Kezdőlap Szerzők Írta Falusi Tamas

Falusi Tamas

207 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Repülőtér

Mikor az embernek valamire kedve támad, az nem sorolható a rideg, racionális döntések közé, ahol a praktikusság, a kiadás-bevétel, veszteség-haszon megfontolások és számítások játsszák a főszerepet.

A „kedve támad” mondás azt jelenti, hogy az a valami érzelmileg fogta meg az illetőt, azért horgadt fel benne a birtoklási vágy. Az érzést nyilván mindenki ismeri, ahogy azt az általában szorosan hozzátartozó másik érzést is, amikor tudja, hogy a vágyott akármi sohasem lehet az övé, és ez a frusztráltság nagyon nehezen múlik, sőt néha még erősödik is.

Persze vannak, akiknek anyagilag nincsenek korlátjaik. Itt most nem C. Ronaldóra meg az ő Bugatti Centodieci-jére (3 milliárd) gondolok, mert az komolytalan, nem is a mostanában sokat emlegetett jacht (27 milliárd) derék tulajdonosára, mert az a hajó ugyan már menőbb darab, de még mindig keveset ér, hanem például a magyar miniszterelnökre, aki egy majdnem 40.000 milliárd értékű, országos költségvetés fölött rendelkezik, mégpedig korlátlanul.

Sőt.

Újabb adók kivetésével akár növelheti is az összeget, mert a magyar GDP-ben van még tartalék. Mindenesetre a mostani magyar költségvetésből 1841 darab jachtot lehetne venni, ha a miniszterelnök úgy döntene, igaz, akkor a nyugdíjasok nem kapnak még csak szimpla inflációkövetést se, ahogy a rezsitámogatásra szintén keresztet vethetnénk, a minimálbér emelésre meg szintén, de már kezdünk az ilyesmikhez hozzászokni, pláne, ha magas az inflációnk. Az pedig magas. Úgy nyertünk vele EB-t, hogy a többiek a fasorban se voltak.

Az így beszerzett 1841 darab 62 méteres kishajót az arra érdemesek közt szétosztva jól mulathat a szűkebb társaság a napsütéses nyári tengeren, de azért a kikötőbe érve ne Abramovics Solárisa mellé parkoljanak, ha nem akarnak közröhej tárgya lenni.

Ebből következően az amcsi meg az orosz milliárdosok és a keleti despoták mellett a magyar miniszterelnök az, akinek nem kell magát nagyon visszafognia, ha megkívánna valamit. Ilyen volt például az úszó meg az atlétikai VB megkívánása után a Vodafone megkívánása is, amely a magyar piac kb. negyedét birtokolja, és mivel a megkívánást tett követte, a magyar állam a részvények 49 százalékáért januárban átutalt a korábbi tulajdonosnak úgy 320–330 milliárdot. A maradék 51 százaléknyi Vodafone új tulajdonosa a 4iG Nyrt.

„A magyar állam és a 4iG stratégiai együttműködése a tranzakcióban a piac átalakulása mellett a versenyképesség javulását és a gazdaság digitális transzformációjának gyorsulását is eredményezheti

– jelentette ki Jászai Gellért, a 4iG elnöke.

Fogalmunk sincs róla, hogy egy ilyen részvénytársaságban a kisebbségi tulajdonosnak milyen jogosítványai vannak (esetleg vétójog is, mint az EU-ban – persze szerződése válogatja), de mint tudjuk, az állam az az állam, és sokféle eszköz áll rendelkezésére hogy akár a konkurenseit, akár a partnerét tönkretegye. Pláne, ha a kormányfőben vannak ilyen hajlamok. A Yettel és a Telekom helyében ideje lenne félni (ők birtokolják a magyar piac maradék háromnegyedét), de ilyen társtulajdonossal a 4iG Nyrt. helyében sem lehetnénk teljesen nyugodtak, hiába van többségi részvénypakettünk.

Az állam számára a megvétellel elérhető haszon miféleségét illetően semmifajta konkrétumot nem tudunk mondani. Az az érzésünk, hogy a miniszterelnökben maradtak halvány nyomok iskolai tanulmányaiból (például amint a költő írja: „Számon tarthatják, mit telefonoztam”), és úgy gondolja, jobb, ha az információforgalom egy része Pintér kezében van, akkor a telefonálások számon tartása sokkal könnyebb, ahogy az egyes beszélgetések eltitkolása is, ha olyan, és ha kell, mert hogyha egy államtól független magáncég beszélgetésébe hallgatnának bele, vagy tiltanának le náluk valamit, az igencsak kellemetlen nyivákolással járhat, ami Brüsszelben is hallható.

Abban sajnos nem tudunk hinni, hogy ez az állami tulajdon jobban biztosítaná „a gazdaság digitális transzformációjának gyorsulását”, mintha a vállalat magánkézben maradt volna, ugyanis az egypárti államdiktatúrában (szocializmus) voltak ezzel rossz tapasztalatok (illetve csak azok voltak), az üzlet az anyagi vonzatot tekintve pedig most igényelt egy nagyobb összeget, mikor az állam úgyis csehül áll, a szép haszon meg majd csak később jön (ha ugyan egyáltalán), ezért a miniszterelnöki megkívánás legvalószínűbb oka mégiscsak a számon tartás igénye. Még ha ezzel nem jót gondol is.

Persze mindegy mi van, amit ő akar, annak teljesülni kell.

Itt van aztán a repülőtér, amely anyagilag nem áll jól. A COVID járvány a forgalom drasztikus csökkentésével komoly veszteséget okozott, a fölfutás lassú, és ami a fő dolog, a miniszterelnök megkívánta. Már régebben is megkívánta, csak akkor jól ment nekik, és nem akarták eladni. A helyzet mára megváltozott.

Mint írják, az Államadósság Kezelő Központ 1,75 milliárd euró értékben adott el 10 éves futamidejű papírt, ebből pont lehet venni egy fél repülőteret, ugyanis a Budapest Airport többségi, 55,44 százalékos tulajdoni hányada 2–3 milliárd euró (770–1150 milliárd HUF) körül lehet. A fentiek szerint a vételről szóló tárgyalások jól haladnak. A maradék részvényre, mint Nagy Márton említette volt, a kormány baráti társbefektetőt keres (többek között Katarban, ha jól tudom – ott nem üldözik a keresztényeket?). A vevőnek persze a vételáron felül át kell vállalni a cég meglévő adósságállományát is, azaz a mainál jóval több bevétel kellene az üzemeltetésre, a karbantartásra, a fejlesztésre, az átvállalt adósság törlesztőrészleteire, na meg a haszonra, amelyből a vételárra felvett hitelünk visszafizethető. Ebből következőn még nullszaldó sem nagyon ígérkezik, pláne megtérülésről nem beszélhetünk, ami egy gazdaságilag amúgy is bajban lévő ország esetében egyrészt a vezetés dilettantizmusát, másrészt az egyszemélyi vezető mindenen átgázoló akarnokságát mutatja be.

Hogy a megvételben mi a jó? Hááát… vagy húsz percet gondolkoztunk azon, milyen stratégiai jelentősége van annak, ha a repülőteret az állam üzemelteti, de csak egyet találtam: az állam nyilván nem zárná be egyik napról a másikra rossz üzletmenetre hivatkozva, de ismerve az államot, ezt semmilyen magáncégnek sem javasolnám, és még ha megpróbálkozna is vele, állami intézkedésekkel öt perc alatt lehetne helyreállítani a normál működést. A „stratégiai előny” tehát csak a miniszterelnök fejében létezik:

„Hm, hm, jobb az, ha a miénk. Ahogy minden. Is. Majd Varga előteremti azt a harminc jachtnyi összeget, elvégre ezért alkalmazom súlyos pénzekért!”

Végeredmény: hogy megvesszük, az tuti. A tanulságot mindenki maga vonja le.

Érdekességként még megemlíthető, hogy Ferit… illetve Ferencet semmilyen kötöttpályás közlekedési eszköz nem köti össze a várossal, mert az I. Terminál melletti, a II. Termináltól légvonalban 2,5 kilométerre lévő vasútállomás nem nevezhető annak. Ez Európát tekintve Hungarikum. Sajnos úgy néz ki, hogy a hagyományokhoz ragaszkodó miniszterelnök, miután ezt az állapotot 13 éven keresztül (Tarlós alatt is) megtartotta, nyilván spórolási célból továbbra is meg akarja tartani, de hogy akkor mifenéért kell neki az összekötés kiépítésénél sokkal drágább repülőtér, amelyik magánvállalkozásként 18 évig rendben üzemelt, azt nem én fogom kitalálni. Pedig az összekötés sokkal hasznosabb, mint a mindenki számára láthatatlan, a magyaroknak viszont egyelőre plusz kiadást jelentő vétel.

Az összekötésre már készültek tervek. Az állam a vasúti kapcsolatot favorizálja, amely kb. 27 km hosszan a meglévő vasúttal párhuzamosan futna, és Monornál csatlakozna vissza a meglévő vonalhoz. A megálló úgy 350–500 méterre lenne a 2a és 2b Termináloktól (nem semmi!).

A KÖKI-től a 3. metró meghosszabbításaként megépített, egyvágányos, kezdetben a vasút mellett a felszínen futó, a vasutat és a ferihegyi gyorsforgalmit Miklóstelep keleti sarkánál egy felüljárón keresztező, a repülőtér területén könnyen építhető kéregvasútként haladó, és közvetlenül a 2b. Terminál előtti parkoló alá épített végállomásra befutó, kb. 9 kilométeres metrószakasz a nyolcadába-tizedébe kerülne a többszáz milliárdos vasúti fejlesztésnek.

További előnye a metrós megoldásnak, hogy a 3. metró nem a vasútállomásokra érkezik, hanem sok megállója van a városban, ahogy közvetlen kapcsolata is mindhárom másik metróval. A 20 percenkénti járatsűrűség esetén egy vágány elegendő (nem mindegyik metró megy tovább a repülőtérre), a repülőtéri végállomáson való 25 perces tartózkodás pedig bőven elég a kényelmes ki- és beszállásra. Óránként ezzel a megoldással mindkét irányban kb. 2500 utas szállítható.

Hogy akkor miért nem ebben gondolkodik a szakértők garmadájával rendelkező állam, és miért a vasutat preferálja?

A becsült összeg duplájáért, 8,6 milliárdért építi Mészáros cége az 1,35 km-es érdi vágányt„,

és ha ehhez hozzávesszük, hogy Mészáros a vasúthoz is ért, a metróhoz meg nem, akkor hamar világossá válik minden. Ja, így már mindjárt más.

Az persze öröm, hogy ha magyar ember nyeri az állami versenytárgyalást, akkor nem viszi ki a (dupla annyi?) hasznot, hanem azzal is hazánk további épülését-szépülését segíti elő. Aztán megnézi az ember a híradást a jachtos nyaralásról, és kétségei támadnak.

Tényleg nem viszi ki?

Isten, haza, család

Ez az a három fogalom, melyek a virtigli konzervatívnak reggel fölkeléskor jutnak eszébe, és este ezekkel alszik el. Az ilyen konzervatív hitvallású ember állandó szolgálatra rendezkedett be, magára még véletlenül sem gondol, csak az a törekvése, hogy Istennek, a hazának és a családnak jó legyen.

Ha most valaki gúnyosan Hatvanpusztát emlegetné, azt fel kell világosítsam, hogy a birtok épülése-szépülése nem a miniszterelnök, hanem a család jóllétét irányozza be, közben a haza is gyarapodik, Isten esetében pedig biztosra vehetjük, hogy örül neki, mivel eddig egy darab kénkő nem sok, annyi sem zuhant a területre, nem árasztották el  békák, nem haltak meg ott az elsőszülöttek, és arrafelé mostanában vízözön se volt.

