Még nem a Fidesz omlott össze, csak az idegengyűlöletre alapozott médiastratégiája. Kezdődött a Times of Malta nevű lapnak nyilatkozó államtitkárral, aki elmondta, hogy Magyarország annak európai rendje és módja szerint befogadott és oltalmaz mintegy 1300 migránst. És a bohózat befejező aktusaként a fideszesek, az elmaradhatatlan Németh Szilárd vezetésével kivonultak a parlament nemzetbiztonsági üléséről. Mi jöhet még?
Az utóbbi években kihagyhatatlan mémmé vált A bukás című német film legújabb feliratozása azzal a momentummal kezdődik, amikor a vezérrel közlik: „Altusz Kristóf elmondta a sajtónak, hogy titokban mégis betelepítettünk 1300 muszlimot és így valószínűleg a migránsellenes kampány megbukott”. A másik kulcsmondat a tárgyalószobából kiszűrődő hangokat rémülten figyelő hölgytől származik, aki a mellette álló másik hölgyet vigasztalja:
„Ne sírj, Ráhel, az OLAF még nem csukja le a férjedet”.
A mém gyártója valószínűleg a fején találta a szöget. Az egész migráncsozás, sorosozás egyik célja, hogy elvonja az agyonrémisztett, egyébként igencsak bárgyú és hiszékeny közvélemény figyelmét a miniszterelnök, annak családja, rokonai, barátai, beosztottjai, alattvalói mérhetetlen és szédületes meggazdagodásáról.
Ennek az eddig kérlelhetetlennek tűnt kampánynak van arca is: Németh Szilárd.
Megbízható kommunikációs szereplő: már a kötelező tananyaggá tett rezsicsökkentéses kalandfilmben is jelesre vizsgázott.
Az egyik nagy pillanata ebben a régi/új szerepkörben a parlament nemzetbiztonsági bizottsága ülésének megakadályozása volt. Lehetett az abszurdot fokozni, azaz Szél Bernadettet nemzetbiztonsági kockázattá nyilvánítani, aki előtt Soros nevét és annak bonyolult, álságos tevékenységét boncolgatni egyenlő lenne a hazaárulással. Inkább a tömeges kivonulás jelenetét volt illendő bemutatni. Némethet eme nemzetféltő távozásakor követte a többi között Lezsák Sándor, a parlament alelnöke is, csak azt nem tudni, hogy döntésében szerepet játszott-e
az a kellemetlen körülmény, hogy közben lefújták a Holokauszt emléknapjára tervezett Horthy-misét. Amin ő szívesen részt vett volna.
Az említett két fejlemény: kivonulás a bizottsági ülésről és a hatalmas tiltakozást kiváltott Horthy-mise lemondása vajon arra utal, hogy a Fidesz vezérkar, a migránsügyi bukta után csillapítani igyekszik az indulatokat, ideiglenesen visszavonul, és rendezi sorait? Hiszen minden csoda három napig sem tart.
Logikus lenne a fenti érvelés, azonban az Orbán-csapat eddigi tevékenysége nem szolgál megnyugtató kiinduló pontként egy racionális következtetésre.
Inkább az látszik valószínűbbnek, hogy a miniszterelnök ilyen válsághelyzetekben még nagyobb sebességre vált,
ami újabb abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket teremt.
Ez utóbbi érv mellett szól az is, hogy hivatalosan is beindul a kampány és mikor, ha most nem. Ezenkívül minden meghátrálás a NER-ben vereségként könyvelendő. Ezért nagyon nehéz elképzelni, hogy csillapodnának a kedélyek.
Viszont, ha már a migránsokról van szó (persze egyáltalán nem), az Orbán kormány nyilvánosan meghirdetett, ám titokban kijátszott politikája egyre inkább terjed máshol is. Például az eddig túlságos engedékenységgel vádolt német kancellár asszony menekültpolitikája is mintha 180 fokos fordulatot vett volna. Azaz beleegyezett a bajor testvérpárt (CSU) követelésébe, hogy limitálják a befogadandó menekültek számát, azzal, hogy a limit szót ki sem ejtik. A Spiegel nemcsak ezt kifogásolja, hanem azt is, hogy erről Angela Merkel valahogy a nagy kormányalakítási tárgyalások hevében elfelejtette értesíteni a közvéleményt. A hetilap epés megjegyzése:
A Martin Schulz vezette német szociáldemokrata párt (SPD) kongresszusa nem túl nagy lelkesedéssel és nem nagy szavazattöbbséggel engedélyezte a pártvezetésnek, hogy megkezdheti (most kedden) a koalíciós tárgyalásokat Merkel kereszténydemokratáival (CDU) illetve a bajor uniós párttal (CSU). A szocdemek hangulatára jellemző, hogy a mai összejövetelen gúnyos morajlás hallatszott a teremben, amikor Schulz azzal dicsekedett, hogy épp az imént beszélt Macron francia elnökkel.
Helyszíni beszámolók szerint ugyanis a legnagyobb német baloldali párt majd egy évtizedes nagykoalíciós kormányzás (német rövidítése (GroKo) után inkább a baloldali értékek felé fordulna és felhagyna a neoliberális kereszténydemokraták támogatásával. Csakhogy az SPD történelmi mélypontját okozó nagykoalíció a legkisebb rossz. Legalábbis a pártvezetés számára. A GroKo alternatívája Merkelék kisebbségi kormányzása (amibe a kancellár asszony nem megy bele) vagy az előrehozott választások. Ennek a kimenetelétől rettegnek a mostani tárgyalófelek, hiszen ez csak a most először parlamentbe került szélsőjobbos párt (AfD) esélyét növelné.
A szocdemek igenlő válasza után a kereszténydemokraták még vasárnap este megkönnyebbüléssel fogadták Schulzék döntését és nem kétséges, ők is a tárgyalások megkezdése mellett döntenek.
Ezzel azonban még nem ért véget a hosszadalmas német kormányalakítás bonyodalmas története. Amennyiben ugyanis Merkel, Schulz és Seehofer (CSU) még farsang előtt (február 12) nyélbe üti a megállapodást, akkor a szociáldemokraták még egy pártbéli szavazást is tartanak annak elfogadásáról. Vagyis a több mint 400 ezer párttag fog voksolni arról, hogy végül is legyen nagykoalíció vagy sem.
Körülményes huzavona – mondaná egy illiberális állam alattvalója,
aki az egyszerű, fentről jövő utasításokhoz szokott.
Tőle egy kicsit nyugatabbra ezt nevezik demokráciának.
… talán valamelyest rosszabb hely lett, de még nem tört ki nagyobb balhé. Ez elsősorban az amerikai demokrácia vitalitásának köszönhető. Sőt, első születésnapján a Szenátus azzal gratulált az elnöknek, hogy lebénította a szövetségi kormányzást.
Ez már többször megtörtént, de nem olyankor, amikor az elnök pártjának van többsége a Kongresszus mindkét házában.
A szövetségi kormányszervek és hivatalok finanszírozásáról szóló törvény több tízezer közhivatalnokot érint, Washingtonban akár a közszolgáltatások is leállhatnak.
Néhány hetes huzavona után azonban az ilyen válságok meg szoktak oldódni.
Az ügyben az is érdekes, hogy pont egy menekültekkel kapcsolatos törvény miatt nem jött létre megállapodás a demokratákkal és még néhány republikánus szenátor is átszavazott. A demokraták ugyanis ahhoz kötötték az igenlő voksot, hogy a törvény foglalja magában az illegális bevándorló szüleikkel gyermekként az Egyesült Államokba érkezett és itt felnőtt mintegy 700-800 ezer fiatalt védő DACA-program folytatását, ezt azonban a republikánus politikusok visszautasították.
És akárcsak Amerika a világ sem hagyja magát.
Donald Trump harsány és rémisztő választási szólamai ellenére nem lett veszélyesebb hely a Föld.
A trumplomácia erejéből eddig csak arra futotta, hogy alaposan felrázza a dolgokat, de robbanást még nem idézett elő.
Talán a legnagyobb külpolitikai sikere, hogy az Iszlám Államot felszámolták. Ez annak ellenére is igaz, hogy csak a kalifátus szűnt meg, de a terrorszervezet hívei, mutánsai szerte a világon még aktívan léteznek. Az ISIS irányító központja azonban megsemmisült. Pedig a Trump kormányzat más sem csinált, mint folytatta az Obama-stratégiát: a levegőből bombákkal, a terepen pedig a különleges egységekkel segíteni a helyi erőket. Azzal a különbséggel, hogy a terepen az amerikai parancsnokok szabad kezet kaptak.
A legveszedelmesebb terep, amelyre Trumpék léptek az az iráni atommegállapodás felmondásával való fenyegetőzés. Az amerikai kihátrálás ezúttal ugyan elmaradt, de már a kérdés felvetése is újabb feszültségeket okoz. Valószínűleg fokozza a robbanásveszélyt az a döntés is, hogy Trump, ígéretéhez képest elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának. Egyfajta fekete-fehér amerikai álláspontra utal az a tény is, hogy Washington szemében a jó fiúk az izraeliek és a szaúdiak, a rosszak meg a perzsák. És mi van Törökországgal, amely hadjáratot kezdett az amerikai szövetséges kurdokkal?
Egy lehetséges nukleáris háború is felsejlett a világ radarjain. Ezt nemcsak az észak-koreai elnök atomfegyverkezése idézte elő, hanem Trump tweeteres válaszcsapásai is. A Fehér Ház Észak-Koreával kapcsolatos politikája a becsmérlések és fenyegetőzések egyfelől, másfelől pedig a tárgyalási hajlandóság között mozog. Jelenleg az olimpiai enyhülés játszódik a félszigeten. Emellett Washingtonnak sikerült egy széles körű nemzetközi koalíciót összehozni Kim Dzsongunnal szemben, ami szintén csökkenti a nukleáris összecsapás veszélyét.
A hidegháború kiújulásának a réme is előkerült a kiújuló orosz-amerikai fegyverkezési hajsza miatt. A dolgok Putyin ukrajnai beavatkozása után váltak veszedelmessé. Olyannyira, hogy Obama és az orosz elnök a végén már szóba sem álltak egymással. Trump nagyon is szeretne Putyinnal tárgyalni, de nem teheti, mert épp azok vádak ellen kell védekeznie, hogy az oroszok segítették hatalomra jutni.
A helyzet iróniája, hogy az amerikai-orosz viszony most rosszabb, mint Obama idején.
És végül az amerikai diplomácia leépítése is veszélyt jelenthet a világra. Trump, saját bevallása szerint nem sokra becsüli a diplomatákat, annál inkább a tábornokokat. Hosszabb távon ennek lehetnek negatív következményei. A BBC kommentátora ennek illusztrálására megjegyzi: az amerikai diplomácia nagy sikerei közé tartozik a Marshall-terv vagy az egyiptomi-izraeli békekötés, a katonai kalandok ezeknél sokkal kisebb „sikerrel” jártak. Lásd: Irak vagy Vietnam.
12 pontban fogalmazták meg követeléseiket a diákok, akik ma délután az Alkotmány utcában tüntettek. Két hetet adtak a kormánynak, hogy válaszoljon a követeléseikre. Fél öt után zuhogó esőben kezdődött a Ne menj suliba! tüntetés a Parlament előtt a Független Diákparlament szervezésében. A többezres diáksereg az oktatás modernizálásáért tüntetett. A tömeg negyed hét felé kezdett hazaindulni.
A Mit kíván a magyar diákság című röpiratot, illetve Mérges Facebook-like-gomb matricákat osztogattak a szervezők a tüntetés előtt.
Az első felszólaló Bognár András ötletgazda volt. Szerinte a mostani oktatási rendszer szorongó felnőtteket nevel a diákokból. Párbeszédet kell indítani a döntéshozókkal, hogy a diákokat is bevonják a döntéshozatalba. Szent-Györgyi Albert szavait idézte, aki szerint a diákokat 12 év szigorított fegyházra és kényszermunkára ítélik. Az oktatásban nem volt rendszerváltás. Modern, demokratikus és diákbarát oktatás: ez csak rajtatok múlik – mondta Bognár András.
Egy másik diák, Tóth Laura is a túlterheltségre panaszkodott, a 8. és 9. órák utáni fáradtságra. Elsőben már lehet 7 órája is egy diáknak – mondta, erre a tömeg úgy reagált: „undorító”.
További felszólalók az oktatásban dolgozók szólásszabadságának korlátozásáról, a röghözkötés abszurditásáról, a rossz étkezési rendszerről, az agyonközpontosított, bénult, a világ történéseit követni képtelen iskolákról szóltak.
A tüntetésre hívták Balog Zoltán minisztert is: „Hol vagy, Zoli?” skandálta a tömeg. „Ki nem ugrál, Balog Zoltán, hej, hej!” – mondták és mindenki elkezdett ugrálni.
A szervezők kijelentették, hogy nincs közük Soros Györgyhöz, sem Simicska Lajoshoz, a demonstráció közösségi adakozásból jött létre.
A megmozdulást a Független Diákparlament és civil középiskolások szervezték, magánemberek és a Friedrich Ebert Alapítvány támogatták.
A mai tüntetésen politikusok is részt vettek. A szervezők facebook oldalukon megjelentették Molnár Gyulának, az MSZP elnökének a bejegyzését, aki szerint azért jelentek meg a demonstráción, mert egyetértenek annak a céljával.
Az utóbbi napokban ismét felerősödött azoknak az értelmiségieknek a hangja, akik a választások bojkottjára szólítják fel az ellenzéki pártokat, sőt még a szavazókat is, amennyiben racionális alternatíva nem lesz a Fidesszel szemben. A pártoknak, már amelyek megszólaltak az ügyben, nemigen fűlik hozzá a foga. A magyar politikai élet atombombájának az ötlete két és fél hónappal a választások előtt inkább tűnne kétségbeesett lépésnek, még akkor is, ha a nemzetközi színtéren alapot szolgálhatna az Orbán-kormány elleni komolyabb fellépésre.
Nem fontossági sorrendben vegyük lajstromba a véleményeket! Talán most Hont András kezdte a Hvg-ben (négy évvel ezelőtt Bartus László volt ennek a legkövetkezetesebb szószólója). Hont így érvel: „2014-ben csak az MSZP-Együtt-DK híveinek távolmaradásával 40 százalék közelébe zuhant volna a részvétel, ami azt is jelentette volna, hogy 1990 óta először nem éri el az 50 százalékot.
Most egy teljes ellenzéki bojkottal legföljebb 30 egynehány százaléknyi választó vihető el az urnákhoz. (…)
Amennyiben egy ilyen választást követően a Fidesz folytatni akarná a kormányzást, a társadalmi támogatottság hiányára hivatkozva lehetne, pontosabban kéne, ellene tüntetni, sztrájkot kezdeményezni, a polgári engedetlenség legváltozatosabb formáit igénybe venni.”
Vásárhelyi Mária sokat idézett facebook-bejegyzésében tovább megy: „Igen, kampányolni amellett, hogy sem a pártok, sem a választópolgárok ne vegyenek részt egy szervezett választási csalás legitimálásában és ezzel a diktatúra tovább építésében. A jelenlegi választási rendszernek egyetlen olyan eleme sincs, amely biztosítaná a választási rendszer politikai függetlenségét, a választások szabadságát a választópolgárok jogegyenlőségét és a választások során felmerülő viták pártatlan és igazságos elbírálását.
Magyarországon 2018-ban nem lesznek szabad választások, ezért azután a részvétel akarva-akaratlanul legitimálja a választások előre borítékolható eredményét és a NER-t.
Nincs olyan nap, amelyen ne történne valami égbekiáltó disznóság a hatalom részéről,
amely előrejelzi, hogy mire számíthat az ellenzék a választások során.”
Bruck András szintén facebook-bejegyzésben vízionált két elképzelhető kimenetelt: „Nekünk, halálraítélt szavazóknak két lehetőségünk maradt. Nyilvánvalóan létezik egy-két jobb és egy-két kevésbé jó, de még elfogadható választási modell, amelyekkel az ellenzéki pártok elegendő mandátumhoz juthatnak. Amennyiben végül valamennyien meghozzák a szükséges áldozatokat és kompromisszumokat, és esélyt teremtenek legalább a katasztrófa elkerülésére, úgy, nem megbocsátva, de feledve az elvesztegetett éveket, érdemes minél többen szavaznunk rájuk. Akkor menjünk el mindannyian. Ha viszont nem jutnak zöldágra egymással, és nem állítják elő az esélyes modellek egyikét sem, akkor
április 8-án, vasárnap délben bekapcsolom a rádiót, és közönyösen nyugtázom majd, ha azt hallom, hogy alacsony a szavazási részvétel,
érik a nagyarányú Fidesz győzelem. Nem fogok a szavazó helyiségbe rohanni.”
A megszólítottak, a komolyabbnak vehető ellenzéki pártok szemmel láthatólag nem veszik fontolóra a bojkott-felhívásokat. Nyilvánosan a Demokratikus Koalíció, amely maga is gyakorolta a részleges bojkottot a múló ciklus folyamán, utasította el az ötletet. Ezt Vágó István, a párt elnökségi tagja meg is indokolta. „Kezdenek elharapózni a bojkott-felhívások.
Szép gondolat, de félek, lesznek, akik nem fognak csatlakozni.”
Ezek után a médiaszakember fel is sorolja, ki mindenki bojkottálná a bojkottot: a jobbikosoktól, az LMP-sektől, a momentumosoktól kezdve egészen a határon túli, regisztrált kettős állampolgárokig és a 2 millió megingathatatlan Fidesz-hívőig. Vágó szerint ez csak a Fidesz négyötödös győzelméhez járulna hozzá, amihoz ő nem szívesen asszisztálna.
A világban, sőt Európában is megtörtént már, hogy egy ország egész politikai elitjének használati ideje lejárt. Gondoljunk csak a kilencvenes évek eleji Olaszországra, ahol a ’45 utáni hatalmi viszonyok egy csapásra bomlottak fel. Ilyenre a jelen Magyarországán nincs esély.
A világsajtó címoldalokon számol be Oliver Ivanović koszovói szerb politikus meggyilkolásáról. Belgrádban terrorista cselekménynek minősítették az esetet, a Brüsszelben tartózkodó szerb delegáció megszakította a tárgyalásokat a koszovói albánokkal és hazautazott. A gyilkosság csak néhány nappal azután történt, hogy kihirdették: március 4-én helyhatósági választások lesznek a szerb fővárosban.
Oliver Ivanovićra öt golyót lőttek mozgó kocsiból ma reggel Kosovska Mitrovicában, a szerbek lakta északi részen. A politikussal eddig ismeretlen tettesek éppen abban a pillanatban végeztek, amikor pártjának épületébe akart belépni.
A rendőrség a tetthely közelében talált egy felgyújtott járművet, közölte a Beta hírügynökséggel a Koszovói Rendőrség regionális vezetője, Željko Bojić, aki azt is elmondta: gyaníthatóan kapcsolat van a rendszámtábla nélküli jármű és a gyilkosság között.
Hashim Thaci, koszovói elnök és a többi vezető is elítélte a gyilkosságot.
Aleksandar Vučić szerb államfő összehívta a nemzetbiztonsági bizottság rendkívüli ülését Ivanović meggyilkolása miatt, majd utána úgy nyilatkozott: terrorista támadás történt és levélben kérte a Koszovóban székelő nemzetközi szervezeteket, az UMNIK-ot és az EULEX-et, hogy a szerb vizsgáló szervek is részt vehessenek a nyomozásban.
Marko Đurić, a szerb kormány Koszovó Irodájának igazgatója kijelentette: a szerb küldöttség megszakította a szerb-koszovói tárgyalásokat és azonnal hazautazott Brüsszelből a gyilkosság miatt.
„Ez egy terrorista bűncselekmény, amelynek elkövetőjét meg kell büntetni” – jelentette ki Đurić újságíróknak Brüsszelben, hozzátéve: a gyilkosság kísérlet, hogy a Koszovón élő szerbeket káoszba taszítsák.
Majd jött a szokásos megfogalmazás:
„Ez az egész szerb nép elleni támadás, egy kísérlet, amelynek célja az összetűzések poklába lökni a nemzetet”.
Rade Radovanović közismert belgrádi újságíró a Független Hírügynökségnek azt nyilatkozta: nincs kizárva, hogy a gyilkosság mögött a szerb és a koszovói albán alvilág áll. A kettő között ugyanis szoros az együttműködés.
A hatvannégy éves Ivanovićot 2016-ban az Európai Unió jogi és igazságügyi missziójának (EULEX) bírósága háborús bűnök, egyebek mellett gyilkosság miatt kilenc év letöltendő börtönbüntetésre ítélte, tavaly azonban a koszovói fellebbviteli bíróság az ügy újra tárgyalását rendelte el. A koszovói politikus harminchárom hónapot töltött előzetes letartóztatásban, később házi őrizetben volt.
A mérsékelt koszovói szerb politikus feletti ítélet annak idején általános meglepetésként hatott, hiszen Ivanović kimondottan demokratikus beállítottságú szociáldemokrata politikus volt, az albánokkal való kiegyezés egyik legfőbb szószólója. A súlyos büntetést azért rótták ki rá, mert 1999 áprilisában egyenruhás katonaként állítólag részt vett Koszovszka Mitrovica albánok lakta déli részének „tisztogatásában”, amely során civileket is gyilkoltak. Tény, hogy Ivanović sohasem volt ínyére a mostani szerb hatalomnak, akkor sem amikor radikálisoknak nevezték magukat és most sem, amikor haladóknak.
A gyilkosság kiváltotta indulatokat bizonyosan jól kihasználják a szerb kormánypártok a soron következő belgrádi helyhatósági választásokra.
Itt ugyanis Aleksandar Vučićéknak nincs elsöprő többségük. Olyannyira, hogy hónapokig azt latolgatták: csupán egy évvel az előző választások után a belgrádival egyidejűleg parlamenti erőpróbát is rendeznek, hogy az államfő népszerűségét kihasználva kerüljék el az esetleges belgrádi kudarcot.
A gyilkosság miatt most lehet határozottan intézkedni: nemzetbiztonsági ülést összehívni, terrorizmust emlegetni, megszakítani a tárgyalásokat a koszovóiakkal, egyszóval megvédeni az ismét megtámadott nemzetet.
Akár elégedetten hátra dőlve könyvelhetné el szinte az egész magyarországi politikum, hogy íme egységesen kiálltunk az erdélyiek mellett és meg is lett az eredménye: lemond Mihai Tudose, aki elhíresült a minapi székely zászlós nyilatkozatával. Csakhogy erről szó sincs. Sőt.
Amiről szó van az a kormányzó szociáldemokrata párt belső viszálya, vagyis az az ellentmondásos helyzet, hogy maga a pártelnök, Liviu Dragnea korrupciós érintettsége miatt nem lehet egyben miniszterelnök is, ami egy természetesen állapot lenne. Így aztán kényszerhelyzetek sora áll elő és Dragnea már második „kormányfőjét” fogyasztja. Amiért most Tudosét meneszti az állítólag az az igazságügyi reform, da gyanítható, hogy a miniszterelnök pártbéli pozíciójának erősödése zavarhatta leginkább az erőskezű pártelnököt.
Mihai Tudose zászlós el- vagy beszólása, minden jel szerint egy jelentéktelen mozzanata a távozásra ítéltetett miniszterelnök ügyének. Csak emlékeztetőül: Tudose szerint „ha az a zászló lobogni fog a szélben, ott fognak lengeni mellette a helyi felelősök is”. Tény, hogy nem nevezte néven a székely zászlót, de tekintettel a körülményekre, ez egyértelmű.
Még az sem menti fel a távozó kormányfőt, hogy „egy a nacionalista hangulatkeltésről és manipulációról híres Rareș Bogdan újságíró műsorában nyilatkozott”, mint ahogy arról Parászka Boróka erdélyi újságíró számolt be és az akasztás szót nem ejtette ki a száján. Tudose ezt utána napokig magyarázgatta – a lényeg maradt.
Salat Levente politológus, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója úgy véli, hogy
„Tudose nyilatkozatával a román közvéleménynek akart megfelelni”,
amelyet tudvalevőleg a hideg rázza ki az autonómia említésekor. Nem mellékes tény, hogy a romániai magyar pártok, amelyek most már nagy egyetértésben a Fidesz mögött sorakoztak fel, az utóbbi időben ismét elővették az autonómia ügyét. A tényleges megvalósíthatóság reménye nélkül és nem függetlenül a magyarországi választási kampánytól.
Másrészt, Tudose éppen a Romániában mindig is hatásos magyar kártyát vette elő pozíciójának mentése érdekében. Vagyis támogatókat keresett a román közvéleményben. Ezzel magyarázható, hogy román részről nem érkezett komolyabb elítélő nyilatkozat „lobogtatós” kijelentésére.
A magyarországi politikum egyértelműen elítélte a román miniszterelnök megnyilvánulását és ebben most az ellenzék talán még a kormánynál is nagyobb hévvel vett részt. A külügyminisztérium berendelte a román nagykövetet, a magára valamit is adó ellenzéki pártok Tudose lemondását követelték.
Végre lett egy igazi nemzetpolitikai témája is a folyamatosan tartó választási kampánynak.
Voltak, akik akasztó kötéllel a nyakukban vonultak a román nagykövetség elé, mások nyílt levelek megírásával is megelégedettek.
Salat Levente szerint a nagyon karakteres megnyilvánulása a magyar nemzetpolitikának sok esetben nem kívánatos módon hull vissza az erdélyi magyarok fejére és olyan konzekvenciákat eredményez, amely nem segíti az erdélyi magyarság politikai helyzetének konszolidációját, hanem ellenkezőleg. „Habár igen látványosan van jelen a nemzetpolitika a magyar politikai életben, annak a tétje nem határon túli helyzetre vonatkozik, hanem belpolitikai tétje van.”
Tudose leváltásával egy ilyen, ölükbe hullott adu ásszal lettek szegényebbek a dübörgő választási kampányba kezdett magyarországi pártok.
A Stille nacht (Csendes éj) német karácsonyi dal aligha hangzott el Szerbiában január 6-án, karácsony szent estéjén. És ha fel is hangzott volna senki sem halhatta, hiszen a szokásos fegyverropogás elnyomta volna a szelíd dallamot. Nemcsak az ortodox (pravoszláv) vallási ünnepet tisztelik meg a szerbek levegőbe lődözéssel, hanem bármilyen örömteli családi eseményt. Úgyis mint a lakodalmat, temetést és a régi szép időkben a hadseregbe való bevonulást.
Most is hajnalig tartott a ropogós duhajkodás még a többnemzetiségű Szabadkán is. Ilyenkor nem ildomos ablakot nyitva tartani és az óvatosabbak a szoba közepére húzódnak. Arról nem is beszélve, hogy a nagy zsivaj, lárma a nemrégi háborúk kellemesen nosztalgikus hangulatát idézik. A fegyverek jó kézben maradtak.
A kereszténység ortodox feléhez tartozók (az igazhitűek) azért késnek két hetet a karácsonnyal (is), mert a 16. században nem tértek át a Gergely-naptárra, hanem vallási ünnepeiket a régi Julián-naptár szerint tartják. Ezért volt például a mi naptárunk szerint novemberben az októberi bolsevik forradalom. Persze ez nem került be a vallásos ünnepek közé, egészen érthető okokból.
Az ügyet tovább komplikálja, hogy egyes ortodox egyházak (görögök, bolgárok) a 20. században áttértek a Gergely-naptárra, így ők december 25-én ünneplik Jézus születését. Ez még fokozható, mondjuk azzal is, hogy az ukrán görögkatolikusok a Vatikán alá tartoznak, de ünnepeiket a Julián-naptár szerint tartják. De már gondolkodnak azon, hogy változtassanak.
Tölgyfa vásár Belgrádban
Maradjunk azonban Szerbiánál, ahol nemcsak a fegyverek zajától hangos a karácsony, hanem a szimbólumok szintjén is különbözik a rítus. Az ünnepet ugyanis megelőzi karácsony böjtje, amely negyven napon át tart. Az ünneplés január 6-án, a böjt utolsó napjának reggelén kezdődik, amikor a házigazda elindul, hogy egy kisebb tölgyfát vágjon ki.
Ez jelképezi azt a fát, amelyet a pásztorok ajándékoztak a kis Jézusnak, amivel József tüzet gyújthatott a hideg barlangban, ahol Jézus megszületett.
A hagyományok szerint így indul egy szerb férfi reggele karácsony böjtjén. Tudósítások szerint Szabadkán már a kora hajnali órákban tömegesen érkeztek a hívek a makkhetesi erdőbe, hogy badnjakot vágjanak, vagyis azt a tölgyfaágat, amely karácsonykor az ünneplő család otthonát díszíti.
A sajátságos jugoszláv szocializmus (titoizmus) idején ezek a vallási szokásokat nagy tömegekben nem gyakorolták. Ez csak a rendszerváltás után vált látványos habitussá, de ilyen szempontból semmi különbség sincs a pravoszláv vagy a katolikus hívők között sem. Az átkosban nem volt ildomos templomba járni, pláne kisebb helyeken. A kilencvenes évektől kezdve viszont már presztízskérdéssé vált. Az egykori párttitkárok ott imádkoztak az első sorban, az azelőtt is rendszeres látogatók pedig a hátsó sorokba szorultak. De hát ez az élet rendje Kelet-Európában.
A Balkán legmagasabb fenyőfája
A karácsonyfa azonban nem tűnt el nyomtalanul a pravoszláv többségű Szerbiában. Sőt. Az új év jelképévé vált. Nem is akármilyen jelképpé, hiszen az idén csekély 25 millió forintot költött rá a főváros, természetesen közpénzből. A kákán is csomót keresők azt is feltárták, hogy az adásvételre három nappal azelőtt került sor, hogy az illetékesek aláírták volna a szerződést egy bizonyos Keep Light! nevű céggel, amely az ünnepi világítást is biztosítja Belgrádban. Egyesek nem voltak restek és összehasonlították az árakat. Például a New York-i Rockefeller Center előtt álló 20 méter magas norvég fenyő 8 millió forintba került. A belgrádi csak 18 méteres, de még így is a legmagasabb a Balkánon.
Dolgoznak és mosolyognak; az utcán megszólítanak és segíteni akarnak; egészen Záhonyból jött a barátjához, akivel szakított, de Glasgow-t már nem hagyja ott. Nem skótokról van szó, hanem magyarokról.
Óriási tömeg a Liszt Ferenc repülőtéren, méghozzá a biztonsági (vetkőztetős) kapuk előtt, kígyózik a sor. A fapadosok furcsa szokása, hogy vagy tízen reggel hat felé indulnak. A repülőtéri szolgálatokat ez meglepetésként éri. Nem csoda, hiszen csak évek óta van így. Akárcsak Röszkénél a határőröket a karácsonyi (és minden más) ünnepek előtt. Az országból kimenet (!) az idei csúcs 7 órás várakozás volt. Az előírás, az előírás. Elvégre kifelé is csempészhetnek migránsokat a hazatérő, elvetemült vendégmunkások.
A repülőn kizárólag magyar szó hallatszik, visszatérőben a skót munkahelyekre. A glasgow-i reptéren nincs tolongás, pedig a személyit is fel kell mutatni. A taxis előzékeny, de csak businesslike szinten. Viszont teljesen érthetetlen nyelven beszél, néha felsejlik egy-két angol szó. Később az ottani magyarok mesélték, hogy a glasgow-i nyelvjárást nagyon nehéz megszokni, sőt van, hogy egymást sem értik néha. Bezzeg Edinburgh-ben.
A magyar turista, szokása szerint, hangosan tanakodik az utcán, hogy merre is lehet az éppen kipipált célpont (esetünkben People’s Palace). Egy sapkás fiatalember megtorpan, felderül az arca:
„Hova akarnak menni? Majd én eligazítom magukat!”
– mondja készségesen és máris mutatja az irányt. Budapesti, már négy éve van kint. Nagyon jól érzi magát. És már rohan is tovább.
Útközben megvan az első kötelező fish and chips is egy olyan rózsaszín árnyalatú étkezdében, ahol körhintaszerű ülőkékbe préselik be a kuncsaftokat. Viszont ez a brit egyenkaja ízletes. Közben jönnek a zöld sálas, mezes, kabátos Celtic drukkerek. Nagy nap volt az a szombati, a helyi rangadó, a Celtic-Rangers összecsapás napja.
A bulinegyed (főleg csak egy utca, de ilyenből több van) közelében egy profi olasz étterem. A duci pincérnő azt mondja, nincs wifi kód, mert csak a staff használhatja. A másik pincér megkérdezi honnan jöttünk, és máris hívja a ducit. Merthogy szombathelyi. Már több éve van kint. Jól érzi magát. Glasgow előtt Aberdeenban dolgozott, északon. Ott van egy kis idegengyűlölet, az emberek kisebb közösségekben élnek, nem jó szemmel nézik a bevándorlót. Itt erről szó sincs. De wifi azért nem lett.
Az edinburgh-i Rózsa utca lehet, hogy középkori vallásháborúkat idéz, de a vendéglői sem megvetendők. Mit ad isten, ismét egy olasz. A fish and chips nem szokott maradandó élményeket nyújtani. A hangos belépéskor már harsány köszöntés a pultból:
Boldog Új Évet!
Utóbb kiderül, hogy a vidéki fiú nincs egyedül. Habár a krétai pincér utánozhatatlan görög akcentussal tolja az angolt, jobbnak látja átadni a helyét a budapestinek. Aki pörög, kiszolgál, mesél. A brexittől nem tart. A szülei ugyan féltették a kelet-európaiak ellenes hangulat miatt, de ilyet nem tapasztalt. Még nem tudja meddig marad.
Január elsején Glasgow-ban sincs minden sarkon terülj asztalkám. A ritka menhelyek egyikén a csinos fiatal hölgy asztalhoz invitál bennünket. Ismét megdobban a szív: közülünk a legbátrabb rákérdez. Talált. A messzi Záhonyból jött ide, a fiújához. Azóta a kapcsolat megszakadt, de ő maradt. Feltalálta magát: a pultban is dolgozik, fel is szolgál. A pincérek mind külföldiek: lengyelek, ciprusiak, koszovóiak. A skótok nem nagyon vesznek a részt ebben a rohammunkában. Más munkahelyén látta, hogy már egy kis megfázás miatt szabadnapot kérnek. Sőt, még egy komolyabb ivászat (Skóciában is nemzeti sport) másnapján sem restellnek órákat késni.
K. azt mondja, sokat kell dolgozni, pláne ünnepnapokon és hétvégeken, de a fizetés tisztességes, simán meglehet belőle élni. A borravalót osztják. Egyetemre is gondolt, habár otthon már diplomázott. Nagyon nehéz ösztöndíjhoz jutni, egyébként meg méreg drága.
Nemcsak a kelet-európai vendégmunkások jönnek Skóciába: K. éttermében minden kis- és nagyfőnök koszovói. Csak a névleges tulaj skót: az ő Mészáros Lőrincük.
Interjú Végel László Kossuth-díjas íróval, drámaíróval, dramaturggal, publicistával, Újvidék kozmopolita lokálpatriótájával a kettős állampolgárságról, arról, hogy a tömeges kivándorlás miatt a magyarlakta vidékeken már 4000 euróért lakható házat lehet vásárolni, meg arról, hogy a magyarországi (budapesti) kultúra egyre inkább önmagába fordul és nem ismeri fel a másság varázsát, valamint a sajátos kisebbségi klausztrofíliáról.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Vágjunk a közepébe: tudomásom szerint Konrád Györggyel valamikor nagyon régen ti javasoltátok először a kettős állampolgárság bevezetését. Azóta sok minden történt az eredeti gondolattal. Neked erről mi a véleményed?
Valójában Konrád Györggyel együtt 1992 őszén javasoltuk a PEN nemzetközi konferenciáján a kettős állampolgárság szorgalmazását, ezt a PEN el is fogadta, köztük a jugoszláv delegáció is, amelynek tagja voltam. Azidőtájt a Fidesz is ellenezte. A Magyar Hírlapban adott nyilatkozatomban és több írásomban felsorakoztattam az érveimet, ezúttal nem ismételném meg, röviden csak annyit mondanék, hogy a kettős identitás elismerését hangsúlyoztam. Úgy véltem, ezzel egyensúly teremthető a kelet-közép-európai kisebbségi identitáspolitikában, s reméltem, hogy ez is segíti a szülőföldön maradást.
Azóta természetesen sok víz lefolyt a Dunán, manapság Magyarországon, de a régió számos országában a kettős állampolgárság nem ütközik akadályokba. Szerbiában ez az első pillanattól kezdve nem okozott problémát. Jelenleg
részkérdésekről folyik a vita, például arról, hogy szavazhatnak-e azok a magyar határon túli polgárok, akiknek nincs állandó tartózkodási helyük az anyaországban.
Nem csak Magyarországon, hanem például Horvátországban is, de részben Szerbiában is, megnyugtató megoldást keresnek, amiről érdemes lenne higgadt párbeszédet folytatni, sajnos erre Magyarországon nem nyílik alkalom.
Sokkal könnyebb azokban az országokban jó választ találni, amelyekben közvetlen választásokkal választják a köztársasági elnököt. Szerintem ezekben az országokban a „külhoni választópolgárok” okvetlenül vegyenek részt a köztársasági elnök megválasztásában, azzal, hogy sok kisebbségpolitikában a köztársasági elnök nagy morális tőkével rendelkezzen. Ezzel domborodna ki, hogy
a határon túli kisebbségek nem pusztán pártügyek, hanem pártpolitikán túli nemzeti kérdések.
Magyarországon ez a lehetőség jelenleg nem áll fenn, ami azt jelenti, hogy sokkal bonyolultabb válaszokat kell találni, miközben fennáll a veszély, hogy a kisebbségek az anyaországi pártharcok prédái lesznek, ami elsikkasztja a hiteles nemzeti dimenziót, arról nem is szólva, hogy a kisebbségi közösségben is újabb megoszlások és törések születnek.
A kettős állampolgárság egyik következménye a tömeges elvándorlás Vajdaságból (is). Szinte mindennapi élménnyé válik, hogy valaki éppen intézi az okmányait, készül Nyugatra. A Magyarországról ideirányuló forintmilliárdok nem tudják megállítani, sőt még lassítani sem ezt a folyamatot. Ennyire reménytelen a helyzet, éppen most, amikor soha nem látott barátságot ápol a szerb és a magyar vezetés?
A kettős állampolgárság megadása valóban fordulópontot jelentett, amire alapos, szakszerű háttértanulmányokkal, szociológiai kutatóprogramokkal kellett volna előkészülni. Ismerni kellett volna a kisebbségben lejátszódó folyamatokat, hogy megfogalmazódjon az állampolgárság megadásának módszere és dinamikája.
Ezek a felmérések elmaradtak.
Mi történt tehát? A magyarországi pártok kezdetben rendre ellenezték a kettős állampolgárságot, aztán hipp-hopp elfogadták. Pártkampányok születtek, amelyek arról szóltak, hogy ki van ellene és ki van mellette. Ki a nemzethű és ki a nemzetidegen? S milyen következményekkel járt ez? Felgyorsult az elvándorlás, úgyhogy a demográfusok szerint a vajdasági magyarság pár évtized múlva jelentéktelen szórványt képvisel.
Jó lenne ezzel komolyan szembesülni.
Jó lenne, ha az anyaországi politikusok a kisebbségpolitikai kérdésekben nem csak a helyi pártirodában tájékozódnának,
hanem például az ingatlanközvetítőket is faggatnak, akik elmondanék nekik, hogy a nagy elvándorlás okozta kínálat miatt a magyarlakta településeken az árak szüntelen zuhannak, már 4000 euróért lakható házat lehet vásárolni. Ilyesmit még a háborús kilencvenes években sem tapasztaltam. Ez azt jelenti, hogy az elvándorlók nem is szándékoznak visszatérni.
A múltkor beszélgettem egy vidéki szobafestővel. Azt mondta, a hetvenes vagy a nyolcvanas években rengeteg munkája akadt, mert a külföldön munkát vállaló magyarok, itthon építkeztek. Ma már nem építkeznek, hanem felszámolják a vagyonukat, ami azt jelent, hogy véglegesen kinn maradnak. Kétségtelen, hogy az elvándorlás a kettős állampolgárság nélkül is tartana, ám a kettős állampolgárságnak az lenne a célja, hogy ezt a folyamatot hathatósan mérsékelje. Mi történik helyette? Felgyorsította!
A magyar polgárok adójából valóban több mint 50 milliárd forint került a Vajdaságba a helyben maradás céljából. A jó szándék nyilvánvaló, köszönet érte az adófizető polgároknak, akik közül sokan ma is nagy szegénységben élnek. Sokkal rosszabbul, mint a támogatott vajdasági kisebbségi oligarchák.
A jó szándék azonban nem elégséges. Első gond, hogy megkésett, mindjárt a kettős állampolgárság bevezetése után lett volna rá szükség. A második pedig, hogy nem célirányos, illetve az említett felmérések elmaradása folytán tele van improvizációval, sokszor pedig a közelgő választási kampány része lett. Nem tudom, hogy a legnagyobb támogatást miért kapja éppen az a nagyvállalkozó, aki még a miloševići időben tollasodott meg.
Vannak azonban fájdalmasabb improvizációk is. Tényleg sok földműves kap ekét és utánfutót, és ezek az emberek hálásak a magyar kormánynak, én is örülök az örömüknek. Ezek nagyon szép, rokonszenves gesztusok. De tudni kell, hogy a Vajdaságban jelenleg olyan nagy földbirtok-koncentráció zajlik, amilyen soha még nem létezett ezen a tájon. A Nagy Háború előtt és a két világháború között a leggazdagabb bácskai földbirtokos Dundjerskij vagyona meg sem közelíti a jelenlegi oligarchák óriásbirtokait. Hozzájuk kapcsolódnak a külföldi befektetők, akik már komputerizálják a termelési folyamatot.
Beszélgettem gazdaságpolitikai szakértőkkel, szerintük velük kisebbségi parasztok nem bírnak új ekével versenyezni a piacon. Biztos, hogy támogatni kell őket, de oly módon, hogy versenyképesek legyenek. Nem ekék, hanem társuláson alapuló, nagy – dániai mintához hasonlító – szövetkezetek kellenek. Ez nem idegen a magyar kultúrában, a magyar népi írók, például Németh László is eszmélkedett róla. Most még a szerb nacionalisták is kedves mosollyal szemlélik az ekék és az utánfutók ünnepélyes átadását. De másra is ügyelni kell. Manapság az a legfájóbb gond, hogy a kisebbségi tudástőke vándorol el. E nélkül a kisebbség a 21. században kínos agóniára lesz ítélve.
Az Orbán-kormány a határon túliak védelmezőjeként lép fel – és ezt a külhoniak óriási többsége magáénak is vallja. Történt előrehaladás a magyar kisebbségi kultúra ápolásában? Több könyved jelenik meg Magyarországon?
Pontosítani szeretnék. Bárkivel is beszélgetek, mindenki Orbán Viktort dicséri és nem a kormányt vagy a Fideszt. Azok is, akiknek az útlevelén alig száradt meg a pecsét s indulófélben vannak, szintén azt mondják, hogy hálával tartoznak Orbán Viktornak. Az is igaz, hogy
a mindenkori magyar kormány támogatása nélkül, a vajdasági magyar kulturális intézmények elsorvadnának.
Negyven-ötven évvel ezelőtt más helyzetben voltunk, a tartományi, a köztársasági és a szövetségi költségvetésből biztosították a vajdasági magyar kultúra felvirágoztatását. Manapság az anyaországi támogatásoknak köszönve gond nélkül jelennek meg a könyvek, a Vajdaságban könnyebb kiadni a könyveket, mint az anyaországban, a helyi kiadónak sincsenek olyan gazdasági kockázatai, mint az anyaországiaknak. A támogatás tehát jelentős.
Könyvek jelennek meg, de nincsenek könyvkereskedések. Negyven-ötven évvel ezelőtt 16 magyar könyveket árusító könyvkereskedés működött a Vajdaságban. Ma itt-ott bukkan fel valami könyvkereskedés-féle.
Ha így haladunk, akkor közösség nélküli, az anyaországi lélegzőgépen élő kisebbségi kultúra születik.
Szerintem újra kellene gondolni ezt a helyzetet. A jelenlegi magyar kormány, az előzőeknél nagyobb empátiával viseltetik a kisebbség iránt, de ez az empátia főleg politikai, viszont a magyar identitás megőrzésének a fundamentuma mégis a kultúra, amelynek sokkal nagyobb a szerepe, mint az anyaországban. Az a baj, hogy ezt a politikai nézőpont áttevődik a kultúrára, ami egészen abszurd dolog, hiszen nincs jobboldali vagy baloldali regény. Az irodalmi műveket, a kulturális értékeket nem lehet úgy osztályozni, mint a politikai pártokat.
Szándékosan nem kérdeztem rá a színdarabjaidra, vagy a regényed, a nagysikerű Neoplanta alapján készült előadásra, mert markáns véleményed van a pl. a nyugat-balkáni színházi trend, sőt kultúra és a magyarországi közötti különbségről. Ez csak mentalitás kérdése?
Ezekről a különbségekről az utóbbi években sok személyes tapasztalatot szereztem. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényem alapján készült előadás, amelyet Urbán András rendezett, először kiérdemelte a fődíjat a szerbiai nemzeti fesztiválon. Először fordult elő, hogy egy vajdasági magyar színház, vajdasági szerző művével, vajdasági magyar rendező rendezésében született előadás ilyen rangos elismerésben részesül. Aztán ugyanez az előadás a BITEF nevű Európa szerte tekintélynek örvendő színházi fesztiválon kiérdemelte a közönség díját és a legjobb rendezőnek kijáró díjat.
Azután Szarajevóban Urbán András színre vitte a Bűnhődés című regényemet, amely a szarajevói nemzetközi kisszínpadok fesztiváljának műsorára került. Zágrábban pár hónappal ezelőtt két regényemet adták ki horvát fordításban, ennek kapcsán a horvát közszolgálati tévé egyórás beszélgetést folytatott velem. A szerbiai közszolgálati televízió a négy alkalommal is foglalkozott a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemmel. A Neoplanta avagy az Ígéret földje szerb fordításban később jelent meg, mint a magyar kiadás, de máris készül az új kiadása. Elfogyott. Az Egy makró emlékiratai a harmadik kiadásnál tart, a kiadóm tervezi a negyediket.
Sok tényezővel magyarázható ez. Ez alkalommal számtalan irodalmi esten, pódiumbeszélgetéseken vettem részt, a sajtó is sokat foglalkozott velem. Volt tehát alkalmam a különböző nemzeti kultúra mérlegén érzékelni a különbségeket. A szerbiai, a horvátországi, a szlovéniai színházak sokkal radikálisabbak, kritikusabban szólnak a mai világról. Ez érvényesül a prózaírásban is.
Nagyon értékes, a 20. századdal viaskodó regények születnek ma a délszláv térségben, s mi magyarok nem is tudunk ennek az irodalomnak az újabb európai előretöréséről.
A viták élesebbek, az irodalmi mércék változatosabbak, az értékes művekről is pro és kontra viták folynak, nincsenek szent irodalmi kánonok, a hermetikus próza a múlté. Igaz, a modernizmus és a posztmodernizmus is a titoista korban előbb jelentkezett. Az olvasók száma növekszik. Csak egyet említenék: a szelíd magyarországi rendszerváltással ellentétben itt durva, sokszerű folyamatok játszódtak le. Magyarországon a rendszerváltás előtti kulturális értékrendek nagyobb megrázkódtatás és sérülés nélkül túlélték a rendszerváltást, a szabadság pedig az új nemzedékek ölébe hullott. Semmi kockázat!
A volt jugoszláv térségben minden összeroppant, mindent újra kellett gondolni, tehát egy nagy kreatív alkotói tér nyílt meg. Miközben itt egy állandó nyitás tanúja vagyok, nem szabad megfeledkezni, hogy Jugoszlávia az önigazgatási szocializmus idején is kulturálisan rendkívül nyitott volt, s ez a hagyomány éli ma reneszánszát, addig a magyar kultúra egyre inkább önmagába fordul, néha az a benyomásom, hogy Budapesten kívül nincs magyar irodalom és kultúra. Ez persze részben abból következik, hogy Magyarország egynyelvű, egynemzetű ország, belülről nem inspirálja a másság kultúrája, egyedül a határon túli magyar kultúra és irodalom képviselhetné a nyitási esélyt, viszont azt inkább zárványnak tartják, nem ismerik fel benne a másság varázsát. Ennek következtében a kisebbségi kultúra önként kíván megszabadulni a „másság igájától”.
Persze, én a nyitáson nem csak befogadást értek, hanem az odahatást is. Nyitunk, hogy hassunk és befogadjunk. Természetesen vannak példamutató kísérletek. Éppen ebben a hónapban jártam Ljubljanában, ahol arról értesültem, hogy Aleš Štegler, akinek a műveit több európai nyelvre is lefordították, és a mai szlovén irodalmi élet egyik legrangosabb képviselője a ljubljanai Balassi Intézet programjában állandó párbeszédet moderál a magyar és a szlovén értelmiségiek között. Ez a példaadó program növeli a magyar kultúra jó hírnevét, ismertségét, tekintélyét, ugyanakkor szélesíti saját látókörét is.
Eközben nem lenne szabad megfeledkezni, hogy
a magyar kultúrának van egy Láthatatlan Balassi Intézete, ez pedig a kisebbségi magyar elitkultúra.
A régióban nélküle nincs igazi magyar térhódítás, de arra is emlékeztetnék, hogy Európában ez a mozaikos jelleg gazdagítja a magyar kultúrát. Ezt az összetettséget akár hungarikumnak is nevezhetjük. Napjainkban megdöbbentő helyzet tanúi vagyunk: politikailag európai szintéren is felkaroljuk a kisebbséget, kulturális azonban rejtegetjük, mintha szégyellenénk. Annyit siránkozunk a Trianon trauma miatt, hogy megfeledkezünk arról a szellemi és kulturális tőkéről, amelyet megőrizhetünk. De mit lehet tenni? Ottlik Géza okosan figyelmeztetett: „Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, amelyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonságunknak.” (Iskola a határon)
Vissza a Vajdaságba. A vajdasági magyarságnak csak két Kossuth-díjas írója van, rajtad kívül még Tolnai Ottó. Ráadásul Te még fáradhatatlan publicista is vagy, aki több évtizedig írt naplójegyzeteiben az otthoni közélet minden rezzenését feljegyezte, szélesebb környezetbe helyezte. Ennek ellenére, nem szerepelsz a Fidesz partnerpártja, a Vajdasági Magyar Szövetség által ellenőrzött médiában, a szintén rövid gyeplőn tartott Forum könyvkiadó nem adja ki a műveidet, amelyek egyébként Németországban, Szlovéniában, Horvátországban, Montenegróban, Boszniában nagyon népszerűek. Ez minek tudható be?
Ez előttem is rejtély és kellemetlen beszélni róla. Tolnai is főleg Magyarországon adja ki a könyveit, s sokkal többet szerepel a magyarországi vagy a jugoszférában, mint a VMSZ által irányított médiában vagy kulturális életben. Azokról a szereplésekről, amelyekről szólsz, ezekben a médiumokban egy szó sem esik. Nem hiszem, hogy ennek „nagypolitikai” okai lennének, inkább a lokális státus- és presztízs harc eszközei. A szociológusok szerint a kis közösségekben ez kurrens dolog, elsorvad sokszínűség, egy úrnak kell lenni, s egy udvartartásnak. Bizonyára ebben közrejátszik az újabb baljós kisebbségi exodus: a feudom egyre kisebb lesz, a közvélemény megszűnőfélben van, ami pedig torz és traumatikus állapotot hoz létre. Ez lenne a sajátos kisebbségi klausztrofília. A távlatok elvesztése, az értékrend beszűkülést, privatizációját idézi elő.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
