Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Ördögi játszmák

Ami rossz, azt tartják, hirdetik jónak. Hányszor, de hányszor tapasztalhatjuk ezt manapság. Az ördögök világában ez persze természetes, Búbocska címmel ördögmusicalt mutatott be a Kolozsvári Magyar Opera, aminek magyarországi ősbemutatóját a Gyulai Várszínház által szervezett Erdélyi hét című programsorozat keretében tartották.

Fotó: Kiss Zoltán

Ugyanolyan ember/ördögi játszmák zajlanak a pokolban, mint a Földön, erről regél a Búbocska. Folyik az ármánykodás, a hatalmi harc, az ádáz helyezkedés, a másik kiutálása, lenézése, félreállítása, kiröhögése, kiközösítése, lehetetlenné tétele. Ömlik a hazugságáradat, tobzódik az önkény. Mindez mesekeretben, de hát a mesék gyakran meglehetősen kegyetlenek, hogy ízelítőt adjanak már a gyerkőcöknek a rögvalóból, felkészítsék őket a mind zordonabbá váló életre.

Fotó: Kiss Zoltán

Orbán János Dénes meseregénye jókora sikert aratott Erdélyben és nálunk egyaránt. Persze, hogy dramatizálták. A bábváltozathoz az a Venczel Péter írt zenét, aki később a mostani musicalverzióhoz is. Töménytelen humor van az általában pörgősen fülbemászó dallamokban, amelyeket Kulcsár Szabolcs invenciózusan vezényel a nagy kedvvel játszó zenekarnak. Lefestik, ahogy az ördögök dáridóznak. Élvezettel tobzódnak a gonoszságban. Energiadúsan randalíroznak. Veszekednek, gonoszkodnak, aljaskodnak, az ördögfiókák pedig féktelenül rajcsúroznak. A kártyázás feszültséggel teli dallamai is életre kelnek.

Fotó: Kiss Zoltán

A történet szerint ugyanis Mefisztó feltalálja a kártyát, amit tán nem véletlenül neveznek az ördög bibliájának. Szánsztszándékkal leitatja Belzebúbot, aki elnyeri tőle kártyán a kibírhatatlan, hisztérikus feleségét, Mefisztoféliát, akitől már régen szabadulni akar.  A címszereplő Búbocska viszont Belzebúb fia, így kap egy utálni való mostohaanyát, akit ki nem állhat, meg amúgy is szinte mindenből megbukott az ördögiskolában, ezért aztán bánatában világgá megy. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a barátjával, az ördögi udvarban az udvari bolond szerepét betöltő Kutykuruttyal, akit ugyancsak jócskán megbántottak, elmennek a Földre, ahol bizony tapasztalniuk kell, hogy ott sem minden fenékig tejfel. Lesznek persze kalandok bőven, még a Pokol és a Menny háborújának a veszélye is fölvetődik, ami tulajdonképpen afféle világháború lenne. De végül Búbocska – ki más? – megakadályozza.

Fotó: Kiss Zoltán

Nem állítom, hogy nincsenek bakugrások, megbocsájtandó dolgok a librettóban, de végül is A varázsfuvola librettójában is vannak. Azt sem állítom, hogy az operaénekesek megfelelően táncolnak egy musicalhez. De remekül énekelnek és van színészi vénájuk, halálra élvezik, hogy felszabadultan mókázhatnak, ha úgy tetszik, ökörködhetnek. Mint rosszcsont kölykök virgonckodnak a deszkákon. Humoruk van. És van hozzájuk egy tizenkét főből álló tánckar, melynek művészei viszont fergetegesen ropják. A kiváló énekkar pedig fokozza az élményeket.

Fotó: Kiss Zoltán

Ábrahám Gellért Búbocskaként csínytevő kölyköt formál, aki imád rakoncátlankodni, de ördög volta dacára, van hajlama a jóra. Kitaszítottságában gyönyörű fájdalmassággal énekel. Szilágyi János Luciferként a tényleg pokoli pokol nehezen kedvelhető, rettenthetetlen ura. A bajkeverő Mefisztó szerepében Farkas Lóránt élvezettel gonoszkodik. Gergely Elek az alaposan pórul járó Belzebúb, aki persze szintén megéri a pénzét. Balázs Borbála igencsak élvezi Mefisztoféliaként, hogy házsártosan aljadék hárpia lehet. Madarász Lóránt alakításában Kutykurutty bármennyire is ördögszármazék, igazi jó barát. Ádám János Góbiás professzorként olyan gerinces tudós, aki okozhatná a Föld vesztét, de nem teszi. Ledenják Andrea inkább mókás, mint félelmetes ördög gúnyákat tervezett, Bíró Nóra pedig olyan díszleteket, amelyek érzékeltetik, hogy a Földön és a Pokolban szinte minden ugyanaz.

Fotó: Kiss Zoltán

A Béres László által biztos kézzel, abszolút szerethetően rendezett Búbocska úgy végtelenül helyes előadás, hogy nyilvánvalóvá teszi, mindannyian ördögi játszmák részesei vagyunk, kiszolgáltatottak, kisemmizhetők, megsemmisíthetők. De hát inkább nevessünk, mint sírjunk ezen.

A vérré vált gyűlölet

Két szélsőséges román magyart ver, mert anyanyelvén mer beszélni. Magyar apa artikulálatlanul üvölt a lányával, mert román fiatalembert hoz bemutatni a házába. Őrületig felhevült aktivista nő leállíthatatlanul békétlenségre buzdít. Magyar beteg kényszeresen azzal fenyegetőzik, hogy följelenti a román orvost, mert magyarsága miatt nem akarja rendesen megvizsgálni. A MaRó című, Székely Csaba által írt, produkció tíz vitriolos jelenetből áll.

A Marosvásárhelyen született Székely nálunk is berobbant a színházi életbe, az úgynevezett Bánya-trilógia, a Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz, jött, látott és győzött, kiugró sikert aratott azzal, hogy nem édes, romantikus, idealizált Erdély képet mutatott, hanem brutálisan valóságost, telis-tele problémákkal, alkoholizmussal, letargiával, gyűlölettel, öngyilkossággal, ádáz román-magyar ellentéttel. De

úgy tud ezekről a meglehetősen fájó dolgokról írni, hogy miközben azért gyomorszájon rugdos minket, halálra röhögjük magunkat, és emiatt nem depressziósan jövünk ki a színházból.

Kegyetlenül, éles szemmel feltárja a bajt, de gyógyító ereje is van. Darabjai akár terápiával is felérnek.

Fotó: Kiss Zoltán

A MaRó a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában vendégszerepelt, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában, magyar és román színészek közös felléptével, Andi Gerghe ütős rendezésében. Tíz jelenetről van szó, eszünkbe juthatnak róluk Örkény groteszk egypercesei, de tekinthetjük ezeket politikai kabaré alapanyagainak is, hiszen Székely szinte mindig politizál, erősen odamondogat a fennállónak, mohó érdeklődéssel feltárja a tarthatatlan állapotokat. Közérthető. A közhelyeket is beleépíti a munkáiba. Akár tovább építi, tekeri, „kifacsarja” ezeket. Ő maga szerintem nem közhelyes, de akár lehet ezzel vádolni. Szókimondásáért vádolták már temérdek mindennel, magyar ellenességgel is. Nem lacafacázik, elénk tárja, ami nem tetszik. Fejlett humorérzékével gúnyt űz belőle, bohóctréfát farigcsál a rögvalóból. A MaRó nincs dugig aktuálpolitikával, de nagy elánnal nyit tüzet az emberi hülyeségre, és több géppisztolysorozatot ereszt bele.

Hol magyarul, hol románul hangzik el a szöveg, a szükséges fordítást mindig kivetítik.

De persze ezzel is lehet játszani, magyar megszólalhat rossz kiejtéssel románul, vagy éppen akár jóval, és viszont. Szójátékok, félrehallások is származhatnak abból, ha valaki valamit nem megfelelően mond. És persze lehet azt üvölteni, ha valaki magyar lányt akar elvenni, tanuljon meg magyarul, és naná, hogy lehet szitkozódni a nem megfelelő román tudás miatt is. A múlt felhánytorgatása pedig szinte alap. Ahogy a rosszat feltételezés, a gyanakvás ugyancsak.