Az éjt nappallá tévő munkálkodás persze fárasztja szorgos konzervatívot, de rövid pihenő után már újult erővel küzd a legnemesbekért. Teljesen önzetlenül. Illetve majdnem. Neki is vannak vágyai meg kívánságai.

Például a miniszterelnök esetében az egyik ilyen kívánalom, hogy a Palotából vezethesse harcát a jól megkomponált, számára véglegessé tett államberendezkedést, azaz a hazát fenyegető, sőt támadó mások és másságok ellen, elvégre Horthy is ott regnált, onnan üzent hadat az Egyesült Államoknak (naná, hogy onnan!), és különben is mire való a Liget projekt, amelynek révén felszabadul a most még a Galéria által elfoglalt terület? Mi másra lenne jó az a nagy hely a Palotában? Diszlépcsővel inkluzíve? A miniszterelnöknek most még a piti Klastromban kell meghúznia magát, de ahogy ismerem…

Ott van aztán az olimpia, amely gyerekkori emlék nagyapával (mint a kisvasút), és ha már sportolóként lemaradt róla, legalább egyszer ő nyissa meg. A világ összes tévétársasága kameráinak kereszttüzében. Az már azért valami. Főleg felkapaszkodottság esetében. Egyébként a világversenyek sorozatos rendezése révén a legtöbb óriáslétesítmény már megépült (lopakodó olimpia), csak 2036-ig kell ezeket valahogy fönn- és karbantartani. Aztán két fontos hét, mikor Orbánra figyel a világ, ahogy a díszpáholyban ülve, nyakában az ominózus sállal integet, utána meg már érdektelen, hogy omlik össze bármi, úgyis mindenki hazamegy.

Mi kéne még? Na, tán a történelem. A miniszterelnök bekerülése tuti, sajnos a külföldi felhang erősen negatív, de ez otthon úgyse lényeges. A mi Zsazsánk mondta anno, hogy mindegy mit, csak beszéljenek róla, azzal meg nem lesz gond, azt hiszem.

Isten szolgálatát tekintve Magyarország sikeres. Az elmúlt 13 évben a Kárpát-medence magyar lakta területein több mint 3700 templom újult meg, és 200 új épült fel, ezenkívül 180 milliárd forint értékben több mint 8000 egyházi ingatlanigényt sikerült teljesíteni, amiből 1400 református igény volt. A pápai internátus 3,5 milliárd forintból valósult meg. A gyermekek nevelése jó irányban folyik, derék oktatóik nem engedik belőlük kiölni az Isten iránti vágyat (Kövér L.), bár néha mégis sikerül. Főleg a tudjukkiknek. Az rejtély, hogy hogyan csinálják, mindenesetre akiből sikerült kiölni, többé nem érzi szükségét a folytonos imádatnak és hálálkodásnak, ráadásul gyanús neki, hogy a parancsokat nem is az Úrtól kapja, hanem az Egyháztól, amely dugig van gyarló emberekkel.

Még a pápa is az!

A fenti bizonytalanság miatt kell fokozni a küzdelmet a luciferisták, illuminátusok, jakobinusok, bolsevikok, globalisták és transzhumanisták ellen (Kövér L.), amely harc úgy is történhet, hogy a miniszterelnök abbahagyja a legüldözöttebb vallásúakat szorgalmasan üldöző kínaiakkal, kipcsákokkal meg Erdogannal való bratyizást, és akkor sokkal megbízhatóbb kereszténynek fog látszani.

A hazával való törődést tekintve mondható, hogy már többször sikerült megvédenünk. Elsősorban is a migránsoktól. Ilyen először 2015-ben történt, mikor a hozzánk érkezőket hiánytalanul továbbítottuk Nyugat-Európának, így megszabadítottuk tőlük a hazát. Igaz persze, hogy nem volt nehéz, mert egy sem akart itt maradni. Aztán megépítettük a kerítést, hogy az azon átmászók nagy részét gondosan visszatoloncoljuk a velünk jó kapcsolatban álló és biztonságos Szerbiába, ahol felkeresik elhagyott táborhelyüket, és jól kipihenik magukat, hogy másnap újult erővel próbálkozzanak. Ilyen hatásos védelem mellett nehezen érthető Ausztria állandó zsörtölődése, hogy a migránsaik nyolcvan százaléka szerintük tőlünk érkezik. A migránsáradattal legjobban terhelt országok megsegítését (szétosztás) szintén sikerült elkerülnünk (ott dögöljön meg Olaszország, ahol van, alapon), mert a miniszterelnök máig azt hiszi, hogy akiket ide osztanának nekünk (kb. 6000 ember), azokat tűzzel-vassal itt kell tartanunk. Pedig nem. Csak a vizsgálatot kell lefolytatni nálunk, aztán vagy kiutasítjuk őket, vagy ha megkapják az EU engedélyét, úgy elhúznak innen a halódó Nyugatra, mintha erre sose jártak volna.

A genderrel, mint olyannal elég nehezen bírtunk, de aztán a kormány jó érzékkel berakott a pedofil törvénybe (bizony, hogy oda!) egy plusz paragrafust, mely szerint a többségtől eltérő szexuális viselkedésről 18 éves koráig senki ne szerezhessen tudomást. De még a leghalványabb információ is tilos. Tökéletes védelem, legföljebb megvédett gyermekeink fognak igencsak meglepődni, mikor 13 – 14 éves korukban találkoznak azzal, ami nincs. Főleg az érintetteknek lesz durva, a többi leginkább a csúfolásban, utálatban, megvetésben és kiröhögésben fog jeleskedni. Na, bumm! Néhány élet tönkretételének árán védett lett a haza piszkosul.

Sajnos vannak olyan veszélyek is, melyektől a hazát nem sikerült megvédeni. Ilyen például a COVID, ahol ezt mutatja a többszáz milliárdért vett és nagyrészt sosem használt és működésképtelen lélegeztetőgép armada, az időseknél hatástalan kínai vakcinahegyek, a másokhoz képest igencsak rossz halálozási ráta, és sok bajt okozó, hektikus válságkezelés.

Aztán jött Putyin csőelzáró technikája, ami az egekbe lőtte a gázárakat, és miután mi tizenkét éven át nem igyekeztünk a gáztakarékossággal (házszigetelések, új technikák, egyéb gázkiváltás, minek? Hiszen mindig lesz olcsó orosz gáz, nem?), sőt a rezsicsökkentéssel biztosítottuk, hogy ne spóroljon a gázzal senki, így aztán a haza komoly bajba került, pláne, hogy még két nagy, gáztüzelésű erőművet is kell építenünk Paks II. késése és az akkugyárak nagy energiaigénye miatt. Nagy szükségünk lesz az orosz gázra (mély meghajlás Putyin előtt), amely gáz délről jön (mély meghajlás Erdogan előtt).

Aminél a haza megvédése szintén sikertelen, az az infláció, a reálbérek csökkenése és a gazdasági visszaesés. Ezeket a kudarcokat hiába próbálja a kormány a szankciókra fogni, mert egyrészt mindegyiket megszavaztuk, másrészt jó részük nem érint minket, az energiaszankciók pedig vagy nincsenek, vagy (az EU jóvoltából) ránk nem vonatkoznak.

Amitől viszont nagy sikerrel és mindenki által elismerten védtük meg a hazát, az a demokrácia.

Ez egyben a haza EU pénzektől való megvédését is jelenti. Hogy mire föl az a nagy kiabálás, szemét EU, meg ilyesmi, számomra teljesen érthetetlen. Győztünk, nem? Igaz, csak az ország negyven százaléka győzött (illetve hát az is vesztett, de az a rész örül neki), viszont a kétharmadhoz annyi pont elég.

Az a fogalom a három közül, amelynek szolgálata a legjobban sikerült: a család. Persze nem mindegyik család szolgálata, hanem csak a gazdag családoké. Az „Akinek van, annak adatik” bibliai elvet pártunk és kormányunk szigorúan követi, amint az egyik potentát hitvallását is, mely szerint

„Akinek nincs semmije,
az annyit is ér”,

mert ugye aki nem ér semmit, arra minek pazaroljuk azt az úgyis kevés pénzt? Ebből következően, mint azt már sokszor kifejtettem, nálunk a gazdagok kapják a legtöbb támogatást, a maradékot meg a tehetősek, és ez így van a családok esetében is. A családnak való kedvezés persze az evolúció által kifejlesztett tulajdonság, mert ugyan biztosan volt olyan embertípus is, amelyik másképp viselkedett, de az a vérvonal már rég kihalt. Hogy az evolúció hogyan illeszthető össze a hittel, további vizsgálatok tárgya kell legyen.

A fentiekből látható, hogy az apróbb individualista örömöktől eltekintve a konzervatívok élete állandó munkából meg harcból áll.

A miniszterelnök esetében a család szolgálata csillagos ötös, Istené négyes fölé, a hazáé pedig… hát azt inkább hagyjuk, mert nem az igazi. Majd a szakértők kitalálnak valamit. Például a következő évek XXI. századról szóló magyar történelemkönyveiben lesz egy „Jótevőnk” c. fejezet is, melyben a COVID-ról, az inflációról, az államadósságról, az egészségügyről, az oktatásügyről, az EU pénzekről és a nyugdíjakról a nebulók nem találnak semmit, csak a rezsicsökkentés a téma. Használata óvodától nyolcadikig, plusz gimnázium.

Elismerésre méltó, szép világ. De a ballibsiknek megint csak bajuk van. Ezzel a tökéletes Isten-haza-család konzervatív építménnyel! Most tessen mondani!

Totálisan érthetetlen. Mindenki számára. Is.

Fanyalgás helyett

A leghalványabb információ sincs arról, hogy ha a magyar médiát fideszes és nemfideszes részre bontva vizsgáljuk, akkor az előbbiben dolgozó sajtómunkások, meghívott riportalanyok, vendégszerzők, FIDESZ holdudvarba tartozók és egyéb ottlihegők közül pontosan hányan voltak azok, akik legalább egyszer a nyilvánosság előtt, azaz a médiában közölve véleményüket bármelyik (ismétlem: bármelyik) FIDESZ húzáson fanyalogtak volna.

A „fanyalog” magyar ige, jelentése a magyar nyelv értelmező szótára szerint:

Nemtetszését, kedvetlenségét, kényeskedve nyilvánítja”.

Persze, ha nem is tudjuk, tisztában lehetünk vele, hogy az ilyen renitensek megszámlálásához legfeljebb egy kéz szükségeltetik. Ha ugyan egyáltalán.

Arrafelé meg, mindenfelől sugárzik a hit. Van glória. Van fegyelem. És persze van az a pénz.

Csak az MTVA 130 milliárd, a mi adónkból, természetesen, mert az nem is kerülhetne jobb helyre, mint a pártmédiummá degradált, a FIDESZ újbóli kétharmadáért maximális erőbedobással robotoló, „köztévé”-nek csúfolt konglomerátumhoz. Ehhez hozzájön a Rogán féle Miniszterelnöki Iroda, amely évi 44 milliárdért „kommunikál” a polgárokkal, és van még néhány állami vállalat, melyek a baráti lapokban bőkezűen reklámoznak, hogy a baráti lapok ne felejtsék el, hogy mi a feladat. A fentieket összegezve közel 200 milliárd HUF fordítódik FIDESZ pártpropagandára. Kétszázmilliárd. Közpénz. Évente.

Ebbe láthatóan mindenki belenyugodott. A médiában csak az ellenzékhez érkező pár milliárd forintnyi magánadomány cincálása folyik (MZP, Karácsony), a fentebb leírt, 200 milliárd közpénzről viszont igen nagy a csönd, éspedig nem csak a lakájsajtóban, hanem mindenütt. Akkora, hogy a két méteres hóval borított nagy orosz tajga bármelyik téli éjszakája, a Twisted Sisters koncert hozzá képest – pedig az olvasók számára érdekes és az ellenzéknek sokat segítő húzás lenne -, sok lapban meg sok írásban szembe állítani a 200 milliárdnyi közpénzt a néhány milliárd magánpénzzel, amelyről (tökmindegy mikor jött, kitől, és milyen pénznemben) senki nem tartozik beszámolni. Senkinek.

Kéne ilyen okos írásokból vagy nyolcvan-száz. Minden nemfideszes lapban többször is. De nincs. Semennyi sincs. Mondhatni egy se.

A nemfideszes médiában se pénz, se hit, se fegyelem, nagy a liberális összevisszaság, így aztán szerzőinek permanens fanyalgása magától értetődik. A két propagandarendszer méretét és működését összehasonlítva egyértelmű, hogy akármit barmol el Orbán, valamint akármennyire, az ellenzék népszerűsége pont úgy nem nő, ahogy a FIDESZ-é sem csökken emiatt. Az ország választópolgárainak döntő része elkönyvelte, hogy a másik sem lenne jobb, ezért a FIDESZ-re szavaz, a maradék meg el se megy. Szerintük nincs mit tenni, mert nem is lehet, de nem is kell, sőt nem is szabad, mert

 „A másik sem lenne jobb

csodamondatból következően ez a mostani a lehetséges világok legjobbika, ahogy azt hajdan Pangloss mester megállapította volt. Minden változtatás csak rontana rajta. Punktum.

Néhányunk szerint ez nem igaz. Nagyon nem, sőt rettenetesen nem. Szerintünk ordas hazugság, hogy a másik nem lenne jobb. Ugyanakkor azt is látható, hogy nem csak az ellenzék süllyed minden szempontból egyre lejjebb, hanem az egész ország teljes lakosságával együtt (kivéve a Hatvanpusztán és környékén élők), még a mezei fideszhívőknek is elemi érdeke az országra nézve rendkívül káros egyszemélyi vezető leváltása (a permanensen gazdagodóknak persze nem).

A leváltási lehetőség vizsgálatához az alábbiakból lehet és kell kiindulni:

  • másik ellenzéke az országnak nincs, és nem is lesz. Aki tehát le akarná Orbánt váltani, csak a maiakkal teheti meg. Aki másra vár, az a jelenlegi helyzetbe belenyugodott, azaz Orbán szekerét tolja.
  • Az ellenzék sok-sok minőségi problémája ellenére minden téren messze jobb lenne, mint a mostani egyszemélyes rémálom, ezért nem számít, hogy kinek mi nem tetszik bennük, mert a győzelmük segítése ellen nincs racionális érv. A nemtetszések kinyilvánítását (fanyalgás) az új kormány megalakulásáig fel kell függeszteni. Aki nem teszi, ha akarja, ha nem, Orbánnak segít. A kormányváltásra a legveszélyesebb a fölényes, mindenkit lenéző értelmiségi az „Egyformák ezek” attitűddel, mert az nem csak képtelen észrevenni, mit beszél, de még terjeszti is.
  • Az nem kérdés, hogy a polgárháború esélye nulla, valamint az sem, hogy az EU meg a NATO nem fog tankokat küldeni, tehát az ország számára rendkívül hátrányossá vált egyszemélyi vezető eltávolítása csak és kizárólag valamelyik választáson történhet. Akik abban reménykednek, hogy majd kitör az elemi felháborodás, és elsöpri Orbánt, azoknak fogalmuk sincsen mi az a „forradalmi helyzet”, amely szükséges a robbanáshoz. Végeláthatatlan messzeségben vagyunk tőle. A Stockholm szindróma, melyet az életösztön diktál, mindennel megalkuvóvá teszi az embert, ha van mit veszteni, és bizony van ám, mert a „A proletárok (dolgozók) csak láncaikat veszthetik” helyzetet a technika és a társadalmak fejlődése révén régen túlhaladtuk. Marxon ma már mindenki csak mosolyogna az EU-ban.
  • Az ellenzéki győzelemhez 3,1 millió ellenzéki szavazó kell, mert Orbánék legjobb esetben 3 millió szavazót tudhatnak maguk mögött (fideszesek + az ellenzék ellen hergelt bizonytalanok).

Ebből ellenzéki összefogás esetén 1,4 millió eleve adott (őket nem kell győzködni, mert mindig az ellenzék általuk preferált pártjára szavaznak, ha pedig Összefogás van, akkor arra).

A 2,7 millió hithű fideszessel nincs értelme foglalkozni (ők mindig a FIDESZ-re szavaznak).

A győzelemhez tehát a bizonytalanok egy részének megnyerése szükséges, akik négyévente eldöntik a választásokat. Tőlük kell 1,7 millió szavazat. Ha az ellenzékről terjesztett hazugságokat a kampány során sikerül megfelelően cáfolni, 1,5 millió is elég.

  • Egyértelmű, hogy az ellenzéki pártok az agitációhoz önmagukban nagyon kevesek, mert a kormányalakításukhoz a bizonytalan szavazók meggyőzése szükséges, és azt maguk a pártok nem tudják végrehajtani, ugyanis a bizonytalanok nem hisznek nekik. Oka a gyanakvó emberi természet, amely biztos benne, hogy ha őt egy párt próbálná agitálni, az hazabeszél. Azaz hazudik. Aki ezt bizonytalan választói viselkedést nem érti meg, és az agitációs munkát a fotelban üldögélve továbbra is csak az ellenzéktől várja, azzal nem lehet mit kezdeni. Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy eggyel megint kevesebben vagyunk.

Az agitációban tehát mások kell játsszák a főszerepet. A pártok a feltétlenül(!) szükséges összefogás után a közös programot adják agitációhoz, amelyből kiviláglik, hogy miért rossz, ahogy a most regnálók csinálják, ehelyett ők hogyan csinálnák, és hogy az miért lenne jobb.

  • Abszolút biztos, hogy a jelenlegi kormánypártok félelmetes fölényben lévő médiaserege ott feketíti majd be az ellenzéket ahol csak bírja, és ha nem elég a feketítő muníció, rengeteget fog hazudni is. Ezeket a vádakat, akár igazak, akár nem, szigorúan tilos válasz nélkül hagyni! Az ellenzéki pártok által mindegyikre közösen kidolgozott, konkrét és kemény válaszokat folyamatosan terjeszteni kell, minél több írásban és nyilatkozatban. Egyszer nem elég, mivel a regnálók is sokszor fogják ismételni ezeket.
  • Nem vitás, hogy a fentebb leírt agitációhoz a kis, pártos ellenzéki médiumok munkája, még ha éjt nappallá téve dolgoznak is, nagyon kevés. A NER média aránya (MTVA inkluzíve) kb. 70%, az ellenzéki média kb. 5 %, a maradék 25 %-ot képviselik az ún. független lapok (Népszava, 444.hu, ÉS, telex, 24.hu, stb.), melyek folyamatos és céltudatos agitációja elengedhetetlen Orbán leváltásához. Amennyiben az ellenzék nem tudja őket megnyerni a küzdelemhez (azaz a fenti médiumokat nem érdekli, hogy ki van hatalmon, maradnak továbbra is kívülállók, akik mindent bírálnak, ami nem tetszik nekik, aztán részükről annyi), akkor a leváltás tényleg reménytelen. Persze aki eleve föladja a meggyőzésüket, és maga is reménytelenséget sugároz, mondván, a nagy függetlenek úgysem fognak segíteni, arra is megvan a jelzőm, de inkább nem írom le. Ezek a szerencsétlenek sokat tudnak rontani az ellenzék amúgy sem rózsás helyzetén.
  • További fontos feladat hárul az egész országban mindenütt a helyi ellenzékiekre (akár hivatásos aktivisták, akár egyszerű szavazók), akik a pártok által összeállított és az ellenzéki PLUSZ a független lapok által sokszor megírt programokat figyelik, olvassák, terjesztik, a hazugságokat cáfolják, és elmagyarázzák a megnyerhető bizonytalanoknak, hogy az ellenzék miért és hogyan lenne jobb, valamint hogy az ellenzékről terjesztett vádak miért hamisak és hazugok. Ez minden ellenzéki szavazót érint, mindenki munkája fontos, mert a cél csak akkor érhető el. A meggyőzéshez a muníciót a pártok és értelmiségi holdudvaruk adja a programpontok, a magyarázatok és az ellenzéket ért vádak visszautasításainak kidolgozásával, melyeket a nagy független lapok az olvasókhoz közvetítenek. Az önkétes aktivisták nem várnak arra hogy Dobrev vagy más ellenzéki politikus évenként egyszer odamenjen, és tartson egy 25 fős nagygyűlést, hanem folyamatos agitációval igyekeznek megnyerni a köröttük található bizonytalanokat (szomszéd, rokon, ismerős, stb.). A fideszeseket hanyagolják, az ő meggyőzésük úgyis lehetetlen.

Mint az a több mint egy évtized során végképp bebizonyosodott, Orbán kritizálása nem vezet sehova, mivel „A másik sem lenne jobb”, azaz Orbán bármi (bármi!) rosszat megtehet anélkül, hogy csökkenne a népszerűsége vagy nőne az ellenzéké.

A fentebb leírt taktika (annak bizonyítása, hogy a másik igenis jobb lenne!) nélkül tehát az ellenzék nem győzhet.

A győzelemhez feltétlenül szükség van az összes összefogni képes pártra. A programalkotó és az ellenzéket ért vádakat cáfoló munkára, szükség van a holdudvar értelmiségének minden szellemi erővel való segítésére a program kidolgozásnál, valamint folyamatosan és sokszor ismertető munkájára (véleménycikkeket, publicisztikákat is beleértve). Nem feledkezhetnek meg az ország egész területén a helyi ellenzéki választók közös agitációs munkájára, meggyőzni a bizonytalanokat is a szavazásra. Ha ezen feltételek bármelyike hiányzik, a hatalmas anyagi és médiafölényben lévő Orbán ismét győzni fog.

Amennyiben valaki ezt akarja, kiszállhat.

Politika

A politika állítólag tudomány. Tanítják világszerte, akadnak hozzá hallgatók, és bár én meg nem mondom, hogy közülük hányan lesznek politikusok, de azért valamifajta átfedésnek csak kell lennie, különben az oktatóknak felkopna az álluk.

Némi gondolkodás után persze rájön az ember, hogy az előbbi mondat butaság, a kiképzettekből nem politikus lesz, hanem újabb politikatanár és/vagy politológus. Utóbbiakból rengeteg kell, és jól meg is fizetik őket, ebből következően elemzéseikkel biztosan sok hasznot hajtanak, mely hasznok mifélesége ma még ugyan az ismeretlenség homályába vész, de egyszer talán azt is kiderítik. Filozófusoknak való, embert próbáló feladat (másnak halvány esélye sincs).

A politikusok mindenféle mást tanulnak, ergo nem is értenek a szakmájukhoz, az egyetemi szintű, azaz tanított politikát illetően mindannyian dilettánsok. Egy sofőrnek vagy mérnöknek jelentkező ember szakirányú képzettség nélkül még aljamunkát sem kap a kinézett terepen, viszont a legnagyobb országokat simán el lehet vezetni hályogkovács diplomával is. Ez persze túlzás, a politika szakma, és ugyan sok egyszerű ember gondolja úgy, hogy úri passzió, amiért nem kéne nekik fizetni sem („Ezek életükben nem dolgoztak semmit!”), de komoly ügyekben inkább döntsön a racionalitás, mint az egyszerű emberek. A racionalitás az egyszerű emberekkel ellentétben azt mondja, hogy a politikus ugyanúgy dolgozik, mint mások, és hogy fizetünk neki, magától értetődő. Így működik a demokrácia. A szakmát a politikus nem az iskolában, hanem az életben tanulja, ahol a vizsgáztatók a választók, akik aztán az igazi dilettánsok.

A politikustól az átlagpolgár elvárja, hogy minden szempontból tökéletes és minden ténykedését illetően feddhetetlen legyen, azaz csak olyan embert fogad el politikusnak, amilyen ember nincs.

A politikusok éppúgy gyarlók, mint a többség, és egy nagyobb csoportban biztos akad elcsábítható. Suska, szex, ajándék, hajókázás meg repülő, de ez érdektelen, a politikai lényeg az, hogy ha kiderül a bunda, mi lesz majd a megbotlottal: a pártból való azonnali kizárás, börtön, és pénzbüntetés (Zuschlag), vagy szabadon elsétálhat a lopott pénzzel, mint a társadalom továbbra is derék, becsületes tagja, a 13 milliárdos kárt meg majd állják az adófizetők (Tiborcz).

Szomorú hungarikum, hogy ez a nagyon fontos, a pártok közötti döntő erkölcsi különbséget kimutató tolvajsors a választók nagy részét hidegen szokta hagyni,

legfeljebb megint csak arra a megállapításra jutnak, hogy mindkettő lop, de mind az összeget, mind a végeredményt tekintve Tiborcz volt az ügyesebb. Ezért is szavaznak a FIDESZ-re, mert „ők legalább értenek hozzá”. Hogy pont ahhoz, amihez nem kéne, érdektelen, a szakemberség a lényeg. A Stockholm-szindróma megbízhatóan működik.

A politikus mindig hatalomra tör. Aki ezért elítéli, nem látja a lényeget (hajh, de sokan vannak ezzel így!).

A politikus hatalom nélkül senki és semmi, mert pont azt nem tudja megcsinálni, amiért ő politikus. Mintha kirúgták volna az állásából. Mondhatja ugyan ellenzékiként, hogy ez se jó, meg az se jó (általában igaza is van), de pozitív irányú ténykedésre képtelen, se pénze, se döntési kompetenciája, így a szavazóknak, akik rá szavaztak, nem tud semmit nyújtani.

A hatalom akarása a politikus esetében a munkahely akarása, ha pedig valaki kijelenti, az lenne ideális, ha „egyik sem ragaszkodna a hatalomhoz”, vagyis ha egyik sem akarna dolgozni, annak az agyi képességeiről inkább nem nyilatkozunk. Még ennél is szomorúbb elmeállapotra utal, ha valaki azt mondja hosszú ideje ellenzékbe szorult pártokról, hogy „nem hitelesek”. Hát mitől lennének azok, ha nincs hatalmuk, a sajtó meg nem segít nekik?

A fentiek alapján a politika a gyarló emberek alkotta politikusréteg küzdelme a még gyarlóbb emberek alkotta választótömeg kegyeiért, amely tömeg nagy részének sokkal kevesebb az információja, sokkal kisebb a feldolgozó képessége, és sokkal erősebb az érzelmi kötődése annál, hogysem jól tudnának dönteni. Ebből következően a demokratikus országoknak a rossz választás miatt rosszabbul megy, mint ahogy mehetne, így aztán annak a népnek, aki még ebben a gyönge mezőnyben is hátracsúszik és ottragad, behunyt szemmel és villámgyorsan kormányt kellene váltani. Mindegy kire, az a mostaninál kizárólag jobb lehet.

Churchill mondta egykor, hogy

a demokrácia elleni legfőbb érv egy tízperces beszélgetés az átlagválasztóval.

Sajnos igaza van. Az átlagválasztónak nincs információja az egyszavas, max. tőmondatos „eligazításokon” kívül, és ha mégis hozzájut valamihez, a történések/dolgok legtöbbjére magyarázata sem, mert egyedül nem tudja feldolgozni a számára bonyolult eseményeket, így aztán a kampányokban a választó átverési technika (ellenfél besározása, ígéretek halmozása) sokkal fontosabb, mint az országvezetési tehetség.

Ebből következik, hogy általában az előbbiben jártas (drasztikusan primitivizáló) és/vagy nagyobb médiabirodalommal bíró párt jut hatalomra, holott az ország érdekében a dolgok bonyolultságát figyelembe vevő szakembereknek kellene, akiknél majd a döntés egyik poszton sem azon múlik, hogy az főnök mit álmodott az éjjel.

Az értelmiség, pláne a nagy, független lapoknál dolgozók, akiknek azonnal rendelkezésre álló médiafelületük is van, az orbáni rendszer kritikáin túlmenő egyértelmű adat és magyarázat közlésével (az ellenzék mit tenne másképp, és az miért lenne jobb) a polgárok ismeretanyagán sokat tudnak javítani, hogy a választók választása az országra nézve kedvezőbb, a demokrácia meg két választás között stabilabb legyen.

Illetve tudnának. De nem teszik. Nyilván nem ez a dolguk.

Kár.

Orbán a falon

Hogyan is írta a világ legokosabb embere? „Az élet célja a küzdés maga.” Más célt nem látott, akárhogy figyelt, és bizony van ebben valami. Hiába találta ki a vallás, hogy a földi élet célja a vizsga, az itteni siralomvölgy az élethosszig tartó vizsgahelye, és aki könnyűnek találtatik, annak irány a Pokol, egyébként meg a Menny, mert ennek nagy megmérettetési hercehurcának sok értelme nincs.

Ugyan minek válogatná szét a Jóisten ilyen bonyolultan az embereket, ha már a születésükkor tudja, hogy milyenek? Ráadásul az ember úgy gondolná, hogy ha már ilyen kiválasztás van, legalább a körülmények lennének mindenkinek azonosak, de nem: az egyik hülyének születik, a másik gazdagnak, a harmadik New York állam helyett Afrikába, a negyedik egy napig él csak és megkereszteletlenül hal meg, az ötödik pszichopata aggyal, érzelmek nélkül, valamint vicaverza, illetve összevissza, sokmilliárd féle ember, helyzet és környezet, akkor meg hogyan lehetne objektíven értékelni őket? A sárdagasztást még a Jóisten sem tudja a besurranással összemérni! Ebből következően Madách-nak van igaza. Nagyon igaza.

A költő legjobb magyar tanítványát Orbán Viktornak hívják. Lehet, hogy a sötét alvilág néhány tagja még nála is nagyobb híve a küzdelemnek, de ők nem vergődtek ilyen magas polcra, így aztán a közvetlen környezetüket kivéve se tanulságul, se figyelmeztetésül, se például nem szolgálnak senkinek. Viszont egy miniszterelnök magától értetődőn, ugyebár.

A küzdés jellemzője, hogy egyrészt csak valaki ellen, másrészt csak valamire hivatkozva, azaz valamiért tud az ember küzdeni. Ezeket előzetesen ki kell jelölni a küzdőnek, addig nem foghat bele, mert az elmondottak híján az nem küzdelem lenne, hanem ámokfutás. A küzdéshez kell még erő is, mert az, aki ellen küzdünk, az esetek nagy részében szintén rendelkezik erővel. Ha nem rendelkezne, simán einstandolnánk, ami kell nekünk, aztán az erőtlenek közül pár hullát hátrahagyva irány az édes otthon (Kalandozások kora, Kolostor fejezet).

A fentiek alapján és a kijelölési feltételeket teljesítve fogalmazta meg a miniszterelnök bölcs mondásait („Magyarország hét törvénye” – hát nem csodálatos?). A veretes mondatok alapján a küzdés a hazáért, a magyarságért, a nemzetért folyik, az pedig, hogy ma már nemhogy gyarmat nem vagyunk, de erős szövetségek tagjai, és ebből következően a szövetségeseink nem támadni, hanem megegyezni akarnak velünk, sőt megvédenek, ha kell, azaz se a hazát, se a magyarságot, se a nemzetet nem fenyegeti senki, érdektelen. A haza, a magyarság, a nemzet nagy többséggel Orbán Viktort bízta meg, hogy őt egy személyben képviselje, és ha ő azt mondja, küzdés, akkor úgy! Ellenfelek: Bizottság, Leyen, Soros, Biden. Remélem, mindenkinek érthető.

És most a törvények maguk:

Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse!

Így igaz. A haza csak szeretve létezik. Attól haza. Az ország akkor is van, ha különösebben nem szereti senki, mert a polgárok viszonya hozzá nem érzelmi, hanem gyakorlatias (a nemzeti kultúra más, azt tényleg szeretjük, mégpedig mindentől függetlenül). Meglepő tény, hogy elég sok ország a polgárok vele való bármifajta érzelmi kapcsolata nélkül is működik, méghozzá kiválóan, viszont ezekben az országokban a kormány által önfeláldozást és/vagy lemondást kérni a polgároktól az ország „megvédése” érdekében, vagy a kormányzási hibákat a „megvédésre” fogni nem lehet. Azt csak kizárólag haza esetén.

Minden magyar gyermek újabb őrhely!

Ha valaki fél attól, hogy a magyar nép kihal, így a magyar nyelv és kultúra elvész, azt részben megnyugtathatom: a legpesszimistább becslések szerint 2100-ban még mindig ötmillióan leszünk, miközben a történelmi Magyarországon a török hódoltság előtt csak 3,3 milliónyian éltek, utána meg sokat romlott a helyzet, mégis itt vagyunk. A kihalás persze elkerülhetetlen (az emberiséggel együtt), de azt semmilyen mostani intézkedéssel nem lehet még csak késleltetni sem.

Az igazság erő nélkül keveset ér!

Ez is így igaz. Visszafele sajnos más a helyzet, az erő igazság nélkül is működik, és akinek ereje van (vagy azt hiszi), sokszor hajlamos rá, hogy az igazsággal ellentétes irányban vesse be (lásd például a kormány fővárossal szembeni viselkedését). Ezt elkerülendő legjobb, ha az emberek megegyeznek, hogy az igazság érvényesülését mindenki segíti, akkor erőre nincs szükség soha – kivéve a gyevi bírót, aki szerint erőre mindig szükség van. Ha nem támad senki, akkor is. A „megegyezés”-t, mint szót nem ismeri. Még „kompromisszum” alakban sem.

Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni!

A miniszterelnöki erőkultusz megingathatatlan. Nem tisztel semmi mást. A röhej az, hogy mi, itt élő magyarok kicsik vagyunk, saját erőből semminket nem tudnánk megvédeni, még szerencse, hogy egyrészt a többi ország jóindulatú, és nem akar elvenni tőlünk semmit, másrészt, ha valaki el akarna is, a szövetségeseink megvédenek – hacsak nem lesz olyan magyar miniszterelnök, aki otthagyja a szövetségeket.

Az ilyen miniszterelnök IQ-járól nem nyilatkozom. Van elég bajom anélkül is.

Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük!

Tipikus miniszterelnöki attitűd, ha mattot kaptam a sakktáblán, szétverem az ellenfél fején, és ha akkor sem adja fel, előveszem a pisztolyt, amelyet minden parti esetében magammal hordok, mert én a győzelemig szoktam játszani. Úri társaságban nem a legmagasabb pontszámot kapja az ilyen viselkedés, és ez sajnos az országra is kivetül, aminek a nemfideszes állampolgárok nagyon nem örülnek, ugyanis a negatív EU vélemények hátrányait a miniszterelnök helyett ők fogják elszenvedni (a fideszesek is elszenvedik, de ők örülnek).

Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs!

Ez nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy a külföldön élő magyarok is a nemzethez tartoznak. Érdekes, hogy ezt soha nem vitatta senki. A magyarként való élést (nyelvhasználat, iskola) gátolták sokan, de hogy a magyarok magyar nemzetiségűek, az mindig elfogadott volt. Hogy ez minek került „Magyarország hét törvénye” közé, a nagy rejtélyek egyike. Hacsak nem szavazatszám növelési célból, mert akkor rejtélyről nem beszélhetünk.

Egyetlen magyar sincs egyedül!

„You’ll Never Walk Alone”, szól a Liverpool (meg még 18 egyesület) himnusza, és a régi musical dala felbukkan sok más helyen is. Sosem maradsz magadra, hangzik a bíztatás, ami jellemző a modern világban minden országra és minden közösségre is. Na, talán a magyaroknál akad némi gond az ígéretet illetően, mert ott van kivétel, mégpedig a faluvégi Mari néni, akihez nincs bevezetve a gáz, a kútra jár vízért, petróval világít (nulla rezsitámogatás), minimálnyugdíjból él, és az állam egyáltalán nem gondoskodik róla, mert van egy elvált lánya Nyíregyházán, aki rokkantnyugdíjasként nevel két gyermeket, ezért övé a teljes felelősség a családtagért. Az állam elegánsan kiszállt. Így aztán Mari nénit úgy hagyták ott az út szélén államék, hogy jobban se kell. Hatvanpusztán ez a gondatlanság persze elképzelhetetlen, a két esetből a magyar gondoskodási átlag kiszámítható.

A magvas gondolatok nemrég egy felújított iskola falára is fölkerültek. Vannak persze, akik túllihegésről fecsegnek, mag olyasmikről, hogy miért Orbán, miért nem Kossuth, Deák, Petőfi, de ezekre mi rá se rántsunk. Egy a fontos. Kupálódjanak a nebulók!

A Gyurcsány bezzeg nem tanított nekik semmit.

Pár nap múlva leszedték a törvényeket. Azt tudni, ki adott rá utasítást, az azonban ma is homályba vész: ki rakatta fel az ominózus bölcsességeket. Ahogy Karinthy írta: „Az élet olyan, mint a lavina. Egyszer föl, egyszer le”. Tudott az öreg, mi?

Sereg

Hát, kérem, baj van. Velem van baj, mert nem egészen értem, ami mostanában nálunk zajlik. Nyilván az én hibám, a csekély értelmű medvebocsok mindig megzavarodnak, mikor találkoznak a zsenialitással, így aztán jobb, ha nem is erőltetik az agyukat, mert az biztos út a végleges elhülyüléshez.

„Hív a sereg, vár a priccs”, szólhatna a toborzó diszkóritmusban a pár évtizeddel ezelőtti, miniszterelnök úr emlegette szép időkből, vagy esetleg egy még korábbi fajta azzal hitegetve a regrutákat, hogy

„A jó, lovas katonának de jól vagyon dolga, eszik, iszik a sátorban, semmire sincs gondja”,

na, talán egy kis csetepaté, néhány halállal fűszerezve, súlyos sebesüléssel, kézroncsolás, láblevágás, haslövés, tolószék, özvegyek, árvák, templom előtt kolduló vakok, ilyesmi, de ma már másképp szól a nóta. Eltérő a módi toborzásban is.

Persze, ha jól meggondolom, a mainak is van elődje, mégpedig a Mátyás féle zsoldossereg, ahová bárkit fölvettek, akár magyar volt, akár külföldi a jelentkező. Sajnos a megfizetésük érdekében Mátyásnak súlyos adókat kellett kivetnie, ezért akkoron az országtöbbség a királyt nem nagyon szerette. Pontosabban: nagyon nem.

Hogy hogyan lett belőle mégis pozitív, népi hős, arról köteteket lehetne írni, de a sok munkát megspórolandó mondjuk azt, hogy az uralkodása alatt azért nem hagyta a népet az urak által kizsigerelni, mert akkor ő nem tudta volna tőlük beszedni a adót.

Az is jó érv, hogy a harminchat évvel utána kezdődő korszakhoz képest a mátyási rendszer maga volt a Kánaán, és sokszáz évig lehetett rá emlékezni, mint a magyar nép nyugodt építkezést hozó, önálló, pozitív korszakára.

Mátyás persze nem csak kedvtelésből sanyargatott, hanem konkrétan azért, mert egyértelmű volt számára, hogy a 13 milliós, hódításra berendezkedett Törökországnak a 3 milliós Magyarország meg se kottyan, igyekezett hát az országát hódító háborúkkal megnagyobbítani. Tiszában volt vele, hogy a török elleni harcban önként nem számíthat senkire, még tán azt is tudta, hogy a török akciórádiusz határa Bécs, azaz Magyarország azon belül található, az osztrákok, csehek, lengyelek viszont azon kívül, vagyis a többieknek nem annyira húsbavágó az ügy. Talán, ha nem hal meg negyvenhét évesen… de meghalt, hagyjuk, rég túlvagyunk rajta. Ma már más a módszer. Csak a zsoldossereg ugyanaz.

Napjaink toborzása az újságokban hirdetésként olvasható, miszerint

„LEGYÉL TE IS EGY A LEGJOBBAK KÖZÜL HAVI 737 EZER FORINTÉRT.”

Ez nem az a szokvány üzlet, hogy a zsoldos pénzért kockáztatja életét és egészségét, hanem ha valaki belép a seregbe, nem csak hogy fizet neki az állam, hanem ezen felül még legjobbak egyike is lesz (ami már eleve nagy öröm, főleg ha eddig egy senki volt). Íme a modern hadsereg: két jó dolog egyetlen csapásra, nem létezik, hogy erre ne ugranának jó sokan.

Piszkálódóbb típusok már itt elkezdenék az akadékoskodást, de mi fogadjuk el, hogy a katonák per definitionem: az ország legjobbjai, hogy miben és hogyan, azt ne firtassa senki. A probléma inkább az, hogy Magyarország fegyverkezik. Ebbe egyrészt a sereglétszám bővítése, másrészt a fegyverzet korszerűsítése, valamint új fegyvertípusok vásárlása, sőt gyártása is belefér, azaz szemkiszúró módon hatványozzuk erőinket, ugyanakkor derék vezetőségünktől élén a miniszterelnökkel már több mint

egy éve mást sem hallunk, csak azt, hogy akit megtámadnak, az ne kezdjen el karddal hadonászni, maradjon kussban, adja oda a támadónak, amit az csak akar, és aztán béke, béke, béke! No war.

Ez a szöveg valahogy nem korrelál azzal, hogy mi láthatóan nem fogjuk hagyni magunkat, sőt szembe akarunk szállni az agresszorral, holott Orbán szerint azt nem szabadna, mert akkor emberek halnak meg, egyéb károk keletkeznek, és sokan azonnal háborúpártivá válnak, többek között ő is. Hát ezt végképp nem hittem volna a miniszterelnökről! Hiszen annyira békepárti, hogy még a galambok is tőle tanulják az olajágas technikát!

A fegyverkezésből arra következtethetünk, hogy a kormány… illetve az nem érdekes, hanem a miniszterelnök egyértelműen úgy gondolja, valaki meg fogja támadni az országot, ezért aztán a mi sokszor hangoztatott békepártiságunkat sutba vágva, az ellenzék által javasolt, lenézett, megvetett, abszolút rossznak minősített, háborúpárti, sőt ukrán módra védekezni fogunk.

Csak ez lehet az ok, mert egyébként nem sokkal COVID után,  Európabajnok inflációtól megverten, EU pénzek nélkül és a gazdasági visszaesés korszakában a hadsereg csak úgy, önmagáért való fejlesztése ritka nagy hülyeség lenne.

Szóval valaki támadni fog. A következő kérdés: ki lesz a támadó? Kis ország lévén nagy országok esetén bárhonnan, kis országok esetén viszont csak a szomszédainktól várható agresszió, mert a kicsik nem tudnak áttrappolni másokon, hogy aztán ideérjenek. A nagy országokat láthatóan nem érdekeljük, egy ilyen apró szerencsétlenséget, mint amilyenek mi vagyunk, minek támadnának meg a nagyok, amikor gazdaságilag is (akkugyár, földgáz) akkor tesznek minket vazallussá, amikor a kedvük tartja.

A szomszédok esetében leginkább Horvátország jöhetne szóba. Az indok a Hernádi miatti bosszúhadjáraton túlmenően talán az lehet, hogy nagyon mérgesek, mert mi a miniszterelnöki sálon is látható Nagymagyarország térképen folyamatosan úgy tüntetjük fel országukat, mint saját területünket, holott ők mindig is külön állam voltak, amelyik előbb lett királyság (925), mint Magyarország (1000). A támadási ok tehát adott, csak egyetlen gond van, hogy Horvátország is NATO tag, meg mi is, azaz Orbán onnan jövő támadásra nem gondolhat komolyan.

A többi szomszédot tekintve a részükről várható támadásnak még ennyi esélye sincs, azaz a fegyverkezésünk teljesen indokolatlan, legföljebb jó üzlet valakinek.

Nem mondanám, hogy nem láttunk még ilyet.

Szóval semmi értelme. Hacsak…

Az élet bonyolult volta miatt akad még két lehetőség. Az egyik az, hogy Trump lesz az elnök, ő odaadja Ukrajnát Putyinnak, és az orosz csapatok megérkeznek Munkácsra, ahonnan már csak egy ugrás a magyar határ. Az öregek még emlékeznek rá, amikor
’56-ban nem csak odaugrottak, hanem még át is lépték. Esetleg az ő lassításukra kell majd a magyar hadsereg, míg a NATO meg nem érkezik, mert Orbán nem szeretne egy bábkormány feje lenni? Jobban átgondolva a dolgot, ez mégsem valós alternatíva, mert Tump nyerhet ugyan, meg oda is adhatja Ukrajnát Putyinnak a támogatás azonnali befagyasztásával, de utána nem történne semmi, mert a Cár Atyuska lényegesen gyávább annál, hogysem bennünket, azaz egy NATO országot meg merne támadni. Ezért kiabál, hogy Ukrajnát fel ne vegyék a NATO-ba, ugyanis akkor tehetetlen lesz vele szemben.

A másik lehetőség, hogy Trump lesz az elnök, ő odaadja Ukrajnát Putyinnak, de mielőtt még az orosz csapatok megérkeznének Munkácsra, újonnan felturbózott hadseregünkkel mi előbb bevonulunk, és felajánljuk Putyinnak a tárgyalást az új határvonalról, teszem föl az Uzsok–Terebesfejérpatak vonalon. Hááát, nem igazán jó ötlet, ismerve Putyint, nem hiszem, hogy számunkra jó vége lenne.

Akkor ennyi. Minden ok kifújt. Esetleg volna valakinek még ötlete, hogy ebben a számunkra teljesen veszélytelen helyzetben (amely veszélytelen is marad, amíg a Nyugat Ukrajnát támogatja) minek ölünk egy csomó pénzt a hadseregbe? Ráadásul állandóan hirdetve a békét…

Persze, ha valaki a kisvasút helyett most ólomkatonásdit akar játszani az teljesen más. Ugye?

A vízió

Mint azt mindenki tudja, a mi miniszterelnökünk távlatos ember, aki átlátja a dolgokat, nem úgy, mint a tudjukkik. Ezeket az „átlátásokat” fogalmazta meg Tihanyban a Tranziton, hogy mindenki ismerje meg, tanuljon belőle, és éljen aszerint, ugyanis ez minden magyartól a minimum, különben nem lesz gazdagság, erő, meg tisztelet.

Az átlátásos megfogalmazás minden idősíkra vonatkozik, hogy bizonytalanság véletlenül se legyen.

A jelen

Magyarország nagyon macsós, főleg a katonaságnál priccseken edződött vezetői miatt. Erre a tényre a bizonytalankodó, állandóan változó kormánnyal egyik napról a másikra vergődő, erősen feminin államoktól elhatárolódva a miniszterelnök külön is emlékeztetett:

„…a kétharmad, mint a cövek, egyfolytában áll, és még a végét sem látni.”

Bizony, jogosan mondta. A mai ellenzék szétszórt, szegény és hiteltelen, médiája nincsen, a NER alkalmazottak akkor veszik semmibe, amikor akarják, így elég nehéz odamenni bárkihez, hogy

„Az ellenzék vagyok. Kérem, szavazzon rám!”

Segítsége sincs, mert főleg vidéken, de a nagyvárosokban is a helyi potentátok, megmondóemberek és közbeszéd diktátorok nagyrészt a FIDESZ emberei, ahogy nekik információt szolgáltató média 80 %-a szintén, amelyik a szlogeneket diktálja. Ezen diktátumokat a fideszes politikai munkások rendkívül szorgalmasan figyelik, megjegyzik, majd terjesztik, sőt sulykolják az emberekbe, hogy sok időt és energiát rááldozva jó irányba térítsék a népet.

A nemfideszes értelmiség nem ilyen. Nagyon nem. Nem szorgalmas, és nem terjeszt. Pláne nem sulykol. Várja, hogy a fentebb jellemzett, ma már egymagában tehetetlen, lenézett ellenzék kezdeményezzen valamit, na, ahhoz ő majd kritikus szemlélettel csatlakozik. Ha ugyan. Mert ha nem tetszik neki, akkor persze nem. Kigondolni a dolgokat, az ellenzék körül gyülekezve a pártokkal és a többiekkel belső körben megvitatni, aztán programmá emelni nem az ő feladatuk. De nem ám!

A NER és főleg Orbán folyamatos bírálata a nemfideszes értelmiségtől sajnos kevés (immár tizenhárom éve láthatóan az), de ezt nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, esetleg úgy jó neki, ahogy van, a cövekállás tehát minálunk változatlan. 13 éve az.

A fentieket a miniszterelnök ugyan nem részletezte, de nem is lett volna célszerű, mert sokakat csak megzavarna. Egy mondat bőven elég.

A múlt

Magyarország most gazdagabb, erősebb és biztonságosabb, mint 13 éve”

Ez tökéletesen így is van, az egyetlen probléma az, hogy a 13 év alatt a többi hasonló ország még gazdagabb és még erősebb lett, azaz ők jobban használták ki az beérkező EU pénzeket, a világgazdasági fellendülést, és a politikailag nyugodt korszakot, mint a miniszterelnök vezette magyar kormány, és ehhez még a nyugdíjkasszát sem kellett lenyúlniuk, amelybe a tőkét nagyrészt Gyurcsány gyűjtötte össze. A lenyúlással Orbán nem csak 2700 milliárd forint készpénzhez jutott (és ne feledjük: akkor még 270 HUF ért egy eurót), hanem a kassza megszüntetése révén 13 éve nem kell egy árva garast sem befizetnie. Elég az ígéret a leendő nyugdíjasoknak, hogy majd ha nyugdíjba mennek, az akkori kormány fizetni fog nekik.

A biztonságot illetően ma láthatóan több a vendégmunkás meg az akkugyár, mint 13 éve, de ezt inkább hagyjuk. Úgysem érdekes.

A fentiek alapján mondható, hogy az elmúlt 13 év a négy darab kétharmados választási győzelmet kivéve Orbánnak nem egy sikerkorszaka.

Az országvezetés bukta, mert mára odáig jutottunk, hogy gazdasági téren Lengyelország és Szlovákia helyett már Romániával és Bulgáriával vetekszünk a „jobb” helyekért, ami nem a magyar büszkeséget hizlaló állapot.

Közéletileg a magyar társadalmat sikerült végletesen megosztani. Magyarországon az összes kérdésben mindig egy ember dönt, és a döntést 2,7 millió ember mindig helyesli. Kompromisszumokra nincs remény, a NER mindenki mást lenéző magtartása, az „Azt csinálok, amit csak akarok” attitűd, valamint az ellenzék véleményének állandó semmibevétele lehetetlenné teszi az együttes cselekvést, azaz Magyarország lakossága 2,7 millió NER szavazóra és a családtagjaikra zsugorodott. A többi, ha elvileg van is, nem számít, beleszólni nem tudnak, jelentőségük nulla, állapotuk és helyzetük röhejes.

A külpolitikát illetően a szövetségeseinkkel mind összevesztünk, és összehoztunk olyan barátokat, akiket nem kellett volna összehozni.

Ezeket összesítve rögzíthető, hogy Magyarország az Orbán vezetés alatt egy Európában elszigetelt, a többiekhez képest egyre gyengülő gazdaságú, a politikai egyetértést tekintve kb. 40 százalékra zsugorodott lakosságú, erős keleti beütésekkel bíró, de azért rendkívül keresztény, mogorva, magányos állammá vált, melynek jelszava az „Én”.

Mivel ez egy teljes ország, a „Mi” ugyan jobbnak tűnik, de az jelenleg nálunk hazugság lenne, ezért maradjunk az „Én”-nél. De akkor egyszemélyes! Egyszemélyes, egyszemélyes… na és? Orbán „Én” helyett mindig „Mimagyarok”-at mond, senki nem fogja észrevenni.

A jövő

„Hogy ki lehet-e maradni a ma látszó rossz európai folyamatokból, arra ösztönből igennel válaszolok. Primitívül hangzik, amit mondok, de igen. Azt akarjuk, hogy Magyarország gazdag, erős legyen, biztonságos is. Ha ezt akarjuk, ki kell vívni a tiszteletet minden országtól. Van erre terv, különben minek tartanánk a politikusokat?”

Ezt hallgatva végre megnyugszik az ember. Na most! Van terv! Nem hiába tartjuk a politikusokat súlyos pénzekért, azaz, mint ahogy már írtam, nekünk megéri Hatvanpuszta minden négyzetcentije.

A terv szerint a gazdagság és az erő a magyarok Orbán által említett különös kreativitásának lesz köszönhető, melyről szerinte nem is tudunk (egyszer olvasta valahol), a biztonságunk érdekében pedig kivívjuk a tiszteletet, de ki ám! Tucker Carlsontól már kivívtuk. Trumptól is, Erdogantól is. Következik Svédország és Norvégia, aztán, ha a FAZ már abbahagyta az óbégatást, Németország. Lépésről lépésre. Nehéz lesz, de bizakodhatunk. Nyilván, erről szól a terv. A leendő tiszteletről. Kalaplevéve köszönnek majd nekünk. 10 év múlva. Ezt ígéri. Addig marad a mai helyzet. Csak kibírjuk valahogy.

Persze azért nagyon jó lenne, ha a hosszas vívódás közepette nem kellene otthagynunk az EU-t, mert értjük mi, hogy Orbán a keleti blokádok helyett konnektivitást akar (Magyarországnak rettenetesen kell az orosz gáz), de azért mégiscsak jobban hangzik az EU, még ha akkor van is blokád Oroszország felé. A gáz kivétel, azt ugyanis nem az EU blokkolja (nincsen rá szankció), hanem Putyin zárta el, és ha kinyitotta is, bármikor elzárhatja újból, ezért kell mindenféleképpen nagyon jóban lennünk vele. Na ja, a „rezsicsökkentés áldásos hatásainak” következtében a fűtés korszerűsítések, a házszigetelések, a takarékosságra nevelés, az alternatív gázszállítók keresése és a szállítás megvalósítása sajnos mind elmaradt, ráadásul a nagy villamos energia igényű akkugyárak és Paks II. késése miatt két nagy teljesítményű gáztüzelésű erőművet is kell építenünk, orosz gázra természetesen, és ez majdnem totális kiszolgáltatottság.

Ebből következően az EU sajnos csak nekünk, nem fideszeseknek hangzik jobban. A miniszterelnök úgy vélekedik, illetve úgy kell neki vélekednie, ő nem érti, miafrancot erőlködik az erkölcstelen, hülye Nyugat, az oroszok annyian vannak, mint az oroszok, úgyis ők győznek, akármit csinálunk, akkor hát adjuk oda nekik, amit akarnak, aztán legyen béke, és kereskedhessünk már! Vagy ha nem, hát kilépünk! Gázt ide, gázt ide, szép szőke Putyin…

„Kell még tíz év, ha megkapjuk, meg is lesz, meg is fogjuk csinálni”.

Nem kéne megadni neki. Így is nehéz lesz rendbe rakni a dolgokat, hát még 10 évnyi újabb rombolás után.

Szuverén

Mint azt tudjuk, a superanus középkori latin szó felsőbb valakit, azaz uralkodót jelent, ez módosult aztán a franciában souverain-re.

Aki uralkodik, legyen király, császár, törzsfőnök, pápa, sah, első titkár, TSZ elnök, családfő vagy bárki, az adott területen senkinek nem a beosztottja, tehát – lévén nevéből következően szuperember – mindenki felettese.

Persze csak a számára rendelkezésre álló valamely egység korlátain belül. Eggyel magasabb szint mindig létezik, hiszen még a királyok meg a császárok is alárendeltek, mivel hatalmukat a Jóistentől kapták, pont úgy, ahogyan Orbán Viktor. Igaz, utóbbi nem genetikailag, hanem a nép közbejöttével, ám mivel az Úr akarata ellenére nem történhet a Világegyetemben semmi, nyilvánvaló, hogy egyetért vele. Hogy a Gyurcsány miniszterelnökségével öt hosszú éven keresztül értett egyet az Úr, csak valami tévedés lehet.

Az ellenzék által preferált, úgynevezett „demokráciák” ennél sokkal rendetlenebb valamik, azokban sem Jóisten, sem szuverenitás, ráadásul általában megbeszélik egymás között a dolgokat, mindezek csimborasszójaként nem elítélni akarnak, hanem megérteni.

Semmit nem tiltanak, ami nem káros a többieknek, még akkor sem, ha az szokatlan, kisebbségi, esetleg nem korrelál a Bibliával (Jézus!).

Ezeket arrafelé nem tekintik bűnnek, de még csak hibának sem, vagyis az ilyesmi a tiszta konzervativizmus szerint csak ellenzéki vircsaft, ballibsi egyenlősdiség, hatványozott fertő, megengedhetetlen engedékenység, satöbbi.

Halvány mentségükre legyen mondva a demokráciáknak, hogy az igazi bűnt, azaz azt, ha valami valakinek tényleg káros, ők sem tolerálják, csak náluk sokkal kevesebb sorból áll a „Bűnök” nevű lista, mint a vallással súlyosbított, ezért a jó erkölcsre különösen kényes, ergo kötelezően, sőt elkötelezetten agresszív országokban. Utóbbiak esetében „Ország” alatt természetesen a helyi kakas értendő. A kakas agresszivitása mindkét irányban működik: más országokkal szemben is, meg saját polgárokkal szemben is. A megvédendőket meg kell védeni.

A Föld nevű bolygó túl nagy ahhoz, hogy egy ember uralni tudja (még a spanyol meg brit uralkodóknak sem sikerült), bolygónkon tehát abszolút szuverén nem létezik, kizárólag relatív szuverének handabandáznak világszerte, helyi kakasok garmadája a kisebb-nagyobb szemétdombokon.

Köztük szétszórva a demokráciák. Minden országra mondható, hogy minél nagyobb a demokrácia, annál kisebb a szemétdomb, amelyen a helyi kakas parádézhat, és van olyan is, ahol egyáltalán nincs szemétdomb, mert a szemetet feldolgozzák és/vagy elégetéssel hasznosítják. Ilyen helyen persze kakas sincsen, mert a rendszer anélkül is működik.

Egy adott szemétdomb egy adott kakasé. Mindegy, hogy választott uralkodó, vagy származás jogán lett azzá, ha nem kötik a kezét fékek és ellensúlyok, valamint általa módosíthatatlan törvények, akkor azt csinál, amit akar.

Ebből a szempontból a kétharmaddal megválasztott Orbán Viktor kies hazánk abszolút szuverénje. Vigyázat, az európai királyok nem azok! Egyáltalán nem. Hja, kérem, arrafelé demokrácia van, amely nem ismeri a fogalmat, még a brit királyi pereputty is csak pitykék sora a brit mentén, meg is hökkennének az ottaniak, sőt még be is dühödnének piszkosul, ha valamely pimf miniszterelnököcske megpróbálná lenyúlni és pártszervezetté degradálni a fékeket és ellensúlyokat, vagy pártmédiává tenni a rengeteg közpénzt elnyelő közmédiát, esetleg (horribile dictu!) módosítani akarná a meglévő demokráciát! Úgy rúgnák ki egy pillanat alatt, hogy pislogni sem volna ideje!

Orbánnak kies hazánkban efféle problémája nincs. Ezt ő fura módon úgy értelmezi, hogy ha itt korláttalan, akkor máshol sem gond a parancsolgatás, azaz szerinte bármerre járva-kelve mindenfelé ő az, aki megmondhatja a tutit, következésképpen maga a szuverének szuverénje… illetve mégsem. Saját elmondása szerint nem, ugyanis ő csak egy a mimagyarok közül, aki nem a saját elképzeléseit akarja mindenáron érvényre juttatni, de nem ám, sőt dehogy, valamint semmiképp, hanem csak „védi Magyarország szuverenitását”. Ezt is hangsúlyozza mindenütt.

A kijelentést górcső alá véve egyértelműen mondható, hogy egy ország szuverenitása azt jelenti, saját dolgaiban maga dönthet,

mivel pedig minden hivatalos magyarországi döntés Orbán Viktorhoz tartozik, az ő szuverenitása egyben Magyarország szuverenitása is.

Az utóbbiról szóló handabanda, csak a nép szokásos átverése, mert nálunk Orbán akaratától eltérő döntésre nincs esély. Sajnos igény sincsen, látva a választásokat, mivel azok szerint úgy jó nekünk, ahogy van.

Az állam én vagyok, mondta egyszer a Napkirály, és ez Orbánra is így igaz, mert ő most Magyarország, mégpedig személyesen, így aztán mikor az ország szuverenitásáért harcol, annak a harcnak a mindenkori célja jó közelítéssel esik egybe a saját elképzelésével (100 %).

Orbán nagy bánata, hogy sajnálatos módon az, hogy itthon így és ennyire megmondhatja, máshol semmit nem jelent.

Sőt, vannak esetek, mikor itthon sem száz százalékban ő mondhatja meg. Például ha az ország pénzt kap külföldről valakitől, akkor a pénz küldője feltételeket támaszthat, minek következtében a döntésre nem csak az ország, illetve Orbán jogosult, hanem az adakozó feltételekben megfogalmazott döntéseit is be kell tartani. Hallatlan megcsorbítása a szuverenitásnak, hogy nem csak úgy a kezünkbe nyomják a pénzt, aztán agyő, tiltakozott is éjt nappallá téve, de az nem számít a szemeteknek. Azt mondják, ha az ország nem tartja be az ő diktátumukat, elzárják a pénzcsapot. A Norvég Alap esetében (miniszterelnöknek köszönhetően) az elzárás már végleges, norvég pénz nuku, az EU pénzeket illetően pedig, ha a már sokszor és konkrétan leírt, a két fél által alaposan egyeztetett 27 pontot Magyarország nem teljesíti, hanem tovább pávatáncol meg cselezget, felfüggeszthetik a fizetést. És mit tesz Isten, illetve Miniszterelnök úr, megtörtént ez is. Most még csak felfüggesztés, de ha tovább próbálkozik, akár végleg lemaradhatunk arról is.

Megjegyzendő, hogy ha (bármifajta pénzmozgástól teljesen függetlenül), csak tagok leszünk egy szervezetben, az se megy csak úgy. Szuverenitásunk egy részét ilyenkor fel kell, hogy adjuk a szervezet közös célja érdekében.

Ez annyira minimum, hogy teljesen hülyének kell lenni annak, aki a fentiek megértésére, és az ebből következő alkalmazására képtelen – kivéve, ha egy ostobán dacos, mindig, mindenben a saját elképzelését sikerre vinni vágyó, a győzelmen kívül más végeredményt nem ismerő, állandóan „Magyarország szuverenitására” hivatkozó, rendkívül önhitt alak az illető. Ilyen esetben a hülyeség csak mellékszereplő, bár, ha jobban meggondolom…

Persze, ha Orbán valahol kap egy, két, esetleg több politikai sallert, családi tapasztalatból eredően hamar megérti, hogy a királyi ugribugri ott tilos, viszont ahol nem kap, ott nem módosít. Ugyanúgy próbál diktálni, mint itthon, mert saller híján nincs indíttatása megtanulni az arrafelé dívó jómodort. Ilyen például az EU is, ahol régóta próbál gólpassz helyett öncélúan húzogatni. Néha gólt rúg, sajnos mindig az EU kapujába (általában „Vétó, vétó!” kiáltással), mely szerinte bravúros teljesítmény, ezért itthon diadalként ünnepelteti. Korábban elnézték neki ezt a… khm… „viselkedést”, de az EU mára hökkenetből dühös lelkiállapotra váltott (kellett hozzá több mint egy évtized), így ma már a Miniszterelnök  sokkal kevésbé népszerű, ami Magyarországgal való azonosságából adódón azt jelenti, miatta itthon egyre több a kár. Szidja is Brüsszelt a komplett NER huszárság kegyetlenül, mégpedig minden vonalon, és ha szükségesnek látja, akkor hazudik.

Ahogy például:

  • az EU-ban elő van írva egy jövedéki adó szint az üzemanyagokra, természetesen euróban, melyet minden tagországnak be kell tartani.
  • Az előírt szint 2010. óta változatlan, azaz semmit sem kéne tenni, ha a forint erős maradna.
  • A magyar fizetőeszköz jócskán gyengült mostanáig, így az adó ma már nálunk euróban kevesebb, mint amennyi elő van írva.
  • A fenti ok miatt az adót meg kell növelni a szint újbóli elérése érdekében. Hogy rendben legyünk, literenként kb. 20 forinttal.
  • A kormány döntött: az emelés jövő év január elsejétől kb. 40 forint. Ez persze érthető, ugyanis kell nekik a pénz!

A történteket Orbánék megpróbálják Brüsszelre kenni, holott az EU-nak sem a forintgyengüléshez, sem a dupla adónöveléshez semmi köze sincs. A fenti tényt csak az elvakultak nem képesek észrevenni, de ez Orbánnak simán megfelel, mert az elvakultak kies hazánkban jóval többen vannak, mint a látók. Lásd a választási eredményeket.

Itt tartunk most.

Haláli kultúra

Nekik pedig, a halálkultúra erőinek
„nemcsak az anyagi javaink kellenek,
hanem a lelkünk is, és
fel akarják számolni
a nemzeteket az azok védelmére hivatott
nemzetállamokkal együtt.”
 (Kövér L.)

A halál kultúrájáról  az ember arra gondol, hogy igen, az aztán van a rohadéknak! Ezt bizonyítják a temetések szertartásai, az emlékírások és -beszédek, a sírok a nevekkel és szimbólumokkal, a megőrzött fényképalbumok, a hozzátartozók és ismerősök emlékképei, melyek mind-mind a halott továbbélését szolgálják, ezzel biztosítva, hogy noha fizikailag nincsen már köztünk, azért létezik még, ha halványabban is.

Látszik, mennyire nem követik a keresztény vallás eseményeit, ugyanis a „halál kultúrája” hivatalosan nem ez.

A fogalmat II. János Pál vezette be, akinek nagyon nem tetszett az új, erősen individualista világ, ahol az emberek nem Istenért, a hitért és embertársaikért dolgoznak, hanem egyéni hasznukat keresik, hajszolják az anyagi javakat meg az élvezeteket, ráadásul nem tisztelik az életet, sőt törvényes(!) keretet biztosítanak az életellenes cselekedetekhez, lásd abortusz, eutanázia. A háború és az egyéb gyilkosságok nem tartoznak ide, mert ezeket ma már kizárólag tébolydaszökevény pszichopaták művelik, akik nem csak rendkívül kulturálatlanok, de amit tesznek, nem is törvényes sehol.

Közelebbről vizsgálva a kérdést a halálkultúrázás ostobaság, az Ember megérdemli az individualista életfelfogást.

Sok-sok őse rengeteget dolgozott azon, hogy a mai Embernek mára lényegesen több anyagi lehetősége, egészsége és szabadideje legyen az élvezetekre, és az ősök munkájának semmibevétele lenne, hogyha ezért bárkit bírálnának („élvezet” alatt természetesen az és csakis az értendő, ami mást nem bánt, és másnak kárt nem okoz). A bírálat persze a pápák permanens feladata, tőlük nem is vehetjük rossz néven, nem lennének ott, ha nem ezt csinálnák, hiszen a vallás szerint az itteni siralomvölgyben nem az élvezkedés a cél, hanem minden élvezkedés megtagadásával a Mennyország kiérdemlése. A pápák hozzáállása tehát érthető, viszont rögtön más a kritika egy hozzánk hasonló embertárstól, pláne, ha ő ezzel saját önző célját próbálja megsegíteni.

Ma már az állam (elvileg) szekularizált, azaz a bibliai szabályok beépítése az állam vezérlő rendszerébe nem kötelező, az Istenért és a hitért való dolgozás tehát mindenki esetében szabadon választott (ha akarja, dolgozik érte, ha nem, az sem gond), az embertársaival való törődést pedig minden polgár az adók befizetésével tudja le. Az elesettekről, gyengékről, védtelenekről való gondoskodás a befizetett adó birtokában már az állam feladata.

Lenne.

Sajnos vannak államok, és érdekes módon pont a legkeresztényibbek, amelyek előszeretettel hagyják úgy az út szélén az elesetteket, gyengéket és védteleneket, hogy az állami támogatásokból a legtöbbet a gazdagok kapják, a maradékot meg a tehetősek. Elképesztő látni, hogy a XXI. század Európájában van még ország, ahol a tengernyi adó ellenére sokaknak nincs hol lakniuk, és az állam, ahelyett, hogy 18 négyzetméteres lakásokat építene nekik pár tízmilliárdért, ahová hazamehetnek, rendőrileg „kezeli” a helyzetet. Az így megspórolt pénzből aztán látványos sportversenyeket rendez tízszer pár tízmilliárdot beáldozva, leginkább persze önmagának, mert a nép 99,5 százaléka semmit sem nyer vele: ugyanezt látná tévén, ha a versenyt más városban rendezik.

Hát igen. Az állam csak egy pénzbeszedő, a gondoskodást szerinte csinálja más.

A konkrétumokat illetően:

  • Életpártiság

Ma, mikor a bolygót 8 milliárd ember lakja, már a fogalom sem érthető. Ezt a tömeget nem a vallásoknak köszönhetjük (sőt, gyilkoltak nevükben bőven, sokkal többet, mint elég), hanem nagyrészt a tudománynak, ugyanis nem többen születnek, hanem egyre kevesebben halnak meg, és azok is jóval tovább élnek.

A 8 milliárd ember nagyon sok a Földnek, az optimális létszám kb. 300 millióra tehető, a maximum meg, mondjuk, kétszeres – illetve inkább másfél, ha ugyan nem egy. Hová kell még szaporodnunk, tisztelt életpártiak?

  • Abortusz

Az abortusz legfőbb oka, hogy sok helyen nem világosítják fel a 10–12 éveseket (mit tizenkét éveseket, néhány helyen még a tizennyolc évesek felvilágosítása is tilos), hogy mi történik a testükkel nemsokára, és mire vigyázzanak. Még borzasztóbb, hogy a védekezést sokan hiába ismerik, mégsem csinálják, mégpedig a „Mi lesz, ha kiderül?” miatt, ugyanis rettegnek tőle, hogy mit szól majd a szülő, a rokonság, a szomszéd, a város, az iskola keresztény kultúrájú közege a fogamzásgátló megtalálása esetén? További gond, hogy néhányan teljes tudatlanságban érik meg a felnőttkort is, ezért esnek akaratlanul teherbe, a legszörnyűbb pedig a nemi erőszak miatt terhes nő, aki végképp nem tehet semmiről. Egyértelmű, hogy a nem kívánt gyermek megszülése kivétel nélkül mindenkinek rossz. Az újszülöttnek pláne, mert eleve hendikeppel indul, amely hátrány később fokozódni fog.

Ez lenne az élet diadala?

  • Eutanázia

Kegyes halál. Lágyabb szívű hóhérok az általában vallási okokból máglyára ítélteket már az alágyújtáskor megfojtották (ők sem bírták nézni), ugyanezt utánozza a jelenkor, hogy a végstádiumban lévő menthetetlenek ne szenvedjenek sokat. Az életpártiak szerint viszont inkább szenvedjenek.

Az természetesen törvényekkel és szigorú ellenőrzéssel biztosítandó, hogy visszaélések ne történhessenek, de józan ésszel megtagadni merénylet a szenvedővel szemben.

Az, hogy Kövér tudatosan használta-e a „halál kultúrájának erőit” félelemkeltésre, vagy csak valami bombasztikusat akart mondani, sajnos nem tudható, de hogy kit ért „erők” alatt, az nem vitás. Akiknek „az anyagi javaink mellett” a lelkünk is kell, csak egyvalaki lehet: az ördög maga. És az ördög ma nálunk a Kövérék által kijelölt Nyugat. Azon belül is az EU. Azon belül főként von der Leyen asszony. Meg Soros.

A józan ész uralta tartományba visszatérve egyértelműen mondható, hogy az anyagi javaink eddig csak bővültek az EU tagság során, egyrészt kaptuk a felzárkóztatási támogatást, másrészt a multik több pénzt hoznak be, melyet bérekre, szolgáltatásokért és adóként fizetnek itt, mint amennyit haszonként kivisznek.

Az is egyértelmű, hogy amint anyagi javaink nem, úgy hófehér lelkünk sem kell a nyugati ördögöknek, az emberi jogok és a demokrácia annál inkább, de azt meg mi nem akarjuk teljesíteni. Inkább szidjuk őket. Ez a lehalálkultúrázásuk se más.

A nemzetállamok jóval szorosabb szövetséggel való helyettesítése (Európai Egyesült Államok) valós terv lehet. A lépést indokolja, hogy a nemzetállam az emberiség találmányaként nem annyira sikeres, mert nekik köszönhető a modern kor összes háborúja, a permanens fegyverkezés, a hadseregek, az atomhatalmak, a vámok és az útlevél, egymás kölcsönös lenézése, a saját nemzet túlértékelése, a fenyegetettségre való hivatkozás agresszió esetén, a vallási fanatizmus megvédése az értelemtől, a revansizmus, valamint az emberiség közös céljainak állandó kudarca is. Ebből látható, hogy kinek van szüksége rá.

A nemzeti kultúrákat viszont nem fenyegeti senki. Még a halálkultúra erői sem, hiába hazudják azt egyesek.

Sajnos azzal a hazai gyakorlattal, hogy ezt a Kövér-féle maszlagot a nép jó része lelkesen fogadja, és legközelebb ismét rá szavaz, Magyarország értelmisége nem tud mit kezdeni.

Egyelőre?

Bicikli és város

Síkvidéken öröm a kerékpár. Hollandia például rettentően sík, a nagy magyar Alföld ugyancsak, van is kerékpáros mindkét terepen. Dimbes-dombos tájon, például Budán a bringa viszont már nem az igazi. Ezen ugyan segíthetnénk az elektromos kerékpárok elterjesztése révén, de az áruk egyelőre barátságtalan.

Sajnos akadnak olyanok, akik alkatukból, korukból, betegségükből, stresszhelyzeteket rosszul tűrő természetükből, félelmükből vagy ügyetlenségükből adódón nem alkalmasak a városban való kerékpáros közlekedésre, valamint olyanok is, akik nem szeretik magukat kitenni az időjárás viszontagságainak, azaz ha esőben, hóban, téli fagyban kell valahová menniük, nem a kerékpárt preferálják, és akkor sem azt, ha nagyobb távolságra utaznának, csomagot kell cipelni, vagy gyorsan kell valahová odaérniük. Operába, bálba, egyéb sátoros ünnepségre sem azzal érkezik a szépen felöltözött ember – hogy a lustákról már ne is beszéljünk.

Tagadhatatlan, hogy a bicikli 18 évesen, fölényes kerékpártudással, kicsattanó egészségi állapotban (kötélidegek inkluzíve), tavaszi napsütésben, sík terepen, forgalommentes környezetben, ráérősen, csomag nélkül, közeli és kerékpármegőrzővel ellátott célállomás esetén, ahová nem szmokingban és kisestélyiben kell menni, jó dolog, ráadásul környezetbarátabb, mint az autó, de hogy ez mind összejöjjön, ahhoz piszok nagy mázli kell.

Megállapítható tehát, hogy a jóízű bicajozás nem adatik meg sem mindig, sem mindenhol, sem mindenkinek.

Városokban mindez fokozottan érvényesül, azaz egyértelműen objektív oka van annak, hogy a nem kerékpáros hagyományokra épült városok döntő többségében (és Budapest ilyen) az autósok száma nagymértékben haladja meg a kerékpárosokét. Ha a lakosság 3 százaléka néha egy adott útra kerékpárral indul, az már egy jó arány (általában alacsonyabb), javasolható tehát, hogy

a városokban a kerékpárok előnyben részesítése, csak rendkívül gondos vizsgálatok elvégzése után hozza meg a városvezetés.

A bicikli a közlekedés során az arra járóknak akadály. Ez az összes többi közlekedési eszközre is igaz, csak a minősége más. Az akadály hatásossága a következőktől függ: az eszköz méretei, a műszaki állapota, a sebessége, a szerkezetet irányító ember habitusának jellemző értéke a nyuszi >>> macsó skálán (nők esetében is) és a vezető pillanatnyi ingerültségi szintje. Az autósoknál utóbbiakat mindenki ismeri, a biciklinél viszont nem ez a döntő, hanem a sebesség, és a gyorsulás, melyek lényegesen kisebbek a többiekéinél. Ez eredményezi azt, hogy egy csupa ideális vezetőből álló autósor esetén a főútvonalon történő haladás viszonylag sima, viszont ha az autósorba egy biciklis belekerül, hiába gyakorlott a vezetője, sokak napját el tudja rontani, pláne a szokvány piroshullám esetén (a zöldhullámot rejtélyes okból egy kocsira szokták beállítani, így többet nem szabadna ráengedni az útra, mert akkor az inverz szorzó érvényesül. Annak oka, hogy miért így csinálják, egyelőre ismeretlen, és ahogy az az erre irányuló kutatások számából kiderül, az is marad. Punktum).

A várható szituáció: a kerékpárost két lámpa közt az összes autós megelőzi, viszont a pirosoknál mindig felzárkózik, így a következő szakaszon újból kezdődik a hektikus előzgetősdi. Jobban járna az ország (kevesebb olajimport), a város (kevesebb szennyezőanyag kibocsátás), valamint a többi autós (kisebb költség és idegi terhelés), és maga a kerékpáros is, ha bicikli helyett ő is autóval jött volna. Más lenne persze a helyzet, ha az adott úton nem egy kerékpáros és ötven autó haladna, hanem ötven kerékpáros és nulla autó, de ennek a fentebb leírt objektív és szubjektív okok miatt semmi esélye sincs.

A fentiek alapján megállapítható, hogy a kerékpár NEM a városi főútvonalak közlekedési eszköze. Ezen a lelkes zöldek, ha hatalomra jutnak, úgy szoktak segíteni, hogy ahol lehet, kerékpársávokat jelölnek ki az utakon. A kerékpársávnak viszont csak akkor van értelme, ha indulástól érkezésig azon haladhat a bringás (azaz minden főúton van ilyen), mert ha útja során csak pár helyen található, rosszabb lesz a helyzet, ugyanis a kerékpársáv megléte olyan vasárnapi biciklistákat is kicsábít az útra, akiknek városban nem kellene, illetve nem szabadna bicajra ülni.

Azok a sajnálatos következmények, melyek szerint

  • a sáv kijelölésével az adott út egyéb járművekre vonatkozó áteresztő képessége csökken,
  • a dugó nő, a benzinfogyasztás és a szennyezőanyag kibocsátás több lesz,
  • az arra közlekedők idegileg is jobban károsodnak,

a sávkijelölőnek általában érdektelen, mert a lelkesedés és a hit nagy erő, melyek egyszerű szavakkal szokták elsöpörni a bonyolult rendszerek racionális vizsgálatát. A legveszélyesebbek a „Nekem tetszik”, „Tőlem ezt várják” és a „Már beleéltem magam” elv, ahol vitának nincs helye. Egyébként a kijelölés és megvalósítás után célszerű forgalomszámlálást végezni, mind az arra haladó autósokat, mind az arra haladó kerékpárosokat illetően, hogy a kijelölés hasznossága igazolható, illetve (a kijelölőre nézvést kellemetlen esetben) megkérdőjelezhető lehessen. Sajnos az a helyzet, hogy a kijelölt kerékpársáv általában üres, miközben autó bőven jár(na) arra. Ha nem lenne kitiltva onnan.

Városban a kerékpárokhoz illő közlekedési terep a mellékutcák hálózata. A forgalom ott jelentéktelen (ahol nem az, az nem mellékutca!), az átlagsebesség kicsi, és a kerékpáros, ha mégis kellene, autóval könnyen megelőzhető. Ezek a mellékutcák tudják biztosítani, hogy sok kerékpáros eljusson egy olyan villamos, metró, busz vagy HÉV megállóhoz, ahonnan a belvárosba már tömegközlekedéssel mehet. Ezt az elvet követve (ami erősen javasolható) a városvezetés legfőbb teendője, hogy a lehető legtöbb ilyen megállóban kerékpártárolót létesítsen, főleg a külső kerületekben, ahol a kertes beépítés miatt a gyaloglási távolságok nagyok. Ez a lehetőség sokakat indíthat arra, hogy ilyen utaknál nem autóval mennek a belvárosba, hanem biciklivel a megállóig, és onnan metróval tovább. Persze ha nincs a megállónál kerékpártároló, akkor autóba ülnek ők is a többi autós, a városvezetés és a földlakók legnagyobb bánatára. Ezért az ilyen tárolókkal sokat lehet javítani a helyzeten.

A biciklis futárok profik. Miattuk nem kell kerékpársávot építeni, és általában azok miatt sem, akik a városban kerékpárra ülnek, mert egyrészt nincsenek sokan, másrészt ők is jól tudnak tekerni.

A külön sávoknak ott van létjogosultsága, ahol a kijelölés az autóforgalmat nem korlátozza.

A városvezetői döntések előtt a szakemberek vitája elengedhetetlen, a politikusoknál pedig a vita végeredményének figyelembe vétele (annak elismerése, hogy ők nem értenek hozzá), és higgadt, lelkesedésmentes visszafogottság szükségeltetik. Aki Nagy Sándornak érzi magát, és gordiuszi megoldásokban gondolkodik, nagy bajt tud csinálni. A „Nekem tetszik” érv feltétlenül kerülendő. A népszavazást „a döntések igazolásához” százszázalékos mértékben el kell vetni, mivel a lakosság döntő többsége biztosan másik városrészben lakik, és szinte soha nem jár arra, amely helyszínről döntenek, azaz a szavazata nem a saját szempontját figyelembe vevően racionális, hanem az ún „érvényes divat” szerinti lesz. Az ilyen népszavazásos „döntés” eredménye ezért semmisnek tekintendő.

Jobb (szakmai) érveket kell keresni.

A rendeletalkotás (kitiltás, betiltás, meg a többi) a legolcsóbb, de a legtöbb bajt okozza. Lehetőleg nagy ívben kerülni kell.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK