lakáslízing tartozás miatt törölték a választói névjegyzékből, és érvénytelenítették a társadalombiztosítási számát. A napokban levelet kapott: számíthat a kilakoltatásra is.
A zuglói lakásában beszélgetünk.
– Úgy látom, jól van.
– Leszámítva a korommal együtt járó gyengeséget. Több csonttöréses operáción estem túl, botok segítségével járok-kelek a lakásban, szívritmus- szabályzóval élek, a lakást elhagyni nem tudom.
A falakon körben, a polcok zsúfolva ezernyi aktával, a szekrényben kartonok, a szociáldemokrácia múltjának megannyi irata. Kéthly Anna levelei, az SZDP és az MKP egyesülésének dokumentumai. Mozdulni is alig lehet tőlük.
– Ezek egy része még feldolgozásra vár – mondja Strassenreiter Erzsébet. – Amíg szellemileg bírom, igyekszem haladni a munkával, ám ha kilakoltatnak, ennek vége. Nem tudom, mi lesz az archívumom sorsa.
1.
2007 januárjában rosszul döntött. Ahogyan minden anya, akinek egyetlen gyereke van, aláírt a fia kérésére egy kezességi nyilatkozatot. A saját tulajdonában lévő lakását adta fedezetül egy 16 millió forintos devizás lízinghitelhez. Vállalkozás indításához volt szüksége pénzre a családnak. 25 évre szólt volna a megállapodás, de ahogyan nagyon sok másik vállalkozással is megtörtént, beütött a krach. Csőd, felszámolás, a devizahitelek eszetlen drágulása miatt fizetési nehézségek, majd a forintosítás következett. 16 milliót időközben visszakapott a bank, de a 16 millióra becsült lakásra adott kölcsön tartozása a kamatok miatt mára 25 millióra nőtt.
Hosszas tárgyalások, levélváltások sora következett. Mára elfajultak a dolgok, hiszen februárban az OTP Lízing Zrt. felmondta a szerződést, és felszólította az idős asszonyt, hogy február 25-ig költözzön ki, és adja át a lakását értékesítésre. Ellenkező esetben lesz nemulass, a rendőrség segítségével szereznek érvényt a döntésnek. Kiteszik az utcára, és természetesen a kilakoltatás költségei is őt terhelik majd. Nyomatékot is adtak a fenyegetésnek: felhívták a figyelmét arra, hogy 2018. április 30-án lejár a kilakoltatási moratórium.
Némi érzékeltető az egyik „hivatalos levélből”: „Ön, mint Lízingbevevő köteles az ingatlant a mindenkor hatályos üzletszabályzat 17.1.1. pontja alapján a Lízingebadónak, vagy Megbízottjának a felmondástól számított öt (5) napon belül szükség esetén kitakarított, szeméttől megtisztított, esetlegesen bentlakó személyektől és ingóságoktól kiürített, nem lakott állapotban visszaadni. Ön, mint Lízingbevevő ennek a kötelezettségének a fenti határidőn belül nem tett eleget…”
– Komolyan megijedtem, mert elég sokat foglalkoztam történészként a Horthy-korszak kegyetlen kilakoltatási gyakorlatával, és naponta látom a tévéhíradókban, hogy ez ma sem megy másként. Nincs az a civil szervezet, hivatal, amelynek elég tekintélye volna ahhoz, hogy meg tudja akadályozni a bankokkal szemben akár a sokgyerekes, szegény családok utcára tételét is.
2.
Megpróbált egyezségre jutni a „lakása tulajdonosával”. Levelet írt Csányi Sándornak, az OTP elnök-vezérigazgatójának. Nem kért érdemeire tekintettel különleges elbánást, csupán azt, hogy segítsen tisztázni, hogyan került ilyen helyzetbe, és milyen kiutat látna egy kölcsönösen elfogadható, új megállapodásra. Megértve az OTP érdekeit is, azt javasolta, hogy a nyugdíjából vonjanak le a tartozás csökkentésére havi 50 ezer forintot, azaz évi 600 forintot. Választ a levélre nem kapott, talán el sem jutott az elnök-vezérigazgató elé a levele.
Az utóbbi hónapokban már csak az OTP Lizing Zrt. volt hajlandó levelezni az idős asszonnyal. Dörgedelmekre, jogszabályi helyekre való hivatkozással kötötték az ebet a karóhoz: elfogyott a türelmük, a 71 négyzetméteres lakást kijelölték értékesítésre.
Levél levelet követ, aztán jelzik, hogy hamarosan küldenek egy értékbecslőt, akit „kötelesek beengedni a lakásba”, mert ha nem, és ismét sorolták a törvény fenyegető pontjait. Egyben elismeri a bank, hogy a tőketartozást rendezték, a követelésük ennek ellenére jelenleg 25 millió forint. Ha készpénzben kiegyenlítik, eltekintenek az árverezésről.
– Értékbecslő nem jött, hiába vártuk, azóta sem tudjuk, mennyire taksálnák a lakásom árát. Aligha járnának jól vele, hiszen ahhoz, hogy a forgalmi értéken el lehessen adni, milliókat kellene rákölteni.
– Mi volna az ajánlata?
– Azt ajánlottam, állapítsanak meg egy elfogadható bérleti díjat, amit életem végéig fizetnék. Aztán, ha még igényt tartanak a lakásra, hát vigyék.
– A válasz?
– Nem. Ők nem önkormányzat, nem foglalkoznak lakások bérbeadásával.
FH
3.
A zuglói önkormányzat is széttárta a képzeletbeli karjait. Elküldtem Szabó Rebeka alpolgármesternek az üggyel kapcsolatos leveleket, amire néhány órán belül gyors választ kaptam:
„Nagyon sajnálom, hogy Strassenreiter Erzsébet történész asszony ilyen helyzetbe került, de sajnos általában is elég csekélyek a jogi lehetőségek a devizahitel miatt bajba jutott emberek ügyében, az önkormányzatnak meg illetékessége sincs ezekben az esetekben. Egyáltalán zuglói a történész asszony? Ha igen, forduljon az önkormányzat ügyfélszolgálatához, ott felkészült jogászokkal konzultálhat.” Pont.
Nem derül ki az alpolgármester asszony számára, hogy a nehéz helyzetbe került panaszos zuglói lakos? Erről egyetlen gombnyomással meg lehet győződni. Vagy mégsem ott lakik, ahol lakik?
4.
Alighanem erről lehetett szó, mert az OTP Lizing Zrt. kissé „előre szaladt. Buzgón tett egy újabb lépést, és azzal, hogy felmondta a lízingszerződést, egyben töröltette is a kerületi lakosok névsorából adósát.
– Ez akkor derült ki, amikor április 8-án szavazni akartam. Tekintettel arra, hogy nem tudom elhagyni a lakásomat, kértem egy mozgó urnát. Április 6-án levelet kaptam a választási irodától, hogy nem is értik, milyen alapon fordulok hozzájuk. Ezt írták: „A megadott személyi azonosító a központi névjegyzékben nem található, vagy nem egyezik a kérelmező adataival. Lakóhelyének címét 2018. január 19-én fiktívvé nyilvánították. Ön Magyarországon nem rendelkezik sem lakóhellyel, sem tartózkodási címmel, emiatt Önt a központi névjegyzékből törölték. Lakóhely cím létesítésével tudna visszakerülni a választó/ választható állampolgárok közé…” Pecsét, aláírás.
– Annyira sérelmezi, hogy nem választhatott?
– A választás állampolgári jogom lett volna. Az a gyanúm, talán az állampolgárságommal is gond lehet…
Dr. Palásthy Katalin, a történész asszony háziorvosa. A minap meglepetten tapasztalta, hogy régi betegének taj-számát érvénytelenítették. Ő szokta felírni a szív- és vérnyomás gyógyszereket, noha csodákra nem képes, alighanem az ő érdeme, hogy az idős tudós asszony máig szellemileg friss, munkaképes.
– Én még ilyesmivel nem találkoztam – mondta telefonon a doktornő. – A nyugdíjasok a társadalombiztosítási jogosultságukat nem tudják elveszíteni, nem is szoktuk vizsgálni az ő esetükben.
– És ha – feltételezve, de nem megengedve – kórházba kellene utalnia betegét?
Rövid hallgatás után felelte:
– Gondolom, ellátnák, de a kezelési költségeket kiszámláznák.
5.
Csendben ülünk a lakás nagyobbik szobájában. Az erkélyajtó nyitva, a kopott függönyt unottan babrálja a huzat.
– Sok mindent megéltem már. Voltak nehezebb és könnyebb korszakai az életemnek, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülhetek. Tegnap szembesültem azzal, hogy olyan vagyok, mint akik halálra ítélt a bürokrácia. Ha holnap orvoshoz kellene fordulnom, nem kaphatnék segítséget. Törölték a taj-számomat, nem írhatják fel a gyógyszereimet, nem vehetnek fel a kórházba. Azt sem tudom, magyar állampolgár vagyok-e még.
Emlékszem, nagyon sokan szorongtunk 2012. október 23-án a Szabad sajtó útján, az Erzsébet híd feljárójánál, és arra vártunk, hogy megszólaljon Bajnai Gordon. Hogy visszatérjen a magyar belpolitikai közéletbe és reményt adjon annak a sok tízezer embernek, hogy két év múlva összefogva, együtt, le lehet váltani a „fülkeforr” mámorában tobzódó, a kétharmad birtokában a demokráciának hadat üzenő kormánypártokat.
Akkor már elkövette a Fidesz az „ősbűnt”, belekényszerítve sok kis pártra szakadt ellenzékét egy olyan csapdába, amelyből azóta sem sikerült kikecmeregnie. Ismertük a 2011-ben elfogadott új választási törvényt, amely a korábbitól eltérően az országgyűlési képviselők választását egyfordulóssá tette. Az addig arányos rendszer irányából a többségi választási rendszer felé tolta el a hangsúlyt. A 199 főre csökkentett parlamenti helyek többségét már nem listáról, hanem az így felértékelődött 106 egyéni választókerületekből töltik be, s a választók attól kezdve csak az országos pártlistákra adhatják le a szavazataikat.
Azon a Milla rendezvényen a Haza és Haladás Egyesülettel karöltve Bajnai, Juhász Péter, Szigetvári Viktor és társaik elindították az „Együtt 2014” elnevezésű választási mozgalmat, azzal az ígérettel, hogy motorjai lesznek annak az összefogásnak, amely a 2014-es választásokat majd megnyeri.
Az „Együtt 2014 mozgalom” 2012 novemberében politikai nyilatkozatot tett közzé, és aláírásgyűjtést indított, eredetileg az olasz Olajfa koalíció mintájára balközép ellenzéki ernyőszervezet lett volna. Már itt akadályba ütköztek: a Lehet Más a Politika (LMP) kongresszusa 2012 novemberében és 2013 januárjában elzárkózott az együttműködéstől. Az MSZP vette át a baloldali ellenzéki összefogás irányítását, erre válaszul az Együtt-2014 az MSZP-től függetlenül kezdte meg kiépíteni támogatói bázisát. 2013-ban a mozgalom „Együtt-2014 Választói Szövetség Párt” néven párttá alakult, amelyet három társelnök – Szigetvári Viktor, a Haza és Haladás Egyesület alelnöke, Kónya Péter, a Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke és Juhász Péter, a Milla Egyesület korábbi vezetője – irányított. Az új párt azonnal szövetséget kötött az LMP-ből január 26-án távozott politikusok által alapított Párbeszéd Magyarországért párttal (PM), 2013. június 28-án „Együtt – a Korszakváltók Pártja” néven vették őket nyilvántartásba.
Bajnai pártja azt ígérte, alapvetően egy új, balközép erő megteremtésén dolgoznak majd, ahogy akkor fogalmaztak: „Az emberek már kiábrándultak a narancsból, de a szegfűt sem szerették meg azóta sem”.
Ma már tudjuk, az Együttet még kevésbé.
Mert az Együtt története meglehetősen kacskaringósra sikerült. 2017. február 4-én Juhász Pétert választották elnöknek, ugyanezen a napon Berkecz Balázst és Hajdú Nórát alelnökökké, Szigetvári Viktor pedig a párt Országos Politikai Tanácsának elnöke lett. 2018. januárjában az Együtt politikusai bejelentették, hogy önállóan indulnak a 2018-as Magyarországi országgyűlési választáson, azzal, hogy a miniszterelnök jelöltjük Szigetvári Viktor. Alig három hónappal később, 2018. április 8-án éjjel a párt vezetői valamennyien lemondtak tisztségükről, s az Együtt hajóját sorsára hagyták.
Egy alapvetően elhibázott stratégia vezetett el a széthullás állapotáig. A külső szemlélő joggal érezhette úgy, hogy egyedül Juhász Péter az, aki megpróbálja kissé megzavarni a párt körüli állóvize. Egyéni akciókkal, performanszokkal kavart némi hullámokat, de azok alig voltak érezhetők a Belváros, jobb esetben a főváros kerületeinek határán túl. Hiába készítettek rendkívül drágán, mindenki másnál igényesebben egy vaskos kiadványt, amelyben pontról pontra elmagyarázták az olvasónak, hogyan képzelik el egy sikeres választást követően Magyarország jövőjét, aligha volt ember (néhány ebből elő politikai elemzőn kívül), aki töviről hegyire átrágta volna magát a „művön”. Hajdú Nóra, Berkecz Balázs kétségtelenül igyekezett a szakértő politikusok benyomását kelteni, okos érveik a legtöbbször visszhang nélkül elhaltak, pedig mindkettőjüket „kedvelték” a híradós stábok.
A párt vezetői kissé későn tanulták meg, hogy a NER igazságtalanságokkal tarkított politikai akadálypályáján egyedül senki nem megy semmire. Lehet idegenkedni Gyurcsány Ferenc politikai múltjától, meg lehet bélyegezni a szocialistákat kormányon elkövetett sutaságaikért, de nincs értelme olyanokhoz dörgölődzni sem, mint amilyenek a Momentum önmaguktól kissé elszállt ifjú titánjai. Mert az ő szemükben ugyan rendszerváltás után alakult politikai formáció volt az Együtt, politikusaiknak – különösen Szigetvári Viktornak – éppen úgy múltjuk, „szaguk van”, mint a többieknek. Az LMP-ről pedig kiderült, hogy szerintük éppen attól lehet más a politika, ha a politikusok nem számoltak a realitásokkal.
Hogy mit gondoltak róluk a választók? Az alig valamivel több, mint fél százaléknyi voks erről mindennél többet mond. Amihez csupán egy szerény adalék, amellyel a párt facebook oldalán, a hozzászólások között találkoztam.
Íme az egyik: „Sajnálom hogy ezt kell mondanom de ne folytassátok. Örüljetek, ha összejön a pénz (amit vissza kell fizetni a Kincstárnak- a szerk). Jómagam normális esetben rátok szavaznék, de nincsenek normális idők. Szánalommal vegyes idegenkedéssel figyeltem az utóbbi két évben a működéseteket.”
Egy másik: „Juhász Péter, Gulyás Márton, Hadházy Ákos… hirtelen több politikus nem is jut eszembe, akik tettek is valamit, és nem a választóktól várták, hogy kikaparják a gesztenyét.” Ebben is van némi igazság: az Együtt és Juhász Péter kis csapata rossz helyen, és nem úgy kereste a „gesztenyét”, ahogyan érdemes lett volna.
Csepel festője, mondta róla a minap egyik ismerősöm, aki még azokból az időkből ismeri, amikor még fiatalon – mint dr. Fazekas László – a kerületi Tanácsnál dolgozott. Volt idő – néhány évtized az életében – amikor minden emberi és baráti szál ide kötötte. Itt élt a családjával, édesapja a kerületi bíróság elnöke volt, ő is itt nyitott ügyvédi irodát, aztán mégis és újra másfelé kanyarodott az élete.
És ezek a kanyarok – a sikerhegyek és kudarc völgyek – érlelték azzá P. Fazekas László művészetét, amelyről a május 3-29-ike között a Csepeli Munkásotthonban látható hetedik kiállításán minden látogató képet kaphat. Illetve mégsem; mert ez alkalommal a falakon csak a keleti hangulatot idéző ZEN-festményeit láthatja a közönség, míg különlegesen bölcs versei, esszéi egy másik művészi dimenzió alkotásai.
Forgatom a még évekkel ezelőtti névjegyét, és nem értem, hogyan került kapcsolatba a ZEN világával a családjogi, kártérítésjogi és büntetőjogi szakjogász, közbeszerzési szakreferens?
FH
Egyszer csak valami megszólított – mondta P. Fazekas László, amikor első alkalommal láttam a képeit. A ZEN-művészetben a technikai készségeknek nem tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget, sokkal inkább arról van szó, hogy az élet valamennyi megnyilvánulását átjáró „Egyetemes Szellemmel” kapcsolatot, közösséget teremtsenek az alkotók. A ZEN-festő figyelmen kívül hagyja az akadémikus esztétikai és formai nézeteket, ehelyett inkább a folyamatosan áramló, teremtő energia mélyére akar hatolni. WanYu mester ezt a következőképpen fejezi ki: „Magából a festő szívéből emelkednek ki a hegyek és a barlangok”.
Fazekas László képeit látva valóban így is érzi az ember. Olyan keleti tájak köszönnek vissza, ahol csak egyszer járt életében, és önmagát is beleálmodja a műveibe egy kis, Budha-szerű emberke alakjában, egyszer a képek sarkába bújva, máskor a nézőnek hátat fordítva jelenik meg, mintha ő maga is csak egy külső szemlélő volna. És ezt nem is titkolja: a valósággal, a Taóval való együttműködés folyamán a művész részesül abból a teremtő erőből, amely minden létrehozott dolgot élettel lát el. Egy ilyen állapotban a művész nem elszigetelt „én-ként” jelenik meg, hanem, mint a magasabb rendű valóság kifejeződése…
A ZEN által a művész a természettel, vagyis a mindenséggel képes egyesülni, állítja P. Fazekas. Hosszú volt az út, amíg elérkezett az idő, amikor az ecsetet a tusba merte mártani, hogy az első, bátortalan vonást végighúzza a lélekfehér papíron. Meg kellett értenie: a ZEN-festészet nem elhatározás kérdése, az maga a megérkezés.
Egyszer elmesélte: tisztán emlékszik, azon napon, abban a pillanatban tudta, hogy megérkezett – ahogyan ő nevezi – a „VAN” téridejébe. Egy új otthon vette körül őt, aki az élete nagy részét, mint Szindbád, útközben élte le. Egy versében azt írta: „Nem a jövevényektől félek, / Csupán magamtól, / Minden nyughatatlan új utazástól, / S talán nem is az indulástól, / Hanem / A sohamegnemérkezéstől.”
FH
Az a pillanat, a „megérkezés felejthetetlen pillanata” 2017 tavaszán történt. „Egész lényemmel éreztem, hogy otthon vagyok… Önmagamban. Egyetlen mérhetetlen és meghatározhatatlan metamorfózisban eltűntek az ellentétek és pólusok, minden „EGY” és „VAN” lett. Megszűnt számomra a „VOLT” és „LESZ”, a „VOLNA” és a „KELLENE”. Megadatott, hogy mindent olyannak lássak, amilyen abban a pillanatban.” A lényegre való koncentrálás, ami kikényszerítette az új és új ecsetvonásokat.
Már nem volt fontos számára, hogy mások milyennek és hogyan látják. Csak az, hogy megmutassa mindenkinek, milyen is a világunk. EGYben, EGYségesen és EGYszerűen.
Néhány hete Budapesten, az Üllői úti Vörösmarty moziban vetítették a Világítani fogok című dokumentumfilmet, amelyet Kerecsenden, a Heves megyei községben élő roma és magyar fiatalok nyári ifjúsági táboráról készítettek. Akkor határoztam el, hogy megkeresem a szervezőket, hogyan alakult az életük azóta, hogy elkészült a róluk szóló film?
Román Kati FH
Két évtizede, hogy Elekné Román Kata, a Magyar Katolikus Rádió munkatársa, megszervezte az első tábort.
– A család, két gyerekkel, akkoriban költözött haza Budapestről a szülőfalumba, Kerecsendre. Itt születtek meg aztán sorban a többi gyerekeink. A faluban élő magyar gyerekeket Egerbe hordták a szüleik többnyire már óvodába is, a tanköteles korúak pedig a város tíznél több iskolájában szóródtak szét. A mi gyerekeink egyedüli magyarok lettek volna a saját osztályukban. Nem voltak valódi kapcsolatok, barátok.
– Magányosak voltak?
– Valahogy úgy. Vallásos, templomjáró emberek vagyunk, arra gondoltunk, hogy talán majd abban a közösségben barátokra lelnek, de nem így történt. Az első tábor így jött létre 2000-ben: összefogtunk páran, s a gyerekeinknek szerveztünk baráti társaságot. Máig nagyon hálás vagyok annak a fiatal hitoktató asszonynak, aki magára vállalta, hogy abban a néhány napban összehozza a falu apróságait. Aztán a kezdeti években sok támogatást kaptunk Simon Miklósnétól, a helybeli családsegítőtől, aki máig közénk tartozik, és Tóth Sándorné szociális gondozótól. Velem együtt ők lettek a második nyártól a „tábori anyukák”.
– Ezzel megtört a jég?
– Valami elkezdődött. Nem akartuk, hogy elkülönüljenek a magyar és a cigánygyerekek. Hitbéli meggyőződésem, hogy minden ember ugyanannyit ér az Isten szemében, és emellett eltörpül, hogy mit gondolunk mi egymásról, vannak-e félelmeink, előítéleteink. Ebben sokat segített az akkori nagyon nyitott plébános, Gubala Róbert atya, aki azóta elkerült Kerecsendről. Rám bízott egy kislányt, aki a Dankó-telepen lakott. Az első áldozásra készült volna, de sokat volt beteg és nem tudott eljárni a felkészítésre. Róbert atya azt mondta: ha vállalom a felkészítését, akkor a többiekkel együtt lehet első áldozó. Osztálytársam volt valaha a mamája, hát elvállaltam. Így ismerkedtem meg Kittivel.
Farkas Kitti és a barátai voltak az első cigánygyerekek Román Kata táborában.
1.
Farkas Kitti FH
Dél van, ezerrel bömböl a rádió a szomszéd házban. Ajtó-ablak nyitva.
– Felújítanak – szabadkozik Farkas Kitti, mert alig halljuk egymás szavát.
Odébb, a másik szomszéd csendesebb. Férfiak ücsörögnek a ház előtt, ráérősen kártyáznak. Gyanakodva mustrálnak, mert a kerecsendi cigányszögben, a Dankó utcában, ritka a nem odavaló látogató.
Kitti most közmunkás. 23 éves. Szép barna szeme szinte örökké mosolyog, ilyenkor kivillannak hófehér gyöngyfogai. Gyakorlott háziasszony módján sürög-forog.
– Máig hálás vagyok Kati néninek, hogy akkoriban a gondjaiba vett. Ha nem így történik, nem is tudom ma mi lenne velem. A táborok az egész életemet meghatározták. Tizennyolc éve minden alkalommal ott voltam. Kezdetben táborozóként, aztán felnőve segítőként.
Pontosan, szépen fogalmaz.
– Most már ott tartunk, hogy hetente, kéthetente a pesti önkéntesek is lejönnek hozzánk egy-egy hosszú hétvégére. Május végén lesz egy néhány napos lánytáborunk, aztán júniusban a fiúk következnek, és júliusban a „nagy tábor”.
Kicsit belepirul, hogyan is fogalmazzon? Alighanem azt akarja elkerülni, hogy beavasson: a legfiatalabbak 12 évesek, az idősebbek ettől felfelé, tehát a nemi felvilágosításról, a korai szexuális életről fognak beszélgetni. De aztán kivágja magát:
– Ez egy olyan csajos hétvége lesz… Jó volna, ha többen jöhetnének, de csak húsz hely van, pedig sokkal nagyobb igény volna rá. A kamaszkor elég problémás…
Kitti az általános iskola után Egerbe ment gimnáziumba, de nem tetszett neki a Szilágyiban a kollégiumi élet kötöttsége.
– Itt a Dankón mindig élet volt, jöttek-mentek a korunkbeli fiúk és lányok, mi meg ott voltunk a kollégiumban bezárva. Mást se csinálhattunk, csak tanultunk. Borzasztó két év volt. Rabság. Akkor úgy éreztem, de ma már tudom, hogy butaság volt félbehagyni az iskolát.
Pedig okos lány. Jól tanult, a bizonyítványával nem is lett volna semmi gond, csak hát őt is elérte, ami a legtöbb sorstársát. Azt mondja „elmenekült”. De mi elől, vagy miért? Sovány magyarázatnak tűnik a „sokat kellett tanulni”, meg „a lázadó korszak”. Talán szégyelli is, talán feledné is az okokat. Lehet. Nem mondja, talán családi bajok álltak a háttérben, vagy egy korai szerelem bolondította meg őt is, ahogyan nagyon sok lányt ebben a korban.
2.
Kitti aranyat ér a faluban. Rajonganak érte a kisebbek, de szót ért a nagyobbakkal is.
FH
Amikor munkát kerestek neki, nem voltak könnyű helyzetben a falu vezetői. Érettségi nélkül sem az óvodában, sem az iskolában nem adhattak neki „pedagógiai” megbízást, így maradt a közmunka, azzal a kitétellel, hogy Kittinek más dolga sincs, csak a gyerekekre figyelni. Amikor vége van a tanításnak összeszedi azt a rábízott tizenkét-tizenöt ötödikest-hatodikost, aztán, mint a napköziben szokás, leül velük tanulni. Ügyel arra, hogy mindenki elkészítse a házi feladatát, megtanulja a másnapi leckét, aztán kicsit játszanak.
– Tíz év múlva is közmunkásként nevelgeti majd a gyerekeket?
– Sokat gondolkodtunk erről a párommal. Ő kőműves, de nagyon ügyes keze van, talán fodrász is lehetne, én levelezőn tanulok. Le akarok érettségizni, tovább tanulni. Tanító nő, vagy óvónő lennék szívem szerint. Aztán majd jöhetnének a gyerekeink is…
– Ők is itt nőnek majd fel a Dankó telepen?
Megvonja a vállát, nem mondja, hogy nem, de azt sem, hogy igen.
Szépen süt a Nap. Arra biztat, hogy nézzek már kicsit körül a telepen is. A Dankó utcának azon a részén, ahol ők laknak, szépen rendezettek a házak, tiszták a porták.
– A cigányszög nem mindenütt ilyen rendezett – mondja csendesen. – Belül azért a házakban láthatóan nagy a szegénység.
3.
Délután találkozunk ismét. Úgy beszéltük meg, hogy amikor a gyerekeknek véget ér az iskola, beszélgetünk azokkal is, akik már-már visszatérő vendégek a „Világítani fogok!” táborokban. Kicsit előbb értünk oda, egy árnyékos padra telepedtünk a templomkertben.
– Mi lett azokkal a lányokkal, fiúkkal, akikkel az évek során együtt táboroztak?
Kicsit gondolkodnia kell, hiszen majd húsz esztendőről kérdezem.
– A magyarok lassan lemaradtak, volt, aki eljött egyszer, aztán soha többet. A cigányok közül? Kati néniéknek, meg a segítőknek köszönhetjük, hogy elég sokan tanultak tovább a „törzstáborozók” közül. Vannak, akik beköltöztek a városba, vannak, akik most Pesten élnek, de olyan is, aki máig a Dankón lakik. Szakmája van, tisztességgel dolgozik. Az egyik barátnőmnek most a nyáron lesz a lagzija, készülünk a nagy sátorral. Aztán olyanok is vannak, akik gyorsan férjhez mentek, ma már gyerekeik vannak. Ilyen vegyesen.
A segítőket említi, mint akiknek sokat köszönhetnek.
– Amikor én még kislányként elkezdtem járni a táborokba, Kati néni gyerekei voltak a segítők, aztán később jöttek a barátaik, a barátnőik, az egyetemi, főiskolai évfolyamtársaik. Kezdetben kicsit furán néztünk rájuk, nem értettük, mit akarnak tőlünk. Mi a fene olyan fontos nekik egy „cigánytáborban”, ahol senki nem ismernek. Jönnek és elmennek… De aztán nem így történt. A barátaink lettek, ma már év közben is gyakori vendégek itt. Van, akinek a tanulásban kell segíteni, másoknak tanácsra van szükségük, merre induljanak, ha kijárták a nyolcadikat. Sokunknak példát adtak azzal, hogy megértsük, mire való az életünk, mit kell kezdenünk azzal a tehetségünkkel, amivel az Isten megajándékozott. Mert mindenkiben van valami értékes, csak rá kell jönnünk, mi az. És ebben ők sokat segítenek.
Elhallgat, aztán hozzáteszi:
– És még valami: a szüleinken kívül csak őket érdekli a sorsunk.
4.
A kerecsendiek gondolkodása sem sokban különbözik attól, ahogyan a többi magyar faluban a cigányokkal kapcsolatos ügyeket kezelik. Román Kata érti persze az emberek aggályait, de nagyon nehéz megváltoztatni a közgondolkodást. Példaként a Biztos Kezdet Gyerekház ügyét említi:
Lakatos Máté és Balog Gabriella FH
– Megpályáztunk és nyertünk negyven millió forintot arra, hogy a falu létrehozza és működtesse ezt a programot. Az országban számos helyen van már ilyen ház, és nagyon szép eredményeket érnek el. A Biztos Kezdet amolyan nevelési központ lenne, ahol a fiatal, hátrányos helyzetű cigány és nem cigány származású kismamák a kicsikkel együtt közös foglalkozásokon vennének részt. Megtanulhatnák a legfontosabbakat: a háztartást, a kertművelést, a gyerekek ápolását. Komoly fejlesztő- és szűrő program is része a kisgyermekekkel való foglalkozásnak, ami elengedhetetlen a korai hátrányok leküzdéséhez. Gyermekorvos, konduktor, mozgásterápiás gyerekpszichológus éppúgy részt venne a munkában, mint ahogyan számítanánk a védőnőink segítségére is. Egyik-másik anyuka alig nőtt ki a gyerekkorból, fontos volna a segítség számukra is.
Hogy mi a baj a Gyerekházzal? Az önkormányzatban is akadnak olyanok, akik veszélyt sejtenek, ha a falu valamelyik nem szegregált utcájában megjelennének a romák. Ezért aztán a Gyerekház ügyét is problémásnak érzik, s nem támogatják.
Többször is nekifutottak már a pályázatnak, de máig nem született megegyezés a hely kiválasztásában, mondta el Kiss Sándor, a falu jegyzője. Másik négyszáz millió forintot is kapna a falu a romák életminőségének javítására, ráadásul olyan fejlesztésekre fordíthatnák ennek egy részét, amiből az egész község profitálna. De túl nagy az ellenállás, a képviselők nagyon megosztottak a kérdésben. Egyre csak halogatják, tologatják az előterjesztés benyújtását, pedig lassan kifutnak az időből.
– Pedig nagyon várnánk mi is a döntést – mondja később Farkas Kitti. – Nagyon kellene egy olyan „otthon”, ahová el lehetne hívni a kismamákat és tanítgatnánk őket. Van is egy pár eladó ház a faluban, nem ez volna akadály. Csak hát minden cigányt egy kalap alá vesznek az emberek.
5.
Minden iskola egyforma. Éppen csak becsöngettek, de akár a ketrecből szabaduló kistigrisek, kiabálva, kergetőzve ezerrel szaladnak szanaszét a gyerekek. A lépcső tetején egy kis csoport türelmesen ácsorog.
– Ők az enyémek – mondja Kitti. – Bemutatja a „gyerekeit”, valamennyien táborosok. Sorolja a neveket: Lakatos Máté Olivér, Balog Gabriella, Balog Szimonetta, Farkas László, Bader Dzseszika, Bécsi Adrienn, Szajkó Sándor… Akihez ér, felteszi a kezét.
Nehezen indul a beszélgetés. Szégyenlősen össze-összenevetnek, de aztán Balog Gabriella megembereli magát és elkezdi: azért szeret a táborba járni, mert megtanulta, „ne vesszünk össze minden apróságon. Hogy figyeljünk oda a másikra. Hogy barátságosan sokkal könnyebb együtt lenni, mint duzzogva…” „Fogadjunk be mindenkit, aki szeretne közénk tartozni” – szól közbe Lakatos Máté. Szerinte ez volt a legnehezebb. „De a táborban sokat játszunk, énekelünk, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy akit csak előző nap ismertünk meg, már a barátunk.”
Szimonetta nagyon szeret táncolni, alig várja, hogy újra elmehessen a táborba. Gabriella kézműveskedni szokott, Dzseszika reméli, színészek is jönnek és velük beszélgethet. Máté és László a sportok „híve”.
– Két évvel ezelőtt a lovagkor volt a tábor témája – idézi fel Kitti. – A fiuk is a lányok is lovagok voltak. Megtanultuk a lovagkor történetét, a sisaktól a kardig mindenféle jelmezt fel lehetett próbálni. Felmentünk a várba is. Amikor a főző nénik megtudták, hogy Egerbe, a várba készülünk, már hajnalban megfőzték az ebédet, hogy ők is jöhessenek. Tizenhárom kilométerre van, de még soha nem jártak az egri várban.
Amikor a segítőkre terelődik a szó, megered a gyerekek nyelve. Egymás szavába vágva sorolják, hogy ki, mindenki fordult már meg a táborukban. A segítők többsége Kati néni gyerekeinek egykori egyetemista barátja, de tavaly már Afrikából is érkezett egy fiú, Ken, aki idén is vissza szeretne jönni. Sőt, hozza az egyik barátját is. Fülöp atya, aki francia anyanyelvű belga szerzetes, Egerben él. Ő is mentora a tábornak. Most azt ígérte, az idén két kínai segítőt is hoz magával.
Kitti rám villantja a mosolyát:
– Hallani kellene, ahogyan „beszélgetünk”. Fülöp atya franciát tanít, mi neki magyart, Kennel is így voltunk. Lehet, hogy az idén kínai órákat is veszünk. Ettől kicsit kinyílik a világ a gyerekek előtt. Megtanulják, hogy minden ember egyforma, függetlenül attól, barna vagy sárga a bőre, magyarul vagy franciául beszél.
6.
Kerecsend az Isten tenyerén fekszik, mondják errefelé. Kivételes helyzetben van a község, évszázadok óta erre vezettek a kereskedelmi utak. Most is 92 busz megy át naponta a falun, sűrű a járat Egerbe, Pestre óránként. Domb, gyógyvíz, síkság… Minden van, munkát is talál, aki dolgozni akar.
– Amikor a gyerekeim először elmentek a Dankóra, az ottani srácok kővel dobálták őket, mert ez annyira szokatlan volt. Most, ha a segítőink megjelennek a Dankón, vagy a Patakin, csaknem minden ház nyitva előttük.
Román Kata ezt tartja a „cigánytábor” legnagyobb érdemének. Az édesanyja jó harminc évig védőnőként dolgozott a faluban, minden házba bejáratos volt. Ő aztán pontosan tudta, hogy kinek, milyen segítségre van szüksége. A lánya is ebben nőtt fel. Jól tudja, hogy hiába szépek, takarosak külsőre a Dankó-telep házai, kívülről nem látszik, hogy a falakon belül mekkora a szegénység.
Kerecsenden jobb a helyzet, mint Borsodban, vagy Heves déli településein, az önkormányzat, az iskola is elég sokat tesz azért, hogy a faluban ne mélyüljön tovább a szakadék a romák és a magyarok között. Ebben az egyháznak is szerepe van. Román Kata az egyházközség világi képviseletének elnöke, és mivel rajta keresztül a templomi közösség köré szerveződött a tábor, „hittantábornak” is tekintették. A programokban ma is hangsúlyos szerepet kap a hitélet is, de számos egyéb téma is bekerült a programok közé.
– Nyitottak vagyunk, soha nem nézzük, hogy a gyerekek vallásosak-e egyáltalán vagy sem, soha nem kértük számon a későbbi templomba járást sem. Aki szükségét érezte, azt örömmel fogadtuk, aki nem, azt is tudomásul vettük. Fontosabb dolognak tekintettük, hogy a gyerekek többségének ez az egyetlen lehetősége, hogy kiszakadjon a szegényes hétköznapokból, világot lásson, egy kicsit nyaralhasson. Aki meghallja a hívást, úgyis velünk marad.
– Miben jelentkezik az egyházi támogatás?
– Elsősorban anyagiakban. Ebben a plébánosunk, Deli Lajos atya is segítségünkre van, és persze Ternyák Csaba, az egri érsek úr is. A táborban enni-inni kell adni a gyerekeknek, sokszor két üstben főzzük az ebédet, mint tavaly nyáron, amikor volt olyan nap, hogy százharmincan voltunk. Az alapanyagot nekünk sem adják ingyen. Játékok, eszközök szükségesek, a meghívott vendégek, zenészek, színészek sem tudnak mindig ingyen jönni. Igaz, vannak adakozóink a faluban is, de említhetnék jobb módú budai templomi közösségeket is, amelyek támogatnak minket.
7.
A legnehezebb a faluban a kamaszokkal. A tizenéves fiúk egy része már kikerült az iskolából, vagy otthon ténfereg, csavarog, bandázik, egy részük narkózik is, mások közmunkásnak mennek. A lányok között vannak jobb tanulók is, többen a továbbtanulást is megpróbálják. Ám a legtehetségesebbek is könnyen úgy járnak, mint Kitti: otthagyják az iskolát és hazajönnek. A „szerencsésebbek” találnak valami alkalmi munkát, de vannak, akik teherbe esnek, tizenévesen szülnek, és onnan aztán nem vezet sehová az út.
„Amíg nem lesz Gyerekház a faluban, addig ez a probléma újra és újratermelődik majd” – véli Román Kata. Egyfajta intim kapcsolatra volna szükség a roma fiatalok és a nekik segíteni szándékozó felnőttek között. Bizalmi viszonyra, hogy segítséget, tanácsot, támogatást kérhessenek, de ez megfelelő fórumok híján nem működik. A táborok persze segítenek, meg a hosszú hétvégi „villámtalálkozók” is, amikor a tábort segítő gimnazisták, fiatal-felnőtt egyetemisták, diplomások foglalkoznak a gyerekekkel. Önmagában még ez is kevés. Ők legalább ki tudják nyitni a gyerekek szemét, hogy az életben nem csak a gombatelep, vagy a közmunka, esetleg a kórházi takarítónő munkája között lehet választani. Aki tanul, kiemelkedhet a Dankó-telep egyhangúságából. Amikor a táborban délutánonként véget érnek a programok, odajönnek a szülők, a nagyobb testvérek is, tábortüzet raknak és „felnőtt dolgokról” beszélgetnek.
Az elmúlt közel húsz év számos tanulságát lassan feldolgozzák. Román Kata öt gyereke közül az egyik mozgásterápiával foglalkozik, szakdolgozatot írt a Dankó-telep gyermekeiről. Azt tapasztalta, hogy már a korai mozgásfejlődésben komoly hátrányokkal indulnak, amelyek három-négyéves korukban, az óvodában is érezhetően jelentkeznek. Egyrészt az úgynevezett lakhatási szegénységre, másrészt arra vezethetők vissza, hogy az anyukák nagyon korán szülnek, maguk sem érettek még a gyereknevelésre. A korai mozgásfejlődés hiányosságai pedig a későbbi szellemi teljesítményre is hatással vannak.
Ezekből a hátrányokból igyekszenek sziszifuszi, de következetes munkával kiküszöbölni Kerecsenden, amennyit csak lehet. A tábor az egyik eszköz, a másik a „Világítani fogok!” kezdeményezés, amely most alakul majd egyesületté. A harmadik a Gyerekház lehetne. Azért küzdenek érte olyan makacsul, mert országszerte bebizonyosodott, hogy azok a cigánygyerekek, akik ilyen háttérrel indulnak az életnek, le tudják dolgozni a hátrányaikat, képesek kibontani a tehetségüket. Sikeresek lehetnek az életben.
De ehhez Román Kata és a lelkes segítői önmagukban kevesek.
A választást követő másnap olvastam el a közösségi hálón a bejegyezését. Néhány megrázó sor volt az egész: „Barátnőimet kirúgták a munkahelyükről, mert részt vettek a civil tüntetés szervezésében; édesanyám megjegyzéseket kap miattam a faluban; rokonaim, barátaim nem mernek velem egy fotón szerepelni… Tényleg erre szavaztatok? Ilyen országot szeretnétek?” Ráczné Földi Judit, a DK elnökségi tagja alighanem nem ilyenre vágyik.
Mi másra számított ellenzéki képviselő-jelöltként?
A véremben van, hogy ki kell állnom a véleményem mellett. A barátaim azt szokták mondani, Jeanne d’Arc vagyok. Igazuk van, gyerekkorom óta ő a példaképem.
A közvélemény akkor ismerte meg, amikor a felcsúti kisvasút avatását követő nap néhány társával tiltakozásul lefeküdt a sínekre.
Mindez május 1-én, anyák napján volt, anyukám is csak a híradóból értesült róla. Gondolhatja mennyire
megviselte, amikor ott látott feküdni a sínen a mozdony előtt.
Az egész arról szólt, hogy megmutassam, bátornak kell lenni, és ki kell állni magunkért.
Volt értelme? A kisvasút azóta is üresen pöfög, de ez senkit nem zavar.
Sokunkat zavar. Maga is emlékszik rá, és biztosan sokan mások is. Talán arra is, hogy Orbánék felcsúti portájára kitűztük az uniós zászlót, hadd értse meg a miniszterelnök, mi a „nép” véleménye az Unióhoz való viszonyunkról. Sajnos az elmúlt nyolc évben egyre mélyebbre süllyedtünk, már nem csak Soros és Európa az ellenség, családok, barátságok mentek rá a gyűlölködésre. Most már a félelem is belopódzott az emberek szívébe.
Ez jó ideig ott is marad.
Nagyon remélem, hogy nem. A múlt szombati tüntetés azzal ért véget, hogy vagy százezren fogtuk meg egymás kezét. Tudom, sokaknak ez a templomi szeretet és megbocsátás jele volt, nekem azt jelentette, hogy
nem engedjük el egyetlen olyan ember kezét sem, aki felénk nyújtja, aki segítséget, védelmet kér.
Ha egyre többen leszünk, akkor az embereknek is reményt tudunk adni: ne féljetek! Nem hiszem, hogy bárki szeretne egy olyan országban élni, ahol tartani kell attól, meghallja-e a szomszéd, miről beszélünk a barátainkkal a kertünkben. Ha a hivatalban kerülni kell a véleménynyilvánítást, és a telefonban is meg kell válogatnunk, mit mondunk. A közösségi hálón mit posztolunk az oldalunkon, kivel mutatkozunk egy fotón.
Vasárnap Fehérváron is tartott a „Mi vagyunk a többség” egy tiltakozó gyűlést. Hányan voltak?
Ötszázan.
Elégedett ezzel?
Tökéletesen. Mert már van a városunkban ötszáz ember, aki nem fél a hatalomtól. Mellesleg jellemző a helyi média „pártatlanságára” az a minapi hír, ami ezzel kapcsolatban megjelent Mészáros helyi lapjában.
Egymás mellé rakták a mi, ötszázas tüntetésünk képeit, és a választást megelőző, fideszes, országos kampányzárón készült fotókat.
Oda az ország minden részéből buszokkal hozták az embereket, akik tőlünk kérdezték, merre van az Országalma. De a mostani tudósítás alá csak annyit írtak: Ki is a többség? Szégyellhetnék magukat, hogy ilyen igaztalan támadásnak tették ki azokat, akik a demokrácia, egy jobb Magyarország érdekében ki mertek jönni a rendezvényünkre.
Miért csodálkozik ezen? Ilyen a közhangulat.
Nem igaz! Miért van az, hogy én egyetlen fideszest sem támadtam meg soha személyében, csak azért, mert mást gondol az ország sorsáról.
A Hóman-szobornál kiszúrták a kocsim kerekeit, összekarcolták az oldalát,
hogy lássam, nem szívelnek. A városi közgyűlésben is sértegetések sorát kellett elviselnem.
Tényleg: nem fél?
Soha nem féltem semmitől.
Pedig megszívathatnák. Vállalkozóként ráküldhetnének mindenféle ellenőrt.
Tisztességes vagyok a politikában és tisztességes a vállalkozásomban. Engem ilyennek neveltek. A családban is, a politikai nézeteimmel is már a kezdetek kezdetétől én voltam a kissebség, az ellenzék. Az édesanyám és a nagymamám mindig balra húzott, néhai édesapám volt közöttünk a jobboldali. De ebből soha nem volt otthon vita.
A férjem is, a családom is, mindig támogatott.
Innen a bátorság?
Minden olyan dolog, ami az elmúlt években ellenem irányult, csak még erősebbé tett. A harciasság bennem van, és nem hiszek abban, hogy ma Magyarországon a békésebb közhangulatot el lehet érni más eszközökkel. Nem régen négy napig Londonban voltam. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ott milyen nyugalomban és békében élnek az emberek, nemzetiségükre, bőrszínükre, vallásukra tekintet nélkül. Barátságosak egymással és ÉLNEK – csupa nagybetűvel. Nem úgy, mint mi, akik idegesen lenyomjuk a napi nyolc óránkat, utazunk napi 1-2 órát, amíg hazaérünk, és beülünk a tévé elé. Ennyi az életünk. De én nem ilyen életet szeretnék a magyar embereknek! Azért nem megyek el innen, mint a többi fiatal, mert
hiszek abban, hogy lehetne csinálni idehaza is egy jobb országot.
A mostani tüntetéssorozat egyik eredménye az én szememben az, hogy a vidéki emberek is kezdik megszólítani egymást, kezdenek kételkedni a töméntelen hazugságban. De még sok a teendő. Édesanyám egy kis faluban él, ahol mindenki ismer mindenkit. Április 9. után kapott hideget-meleget, hogy a lánya DK-s, egy „szemkilövető párthoz” tartozik. A családtagjaim is kérték, hogy vegyük le a hálóról a közös fotóinkat, mert bajuk lehet belőle.
Tiltakozás a felcsúti kisvasút ellen
Tényleg: miért pont a DK-t választotta?
Mielőtt pártot választottam, elolvastam mindegyik szervezet programját. Alapvetően liberális vagyok, és náluk találtam meg, amit kerestem. Meglehetősen önjáró vagyok. Vannak időnként olyan „húzásaim”, amiről ők sem tudnak. A kisvasutas tüntetés is partizán akció volt, amikor leszedtek a sínekről, azonnal hívtak: „Úristen, mit műveltél!” Nem akartam nagy hírverést csapni, de véletlenül ott volt a Bors, a Hír Tv és a Mancs, így kapott nyilvánosságot. Miért pont ők? Mert elviselnek olyannak, amilyen vagyok.
Hogyan tovább?
Szerintem keményen kell harcolni, de végre nem vagyunk egyedül, megmozdultak a civilek is. Nem csak Budapesten, Székesfehérváron is. Elnökségi tagként most már országosan is szervezhetem a „bátorság kampányokat”.
Nagyon szerettem volna bekerülni a parlamentbe,
mert azt gondolom, ott is szükség lett volna erre a Jeanne D’Arc-i elszántságra. De a lista 16. helye ehhez nem volt elég. Valószínűleg kezdőnek tartanak még a pártban.
A választók meglehetősen csalódottak az eredményükben.
De nem azokban az értékekben, amelyeket például a DK is képvisel. Lehet, hogy ha majd új arcokat is megismer a nyilvánosság, akkor a politikusokról alkotott rossz véleményen is fordítani lehet. A következő években
olyan politikusokra lesz szükség, akik szót értenek a falvakban Mari nénivel, Pista bácsival is.
Ezzel nem lesz túl népszerű a pártjában…
Nem zavar. Ez a véleményem.
Ráczné Földi Judit Forrás: Facebook
És lát ilyen fiatalokat, új arcokat maga körül?
Biztosan vannak, de még nagyon keveset ismerek közülük. A DK-ban biztosan tudok nyolc-tíz olyan lelkes fiatalt, akiknek ez az első pártja, akiknek a képét akár a választási plakátjainkra is ki lehetett volna tenni, és a fotóik alá odaírni:
itt vagyunk, lelkesek vagyunk, és előttünk az élet.
Meggyőződésből akarunk segíteni.
Nagyon kemény vélemény.
Vállalom. Így gondolom. Öt éve arra tettem fel az életem, hogy az embereknek segítsek. Nagyon kemény kampány áll a DK politikusai mögött. Lejártuk a lábunkat, annyi helyen próbáltuk meggyőzni az embereket, de mégis – valamiért – megbüntettek minket. Az mégsem járja, hogy egy húszéves fiú, aki 2006-ban nyolc éves volt, azzal vádoljon, hogy szemkilövető vagyok. Generációk nőttek fel a hazugságon! Meg a többin, a migránsozáson, a sorosozáson, pedig ha nem erre pazarolják a pénzünket és az energiát, akkor nem kapok ma olyan üzenetet a kórházból, hogy segítsek, a csecsemőosztályon nincs mérleg.
Nem sokat lehet tudni magáról, a cukrász Rácznéról…
Közgazdasági szakközépiskolában könyvelő-statisztikusként végeztem. Szerettem volna továbbtanulni, de vannak kisebb testvéreim, és a szüleimnek nem volt erre pénze. 18 évesen bejöttem Fehérvárra, elmentem fagyislánynak abba a cukrászdába, ami ma az enyém. Két napot, reggeltől estig ott dolgoztam, másik kettőt egy szoláriumban. Négy hónapig bírtam, aztán kivettem egy kis szobát, mert nem bírtam a napi utazgatást. 2001-ben az albérletért 10 ezer forintot fizettem az 50 ezer forintos fizetésemből. Fagyis lányból előléptettek felszolgálónak, az első az volt, hogy megbotlottam és egy tálcát beleborítottam egy vendég ölébe. Azt mondta, biztosan én vagyok a Hamupipőke, mert a cipőm is leesett. Aztán pultos, műszakvezető, majd üzletvezető lettem. 26 évesen elmentem egyetemre, közgazdász diplomát szereztem.
Szép karrier, de mitől az a híres „földijucis” szociális érzékenység?
Attól, hogy onnan jövök, ahonnan… Középiskolásként nagyon szégyelltem, hogy szegények vagyunk. Most már azt szégyellem, hogy akkor próbáltam elleplezni, hogy a szüleim földdel, meg állatokkal foglalkoznak. A nagymamától
mindig azt hallottam: ha ki akarok ebből kerülni, akkor nincs más esélyem, csak ha tanulok.
Ezt ma is nagyon sok fiatalnak el kellene mondani…
Ma még rosszabb a helyzet. Az olyan nehéz sorsú, de kitűnő tanuló gyerekek, mint amilyen én is voltam, most nem kapják meg azt a lehetőséget, hogy az általános iskola után tovább léphessenek. A felsőoktatási intézmények mára olyan drágák lettek, amit a szüleik amúgy sem tudnának kifizetni. Az állam és a kormány kutya kötelessége volna megteremteni nekik a felemelkedés lehetőségét. Ezért szorgalmazzuk, hogy
az első diploma legyen ingyenes, és legyenek kifizethető áru kollégiumok is.
Mi vár rájuk? Az elkallódás, mert normális szakképzés sem létezik. Én is küzdök vele, alig találok felszolgálót, pultost a cukrászdába, és a helyzet évről évre rosszabb.
Munkatársaival a cukrászdában Forrás: Facebook
Mit szóltak a munkatársai a képviselői ambícióihoz?
Inkább azért aggódtak, kell-e nekem ez a sok csattanás. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy ezt a három hónapot végigcsinálták úgy, hogy napokig nem láttak. Nem lett volna kötelességük. Megvonhatták volna a vállukat, nincs kóla, mert én nem rendeltem meg… Nyolc munkatársunk van, de még kellene kettő nyárra a fagyi gép mellé, ahol én is kezdtem. De ha nem találok, május 1-én, augusztus 20-án, hétvégeken, be szoktam állni fagylaltot árulni. De nem szeretik a lányok, tavaly, augusztus 20-án például rám szólt a műszakvezető, hogy menjek hátra mosogatni, mert áll a sor, túl sokat beszélgetek a vevőkkel.
És?
Berakott a hátsó, fekete mosogatóba. Ha azt mondta, hogy ott kell segíteni, szót fogadtam. Zárásig suvickoltam a koszos edényeket.
Alighanem elege lett az Orbán-kormány vegzálásából a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) budapesti irodájának. Tegnap érkezett a hír, hogy az OSF egyik regionális központja távozhat augusztusban hazánkból. Korábban itt döntöttek a más országokba jutó támogatások sorsáról is. A Független Hírügynökség Csontos Csabát, az alapítvány szóvivőjét kérdezte, aki elmondta, hogy valóban szóba került a költözés.
Meg tudja erősíteni a hírt: végleges a döntésük?
Erről még nem szeretnék nyilatkozni. Annyiban igaz az osztrák lap értesülése, hogy szóba került az alapítvány budapesti irodájának átköltöztetése Berlinbe, de a végső döntést majd akkor hozzuk meg, amikor elfogadja a magyar országgyűlés a hírhedt Stop Soros törvényt, és kiderül, milyen lépésekre készül az Orbán-kormány. Amennyiben ellehetetlenítik a munkánkat, nem lesz más választásunk.
Egy ilyen döntésnek kiszámíthatatlan következményei lehetnek többi civil szervezet tevékenységére is.
Ezzel mi is tisztában vagyunk. Azok az intézkedés-tervezetek, amelyekről jelenleg hallani lehet, valóban komoly veszélyt jelentenek a civil szervezetekre nézve. Szűkítik a mozgásterüket és gyakorlatilag ellehetetlenítik az adományozók munkáját is. Valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy a korábbinál is nagyobb nyomás nehezedik majd a civil szervezetekre, aminek valószínűleg nem mindegyikük tud majd ellenállni.
Mi lesz a munkatársaikkal?
Az iroda jelenleg mintegy száz munkatárssal dolgozik, ennek hatvan százaléka magyar. Felelősséggel tartozunk irántunk, de nem csak munkaadóként. Végig kell gondolnunk, hogy a jelenlegi hazai körülmények között biztonságos-e egyáltalán a mindennapi életük. A törvény tervezete önmagában is komoly fenyegetést jelent nemcsak a szervezetekre, hanem azokra az emberekre nézve is, akik velünk bármilyen kapcsolatban állnak. Amikor a sorsukról döntünk, ezt is mérlegelnünk kell majd a következő időszakban.
Sokakban felmerült a kérdés: azzal, hogy kivonulnak az országból, felszámolják a magyarországi támogatási programokat is?
Nem gondolom, hogy azt a több évtizedes elkötelezettségünket felül kellene vizsgálnunk, amivel előbb a Soros-alapítvány, majd a Nyílt Társadalom Alapítványok tekintélyt szereztek maguknak a magyar emberek szemében. Az elkötelezettségünk a hátrányos helyzetű fiatalok támogatása iránt megmarad, folytatni fogjuk a romaprogramot is, hogy csak néhány példát említsek. Nem hagyjuk cserben azokat a magyar embereket, akik eddig is számítottak a segítségünkre.
Ha elfogadja a parlament, hogy 25 százalékos illetéket vessenek ki minden külföldről származó adományra, jelentősen megcsappannak a forrásaik.
Ezzel is számolnunk kell.
Tudjuk, az OSF és a CEU két külön szervezet, de éppen most jelentette be az egyetem is, hogy Bécsben kívánnak kampuszt létesíteni. Van a két döntésben valami közös?
Erről nem tudok mit mondani. Valóban két külön szervezet önálló döntéséről van szó. Ám tudjuk, a CEU helyzetét, és persze a döntésüket a „személyükre” szabott törvény is befolyásolja.
A napokban Soros György Brüsszelben járt. Az önök bejelentése kapcsolatba hozható ezzel?
Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Soros György valóban találkozott az Unió első alelnökével, de a megbeszélésükről nincsenek ismereteim. Mindössze annyit mondhatok, hogy az Európai Bizottság első alelnöke és Soros úr régóta ismerik egymást, rendszeresen találkoznak, véleményt cserélnek az aktuális európai és nemzetközi kérdésekről. Mindketten elkötelezettek a demokrácia, a szabadság, és a polgároknak egyenlő jogokat biztosító nyílt társadalom, valamint az EU tagállamait összetartó legszorosabb együttműködés mellett.
Ezerrel dolgoznak a szombati budapesti tüntetés, a Mi vagyunk a többség 2.0 szervezői, hogy – ha nem is lesz olyan népes a részvétel, mint április 14-én volt -, ismét tömegek menjenek ki a Parlament elé. Ezúttal a hódmezővásárhelyi polgármester, Márki-Zay Péter is kiáll majd a színpadra, vele, és a tüntetés egyik szervezőjével, Homonnay Gergellyel beszéltünk.
Sokan nem egészen értették, noha ott volt, miért nem lépett fel a dobogóra Márki-Zay Péter a múlt szombati rendezvényen, miért csak az üzenetét olvasták fel. A hódmezővásárhelyi polgármester akkor úgy érezte, ő nem országos politikus, talán nem is az ő szavára kíváncsi a tömeg.
Most, amikor telefonon megkerestük, arról beszélt, hogy tévedett. „Nem tartom magam országos politikusnak, ezért hezitáltam, de nálunk a városban is sokan biztattak, hogy álljak ki az emberek elé, mert kíváncsiak a véleményemre. Most beadtam a derekam, és vállaltam a felszólalást.
Meggyőzött a tömeg lelkesedése, hogy tovább kell harcolni a demokrácia visszaállításáért.
Jó érzés látni, hogy sokan vagyunk, akik így gondoljuk” – mondta.
Fotó: Facebook / Márki-Zay Péter
Természetesen nem árulta el, hogy mi lesz a holnapi mondanivalója, hiszen minden órában érkeznek újabb és újabb információk, de annak mindenképpen nyomatékosan szeretne hangot adni: ne adják fel a választások eredményében csalódott emberek – és elsősorban a fiatalok -, ne az emigrációt válasszák. Ne hagyják el az országot, mert a hazai körülményeket csak azok tudják megváltoztatni, akik itthon élnek, belülről próbálnak tenni valamit a demokratikus közéletért – mondta.
A hódmezővásárhelyi polgármester is úgy gondolja,
irreális új választásokat követelni, hiszen attól még a választások igazságtalanságán nem lehet változtatni.
Ebben a helyzetben a tüntetőknek egy szolidabb célt kell meghatározniuk. Nevezetesen a tanulságok levonását, amivel reményt lehet adni a jövőre nézve. Olyan dolgokért kell a hangjukat felemelni, ami közelebb vihet a demokrácia felélesztéséhez. Úgy látja, ki kellene követelni a kormánytól, hogy csatlakozzunk az Európai Ügyészséghez, mert ha ez nem történik meg, akkor a jogállamiság súlyosan sérül. A tüntetőknek addig kellene követelniük a tájékoztatás szabadságát, amíg el nem érik, hogy le lehessen leplezni azokat a hazugságokat, amelyekkel évek óta butítja a kormányzat a valós információktól elzárt kisembereket.
Az ellenzék választási kudarca sok mindenre visszavezethető, a tanulságokat a politika minden szereplőjének le kell vonnia. Akik megosztották a Fidesz-KDNP ellen fellépő pártok összefogását, nagy bűnt követtek el, mert nem ismerték fel, hogy a választók elemi igénye lett volna a pártok egységes fellépése.
Márki-Zay Péter a maga részéről is levont bizonyos tanulságokat. Úgy gondolja, nem szabad belenyugodni a mostani vereségbe, nem szabad feladni a harcot a mostani kormányzattal szemben. Szerinte a következő hónapokban, években létre kell hozni egy olyan „ernyőszervezetet”, mint amilyen annak idején Lengyelországban a Szolidaritás volt.
Egy népfrontos összefogás keretében, alulról és elölről kellene építkezni,
szervezni a most még a különféle pártok körül tömörülő, változást követelő embereket. Úgy véli, egy sikeres kormányváltásra ez adna reményt. Amíg a kormányzat kezében a maihoz hasonló információmonopólium van, addig az ország közvéleménye manipulálható, lehet ijesztgetni migránsokkal, Toroczkaival, Gyurcsánnyal, a végeredmény mindig ugyanaz lesz: a szavazatok többségét a Fidesz sepri be.
Meggyőződése, hogy át kell törni azokat a falakat is, amelyek ma a pártok közötti párbeszéd útjában állnak. Voltak erre korábban is kísérletek, de azok a legtöbbször kudarccal végződtek. Pedig az ellenzék hitelességét ezzel lehetne a legjobban erősíteni.
A félelem szellemét a mostanihoz hasonló tüntetéssorozatok űzhetik el:
bátorságot adnak az embereknek, hogy ki merjenek állni a véleményükért.
Homonnay Gergely. Forrás: Facebook
A sajtószabadság lesz a mostani tüntetés középpontjában, ezért vonulunk szimbolikusan a Szabad sajtó útjára – nyilatkozta a Független Hírügynökségnek az egyik szervező, Homonnay Gergely.
Úgy gondolja, a „senkik forradalma” folytatódik, amelytől azt reméli, hogy fölrázza az embereket, és megszűnik a közöny a politika iránt. A szervezőket is aggasztja, hogy ez a szombat munkanap, de abban reménykednek, hogy az esti órákra azért ismét összegyűlik majd az elégedetlenek akkora tömege, ami a propaganda minisztert is meggyőzi, a tüntetéseket ne tekintse bolhacirkusznak. (Eddig 19 ezren jelezték a Facebookon, hogy részt vennének a rendezvényen, az érdeklődők száma pedig 50 ezer, ami nagyon sok, de messze elmarad a múlt szombati számoktól.)
Számomra igazi élményt jelentett a múlt szombaton, hogy a tömegben – politikai hovatartozásunktól függetlenül – tudtunk egymással értelmesen beszélgetni – fogalmazta meg Homonnay. Elmesélte az egyik élményét is: odalépett hozzá egy ősz hajú, idős néni, megsimogatta az arcát és azt mondta: „édes fiam, ’56-ban sem voltunk itt ennyien”.
Persze nagyon fontos a tömegek támogatása, de még fontosabbak a szervezők szerint azok a követelések, amelyek megvalósítására szeretnék buzdítani a résztvevőket. Pusztán új választásokat nem érdemes követelni, előbb azokat a feltételeket kell megteremteni, amelyek megvalósulása esetén a választások végre igazságosabb eredményt hozhatnak. Ki kell követelni a parlamenti kétharmadtól, hogy fogadjanak el egy új, demokratikusabb, igazságosabb választási törvényt, még akkor is, ha az nem az ő érdekeiket szolgálja. Követelni kell a hatalmi ágak szétválasztását, amely nélkül nem létezik polgári demokrácia. Különösen fontos igény, hogy adja vissza a kormány az ügyészség függetlenségét, ne indítson támadást a bíróságok ellen, és biztosítsa a közmédia pártatlanságát. Ha az utcai demonstrációkkal ezeket ki lehet kényszeríteni, akkor egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz a polgári demokráciához, amiben a rendszerváltáskor reménykedtünk.
Meglehetősen ingerült hangon utasította el azt a vitát, amely a napokban kering a közbeszédben: felvegyék-e az ellenzéki pártok képviselői a mandátumaikat, vagy inkább maradjanak távol a parlamenti bábjátéktól? Aki a távolmaradásra biztat, az ki akarja venni az ellenzék kezéből az utolsó fegyvert is, véli Homonnay, mert azzal az ellenzék elveszítené azt a kevéske lehetőségét is, hogy betekinthessen bizonyos iratokba, vizsgálatokat kezdeményezzen, szóvá tehesse a kormányzat esetleges túlkapásait a parlamenti keretek között. Erről kellene lemondania a távol maradó ellenzéknek, ami megbocsáthatatlan hiba volna.
A mi vagyunk a többség 1.0
MTI Fotó: Mónus Márton
Vajon érettek vagyunk-e a demokráciára? – így is feltehetjük Homonnay Gergely szerint a kérdést.
Folytatjuk a sárdobálást a Fideszre és egymásra, vagy megpróbáljuk a tömegek figyelmét a valós problémákra irányítani?
Joggal vonhat minket kérdőre Európa demokratikus közvéleménye, miért csak most mennek utcára a magyarok? Miért nem a választások előtt tiltakoztak a hazugságok ellen, miért nem követelték már korábban is a tájékoztatás hitelességét? Miért nem tüntettek milliók 2010-ben, 2011-ben, amikor kisajátították a magán-nyugdíjpénztárak vagyonát, amikor meghozták a mai választási törvényt, az egypárti Alaptörvényt? Szerinte nehezen értik meg, hogy a magyar népnek nincsenek évszázados tapasztalatai a demokráciát illetően. Mi soha nem harcoltunk meg ezért, arra szocializálódtunk, hogy majd az állam minden gondunkat megoldja – mondta. Úgy véli, hogy tanultuk meg, hogy ha nem tetszik valami az életünkben, akkor ki kell állnunk a megváltoztatásáért. A tüntetéssorozat szervezői nevében mondja: a most utcára vonuló tömegek talán már megértették ezt is.
Homonnay úgy gondolja, valamiféle változás tanúi vagyunk.
Budapesten és vidéken is egyre többen „felálltak” a foteljeikből,
belátják, hogy nem szabad a Messiásra várni. A maga részéről nem híve a karizmatikus vezetők „uralmának”, de elfogadja, hogy ilyenekre is szükség van a politikai palettán. Ő is úgy gondolja: alulról és elölről kell kezdeni az ellenzék építkezését, el kell jutni a legkisebb falvakba is, beszélni, felvilágosítani mindenkit, aki kíváncsi az igazságra. Az elégedetleneknek maguknak kell megszervezniük a politikai hovatartozástól független médiájukat, ha már a kormányzat távolt tart minden másként gondolkodót a nyilvánosságtól. Még úgy is, ha a finanszírozását a közösségnek is kell felvállalnia.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