Fotó: Kiss Zoltán

Félreértés ne essék! A produkció messze nem csupán a román-magyar viszonyról szól, hanem az előítélet, a zsigerekbe ivódott utálkozás, az örökös haragszom rád, az összeférhetetlenség természetrajzáról. A vérré vált gyűlöletről, amikor már az érvek mit sem számítanak. Az egyik legjobb jelenetben az apa magánkívül ordít, hogy a lánya román fiút hoz neki bemutatni. Mantrázza az előítéletes bornírtságokat. Szemei szikrát szórnak. Kezével elhárító mozdulatok garmadáját teszi. Maga a megtestesült elutasítás. Még bicskát is ránt. Az anya rémülten hárítani próbál. A fiú megszeppenten igyekszik elviselni az agresszív szitokáradatot, a lány úgy, ahogy a sarkára áll. Román és magyar nyelv keveredik az eldurvuló rögeszmecserében. Majd betoppan a házba egy cigány, és hirtelen a gyűlölet rá koncentrálódik. Az apa őt rosszabbnak tartja, mint a románt. Ellene akár közösen össze is fognak. A gyűlöletspirál pusztítóan tovább pörög. Székely tovább hajszolja a nagyon is valóságalapú képtelenséget, ami dermesztő és röhejes egyszerre.

Fotó: Kiss Zoltán

Van olyan iskolai jelenet például, amiben tanító néni csitítja az egymásnak eső román és magyar nebulókat. Meghirdeti az egyenlőséget, a békét, egészen emberségesnek tűnik, majd nekiáll, nacionalista, hamis román tanokat fennhangon okítani. Orvosnő nem bánik figyelmesen a beteg férfival, aki közli vele, hogy biztosan azért, mert magyar, és emiatt feljelenti. Ezt monomániásan ismételgeti, nem egészen tudható, hogy ez már csak fóbia vagy igaz, valószínűleg kettőn áll a vásár.  Túlhevült, elvakult aktivista nő, közhelygyűjtemények garmadájával, lázadást szít, teljesen mindegy neki, hogy miért is, lényeg, hogy süssön belőle a gyilkos gyűlölet. Szélsőséges románok, megideologizálva tettüket, alaposan helyben hagynak egy anyanyelvén megszólalni merő magyart… És még folytathatnám és folytathatnám. Székely nem kímél se magyart, se románt, előszeretettel kifigurázza a vaskalapos szemellenzősséget, az agressziót, a melldöngető ostobaságot. Úgy lúdbőröztető, hogy nevettető.

A már több díjat is nyert, Andi Gherghe által nagy svunggal rendezett előadás, román és magyar színészek összefogásának, közös játékkedvének szép példája.

Leckét adnak abból, hogyan lehet alkotómódon együttműködni. Raisa Ané, Benedek Botond Farkas, Ciugulitu Csaba, Fodor Piroska, Badics Petra, Stefan Mura, Nagy István egymást inspirálva, remekül játszanak. A metsző gúny éppúgy természetes a fegyvertárukban, mint a gyermeki infantilitás. A közönség a Kamarateremben veszi a lapot, igencsak sokat nevet, időnként fel-felszisszen, hogy mi hangzik el, és végül alaposan, lelkesen megtapsolja a színészeket.

Csalódás

Megszoktuk, hogy a Béjart Balett Lausanne mágikus, intenzív, varázslatosan erőteljes, fantáziadúsan lenyűgöző. Tavaly ámulhattunk, hogy a mester halála után tíz évvel még milyen remek állapotban volt Balett az életért című produkció, amivel a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon vendégszerepeltek, de már korábban is leeshetett az állunk, amikor az Erkel Színházban adták. Most A varázsfuvola balett változatával érkezett a világszerte híres csapat.

Mondanom sem kell, hogy a várakozás óriási volt. Mozart operája, bizonyos tekintetben, akár balettra termett, hiszen temérdek benne a mesés elem, a látványos kép, tobzódhatnak a díszlet- és jelmeztervezők, festői lehet a látvány. A fantasztikus Salzburgi Marionett Színházban például remek bábváltozatot láttam belőle, lebegésekkel, filmszerű áttűnésekkel, festői víziókkal. Gyönyörűséges volt, de fájdalmas is, közel sem esett abba a hibába, mint a rossz A varázsfuvola előadások, amelyek bájos, kedves kis könnyedségnek tekintik a halhatatlan operát. Egyébként a Budapest Bábszínházban régóta, a repertoárról levehetetlenül, műsoron van egy igencsak színes, fordulatos árnyjáték verzió, ami azért könnyedebb, inkább gyerekeknek szól, meg is rövidíti a művet, a salzburgi viszont teljes egészében előadja, és inkább a felnőtteké.

Fotó: Éder Vera/ Budapesti Nyári Fesztivál

Béjart 1981-ben bemutatott változata is a teljes operát veszi alapul, kiváló énekesek előadásában, a Berlini Filharmonikusokkal, Karl Böhm karizmatikus vezényletével. Természetesen felvételről. A mostani produkciót Gil Roman újította fel, aki harminc évig volt Béjart szólistája, és rá hagyományozta a világhírű együttes művészeti vezetését. Egy évtizedekkel ezelőtti színpadi mű, adott esetben egy koreográfia, felújítása, a létrehozójának a halála után, mindig kockázatos vállalkozás. Már egészen mások szerepelnek a színpadon, mint akikre a koreográfiát kitalálták, más a személyiségük, más a kor, más a tempó.

A produkció akkor is változik, ha ugyanazok játsszák. Amikor például megalakult a Győri Balett, és bemutatták Markó Iván koreográfiájával A nap szeretteit, köpni, nyelni nem tudunk, akkora csodának számított. Az összekapaszkodásnak, a szeretetnek, a lelkesültségnek a himnusza volt, arról szólt, hogy megszülettek, hisznek egymásban, és abban, hogy balettel meg lehet váltani a világot, erejük van, akaratuk, tehetségük, őrületes elszántságuk. Mivel imádtam, többször megnéztem. És láttam, ahogyan a hit, a lendület apad, hogyan lesz mind kevesebb a varázsa, hogy lesz üresebb, pedig látszólag minden ugyanaz volt, csak éppen a lényeg kezdett elinalni belőle.

Aztán Markó, amikor megalapította a Magyar Fesztivál Balettet, szintén A nap szeretteivel nyitott. És ekkor már nyoma nem volt mindannak, ami miatt ez egykor csodának számított. Látszólag pedig ugyanaz volt minden, a táncosok becsülettel lejárták az egykori koreográfiát, megcsinálták a forgásokat, ugrásokat, csak éppen a lázas tekinteteket nem láttam, a feltétel nélküli odaadás hiányzott, az egymásba vetett bámulatos hit, a világmegváltó hevület. Így elpárolgott a csoda, maradt egy tisztességes balettelőadás, amit el lehetett nézni, de már közel sem volt felvillanyozó hatása.

Valami ilyesmi történhetett az 1981-ben Béjart által koreografált A varázsfuvolával is. Eredetileg valószínűleg igencsak jó volt. Nem feltétlenül az a virtuóz, felhevült állapotú, a táncosokat alaposan megizzasztó, már-már az emberi képességek végső határáig elmenő koreográfia, mint amilyenekkel jó néhány évtizeddel ezelőtt, a Magyar Állami Operaházban előrukkolt, amikor a még fiatal Markó a Tűzmadárban, elképesztően felhevülten, forradalmi lázzal, és közben lúdbőröztetően erotikus töltettel táncolt. Ugyanilyen magas hőfokúak, felfokozott hangulatúak voltak azok a balett egyfelvonásosok is, amikkel a már öreg Béjart Budapestre, a Vígszínházba érkezett. Előadás előtt, villanásnyi időre, megjelent a színpad baloldalán. Öröm tükröződött az arcán, hogy itt lehet, szeretettel végig pásztázott a szeme a dugig telt nézőtéren, majd ökölbe szorította a kezét, de nem dühvel, hanem mint aki erőt, elszántságot gyűjt a mostani produkcióhoz. Az egész teste megremegett belé, mintha villám csapott volna belé, és rögtön ott állt előttünk, szinte a pillanat tört része alatt, egy teljesen átszellemült ember, aki lelkileg, testileg képes a csoda létrehozására. Aki ezt látta, soha nem felejti. A kolosszális művész, a huszadik századi balett meghatározó alakja, egyetlen percbe belesűrítette szinte mindazt, amit tud, ennyire röpke idő alatt is tökéletesen érzékeltette zsenialitását.

Fotó: Éder Vera/ Budapesti Nyári Fesztivál

Mindezt azért meséltem el, hogy világossá tegyem, mennyire méltán felfokozott a várakozás az ő koreográfiáival kapcsolatban. És ehhez képest A varázsfuvola csalódás volt. Tán nem is ilyen nagy színpadra való, mert ez nem feltétlenül a felfokozott érzelmekről szól, nem hihetetlenül intenzív koreográfia, inkább a lélek apró rezdüléseit igyekszik feltérképezni, a rebbenékeny érzésekről regél, lehelet finomsággal. Ha viszont ez nem jön át, akkor kevésnek tűnik a produkció, és netán még unalomba is fordul.

Tavaly a Balett az életért előadásával, amiben Queen számokra készült a koreográfia, vendégszerepelt az együttes a Margitszigeten. Ebben a vibráló, pimasz, gunyorosan telivér produkcióban meglehetősen karakteres fazonoknak mutatkoztak a táncosok. De, hát csak pár percre kellett átlényegülniük egy-egy figurává, és hozni kellett fiatal, mozgékony önmagukat. Az remek volt. Most viszont fajsúlyos szerepeket kellene megformálniuk, és ez keveseknek sikerül. A legfeltűnőbb a Sarastro-t adó Javier Casado Suárez, akinek a világ bölcsességét kellene magába sűrítenie. Ehelyett félmeztelen, izmos srácot látunk, merev arccal, ami az ég egy adta világon semmit nem fejez ki. Nincs meg a szerephez az élettapasztalat, a megfelelő színészi erő, és ez sajnos többekről elmondható. Üdítő kivétel narrátorként Mattia Galiotto, aki kellő beleérző képességgel kommentárja az eseményeket, az arcán látszik, hogy mindazzal együtt él, ami történik, külső és belső szem egyszerre, és amikor táncosként, testtel is kommentálja az eseményeket, szintén erőteljes. Ahogy a Monostratost megformáló Federico Matetich ugyancsak az, maga a megtestesült gonoszság.

Fotó: Éder Vera/ Budapesti Nyári Fesztivál

Az előadás nyeresége, hogy nem eltakarják, mint oly sokszor, a színpad mögötti gyönyörűséges fákat, hanem szépen megvilágítva, díszletként használják ezeket, ami abszolút illik a mű természetközeliségéhez. De ez sem segít azon, hogy ez a produkció messze alatta maradt a várakozásoknak. Csalódást okozott 

Fenyő Iván a célkeresztben

Jól megkapja a magáét Fenyő Iván a volt osztálytársaitól, akik AlkalMáté Trupp néven, évről évre, valamelyik volt csoporttársukról készítenek egy-egy előadást. Idén a közismert színész, aki akarja, nem akarja, celeb is, került terítékre a Jurányi Házban. A sprirituális nézeteit nagydobra verte. Most ezek kerülnek leginkább célkeresztbe.

 

Némi zavarodottság mutatkozik Fenyővel kapcsolatban, mintha az osztálytársai se nagyon tudnának mit kezdeni vele. Rögtön a produkció elején van egy kissé kényszeredett jelenet, amikor felénk fordulva Dömötör András azt firtatja, van-e bulvárújságíró a nézőtéren. Aztán, amikor senki nem jelentkezik, azzal fenyegetőzik, ha ők nem mennek ki a teremből, egy csomó történetet nem adnak elő. És, amikor senki nem távozik, a szereplők egymásnak mondogatják, hogy akkor ezt is el kell hagyni, meg amazt ugyancsak, még kicsit alkudoznak is, hogy egyikük úgy véli, ezt meg azt azért csak lehet, valaki pedig rávágja, hogy de azt se meg amazt se.

Fotó: Dömölky Dániel

Tán mentegetőzés is ez, hogy szokásukkal ellentétben mi mindenről nem beszélnek. Az AlkalMáté Trupp előadásai, a volt osztályfőnök, Máté Gábor rendezésében, ugyanis általában a pőrére vetkőzésről, olykor a már-már zavarba ejtő őszinteségről szólnak. Nem volt tabu alkoholizmus, drasztikus félrelépés, egymást megkínzó veszekedés, jókora hazugság, rossz szülő-gyerek kapcsolat, elviselhetetlen szakmai közérzet, vagy akár az, hogy valakit bűn tehetségtelennek tartottak a társai. A céltábla rendszerint részt is vett a játékban, előzetesen elmesélte hozzá azt is, ami nehezen elmondható. Majd ott állt előttünk szinte meztelenül, vagy akár a szó szoros értelmében teljesen meztelenül, amit egyébként Fenyő is megtett már korábban, amikor másról volt szó.

Aztán valahogy kikopott a színházból, nem volt hozzá kedve, a filmre, a spiritualitásra, vagy éppen arra koncentrált, hogy megismerje önmagát, amit ugye lehetett volna szerepeken keresztül is, de ő más utat választott, és ettől mintha elszalasztott volna fontos lehetőségeket. Olykor hamarabb vált bulvár témává, mint szakmaivá. Most pedig a sok témakidobás azt jelzi, mi mindenről nem beszéltek, amiről más esetében lehetett volna. Nem tudom, hogy ezeket Fenyő nem akarta-e? Azt sem tudom, ha nem akarta, miért engedtek neki? Vagy netán nem is ismerik eléggé? Tény, ami tény, túl sok a spiritualitásról szóló jelenet, de annak feltárása nélkül, hogy mi is vezethetett idáig? Persze lehet úgy tekinteni, hogy az Iván becsavarodott, oszt annyi, de azért ennél jóval mélyebbre szoktak menni ezek a „szeánszok.”

Fotó: Dömölky Dániel

A diákos hevület, a játékkedv, az elementáris humor viszont a régi. Rengeteget lehet nevetni, sőt röhögni. Be lehet halni például azon, amikor Iván az apjával, a messzeségben megérkezik valami buddhista kolostorba, és kényeskedve nehezen tudja elfogadni a puritán körülményeket, még az apja csitítgatja, aki amúgy szintén nincs oda az egészért, és úgy van jelen, mint elefánt a porcelánboltban. Oltári Dömötör és Vajda Milán! Ahogy az Jordán Adél is, eszelős, ahogyan egykori szerelmét, Fenyőt adja, de aztán belebújik saját édesanyja, a nagy színésznő, Lázár Kati bőrébe is, aki azt várja, hogy Iván druszái a távolból „lélekműtétet” hajtsanak rajta végre, de nem mennek róla le a macskái, és fél, hogy a műtét közben bajuk lesz.

Jelenetek sorjáznak egymás után. Máthé Zsolt, mint szinte mindig, ironikusra átírt szövegű dalokra fakad. Dargay Marcell egyszemélyes zenekarként fokozza a hangulatot. De sokan tudnak zenélni, így olykor pompás kis zenekar jön össze pillanatok alatt a színészekből. Ennek mindig ereje van. Szó van arról, hogy szinte teljesen kivágták Fenyőt a Bőrnyakúak című filmből, amiben keményen dolgozott, és bízott az általa elérhető amerikai karrierben. Van autóbaleset jelenet, meg vízilabda tanulós, ami a Szabadság, szerelem című filmhez kellett. És még sorolhatnám. A mozaikok eddig általában összeálltak képpé, most valamennyire töredékes marad a kép. Nem derül ki igazán, hogy a volt osztálytársak, akik részt vettek a produkcióban, az említetteken kívül, Czukor Balázs, Gál Kristóf, Járó Zsuzsa,

Fotó: Dömölky Dániel

Szandtner Anna, jelentős tehetségnek tartják-e Fenyőt, aki elkótyavetyéli magát, vagy inkább önimádó, beképzelt fickónak, aki azért csak megcsinálta a maga ismertségét, sikerét? Érződik olykor a szeretet, az, hogy csak közéjük tartozik, ha netán némileg lökött is, miközben piszkosul kifigurázzák. Egy gyerekkori traumát érintő filmbejátszáson feltűnik a produkcióban nem résztvevő három volt osztálytárs is, Kovács Patrícia, aki forgat, Péter Kata, aki babázik, és Mészáros Máté, aki nem tudom éppen mit csinál. Szóval, ha már nem is annyira szoros kötelékkel összefűzve, áll a legendás csapat a vártán, bár Száraz Dénes és Mészáros Béla semmilyen formában nem voltak jelen.

Máté Gábor pedig a tőle megszokott, és most is kifigurázott, gunyoros szellemességgel, rendezte az egykori növendékeit. Még Czukor majd Jordán pellengérre tűzése van hátra. Az változatlanul nem tudható, hogy legvégül sorra kerül-e a tanár úr, Máté? Kár lenne, ha kimaradna. Jó kis önismereti osztálytalálkozók ezek. Vesébe látók. Idén nem láttunk igazán mélyre, de, fenemód jól szórakoztunk.

Frida Kahlo megkínzó és csodálatos szenvedéstörténete

Önarckép majmocskával
Fotó: MNG/Erik Meza/Javier Otaola

Izgató nő Frida Kahlo. Vonzó és taszító, lágy és kemény, kibírhatatlan és kenyérre kenhető, valóságos nőstény, de közben azért fiús is, a szenvedés, a fájdalom bajnoka, no, meg a kiábrándultságé, miközben az életszeretetet harsogja. Kiismerhetetlen, tán ezért is fölöttébb érdekes napjainkig. Hétköznap délután sorban kellett állnom azért, hogy bejussak a Magyar Nemzeti Galériába, a Lantos Adriána által impozánsan rendezett tárlatra, ahová a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból érkeztek remekművek.

Bámulom a Reményt vesztve című képet, és vele együtt bámulok egy gyönyörű lányt, aki képtelen levenni a szemét a festményről. Amennyire csak lehet, közel megy hozzá, minden részletét külön-külön vizsgálgatja, így aztán hol ezt a szegletét takarja, hol amazt. Dühös is lehetnék rá, hogy zavarja a műélvezetet. De számomra ő összeolvad vele. Egyre csak figyeli ezt a rémes, ugyanakkor mégis szép képet.

A nagy beteg Frida háton fekszik rajta, és sugárban hány fölfelé. Felismerhető, hogy mi mindent evett, malac, hal, baromfi egyaránt reprezentáltatja magát, még egy koponya is előrevetíti a rút jövőképet.

Szürreális vízió ez, még ha Kahlo tagadta is a szürrealizmus rá gyakorolt hatását.

A világ felbomlottságáról, borzalmairól regél rémlátomásszerű vízióval.

Közben meg ott van előtte ez a látvánnyal betelni nem tudó, bámulatosan karcsú, igézően formás lábú lány, csábító testével, szelíd tekintetével. Maga a megtestesült harmónia, aki nézi és nézi ezt a bomlásterméket, ami mint kompozíció nagyon is egyben van. A kicsattanó élet mohón szívja magába a halál leheletét. Meg akarja érteni. Érdekli Kahlo létállapota, ami valószínűleg meglehetősen messze van az övétől. De kíváncsi. Mindennel fel akar töltekezni az élethez.

Reményt vesztve
Fotó: MNG/Erik Meza/Javier Otaola – Archivo Museo Dolores Olmedo

 

Nekem ez a kép már örökké összefonódik ezzel a lánnyal. Számomra ők közösen egy műalkotás. Ahogy Kahlo festményei is elválaszthatatlanok a legendává lett életétől, melyben forradalmi hevület, lesújtó kiábrándultság, házasság és meglehetősen szabadon kezelt szexuális élet, lelkesedés és végletes lehangoltság, egyaránt összefértek, vagy éppen hogy nem fértek össze.

A fene tudja, mi jobb, szinte egyedül lenni egy múzeumban, és tökéletesen elmélyülni, néma csendben a képekben, vagy nagy nyüzsgés közepette, nehezen odaférkőzni hozzájuk, állandóan helyezkedve, hogy megfelelően láthassunk. Ez is lehet jó, az is, de én imádom látni, hogy ennyi embert érdekel a művészet, szeretem, hogy fontoskodva

nem tiltják meg a fényképezést,

és sokan kattogtatják a gépeiket, még akár a kísérő szövegeket is rögzítve. Akkor sem rivallnak rá senkire, ha telefonálni mer, ez itt most nem a művészet lábujjhegyen, pisszenés nélkül megközelítendő temploma, itt zsivaj van, dumálás, helyezkedés, hogy odaférjünk a képekhez, ami persze idegesítő is lehet. De vérbő élet költözött a múzeumba, ahol nem porosan avíttas tárgyakat mustrálgatunk némi unalommal, hanem olyanokat, amik segíthetik a mi tovább létezésünket.

Tébolyult sors Fridáé, aki még egyetem előtt, buszbalesetet szenved, majdnem meghal, összetörik temérdek porcikája, ágyhoz kötötten kezd festeni. Láthatunk is fényképet róla, Nickolas Muray jóvoltából, a feje kipányvázva, és jobb karját kinyújtva, a fölé némileg ferdén elhelyezett vászonra, háton fekve fest. Elég borzadályos! De közben szép is, benne van az alkotás küzdelme, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, és közben az is érzékelhető, hogy a legképtelenebb helyzetben is található gyógyító cselekvés.

Lantos Adriána rendezésének az a leleménye, hogy

fényképekkel, mexikói szobrokkal, tárgyakkal, érdekes feliratokkal, nagyra kinagyított idézetekkel kitölti a jókora teret

úgy, hogy 26 festmény, 9 grafika áll a rendelkezésére, vagyis jóval kevesebb, mint például ugyanitt, a Chagallt bemutató tárlat esetében.

Az életmű is sokkal kisebb, mindössze 250 alkotás, jó része magángyűjteményben rejtőzik, jelentős hányada pedig, Frida férjének, Diego Rivera festőnek a végrendelete szerint, el sem hagyhatja az úgynevezett Casa Azul gyűjteményt. A jóval idősebb festő, akit életében Mexikó legnagyobbjának tartottak, sok tekintetben Frida mestere. Se veled, se nélküled viszony volt köztük, elváltak, majd újra házasodták, átkozták és imádták egymást.

Diego és én
Fotó: MNG/Magángyűjtemény – Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust

A tárlat végén van egy elképesztő alkotás erről. Csigaházakkal, színes kövekkel övezetten. már-már giccsbe hajló környezetben, csaknem úgy, mint egy jókora mézeskalács szívben, ott van Diego és Frida arca. Illetve egyikük és másikuk arcának is csak a fele, ezek a felek viszont összenőve, örökre elválaszthatatlanul. A csaknem csiricsáré kerethez képest, a félarcok elég komorak, mint akik nem találják a helyüket ebben a világban. És annak ellenére, hogy összenőttek, tán igazán egymást sem találják. A keret harsánysága csendes mélabúval elegyedik.

Az ellentétek, ahogy Frida egyéniségében, állandóan ott munkálnak a képeiben is.

Csendéletei például közel sem idillikusak.

Pedig vidáman élénkek a színeik, de az elrendezésük pulzálóan vibráló, esetleg némelyik gyümölcs rothadásnak indult már, érzékeltetve, hogy mindannyian erre a sorsra jutunk. Ahogy Kahlo egyik fő művén, A törött oszlop címűn, is ott egy görög, repedezett oszlop, ami jelzi a balesetben roncsolódott gerincét, előre vetíti az enyészetet.

A törött oszlop
Fotó: MNG/Erik Meza/Javier Otaola
– Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust

A kezdeti portréi szelídebbek, akár temérdek szeretet sugárzik róluk, sőt kiegyensúlyozottság, nincs absztrakció vagy kevés, az alany személyisége dominál. Aztán később ott van Az őrület álarca című munka, ez már nem portré, hanem inkább életérzés, pedig ezen is arc van, de torz vonásokkal, rémisztően kidülledő szemekkel, hátborzongató tekintettel. Ez már fiktív figura. Vagy egy kicsit Frida. Netán az egész emberiség.

Saját félelmeit, rémálmait, melyek nagyon is összemosódnak a valósággal, közszemlére teszi. Zárkózottsága zavarba ejtő őszinteséggel párosul. Amit más elhallgat, elénk tárja. Azt a szenvedésdömpinget, amivel más némán elvonul, ő vászonra teszi. A szenvedés festője, de a túlélésé is, megmutatja, hogy még ezt is, azt is, amazt is, amiről már igazán nem gondolnánk, túl lehet élni. Aztán túl korán, 47 évesen meghalt. Mert mindent azért ő se bírt ki. De a műveiben itt maradt velünk letaglózó és felemelő, megkínzó és csodálatos szenvedéstörténete.

Az álarcos szívtipró

Az álarcos Mister X úgy tiporja a női szíveket, hogy nem látszik az arca, és a valódi neve sem tudható. Ha úgy tetszik, ez egyfajta őszinteség, hiszen hányan bocsátkoznak úgy szerelmi kalandokba, hogy jelképes értelemben álarc van rajtuk, és annyi mindent elhallgatnak, hogy tán a nevük sem igaz.

Sokat regél az álarcos létről A cirkuszhercegnő című nagyoperett, egyike Kálmán Imre remekléseinek, amit most a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutattak be, a Miskolci Nemzeti Színházzal koprodukcióban, Szabó Máté fantáziadúsan telivér rendezésében. Mister X álruhás, kitagadott herceg, aki fene nagy nekibúsulásában artistának áll, életveszélyesen nyaktörő mutatványt, minden bizonnyal világszámot csinál a magasban. Nem félti az életét, mert már nem drága neki, így van benne bátorság bőven, no meg dac, hogy megmutatja, ő aztán szinte a lehetetlenre képes.

Akár lehetne tragédiába illő hős, és Miller Zoltán ezt képes is eljátszani.

Egyáltalán nem sematikus operettfigurát mutat.

Olyan férfit alakít, akit csaknem szétvet az indulat, nehezen tudja fékezni magát, a halálugrás jellegű mutatványra valószínűleg azért is van szüksége, hogy a pusztító energiáit beleölje. Egyébként tán tényleg ölne. De hát mégsem sorsdrámáról van szó, így aztán Miller komoly zenés színházi tapasztalatai felhasználásával, hozza a kellő könnyedséget is. Sármos, ahogy kell, hódító férfi, határozott, élces, de mégis érzelmesen búgó hanggal, delejező tekintettel. No jó, lett egy kis pocak, ami nem annyira előnyös, artistaként különösen nem, de hát meg vannak az eszközei hozzá, hogy feledtesse. Ha pedig dalra kell fakadni, akkor éneklése annyira zengzetes, hogy felér a fellegekig.

Forrás: Szabad Tér Színház

Fedora hercegnő, Dobó Enikő megszemélyesítésében, a hatalmas szerelem, oda-vissza hevület tárgya. Naná, hogy titkolják a másik iránti rajongásukat, ehhez is szükség van valós és átvitt értelembe vett álarcra. Megy az orrfelhúzás, haragszomrád, megsértődés, odamondogatás, truccolás, ócska és kevésbé ócska trükkök bevetése, durcás nézéssel, szikrázó tekintettel párosítva. Dobó Enikőt láttam a Pécsi Országos Színházi Találkozón a kecskeméti Csárdáskirálynőben, Szilviaként. Remekül énekelt, és alig játszott. Nem hittem el azt a kisugárzást, amitől valamennyi férfi egymást tapodva belezúg. Ezúttal is nagyszerűen, sok érzéssel énekel, és a játéka, ha nem is éri el ezt a szintet, de kezd közelíteni hozzá. Vannak gunyoros, éles, felcsattanó hangsúlyai, arisztokratikusan megvető nézései, kacér vagy éppen elzárkózó mozdulatai, ironikus oldalvágásai. Párbaj, meccs, viadal alakul így ki férfi és nő között, tétje lesz a produkciónak.

Szabó Máté egyébként így szokott zenés produkciókat rendezni.

Megkeresteti a színészekkel az alakok, a szituációk igazságát.

Ahol esetleg eredetileg csak egy kis jópofizás lenne, ő ott is képes drámát csiholni. És ehhez nem variálja át különösebben az operettet, musicalt, csak valódi összeütközéseket teremt a deszkákon. Ehhez igazán kitűnő partner a zenés színészi mesterség nagy tudója, Harsányi Attila, aki ezúttal Wladimir nagyherceget adja, ő persze ugyancsak életre-halálra beleesett Fedora hercegnőbe. És természetesen ebből aztán lesz nemulass! Harsányi azért nagyon jó, mert részint bohózatian tökkelütöttre veszi a figurát, és ezzel betölti a komikusi szerepkört. Másrészt megmutatja, milyen rémes lehet, amikor két férfi, nekibuzdulva kakaskodik, és még azt is jelzi, hogyan képes ész nélkül basáskodni az, aki érdemtelenül kapott a kezébe hatalmat.

Papp Endre táncoskomikusként, a táncot nagyjából elbliccelve, eljátszik egy kedves, szerethető, mamlasz fiút, aki aztán majd csak sarkára áll, hogy megkapja választottját. Litauszky Lilla heves tűzrőlpattantsággal szubrettkedik. Szegedi Dezső joviális cirkuszigazgató, Keresztes Sándor bölcs főpincér, aki igyekszik jó irányba terelni a dolgokat. Molnár Anna zordon, majd megpuhuló anya. Cziegler Balázs forgatható díszletet tervezett, vagy a porondot látjuk, vagy a mögötte lévő kulisszákat, amik akár hercegi palotabelsőként is funkcionálhatnak. Berzsenyi Kriszta gyönyörű, békebeli cirkuszi jelmezeket tervezett, izgalmas színekkel, formákkal, egészen festőiek.

Forrás: Szabad Tér Színház

Szabó fifikásan beilleszt a cselekménybe valódi cirkuszi szám részleteket. A Fővárosi Nagycirkusz mostani, Atlantic Flight című műsorából a Dosov ugródeszka csoport még hármas hátra szaltóval is szolgál. Bóta Melinda és Kovács Dóra drótkötélen lavírozva egymás felé, érzékeltetik az élet ingatagságát és, hogy milyen nehéz megközelíteni a másikat. Váradi Weisz Diana és Váradi Petruska Mihály kutyái kedves játékossággal viháncolnak, miközben azért nehéz trükköket is csinálnak, ezzel megmutatják, akár a nagy drámázások közepette, hogy lám-lám, ilyen könnyedén is lehet venni a dolgokat.

Némileg áthallásossá válnak a cirkuszi számok, ahogy maga a cirkusz is, több nagy festő, filmrendező, író műveinek esetében, az élet metaforájává nő.

Katona Gábor koreográfus túlzottan kíméli a színészeket, de megmozgatja a Miskolci Balett tagjait.  Cser Ádám pedig igen intenzíven, feszes ritmusban, ha kell érzelmesen, ha kell, pattogósan, vezényli a színház zenekarát, kórusát. A tapskor a nézőtéren éles reflektorral megvilágított Kálmán Yvonne, Kálmán Imre harmadik lánya, aki gondosan ápolja apja hagyatékát, is láthatóan abszolút örül a produkciónak.

Kigyakorolom azt, hogy itt tudjam hagyni ezt a földi létet

Vásáry Tamás, Kossuth-díjas zongoraművész, karmester, aki augusztusban lesz 85 éves, legközelebb szeretne nem ide leszületni az anyagba, ahol minden korlátolt, sok a szenvedés, majd következik a megöregedés és végül a halál. A világ legnagyobb hangversenytermeiben, a legjobb zenekarokkal koncertezett, változatlanul bámulatosan aktív, mégis azt mondja, neki hiányzik innen valami.

  • Elképesztő dolgokat mondott arról, hogy 3000 éve mi történt velem.
  • Magas, női hangon, rajta keresztül Ildikó jelentkezett.
  • Minden rossz csak arra való, hogy az ellentéten keresztül tudjam megtapasztalni a jót.
  • A földi ember számára nagy segítség, ha jeleket kap a szellemi síkokról.
  • Magányos maradtam az életem végére, se élettársam, se gyerekeim nincsenek.

A 85 év már elég sok. De tudni lehet rólad, hogy hiszel a túlvilágban. Mit jelent neked ez az életkor?

Néha még az előző életeimbe is belelátok. 10 évvel ezelőtt, az egyike a legnagyobb indiai asztrológusoknak, megmondta, hogy mi volt, ami 3000 évvel ezelőtt nekem nagy problémát jelentett. 4 óra hosszat beszéltem vele, és elképesztő dolgokat mondott arról, hogy 3000 éve mi történt velem.

És mi történt?

Elbuktam egy beavatáson. És ez folyamatosan nyomasztott. Én hiszek az ezotériában. Ez azóta egyértelmű, amióta meghalt az első feleségem, és utána kétszer 4 órán keresztül beszéltem a lelkével. Ez Sao Paulóban történt. Ott éltek a szülei. Amikor Ildikó meghalt, az édesapjának írt a jordán emír, aki a dél-amerikai emigráns katolikusságnak volt a feje, hogy „Kedves barátom, olvastam, hogy meghalt a kislányod, amennyiben szeretnétek beszélni vele, nekem megbízható médiumaim vannak.” Erre az első repülőgéppel elmentem Sao Paulóba. Bementünk abba a szobába, ahol az előző évben a pápa is meglátogatta az emírt, akinek egy saját alapítású, 2000 személyes iskolája volt. Ott, egy 35 éves médiummal találkoztam, akinek annyi kultúrája nem volt, hogy azt tudta volna, ki Einstein, ki Mozart. Beszélni kezdett hozzám magas, női hangon, rajta keresztül Ildikó jelentkezett. Biztos, hogy Ildikó volt, mert olyanokat mondott, amiket csak ő tudhatott. Arról kérdeztük, hogy mi van ott a túlvilágon, és ő beszámolt erről. Azóta is sokat olvastam ebben a témában és sokan voltak, akik személyesen is meséltek nekem a halál utáni élményekről.

Nem szokták rólad mondani, hogy „jó, jó, nagy művész a Vásáry, de kicsit bekattant? „

Ez természetes. Én olyan dimenziókról beszélek, amelyekről már réges-régen bebizonyították, hogy vannak, de komoly tudós emberek is túl gyakran elvetik ezeket, mert nem tudják összeegyeztetni saját tanaikkal. Ahogyan a semmiből létrejön egy picike sejt, mely olyan kicsi, hogy még elektromikroszkóppal sem látható, mégis olyan fontos információkat tárol, amely meghatározza, hogy milyen lesz a születendő gyermek. Ez felfoghatatlan a racionális agy számára. De ez a valami rajtunk és a világmindenségen keresztül el akarja érni a boldogságot. Hogy éri el? Úgy, hogy meg kell magát ismernie. És hogyan lehet valamit megismerni? Csakis tapasztalaton keresztül. De mondhatok én Neked bármit, amíg Te meg nem tapasztalod azt, addig az nem lesz igazán a Tied. És hogy lehet valamit megtapasztalni? Az ellentéteken keresztül, mert soha nem fogod tudni, hogy mi a fény, amíg nem láttad az árnyékot. Nagyon sok boldogságot, gyönyörűséget átélhetsz a Földön, de a vége mégiscsak a halál lesz. Ennek alapján én azért vagyok optimista, mert tudom, minden rossz csak arra való, hogy az ellentéten keresztül tudjam megtapasztalni a jót.

De akkor, ha meghal az első feleséged, erre azt mondod, ez azért van, hogy elérd a végső boldogságot?

Pontosan.

Ezt nem mondod komolyan?!

Dehogynem. Hiszen ha megkérdezlek téged, mire vágysz, akkor kiderül, csupán egyetlen dologra, a tökéletes, örök boldogságra. És ezt a földi életben nem fogod tudni teljes mértékben megtapasztalni, mert csak a rossz dolgokon keresztül érheted el a végső jót.

Mindaz, amit elmondtál, gondolom, valamilyen módon tükröződik abban, ahogy zongorázol, vezényelsz.

Hát igen. A világnézet mindenben megnyilvánul, amit tesz az ember.

A földi ember számára nagy segítség, ha jeleket kap a szellemi síkokról, ilyen jelek a véletlenek, melyek valójában nem is véletlenek.

De, ha semmi nincs véletlenül, vagyis minden eleve elrendelt, akkor ilyen alapon nem is érdemes cselekedni. Mondok egy ad absurdum példát. Tudom, hogy az ötvenes években becsukták az édesapádat. Kodály Zoltán segítségével, akinek tanársegédje is voltál, elmentél a belügyminiszterhez is azért, hogy őt kiszabadítsad. Annyit sikerült elérned, hogy megígérték, nem kínozzák meg. Ha minden úgy alakul, ahogy meg van írva, hogy mondjuk, édesapádat megölik, akkor ilyen alapon úgyis megteszik, no, de akkor mi értelme van elmenni a belügyminiszterhez?

Mert itt élünk a Földön, és most éppen ez a feladatunk, hiszen rajtunk keresztül fejlődik minden. Az a fontos, hogy ahol éppen vagy, ott a maximumot nyújtsd, azokon a lehetőségeken belül, amik adottak. Egyrészről van a predesztináció, tehát minden úgy történik, ahogy kell, másrészről van a szabad akarat, miszerint azt csinálhatod, amit akarsz.

És ez a kettő hogy fér össze?

Úgy, hogy mindenki szabadon választhatja meg azt az utat, ami neki ki van jelölve. Azt a szerepet, ahol éppen vagy, be kell tölteni. Van egy nagyon szép indiai mondás, ami szerint

inkább élj egy tökéletlen életet, ami a tied, mint egy tökéletest, ami valaki másé. És, hogy mi a tökéletes élet? Ha azt éled meg, ahol éppen vagy.

Miután a Royal Festival Hallban koncertet adhattál, ettől rögtön beindult a világkarriered. Egyik városból röpködtél a másikba, a legjobb hangversenytermekben léptél fel, a legnevesebb zenekarokkal. Mégis, korábban beszéltél már nekem erről, boldogtalan voltál. Kimerítő volt az utazó élet, a repülőtereken való várakozás, túl nagy volt a stressz. Ezek szerint ezen a diadalúton nem a saját utadat jártad? Miközben világszerte ünnepeltek, a híres Deutsche Gramophon még 2014-ben is adott ki lemmezt veled.

Persze.

De akkor ez nem a saját utad volt?

Dehogynem.

Mégis azt nyilatkoztad, hogy nem érted el, amit akartál. Mit nem értél el?

Azt, hogy az operában zeneigazgató legyek.

És ezt miért nem tudtad elérni?

Mert a sorsunk irányított. Vannak dolgok, melyek egyszerűen nem jöhetnek létre az életünkben,  máskor meg egycsapásra megy minden. Példa erre az, hogyan csináltam én világkarriert, amikor nem sokkal korábban még semmim nem volt Belgiumban, ahová emigráltam. De szinte egy véletlen folytán, a Deutsche Grammophon egy Liszt lemezre kért fel, amit el sem akartam vállalni, de miután megcsináltam, és óriási sikere lett, már jöhetett a Royal Festival Hallban a koncert, és aztán már megnyílt előttem minden kapu. Kivéve az operaigazgatás, aminek már többször csaknem az ajtajában álltam, de mindig kútba esett a látszólagos lehetőség külföldön és Magyarországon is. És, ha most megkérdezed, hogy ez szerintem miért volt így, akkor erre az a válaszom, valószínűleg azért, hogy meg tudjam írni az eddig 3000 oldalas élet regényemet. Operaigazgatás mellett erre nem lett volna időm, ahogy arra sem, hogy kiteljesítsem a zenei aktivitásomat.

Július 25-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon vezényled majd az általad alapított Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekart, ami csak nyaranta játszik, Európából mindenfelől jönnek a tagjai.

És mindig újak jönnek. Néhány gyerek jár vissza még egy-két évig. De a tagok 80 százaléka újonc. Tíz nap alatt kell egy zenekart csinálni olyanokból, akik még nem ültek zenekarban sose.

Ez miért jó?

Ez zenekari gyakorlat. A Zeneakadémiának is van zenekara, amiben a fiatalok gyakorolnak. Erre azért van szükség, mert, ha valaki hegedűsnek tanul, egyáltalán nem biztos, hogy szólistaként fog megélni. Mindig hihetetlen kihívás nekem ez a nyári akadémia, bár sokszor igen nagy meglepetések érnek. Volt például egy remek francia fuvolás lány, de zenekarban meg sem tudott moccanni. De olyan is volt már, aki egy szinkópát nem tudott lejátszani.

No, de akkor hogyan szól a zenekar?

A végén jól szól. Mindig adunk koncertet Debrecenben, Budapesten, valahol még vidéken, és utána megyünk külföldre. Már voltunk Párizsban, Brüsszelben, Prágában, Milánóban, és mindenütt felállt a közönség, úgy tapsolt.

A talentumos karmester rossz muzsikusokkal is jó koncertet tud csinálni?

Igen. A tehetség ott van bennük, csak felszínre kell hozni és tanítani őket. Vannak karmesterek, akik állandóan csak sztárzenekarokat vezényelnek, de azokat könnyű feladat dirigálni. Ha az első feleségem édesanyja, – aki semmit nem konyított a zenéhez –  egy fakanállal odaállt volna a Chicagói Szimfonikus Zenekar vagy a Berlini Filharmonikusok elé, akkor is csodálatosan játszottak volna. Hogy mitől még csodálatosabbak egy jó karmesterrel, azt már csak az tudja megállapítani, aki nagyon ért a zenéhez.

Szóval összességében annak a 85 évnek, amit itt a Földön éltél, mi a tapasztalata?

Mindössze annyi, hogy legközelebb szeretnék nem ide leszületni az anyagba, ahol minden korlátolt, sok a szenvedés, majd következik a megöregedés és végül a halál.

Erre aspirálok, és majdnem azt mondhatnám, hogy meg is van rá a lehetőségem, mert nem tudtam azokat a bizonyos dolgokat elérni, amelyek nagyon idekötnének a Földhöz. Tulajdonképpen magányos maradtam az életem végére, se élettársam, se gyerekeim nincsenek. Ezért, most kigyakorolom azt, hogy itt tudjam hagyni ezt a földi létet. Nekem valami hiányzik innen.

 

Az operavilág Marlon Brandója

Az operavilág Marlon Brandójának is nevezik az elképesztő kisugárzású, bámulatosan karizmatikus, sármos, de a szerepeiben akár dúvadnak is mutatkozó, Ervin Schrottot, aki bejött a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, az Operától a tangóig című gálaestjére, még nem csinált semmit, de, már frenetikus ünneplésben volt része. És, hogy hány női szív olvadt el azon nyomban, azt valószínűleg nem lehet összeszámolni.

 

Született Don Giovanninak tartják, markáns arcél, jól fésült elegancia, kisportolt, izmos test, átható, bűvölő nézés, és hát szenvedély és szenvedély és szenvedély. Ebben valószínűleg közrejátszik uruguayi származása, gyerekkorát Dél-Amerikában töltötte, ott aztán van temperamentum!

Forrás: Szabadtér Színház

Operák kórusaiban énekelt, zongorázott, egyre nagyobb szerepeket kapott, Plácido Domingo is beállt a mentorának, de valószínűleg tőle függetlenül is végigsöpört volna a karrierje a világon, és azóta is söpör. Negyvenöt éves, „megvolt neki” már a Milánói Scala éppúgy, mint a New York-i Metropolitan, hogy a bécsi operáról ne is beszéljek. Volt világsztár szoprán felesége is, Anna Netrebko személyében, fiúk is született, de aztán barátságban mégis elváltak. A szállodai szobákban való élet, a röpködés a földrészek között, az állandóan csúcson levés követelménye, nyilván nem tesz jót a meghitt magánéletnek.

De hát valamit valamiért, Erwin Schott most ott van a legeslegelsők között. Bejön, rágyújt A szicíliai vecsernye, Verdi által írt, dallamaira, árad belőle a hang meg az érzés, no és persze a nehezen felülmúlható férfiassága, és mindenki kapásból meg van főzve. Kigombolt ing, tetovált mellkas, vastag nyaklánc, a kezeken gyűrű, ez már kicsit nekem sok is. De nincs mese, előttünk a megtestesült macsó, aki rögvest hódít, picit sem erőlködik hozzá, csinálja utána, aki tudja. Akkora hangereje van, hogy szinte rezegnek bele a margitszigeti fák. A rendezőség nagyban kivetíti őt, így a hátul lévők is látják valamennyi arcizma rezdülését, és bizony van rajta mit nézni, meglehetősen kifejező a mimikája.

Forrás: Szabadtér Színház

Mondjuk ki, mágikus személyiség, aki pillanatok alatt fölveszi a kapcsolatot a közönséggel, betölti a hatalmas színpadot akkor is, ha csak beszél, de nyugodtan használhatjuk azt a kifejezést is, hogy dumál, mert annyira közvetlen és természetes. Humora, öniróniája pedig van rogyásig. Megcsinálja magát, mint bálványt, de azért el is ironizál rajta, és azt is érzékelteti, hogy ő tulajdonképpen a nép egyszerű gyermeke. Ezért is van akkora sikere. No jó, piedesztálon van, de le is jön onnan. Ha kell, leugrik. Az egyik számhoz pálinkásüveget hoz magával, majd ajánlgatja a nézőknek. Valamelyik hölgy a harmadik sorban feláll, valósággal kiugrik a bőréből, igencsak intenzíven előre nyújtózik, nem lehet nem észrevenni. Schrott lazán leugrik a színpadról, és teátrális hatásossággal, átnyújtja neki a pálinkás üveget. Persze, hogy van ováció. Cserébe a hölgytől majd virágcsokrot kap a koncert végén, aki már a szünetben szervezi, hogy a sor közepe helyett, a sor szélére ülhessen, hogy alkalomadtán kiszaladhasson a színpadhoz. Nekem kicsit ez is sok. De beismerem, én is meg vagyok főzve. Amikor 2010-ben Schrott először lépett föl Magyarországon, a Művészetek Palotájában, jött, látott és győzött. Már akkor is meg voltam főzve. Két éve pedig legfontosabb szerepével, Don Giovanniként, kétszer is fellépett az Erkel Színházban. A diadal persze akkor sem maradt el.

Forrás: Szabadtér Színház

Hiányérzetünk is lenne, ha nem énekelne most is Mozart remekművéből, de esze ágában sincs ezzel csalódást okozni nekünk. Sőt, nem csak címszereplőként dalol, hanem Leporello áriával is előrukkol. Ezt a szerepet amúgy szintén a repertoárján tartja. És ez jellemző rá, nem akar állandóan hősnek mutatkozni, bebizonyítja, hogy szolgaként is remek.

Az esten partnere volt, Pasztircsák Polina, aki szintén megfordult már külhoni nagy operaszínpadokon. Az elején mintha kicsit elfogódott lett volna, de aztán már nem csak a hangja szárnyalt, megmutatta szép nőiségét, játékos kedvét is. Amikor már operettet is énekeltek együtt, Lehár Ferenc A víg özvegyéből, „Hallgat ajkam, hív e dallam…”, akkor az elandalodás tetőfokán volt a közönség. Temperamentumos, fiatal olasz karmester, Francesco Ivan Ciampa vezényelte a Magyar Állami Operaház Zenekarát, melynek tagjai remek összteljesítményt nyújtottak. Énekesek nélkül, koncertszerűen is játszottak néhány számot, és velük egyenrangú, méltó sikert arattak. A vérforraló tangó dalokhoz beült a zenekarba Vörös Eszter, aki úgynevezett bandoneón, lényegében a harmonika egy sajátos változatán, játszott kellő érzékiséggel.

Forrás: Szabadtér Színház

Mindehhez meleg, csillagos égboltú, mediterrán hangulatú este volt. Szóval csaknem azt hihettük, hogy itt van már a Kánaán. Ez az érzés hamar el tudni múlni attól, ha hazafelé menet föl kell zsúfolódni, csaknem fél lábon állva, a 26-os buszra. De azért, amikor körülnéztem, láttam, hogy ilyen kellemetlen helyzetben is, többen kicsit a föld felett lebegnek.

Egyszer fent, máskor lent

A hosszú ideig vérben fekvő, Hamlet által hirtelen mozdulattal leszúrt udvari kamarás, Polonius feltápászkodik holtából, a nyílt színen leveszi csuromvér gönceit, topisan kopott overált húz magára, és máris ő a sírásó, illetve tulajdonképpen két sírásó. Egy Shakespeare fesztiválon sok minden megtörténhet.

 

A Shakespeare fesztivál az idén Gyulán lényegében Hamlet fesztivál. Nap mint nap Hamlet előadásokat nézünk. Van Hamlet nagyban, teljes létszámú szereplőgárdával, a kis Kamaraterembe beszorítva, és van kicsiben, öt szereplővel, de a monumentális hatást keltő, valójában azért nem óriási, csak a masszív, fenséges kőfalak miatt mégis grandiózus Várszínpadon, és van három szereplővel ugyancsak, ez már szintén egy tenyérnyi pódiumon.

 

Shakespeare netán nem tudta mit csinál? Véletlenül írta annyi szereplővel a drámák drámáját, vitathatatlanul halhatatlan remekművét, amennyivel? Lehet tök mindegy a szereplők száma, ha végletekig redukáljuk őket, akkor nem sérül a darab? De bizony sérül, sérül azonban akkor is, ha meghúzzák a szöveget, mert nem akarnak 5 órányi előadást, amit ma már nehezen ülnének végig a nézők. A rendező ráadásul még értelmez is, netán saját elképzelései vannak, másokat pedig nem tart annyira fontosnak Shakespeare elgondolásai közül, szóval kiemel, mellőz, aláhúz vagy éppen súlytalanná tesz. Aztán lesz, ami lesz, a végeredmény vagy igazolja őt, vagy sem. Csinálhat orbitális, unalomba torkolló baromságot totális szöveghűséggel, és létrehozhat zseniális előadást úgy is, ha Shakespeare-t csak ugródeszkának tekinti.

Fotó: Kiss Zoltán

Nehéz eldönteni, hogy a Jekatyaringburgból érkezett, nemzetközi hírű, Kolyada Színház névadója, Nikolai Kolyada, aki a díszletet is tervezte, a zenét is szerezte, és nem mellesleg játszik is a produkcióban, csak ugródeszkának használta-e darabot? Tény, ami tény, drabálisan meghúzta, kiirtotta a szöveg jelentős részét.

Fotó: Kiss Zoltán

Elementáris mozgással helyettesítette, megtartva a nagy létszámú szereplőgárdát. Olyan az előadás, mint egy szintvégeérhetetlen pogánytánc, ami közben egyre följebb megy a pumpa, az adrenalin, mindinkább elszabadulnak az indulatok, és gátlástalanul előtör az agresszió. Már úgy is kezdődik a produkció, hogy rögvest a féktelen tivornyát látjuk, ha úgy tetszik, egyszerre a leölt király halotti torát és feleségének lagziját a gyilkosával. A tenyérnyi színpadot zsúfolásig betöltik, betáncolják, bemozogják a szereplők, a pusztítóan elszabadult indulataikkal, hiszen a jó király halálával, a gaz trónra ültetésével, a törvénytelenség került piedesztálra, ami kedvez a gyűlölködő erőszak tobzódásának. A zsenialitáshoz közelít az előadás, pedig a szöveg jó része „ugrott”.

 

Fotó: Kiss Zoltán

A román Unteatru Hamlet előadásában már úgy éreztem túl sok minden ugrott. Nem egészen egy óra alatt végig nyargaltak a Hamlet történetén. Illetve nem feltétlenül nyargaltak, gyakran még így is komótosak voltak. Ők mindössze hárman voltak, nézőkként körbe ültük őket. Szerintem az volt a baj, hogy Alina Berzunteanu, Richard Bovnosczi, Peter Kerek túl fennköltre vették a stílust, akár már-már olyan öblös hangon szavaltak, mintha jókora színpadon lennének, amúgy ez ott sem túl szerencsés. A háromszereplős verzió plusz játéklehetőséget kíván, iróniát, öniróniát, ezzel a lehetőséggel is kevéssé éltek, így kissé egysíkú, számomra unalmas lett a produkció, miközben érződött, hogy jó színészek csinálják. Tán szükségük lett volna egy külső szemre, ugyanis saját magukat rendezték. Schilling Árpád már több, mint tíz éve, hamlet.ws címmel rendezett, máig műsoron lévő, izgalmas, ütős, háromszereplős verziót, Gyabronka Józseffel, Nagy Zsolttal, Rába Rolanddal. Az aztán nem unalmas egy percig sem!

Fotó: Kiss Zoltán

A Gyulán látottak közül meglehetősen erőteljes a Hamlet, ki van ott? című produkció Angliából, a Flute Theater színeiben. Ebben az esetben öt ember abszolút betöltötte a Várszínpadot. Ők fenemód játékosak, profin használják a diákelőadások vérbő elevenségét. Alig van szükségük díszletre, jelmezre se sok, mai, egyszerű civil ruháknak megfelelő viseletekben lépnek fel. Szerepváltásaik tartalmat hordoznak, Kelly Hunter invenciózusan fantáziadús rendezésében. Ha ugyanaz a színész alakítja a zsarnok királyt, a hierarchiában középen lévő Poloniust, és a teljesen lent lévő sírásót, akkor ez megmutatja, hogy lehetünk egészen fent, de teljesen lent is, és akár fordulhat a kocka. Tom Chapman, Finlay Cormack, Stephen Kennedy, Batsheba Peipe, Katy Stephens nagy terhet vesznek a vállukra, de bírják, kitart az ötletességük, a szenvedélyük, fájdalmas és derűs pillanatokban egyaránt bővelkedik a remek előadás.

Művészeti lopások sorozata

Egy nő faképnél hagyja kis gyermekeit, rávágja a férjére az ajtót, és 15 évre eltűnik előlük. Halottnak hiszik. Aztán egyszerre csak betoppan. Na, lesz is ribillió! Erről regél a Nóra II. című darab, amit az Orlai Produkció égisze alatt, a Szentendrei Teátrumban mutattak be.

 

Broadway sikert írt a fiatal, jó orrú szerző, Lucas Hnath abból, hogy belegondolt, milyen lehet Ibsen Nóra című remekművének címszereplője 15 évvel azután, hogy nem tűrve már tovább a férje melletti másodhegedűs szerepet, az egyenrangú fél helyett inkább a szegfű a gomblyukban szeretett, de némileg lenézett funkcióját, ott hagyja a „babaházat”, ahol némiképp mindig döntésképtelen gyerekként kezelték, elindul, hogy önállóan a lábára álljon. Szabadságának az ára, hogy gyerekeitől is meg kell válnia, kérdés persze, hogy bármiéért is megteheti-e ezt egy anya? Nem hűtlen cserbenhagyás-e ez? Nem rideg önzés-e? Nem okoz-e ezzel soha nem begyógyuló sebeket?

Fotó: Takács Attila

Ibsen ezeket a kérdéseket nyitva hagyja drámája végén. Ekkor az a fontos tett, hogy Nóra nem bírja tovább a másodrendűséget, emancipálódni kezd, és emiatt nem tűrheti tovább, hogy az őt egyébként rajongásig szerető férje a házi zsarnoka legyen, ezért „teljes menetfelszereléssel” kiviharzik a házból, és még az ajtót is úgy becsapja, hogy ebből érezhető, ez a szakítás örökre szól.

A drámákat valahol le kell zárni, Shakespeare se írja meg, mi is történik, miután a Hamletben mindenkit lekaszabolnak, ott a hullahegy, oszt kalap-kabát. No, jó, amikor legvégül Fortinbras a színre masírozva szemével végig pásztáz a halottakon, akkor azért a rendezők érzékeltetni szokták a személyiségén keresztül, hogy az eddigieknél jobb, vagy még brutálisabban otromba hatalmat képzelnek el ezután. De azért nem lehetünk semmiben biztosak, ahogy azt sem tudhatjuk, hogy A makrancos hölgy Petruchioja, illetve Katája, akik eddig a férfi és nő ádáz párharcát vívták, miután lecsillapodnak, révbe érve, gyerekek hadát nemzik, elhíznak, és örökös béke vár rájuk, hú, de nagy boldogságban, vagy netán felhorgadnak az indulataik?

Fotó: Takács Attila

Szóval tulajdonképpen, Hnath módjára, minden híres, klasszikus darabot tovább lehetne gondolni. És hát valljuk be, sokat újra is gondoltak. Átvariáltak, átírtak, ötletet loptak, vagy akár egész drámákat kifosztottak. Shakespeare, például a görögöket fosztogatta előszeretettel. Brecht pedig rablótámadást indított Shakespeare ellen, hogy aztán ő is alapos tolvajlás áldozata legyen. A művészet bizony lopások sorozata, és ezt hiába akarja megakadályozni az alapvetően művészettől idegen szerzői jog. Sok tekintetben aki kapja, marja. És bárki bármiből valami jót, érvényeset, hatásosat csinál, akkor azzal sikert arathat. Netán még a „lopáshalmaza” újabb klasszikussá is válhat.

Hnath elcsórja Ibsen lassan 140 éve megalkotott 4 figuráját. Tovább írja őket, nem csupán a szöveg szerinti 15 esztendővel későbbi, hanem naná, hogy sok tekintetben mai emberekre ismerünk bennük. A Galgóczy Judit által rendezett előadásban Kováts Adél Nórája egyszer csak megjelenik az ajtóban. Szakács Györgyi valóságos toalettet adott rá, olyat, amiről lerí a drágasága, amiből rögtön látszik, hogy bőven van mit a tejbe aprítania. Bár kissé félénk, de azért a határozottsága is azon nyomban látható. Egykori dajkája, Bodnár Erika megszemélyesítésben, fogadja. Kettőjük pillanatokon belül feszültté váló beszélgetéséből hamar kiderül, mi az „ábra.” Nóra álnéven sikeres író lett. Könyvbe foglalta ő és a férje történetét is. Műveiben bujtogatja a nőket a férfiak ellen, bőszen házasság ellenes, kiáll a teljes emancipáció mellett. Lényegében, mintha veretes klasszikusról lenne szó, levág egy monológot. A Zöldi Gergely által fordított szöveg viszont nagyon is mai, ahogy a gondolatok szintén azok. A Kováts Adél játszotta Nóra tántoríthatatlan meggyőződéssel, már-már teljesen felénk fordulva, mintha minket is agitálna, valósággal ránk önti a tanait. Úgy gondolja, hogy a házasság megszűnik majd. Abszurdumnak tartja, hogy örök hűséget esküsznek egymásnak a párok, hiszen mindenki változik, 10 év múlva már egyikük sem ugyanaz, ezért másmilyenségükhöz már más passzol… Mondja és mondja a magáét. Lehet harcos szüfrazsettnek tekinteni, de el is lehet mélázni azon, hogy ebben-abban, amit állít, csak van valami. A dajka, aki sajátjaként felnevelte Nóra gyermekeit, a magáét háttérbe szorítva, konzervatív nézeteket vall. Világos, hogy a két ember nem árul egy gyékényen. Összevillannak a szemek, rideggé válnak a hangsúlyok, a viszontlátás öröme gyorsan távolságtartásra vált, számonkérés vegyül a diskurzusba, kínos csendek keletkeznek.

Fotó: Takács Attila

Ekkor állít be, Csankó Zoltán képében, a volt férj, Torvald, akinél nyilvánvaló, hogy máig nem hegedtek be az elvarratlan sebek. Most már két egyenrangú fél vívja párharcát, fújja panaszáradatát, fény derül elhallgatásokra, hazugságokra, apró és nagy galádságokra. A megvilágosodás percei ezek. A heves összecsapáséi, a vádaskodáséi, némiképp a tisztítótűzéi, melynél majdnem megint összemelegednek, már-már felsejlik, hogy akár együtt is maradhatnak, kezük óhatatlanul is összesimul. És szétválik.

Feltűnik még a színen, László Lili alakításában, Nórának az a lánya, aki 3 éves volt, amikor őt is ott hagyta. Nem is emlékszik rá. Nem is értik meg egymást. Miközben felsejlik, hogy Emmy abszolút az anyja lánya, konokságban, önállóságvágyban, nagyon is rá ütött. Állnak a Juhász Katalin által tervezett, egykor tán valamennyire meghitt, de mára üres szalonban, mert mindent kidobáltak belőle, ami Nórára emlékeztetett, és úgy nem értik egymást, hogy tulajdonképpen azonosak a nézeteik.

Hát valahová ide jutottunk egymást nem értésben, mondja Nhath, mondja az előadás. Nóra ismét bevágja maga mögött az ajtót, és biztosak lehetünk abban, hogy már soha, de soha nem jön vissza. Író legyen azonban a talpán, aki megírja, hogy ezután akkor mi is történik?! Mi lesz velük, mi lesz velünk? 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK