Bauer Tamás, Author at Független Hírügynökség

Még egyszer Von Der Leyenről és Orbánról

Bauer Tamás

-

2019-07-08

Még egyszer Von Der Leyenről és Orbánról

Szabó Zoltán velem vitatkozva ecseteli jegyzetében (itt) Ursula von der Leyennek, a CDU alelnökének erényeit, akit az Európai Tanács az Európai Bizottság elnökének jelölt. Feleslegesen teszi, hiszen von der Leyent én is nagyszerű asszonyként, elkötelezett demokrata politikusként, a föderatív Európa híveként jellemeztem írásomban (itt), mellyel Szabó fontosnak tartja vitatkozni.

Abban sincs köztünk vita, hogy az EU új vezetőinek személyével – egyikével sem – teljesül Orbánnak az EP-választás előtt megfogalmazott törekvése, hogy az új vezetők bevándorlás-ellenesek és a föderatív Európával szemben a „nemzetek Európájának” hívei legyenek. Mivel az új Európai Parlamentben fennmaradt a föderatív Európa híveinek kétharmadot meghaladó többsége, és nagy többségben vannak az Európai Tanács tagjai, a kormány- illetve államfők között is, ilyen vezetők választására semmi esély nem volt. Nem most dőlt ez el, hanem a május 26-i EP-választáson, illetve az egyes országokban lezajlott választásokon, amelyeken a „nemzetek Európájának” hívei csak a visegrádi országokban és Olaszországban jutottak meghatározó szerephez.

Akkor miben nem értünk egyet? Abban, hogy volt-e valami, ami mégis

csak Orbán szándéka szerint történt, illetve, hogy volt-e neki érdemi szerepe abban, ami végül is történt Brüsszelben.

Orbán, mint tudjuk, szemben áll az európai integráció elmélyítésével, az Unió nemzetek feletti jellegének erősítésével, a Brüsszel által gyakorolt hatáskörök kiterjesztésével, és ezt hívja „nemzetek Európájának”, ami Gauland (AfD), Salvini (Liga) és Strache (FPÖ) szóhasználata szerint „hazák Európája”. Ezt szegezi szembe a szélsőjobb az Unió föderatív fejlődésével, aminek végcélja lehet egyesek (mint Guy Verhofstadt, Ursula von der Leyen, Martin Schulz és a DK) szerint az „Európai Egyesült Államok”. A csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszer, amely szerint az Európai Bizottság elnökét az európai pártcsaládoknak Európa-szerte kampányt folytató, programjukat az európai választók elé terjesztő jelöltjei közül az európai polgárok szavazatainak száma alapján választják ki, s ezt a jelölésnél a kormány- illetve államfők figyelembe veszik, ahogyan az öt éve történt, a föderatív Európa logikájának felel meg. Az viszont, ha a kormány- illetve államfők egyezkedésével dől el, hogy ki legyen a Bizottság elnöke, függetlenül a kampánytól, és az Európai Parlament számára csak megszületett döntés jóváhagyása marad, inkább a „nemzetek Európája” logikájához illeszkedik.

A csúcsjelölti rendszert sokan bírálják, következetlen megoldásnak tartják, hiszen például Weberre csak Bajoroszágban, Timmermansra csak Hollandiában, Vestager asszonyra csak Dániában lehetett szavazni, de az még sem tagadható, hogy az Európa-szerte kampányoló csúcsjelöltek szerepe a föderatív Európa irányába mutat.

Az a tény, hogy az idei EP-választás után a csúcsjelölti rendszert gyakorlatilag zárójelbe tették, és kormány- illetve államfők olyasvalakit jelöltek a Bizottság élére, aki nem volt csúcsjelölt, nem vett részt az EP-kampányban, s semmit sem mondott ott az elképzeléseiről, az 2014-hez képest – függetlenül a jelölt személyes politikai tulajdonságaitól – visszalépés a föderatív irányba történő fejlődéshez képest. Márpedig a csúcsjelölti modellel szemben egyfelől a francia elnök lépett fel, elsősorban Manfred Weber személye miatt, akiben nem bízott, másfelől pedig az Orbán vezette visegrádi csoport. Angela Merkel többször is állást foglalt a csúcsjelölti modell mellett, és annak megmentésére állapodott meg Osakában Macronnal és másokkal Frans Timmermans elnökjelöltségében. Ezt a megoldást egyrészt a Néppárton belül utasították el, másrészt pedig a visegrádiak. Orbán éppen arra hivatkozva, hogy a csúcsjelölti rendszer megkérdőjelezi az Európai Tanács, vagyis a kormány- illetve államfők hatáskörét, vagyis a föderatív Európa irányába jelent elmozdulást. Hogy végül az érdemi döntés nem a választáson, nem az Európai Parlamentben, hanem a kormány- és államfők egyezkedésében született meg, abban Orbánnak illetve a visegrádi négyeknek kétségtelenül volt valamennyi szerepe, és az eljárás ilyen átalakulása nem kedvező fejlemény. Akkor sem, ha a végeredmény nem rosszabb, mint ha Webert vagy esetleg Timmermanst választhatná meg az Európai Parlament.

Én azt az állítást vitatom, hogy Orbán szerepe jelentéktelen lenne az európai politikában. Természetesen nincs többsége, ezért arra nem volt esélye, hogy a vezetők kiválasztásában az ő szándékai érvényesüljenek.

A politikában ugyanakkor az is fontos, hogy kihozza az ember egy adott helyzetből, ami kihozható. Az adott helyzetben ez Orbán számára az volt, hogy itthon, hívei szemében erősnek mutatkozzon, és európai szinten – mind szélsőjobboldali szövetségesei, mind a vele szembeálló, a föderatív Európára törekvő vezetők szemében is – olyan valakinek, akivel így vagy úgy, de számolni kell. Ezt sikerült elérnie. Ha Angela Merkel azt mondja, hogy nem választhattak valakit meg százmillió európai, vagyis Olaszország és a visegrádi négyek ellenében, akkor hiába mondja Szabó, hogy ezt nem kell komolyan venni, én Angela Merkelt mindig komolyan veszem. Kezdettől fogva figyelemmel kísérem pártelnökként illetve kancellárként tett nyilatkozatait, és sosem tapasztaltam, hogy ne mondott volna igazat, hogy ne azt mondta volna, amit gondolt. (Tudom, Budapestről nézve ez furcsa, de így van.) Martin Schulz is azon háborgott SPD-politikusként, hogy Merkel (és Macron) Orbánnak és Kaczyńskinak engedett. Maga Manfred Weber is Macron mellett Orbánnak tulajdonította a bukását. Macron és Merkel fontosnak tartotta, hogy von der Leyen jelöléséről elsőként Orbánnal beszéljen.

Az nem Orbán „fényezése”, „ajnározása”, ha szembenézünk vele, hogy politikáját, amelyet mi nem egyszerűen elfogadhatatlannak tartunk, hanem Magyarország számára végzetesnek, és Európa számára is veszedelmesnek, átgondoltan, ügyesen és a maga szempontjából valamennyire eredményesen képviseli.

Csak megismételni tudom: önmagát csapja be, aki „páriának”, „bohócnak” nevezi őt, alábecsülve képességeit és teljesítményét.

Eddig a köztünk fennálló fő nézeteltérésről írtam. Van azonban még valami, amiben nem értünk egyet. Szabó von der Leyen asszonyt méltatva odáig megy, hogy azt mondja: „Ha von der Leyen történetesen magyarnak születik, ma minden bizonnyal a DK politikusa lenne.” Én ezt kizártnak tartom. Szabót az téveszti meg, hogy Ursula von der Leyen határozott híve annak az európai humanista–demokratikus konszenzusnak, amelyet a második világháború óta, annak szörnyűségeiből tanulva Európa konzervatív, liberális, szocialista és zöld pártjai egyaránt vallanak, s ami megkülönbözteti őket a szélsőjobboldali pártoktól, és természetesen a DK is ennek a konszenzusnak a talaján áll. Szemben áll ebben a Fidesszel és a Jobbikkal, és következetesebben utasítja el az orbáni nacionalizmust, mint a többi demokratikus parlamenti párt. Ezen a konszenzuson túl azonban alapvető nézeteltérések választják el a kereszténydemokratákat a szocialistáktól, és Ursula von der Leyen az előbbiekhez, a DK az utóbbiakhoz tartozik. Hogy konkrét legyek:

a DK a 2014-es választás követően több lépésben végrehajtott egy határozott baloldali fordulatot. (Nem én jellemzem így a DK politikai irányvonalának megváltozását, hanem Molnár Csaba, és joggal jellemezte így.)

Ami ebből kevésbé fontos, de nem mellékes: míg korábban a DK az 1989-es köztársasági alkotmány talaján állt, e fordulat jegyében ma már közvetlen elnökválasztást szorgalmaz, visszatérve a korábbi MSZP-s (és kisgazda) felfogáshoz. A közjogi rendszer ilyen megkérdőjelezése egy CDU-politikus számára nyilvánvalóan nem elfogadható. Ami ennél fontosabb: a DK a baloldali fordulat részeként általános bér- és nyugdíjemelést szorgalmaz, függetlenítve azt a magyar gazdaság teljesítőképességétől. Ezt az irányvonalat konkretizálták az idei EP-kampányban az európai minimálbér és európai minimálnyugdíj (továbbá európai családi pótlék) programba iktatásával, melyeket nem hazai forrásból, hanem az „európai multiadóból”, vagyis nyilvánvalóan nagyrészt a gazdagabb uniós tagországokban beszedett különadóból finanszíroznának. Ez azt jelentené, hogy nem érjük be a fejlesztést szolgáló kohéziós támogatásokkal, amelyek eddig ömlöttek Magyarországra és a többi új tagállamba, hanem a folyó fogyasztást finanszírozó támogatásokat is várunk a nettó befizető országok adófizetőitől. Ezek az ötletek egy német kereszténydemokrata számára nyilvánvalóan vállalhatatlanok (mellesleg egy magyar liberális számára is, aki a DK öt évvel ezelőtti EP-kampányában előadott korábbi változatuk miatt kényszerült lemondani a DK alelnöki tisztségéről).

A DK egykor arra alakult, hogy szocialisták, liberálisok és konzervatív demokraták számára egyaránt politikai hazát kínáljon, de erről a párt vezetői lemondtak.

Azt, hogy az Unóban azonos szintre hozzák a régi és az új tagországok jóléti támogatásait – ahogy ezt az EP-kampány heteiben itthon hallottuk –, a május 16-án Weberrel folytatott német tv-vitában még Timmermans szocialista csúcsjelölt is elutasította. Ráadásul a DK-kampányban nem a tengerentúli digitális óriások, hanem általában a „multik” külön megadóztatásáról volt szó, amivel a DK sajnálatos módon felzárkózott a magyar politikában elterjedt multiellenes hangulatkeltéshez. Ez aligha találkozik Ursula von der Leyen asszony ízlésével (és persze az enyémmel sem). Nem, Zoli, ha Ursula von der Leyen magyar lenne, egészen biztosan nem lenne a DK tagja, s ha a magyarországi választáson kellene szavaznia, gondban lenne, hogy mit tegyen, hiszen politikai elveinek megfelelő párt nem szerepel a magyar szavazólapon.

A pária blokkol

Bauer Tamás

-

2019-07-04

0

Eörsi Mátyás keresetlen egyszerűséggel bohócnak nevezte a Klubrádióban Orbánt, akit szerinte meg sem említettek Timmermans elnökjelöltségének bukása kapcsán, csak a visegrádiakról esett szó. Erről Molnár Csaba korábbi kampánya jut eszembe, aki az ATV-ben is, a Klubrádióban is, újságcikkben is azt adta elő jól tájékozott EP-képviselőként, hogy Orbánt Brüsszelben senki sem veszi komolyan, ő csak itthon erős, Brüsszelben az európai politika páriája, akinek nincs befolyása az ügyekre.

Az elmúlt napok ennek ellenkezőjéről szóltak. Manfred Webert, a Néppárt csúcsjelöltjét nemcsak Orbán és a többi visegrádi ország miniszterelnöke, de Macron francia elnök is elutasította, így került le a megválasztása a napirendről. Az Európai Parlament frakciói viszont mindenképpen ragaszkodtak a csúcsjelöltek elvéhez, akik a nyilvános kampányban ismertették az Európai Unióra vonatkozó elképzeléseiket az európai választókkal, és amelynek jegyében öt éve a Néppárt által jelölt Jean-Claude Juncker lett a Bizottság elnöke. Ezért állapodott meg az osakai csúcson Macron és Merkel Timmermans szocialista csúcsjelölt személyében, akit a kampány és korábbi biztosi tevékenysége alapján jól ismerhettek az európai polgárok. Ez a javaslat a visegrádi négyek és Olaszország ellenállásán bukott meg. Igaz, nélkülük is meglett volna a kettős többség (az országok számát és lakosságszámát tekintve), mégsem szavazták le a visegrádiakat és Olaszországot.

Merkel azt nyilatkozta: nem választhatunk elnököt százmillió európai polgár ellenében. Így jutottak el – alighanem Macron kezdeményezésére, Merkel egyetértésével – Ursula von der Leyen személyéhez.

A német kormány minisztere, a CDU alelnöke nagyszerű asszony, felvilágosult politikus, a nacionalizmus, mindenféle kirekesztés határozott ellenfele. Azzal tele van a magyar internet, hogy von der Leyen az Európai Egyesült Államok híve, aki a Bundestagban – Merkeltől eltérően – igent mondott a melegházasságra. Arról kevesebb szó esik, hogy mennyire kritikusan reagált Trump megválasztására, vagy, hogy amikor Wehrmacht-szimbólumok kerültek elő a Bundeswehr egyes laktanyáiban, von der Leyen minden ilyesmit megtiltott azzal, hogy a Bundeswehr a náci Németország hadseregével semmiféle kontinuitást nem vállal, csak a Hitlerrel szembeni ellenállók öröksége a kivétel. Nemigen van olyan politikusa a CDU–CSU-nak, akinek nézetei távolabb állnának Orbánétól, mint éppen ő. Vannak olyan politikusok a CDU-ban, akik bírálták Merkel menekültpolitikáját, de ő mindig kiállt mellette.

Az Orbán által megfogalmazott hármas kritériumnak, hogy az új vezető legyen bevándorlás-ellenes, akarja megőrizni Európa keresztény jellegét és legyen híve a „nemzetek Európájának”, a legkisebb mértékben sem felel meg.

Azok a Fidesz-támogatók azonban, akivel Orbán el akarja hitetni, hogy általa támogatott személy lesz az Európai Bizottság új elnöke, keveset tudnak erről.

Mégis: Ursula von der Leyen mint bizottsági elnök jobb lehet Orbánnak, mint Timmermans lett volna. Egy dolog, hogy milyen politikai nézeteket vallott a CDU alelnökeként, a Merkel-kormány minisztereként, és egy másik dolog, hogy mit fog képviselni, mit képviselhet majd bizottsági elnökként. Timmermanst korábbi állásfoglalásai elkötelezték a jogállam lengyelországi és magyarországi felszámolásával szemben, a menekültkérdés humánus kezelése mellett. Ebbéli elkötelezettségét európai tévénézők milliói előtt adta elő a csúcsjelöltek vitáiban az EP-választás előtt, és korábban EU-biztosként is egyértelművé tette. Von der Leyen nincs ilyen módon elkötelezve, tehet olyan engedményeket bizottsági elnökként, amilyeneket személyes politikai nézetei alapján nem tenne meg.

Be kell tehát látnunk: Orbánnak, akit Molnár Csaba rendszeresen az európai politika páriájának, Eörsi Mátyás legutóbb bohócnak nevezett, sikerült megakadályoznia Timmermansnak, Macron és Merkel közös jelöltjének bizottsági elnökké választását. Sok év kitartó munkájával hozta létre és erősítette meg a visegrádi kormányok szövetségét, és politikai szövetséget kötött Matteo Salvinival, az olasz kormány erős emberével. Az a reménye, hogy a szélsőjobbnak az Európai Parlamentben lesz blokkoló kisebbsége, nem valósult meg.

Az Európai Tanácsban, a huszonnyolc miniszterelnök döntéshozatalában viszont ezt, ha számszerűen nem is, politikai értelemben sikerült megteremtenie. Amikor az őt kiszolgáló „elemzők”, a kormánymédia kommentátorai arról beszélnek, hogy győzött Brüsszelben, nem minden alap nélkül mondják ezt.

(Miközben persze félrevezetik hallgatóságukat, amikor hallgatnak a jelöltek politikai karakteréről.)

Orbán már lerombolta a magyar jogállamot, a magyar demokráciát, és ezekben a hetekben is öles léptekkel halad tovább ebben az irányban. Átgondoltan épített fel az országban egy önkényuralmi rendszert. Joggal véli úgy, hogy egy erős, föderatív Európai Unióval, amelynek építésén az Unió nyugat-európai vezetői munkálkodnak, rendszere nem férne össze. El van szánva arra, hogy lerombolja a föderatív elemeit megtartó és bővítő Európai Uniót, és ebben is ért el eredményt, amikor blokkolta bármely, a föderatív Európa modelljét követő csúcsjelölt megválasztását. Megvolt ehhez Brüsszelben is az ereje. Súlyos konfliktust váltott ki a Bizottság és a Parlament között, sőt a német kormánykoalíció pártjai között is. Ez akkor is így van, ha az új tisztségviselők nézetei legalább olyan távol állnak Orbánétól, mint elődeikéi. Brüsszelben sem bohóc, nem pária, hanem elszánt , és szövetségeseket szerezni is képes ellenfele a föderatív Európai Uniónak.

Kevés nagyobb hibát követhetünk el a politikában, mint ha alábecsüljük politikai ellenfelünk erejét. Aki páriának, bohócnak nevezi Orbánt, ezt a hibát követi el. Rosszul teszi.

Szanyi, a jólmegmondó

Bauer Tamás

-

2019-07-02

0

Nem értem Szanyit. Leveleket ír az MSZP tagjainak, amelyekben élesen támadja az elnököt, kifogásolja, hogy a párt nem igazán baloldali. Most a párt országos elnöksége felfüggesztette az ő párttagságát.

Azt nem értem a dologban, hogy mit jelent az, hogy az MSZP nem igazán baloldali. Amióta az MSZP 2010-ben elvesztette az országgyűlési választást, a párt politikája ütemesen halad balra. Mint a szociáldemokrata pártok Nyugaton (de például Lengyelországban, Csehországban vagy Szlovákiában is) igyekeznek racionális, a gazdaságot egyensúlyban tartó gazdaságpolitikát folytatni, többé-kevésbé ezt tette az MSZP is a Horn-kormány és a Gyurcsány-kormányidején is, sőt nagyjából a Medgyessy-kormány idején is, kivéve a Medgyessy-kormány kétszer száznapos programját, ami súlyos károkat okozott.

Ellenzékben viszont még olyan tekintélyes szociáldemokrata párt, mint a német SPD, hajlamos olyan politikát képviselni, amely kormányon azután nem megvalósítani.

Még kisebb koalíciós pártként is hajlik ilyesmire. A francia szocialistákra az volt jellemző, hogy az elnökválasztási kampányban irreális ígéreteket tettek, az elnöki ciklus elején megpróbálták ezeket megvalósítani, azután a ciklus második felében, miniszterelnököt váltva megpróbálták rendbe hozni a helyzetet. Valami hasonlót tesz ellenzékben az MSZP, és bizony a többi ellenzéki párt is. Kormányon féken tartották a béreket, ellenzékben minden bérkövetelést támogatnak. Kormányon megszüntették a nyugdíjak svájci indexálását, most a visszaállítását követelik. Kormányon egységesítették az áfát, most szelektív áfa-csökkentést követelnek. Nemcsak jóléti követeléseket adnak elő, olyan jellegzetesen baloldali javaslatokat is programjukra vesznek, mint a részvételi demokrácia, a Munka Törvénykönyvének a munkavállalók pozícióit erősítő átalakítása stb. Nem elég?

Az MSZP legutóbbi tisztújításán Tóth Bertalan mellé három olyan alelnököt választott Hegyi Gyula, Komjáthy Imre és Szanyi Tibor személyében, akik – amennyire tudom – erősen balra állnak az MSZP centrumától. Szanyi ott ül évek óta a párt elnökségében. Semmi befolyása nem volt Szanyinak és a másik két alelnöknek az MSZP politikájára?

Vajon ha bejut az Európai Parlamentbe, nem írja meg ezeket a leveleket? Akkor nem lenne baja az MSZP politikájával?

Hozzáteszem: amennyire meg tudom ítélni, Szanyi jelentős, értelmes munkát végzett az Európai Parlamentben, és szerintem kár, hogy nem folytatja. Nem fordított annyi energiát munkájának itthoni népszerűsítésére, mint sok EP-képviselő. Most azonban mindent elront.

Elmagyarázom Tvrtkonak

Bauer Tamás

-

2019-06-27

0

Ma reggel Vujity Tvrtko megint a következő megjegyzést tette az ATV Startban: „én még most sem értem, hogy mi az a kormánypárti meg ellenzéki sajtó, de egyszer majd meg fogom érteni” (2019. 06.16. 06:32)

Félig persze igaza van: ellenzéki sajtó, tehát az ellenzék instrukcióit végrehajtó sajtó valóban nincs Magyarországon, legfeljebb független sajtó, független média. De hogy kormánysajtó, kormánymédia ne lenne, azt Vujity Tvrtko sem gondolhatja komolyan. De ha komolyan nem érti a különbségtételt, akkor megpróbálom elmagyarázni.

Lassan két évtizede tapasztaljuk, hogy van olyan országos napilap, és vannak olyan hetilapok, ahol úgy jelennek meg a Fidesz közleményei, mint egykor a Szabad Népben majd Népszabadságban az egykori állampárté. Sőt azt is, hogy a Fidesz kezében levő ügyészségtől származó információk először a Magyar Nemzetben (néhány évi szünettel, akkor a Magyar Idők töltötte be ezt a szerepet) jelennek meg. A parlamentben azután mint „sajtóra” hivatkoznak ezekre az információkra.

Azt is láttuk, hogy a Hírtévé (ismét néhány éves szünettel) mint a Fidesz illetve az Orbán-kormány hivatalos televíziója működött, ott is csak azt lehetett látni-hallani, amit a Fidesz láttatni-hallatni akart. Az elmúlt kilenc év „köz”-televíziója és átvétele óta a TV2 is a Fidesz illetve az Orbán-kormány szócsöve: amit ők mondani akarnak, azt ezek a csatornák elmondják, amiről ők hallgatni akarnak, arról ezek a csatornák hallgatnak.

Én ezt határozottan állíthatom, mert rendszeresen megnézem a „köz”-televízió adásait. Azok a rádió- és televíziós csatornák, azok a nyomtatott és elektronikus sajtótermékek, amelyek nem így működnek, függetlenek, és okkal megkülönböztethetők azoktól, amelyek, mint az egykori pártállamban annak sajtója, rádiója és televíziója, „pártunk és kormányunk” szellemi és politikai képviseletét tekintette illetve tekinti feladatának.

Próbálok segíteni, hogy az „egyszer majd meg fogom érteni” mielőbb bekövetkezzék.

Szélsőségben

Bauer Tamás

-

2019-06-25

0

Azt mondta Gulyás miniszter a kormány múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján: „Ma a legszélsőségesebb párt a magyar politikában nem a Jobbik, hanem A Demokratikus Koalíció. […] A Demokratikus Koalíció szándékosan folytat olyan politikát, amellyel ő azt üzeni, hogy ennek a nemzeti közösségnek vagy nem is érzi részeként magát, vagy pedig egészen mást gondol közösségről, nemzetről és olyan fogalmakról, amelyekben még egyébként az ellenzéki pártok jó részével is közös nevezőre lehet jutni.”

Mindezt a Pesti Srácok újságírójának kérdésére mondta azzal kapcsolatban, hogy a DK nem szavazta meg a „nemzeti összetartozás évéről” szóló határozati javaslatot, amelyet a trianoni békeszerződés századik évfordulójára hirdettek meg. Azután a Magyar Fórum tudósítójának kérdésére megismételte: „Én azt sajnálatosnak tartom, hogy a Demokratikus Koalícióval semmilyen nemzeti politikai alapról beszélni nem lehet. A Demokratikus Koalíció minden egyes ügyben, ahol a magyar nemzettel és Magyarország érdekével szemben állást lehet foglalni, mindig állást foglal vele szemben.”

Most el kellene szégyellnünk magunkat? Szélsőségesek lennénk?

Szerencsére segítségünkre sietett maga Gulyás, amikor ugyanezen alkalommal a következőképpen jellemezte az Orbán-kormány politikáját: „2010 óta szerintem a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikában korszakváltás történt. Ennek vannak gyakorlati és vannak szimbolikus részei. Szimbolikus, de nagyon fontos része például a nemzeti összetartozás napja, amire már kilencedszer emlékeztünk most június 4-én. Szintén nagyon fontos, bár szimbolikus jelentőségű elsősorban a választójog kiterjesztése. Nagyon fontos, és gyakorlati és szimbolikus jelentőségű egyidejűleg az, hogy a kettős állampolgárság intézménye ma magyarországi lakóhely nélkül is elérhető, és az a közjogi kapcsolat, amely 1920-ban majd a második világháborút követően megszűnt, az újra létrejöhetett a magyar állam és magyarok között.” Gulyás minden korábbi fideszes nyilatkozatnál egyértelműbben megerősítette azt, amit én „lakossági revíziónak” szoktam nevezni.

Amit az állampolgárság kiterjesztésével és a választójog révén történő megerősítésével tett a Fidesz, az Gulyás világos érvelése szerint is a békeszerződések revíziója, a határok módosítása nélkül.

Ez akkor is a nemzetközi jogrend felrúgása, ha néhány dél-kelet-európai ország (Horvátország, Románia, Szerbia) már korábban hasonló gyakorlatot vezetett be. Ezek olyan országok, amelyek szintén nem nyugodtak bele, hogy az adott etnikum egy része az ország új határain kívül rekedt. Másutt Európában az ilyesmi ismeretlen. Ausztriában a két évvel ezelőtti koalíciós tárgyalásokon a szélsőjobboldali Szabadságpárt vetette fel, hogy adjanak állampolgárságot a dél-tiroli német anyanyelvűeknek, de Kurz kancellár Néppártja hallani sem akart erről.

Fogadjuk el, hogy Magyarország mai szélsőjobboldali kormánypártja szemszögéből, amely a magyar politika centrumába helyezte nemcsak az idegenellenességet, állam és egyház összefonódását, az európai integrációval szembeni uszítást, de a ma lehetséges módon a revíziós politikát is, az európai politika főáramának követése, a kisebbségi jogok ügyének ebbe illeszkedő támogatása, az embertelen menekültpolitika elutasítása szélsőségnek tűnhet. Szomorú, hogy más demokratikus parlamenti pártok ezekben az ügyekben újra meg újra meghátrálnak a Fidesz nyomása előtt. Csak büszkék lehetünk arra, hogy legalább a DK nem hátrál meg ezekben a kérdésekben.

Nem lesz német autópályadíj

Bauer Tamás

-

2019-06-19

0

Az Európai Unió luxemburgi bírósága helyt adott Ausztria kifogásának a német autópályadíj ellen. A Bundestag Merkel vezette parlamenti többsége a bajor CSU kezdeményezésére fogadta el az autópályadíj bevezetését azzal, hogy annak összegét a német autósok számára a gépjárműadó csökkentésével kompenzálják, a külföldiek viszont nem részesülnek kompenzációban.

Azért kellett ezt így csinálni, mert az előző 2013-as választási kampányban, amelyben a CSU előállt az autópályadíj ötletével, a CDU, illetve személy szerint Merkel azt ígérte, hogy egyetlen német autósra sem hárítanak az autópályadíjjal többletterhet. A két ígéret konfliktusát oldották fel azzal, hogy a Bundestag döntésével úgy akarták bevezetni az autópályadíjat, hogy a németek számára kompenzálják. Az Európai Bizottság ezt hosszú tárgyalás után helybenhagyta. Ausztria azonban kifogást emelt, és a bíróság – magyar kifejezéssel – elkaszálta azt.

Mi ebben az érdekes számunkra? Egyetlen dolog. A megegyezés az autópályadíjról a 2013-as koalíciós megállapodásban született meg. Akkor úgy tervezték, hogy 2016. január 1-étől vezetik be. Azután addig húzódtak a tárgyalások Brüsszellel, hogy 2020. január 1-i bevezetés szerepelt a kormány tervében. Most erről kellett lemondaniuk. Tehát:

a németek mindaddig nem vezetik be az intézkedést, amíg nem rendeződik a Brüsszellel folyó egyeztetés.

Ugye tudjuk, hogy az Orbán-kormány a bírák nyugdíjkorhatárának csökkentésétől az étkezési utalványok hazai monopóliumáig minden, az EU normáival ellentétes intézkedését azonnal bevezeti, kész helyzeteket teremt, és utána kezdődik el a vita Brüsszellel, majd a per a luxemburgi bíróságon. A bírákat addigra már nyugdíjazták, már nem jönnek vissza. Az étkezési utalványok esetében Orbán azzal válaszol a bíróság döntésére, hogy megszünteti azok adókedvezményét, így már senkinek sem érdemes azokat forgalmazni. Csak két példa arra – sokat idézhetnék – hogy az Orbán-kormány kész helyzeteket teremt, és lehetetlenné teszi, hogy érdemben érvényesüljenek az EU normái. A kicsiny, gyenge német állam ezt nem engedheti meg magának, és nem teremt végleges helyzetet, amíg meg nem születik Brüsszelben vagy Luxemburgban a végleges döntés. Magyarország viszont erős, szuverén.

Mikor jó döntés Kálmán Olga?

Bauer Tamás

-

2019-06-12

0

Láttam ma Vágó Istvánt A nap híre című ATV-műsorban, majd Kunhalmi Ágnest az Egyenes Beszédben. Mindketten felidézték, ahogy az EP-választást követően Gyurcsány Ferenc még úgy nyilatkozott, hogy az EP-választáson elért siker nem befolyásolja sem a kerületi polgármester-jelöltek elosztásáról négy párt között létrejött megállapodást, sem pedig azt, hogy az előválasztás második fordulójában a DK Karácsony Gergelyt támogatja, majd néhány nap elteltével Dobrev Klára előállt azzal, hogy a DK az első fordulóban a független polgármester-jelöltként elinduló Kálmán Olgát támogatja.

Gyurcsány pár napja az Egyenes Beszédben ezt azzal indokolta, hogy Karácsony nem elég jó jelölt, nem elég harcos ellenfele a Fidesz jelöltjének, Tarlósnak, Kálmán Olga viszont igen, vele le lehet a Fideszt győzni. Nem volt kétségem, hogy az MSZP-ben ezt sokan szószegésnek tekintik. Ez derült ki Kunhalmi Ágnes mai interjújából is az Egyenes Beszédben. Ági őszinte felháborodással beszélt a történtekről és arról, hogy egy Momentum-aktivista azt kérdezte tőle, amikor kiderült a dolog: ezt akkor mindenkivel meg lehet csinálni?

Noha nagyon izgat minden politikai ügy, és ami izgat, arról írni szoktam ezen az oldalon, erről nem írtam. Pedig foglalkoztat, miként alighanem nagyon sokakat. Amikor egy járművön utazva megkaptam az e-mailt, amelynek csatolmányában nyomban megnézhettem Dobrev Klára és Kálmán Olga sajtótájékoztatóját, sőt, már amikor megláttam a képet, ahol egymás mellett megjelentek, és ebből azonnal megértettem, hogy miről lehet szó, én is megdöbbentem, mint annyian mások. Hosszan gondolkoztam a dolgon.

Én magam hosszú ideje azt gondolom, sokszor le is írtam, hogy önkényuralmi rendszerben élünk, ahol az ellenzék nem nyerhet választást.

Tudjuk, hogy a Fidesz úgy alakította át a választójogi törvényt, a választási eljárási törvényt, úgy alakítja a médiaviszonyokat, hogy ez ne fordulhasson elő. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy egy-egy időközi választást, egy-egy várost, kerületet az önkormányzati választásokon megnyerhet az ellenzék, mert ez az országos hatalmi viszonyokat nem érinti. Az EP-választással kapcsolatban sem hittem, amit számos ellenzéki politikus célként megfogalmazott, hogy elérhető volna, hogy a Fidesz kevesebb mandátumhoz jusson, mint az ellenzék. Azt sem hittem, hogy a fővárosban Tarlós legyőzhető lenne, vagy, hogy az ellenzék megszerezhetné azokat a kerületi polgármesteri posztokat, ahol az országgyűlési választáson nyert a Fidesz. Ez ugyanis már nem azt jelentené, hogy egy-egy helyen ugyan veszít, de egészében nyer a Fidesz, a főpolgármesteri poszt és a fővárosi közgyűlési többség elvesztése már olyan változás lenne, amely megingatná Orbán országos hatalmát. Ezt pedig mindenképpen meg fogják akadályozni. Ahogy öt éve úgy akadályozták meg, hogy a fővárosi közgyűlés listás választása helyett a kerületi polgármestereket emelték be a közgyűlésbe, vagyis többségi elvűvé tették a fővárosi közgyűlés választását is. Valamit most is találnának, ha a közvélemény-kutatások aggasztóak lennének.

Egyelőre ugyanis nem azok. Igaz, hogy mind az egyes budapesti kerületekben, mind a főváros egészében a Fidesszel szemben többsége van az ellenzéknek, akár még a Jobbik nélküli ellenzéknek is. Csakhogy

nem a Fidesz indul a főpolgármester-választáson, hanem Tarlós, aki jóval népszerűbb, mint a Fidesz.

Az eddigi kutatások szerint ugyan Karácsonynak vannak a legjobb esélyei Tarlóssal szemben a korábban felmerült ellenzéki jelöltek közül, de még neki is kisebbek az esélyei, mint Tarlósnak. A fideszes kerületi polgármesterek is többnyire jóval népszerűbbek az adott kerületben, mint a Fidesz. Mindeddig úgy látszott, hogy Karácsony is és az ellenzéki kerületi polgármester-jelöltek is akkor nyerhetnének, ha az általános politikai közhangulatban történne fordulat. Az EP-választás pedig azt mutatta, hogy ilyen fordulat nem történt, a Fidesz támogatottsága továbbra is nagyobb, mint az ellenzék egészéé, a Jobbikot is beleértve.

Kálmán Olga DK-s támogatásának az a nyilvánvaló alapgondolata, hogy az ő mint új szereplő fellépése ahhoz hasonló változást idézhet elő Budapesten az önkormányzati választáson, mint amit Dobrev Kláráé és a Momentum két lányáé az EP-választáson. Ahogy nekik mint új szereplőknek sikerült a DK illetve a Momentum mellett mozgósítani az ellenzéki választók százezreit, úgy sikerülhet Kálmán Olgának mint új politikai szereplőnek mozgósítania Tarlóssal szemben Budapest választóinak még szélesebb körét, és ennek hatása akár a kerületi polgármester- és képviselőválasztásokra is átterjedhet. Erre mondja Kálmán Olga, hogy a helyzet változott. Elvégre, aki elmegy, hogy Tarlóssal szemben Kálmán Olgára szavazzon, az könnyebben szavazhat Csepelen Borbély Lénárd Lászlóval, Óbudán Bús Balázzsal, a Terézvárosban Hassay Zsófiával, az Erzsébetvárosban Vattamányi András Zsolttal, Újpesten Wintermantel Zsolttal szemben az ellenzéki polgármester-jelöltre. (Öt olyan kerületet soroltam fel, ahol ma fideszes a polgármester, viszont az országgyűlési választáson a DK, az Együtt vagy a Párbeszéd „koordinált” jelöltje biztosan nyert. Még ennek az öt kerületi polgármesteri posztnak a megszerzése sem elég a fővárosi közgyűlési többséghez, ehhez további három-négy kerületet is meg kellene nyerni.) Azt tételezik fel tehát, hogy Kálmán Olgának az ilyen mozgósításra jóval nagyobb az esélye, mint Karácsonynak lenne.

Amit eddig leírtam, azok köztudott dolgok. Csak azért foglaltam így össze mindezt, mert végighallgattam az ATV két említett ma esti műsorát. Kunhalmi Ágnestől megint, minden korábbinál meggyőzőbben hallottam, hogy mekkora bizalmi válságot okozott az MSZP-ben és a Párbeszédben a DK váratlan döntése. Vágó István pedig azzal zárta érvelését, hogy ha Karácsony Gergő nyeri az előválasztást, akkor mindenki mögé áll, és ő indul Tarlós ellen, ha viszont Kálmán Olga nyeri, akkor ő indul októberben Tarlós ellen, és akkor helyes volt a DK döntése. Ez így szerintem nem pontos.

A DK döntése csak akkor igazolódik, ha Kálmán Olga nemcsak az előválasztást nyeri meg júniusban, hanem a főpolgármester-választást és a közgyűlési többséget is októberben.

Gondoljuk csak végig: a Dobrev–Cseh–Donáth-hatás arra volt elegendő, hogy az ellenzéken belül rendeződjenek át az erőviszonyok a DK és a Momentum javára, az MSZP–Párbeszéd, a Jobbik és az LMP rovására. Arra nem, hogy az ellenzék a Fidesszel szemben is erősebbnek bizonyuljon. Ha Kálmán Olga fellépése csak arra elég – és az előválasztás megnyerése ezt jelentené –, hogy az önkormányzati választáson megismétlődjön az ellenzéken belüli átrendeződés, de arra nem, hogy a Fidesszel szemben is győzni lehessen, az nem biztos, hogy megéri a DK iránt a többi demokratikus pártban fennálló bizalom megingását. Merthogy ott, ahol több párt együttműködésén múlik minden, a politikai sikernek nemcsak az erő, de a bizalom is feltétele.

Azonnali kérdésesdi a „Nemzeti összetartozásról”

Bauer Tamás

-

2019-06-07

1

Azonnali kérdésesdi a „Nemzeti összetartozásról”

Vannak olyan műfajok a parlamentben, amelyeknek elvileg az a funkciója, hogy a képviselők (főleg ellenzékiek, de nem feltétlenül csak azok) faggassák a kormánytagokat, és ezáltal ellenőrizzék a kormányt.

Ilyen műfaj a kérdés, az interpelláció, az azonnali kérdés. A magyar gyakorlatban a kormánypártok sokszor (a Fidesz mindig, az egykori MSZP és SZDSZ olykor-olykor, amit én saját párttársaimnál is hevesen elleneztem) a maguk álláspontjának nyomatékos ismertetésére használják ezeket a műfajokat, amivel csúfot űznek a parlamentből. Ezért írok a címben azonnali kérdésesdit. A legvisszataszítóbb, amikor az ellenzékiek támadására használják fel a kormánypárti képviselő és a kormánytag „felelgetősét”, hiszen a támadott ellenzékiek ilyenkor nem kaphatnak szót. Most azonban nem ilyen esetet hozok szóba, hanem olyat, amikor a kormánypárti képviselő és kormánytag „felelgetőse” csak érintőlegesen szólt az ellenzékről, a fő cél a kormány tevékenységének magasztalása volt.

A tegnapi azonnali kérdések órájában – alighanem a másnapi évfordulóhoz, a „nemzeti összetartozás napjához” időzítve – Seszták Miklós fideszes (névleg KDNP-s) képviselő, korábbi miniszter „faggatta” a külügyminisztert a székelyföldi gazdáknak nyújtott magyar állami támogatásokról, ami azután a felelgetősben kibővült mindenféle, a határon túlra küldött vállalkozóknak, gazdáknak, építkezőknek nyújtott támogatásra a Vajdaságba, Erdélybe és Dél-Szlovákiába. (Kárpátalja valamiért nem került szóba.) A külügyminiszter helyett Magyar Levente államtitkár válaszolgatott, aki az ellenzékiekkel szemben rendszeresen minősíthetetlen hangot enged meg magának. Most azonban nem ellenzékieknek válaszolt, hanem kormánypárti képviselőnek, kettőjük között éteri harmónia honolt. Együtt lelkesedtek azért, hogy 2010-ben paradigmaváltás következett be a magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikában: immár nemcsak a nyelvhasználattal, oktatással és kultúrával kapcsolatban folyósít támogatásokat a magyar állam a kisebbségi közösségeknek, hanem a „nemzeti összetartozás” jegyében vállalkozásaikat, parasztgazdaságaikat és lakásépítkezésüket is tízmilliárdokkal segíti. Azért az államtitkár nem hagyta ki, hogy hangsúlyozza: a „nemzeti összetartozás” ügyében konszenzus van a magyar politikában, az egyedüli DK kivételével.

Erre a kivételre én büszke vagyok, mint ahogy annak idején arra is büszke voltam, hogy az SZDSZ egyedüliként nem szavazta meg a státustörvényt.

Azt helytelenítem, azt ítélem el, amit az államtitkár büszkén paradigmaváltásnak nevezett. A fideszes paradigmaváltásnak két iránya volt ahhoz képest, amiben a magyar politikában 1990 és 2001, a státustörvény megszületése között valóban konszenzus volt: adjon a magyar állam támogatást ahhoz, hogy a kisebbségi magyar közösségek kiterjedten használhassák a magyar nyelvet, működjön szülőföldjükön a magyar nyelvű oktatás az óvodától az egyetemig, jussanak hozzá magyar nyelvű sajtóhoz, médiához, működjenek a magyar nyelvű színházak, együttesek, könyvtárak. A paradigmaváltás egyik iránya a kisebbségi magyarok és a magyar állam közötti közjogi kapcsolat megteremtése volt előbb a státustörvénnyel, majd a letelepedés nélküli állampolgársággal, amihez a választójogot is felkínálták a kisebbségi magyaroknak.

Ezt közjogi, alkotmányos illetve nemzetközi megfontolásból ellenzem 2001 óta: ez ellentétes a világháborúkat követően kialakult békerenddel. Amikor azzal dicsekednek, hogy egymillióval növelték a magyar állampolgárok számát, azt üzenik, hogy a határon túli magyarok közjogilag hozzánk tartoznak, reparálták a békeszerződések következményeit. Én ezt lakossági revíziónak nevezem, ami a területi revíziót hivatott pótolni. A paradigmaváltás másik, 2010-től kibontakozó iránya az, hogy a magyar állam gazdasági támogatásokat nyújt a szomszéd országokban élő magyar vállalkozásoknak, gazdáknak, háztartásoknak, ezzel is kifejezésre juttatva: ők gazdaságilag és szociálisan is hozzánk tartoznak, ennyiben is reparálják a békeszerződés következményeit. Erről

azt gondolom, hogy az elvárható a magyarországi adófizetőktől, hogy ahhoz járuljanak befizetéseikkel hozzá, hogy a szomszéd országokban élő magyarok magyarként élhessék életüket a határon túl, és ehhez támogassuk magyar nyelvű oktatásukat és kultúrájukat.

Az viszont, hogy a kilenc és félmilliós magyar társadalom adófizetői további mintegy kétmillió határon túli magyar gazdasági és szociális helyzetének javítását is „társfinanszírozzák”, szerintem nem várható el tőlük. Ha a DK politikusai ezt a paradigmaváltást vitatják, akkor ez nem tekinthető a határon túli magyarság elleni uszításnak, mint azt az államtitkár állította. Arról van csupán szó, hogy ezt a paradigmaváltást, a „nemzeti összetartozás” ilyen kiterjesztett értelmezését nem helyeseljük. Ahogy a magyarországi magyarok számottevő része sem.

Nemmel szavazni

Bauer Tamás

-

2019-06-07

0

Gréczy Zsolt többször is megosztotta a Facebookon egy héttel ezelőtti parlamenti beszédét a Trianon-emlékévről (hivatalosan „a nemzeti összetartozás évéről”) szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájában. Egy héttel ezelőtt ezen a helyen már írtam erről a határozati javaslatról, a Fidesz, nevezzük így, Trianon-politikájáról és arról, hogy a vita és a szavazás majd megmutatja, mit várhatunk az ellenzéki pártoktól.

A plenáris ülés vitáját meghallgattam az internetes közvetítésben, és nem lepett meg, amikor az MSZP nevében felszólaló Mesterházy Attila rövid felszólalásában támogatásáról biztosította a javaslatot. Örültem, amikor őt követve Gréczy Zsoltot jelentette be az ülésvezető elnök, hiszen ez azt jelentette, hogy a DK – eltérően az LMP-től és a Párbeszédtől – állást foglal a vitában a határozati javaslatról. Azután csalódnom kellett. Nem tenném ezt szóvá, ha Gréczy nem osztaná meg a Facebookon a beszéd videófelvételét, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy elégedett a beszédével.

Mindenekelőtt azért okozott csalódást, mert nem mondta meg – holott a plenáris ülésen egy frakció részéről elhangzó vezérszónoklatnak ez a fő funkciója – hogy mit gondol a DK-frakció az előterjesztett határozati javaslatról, miként készül róla szavazni. Emellett azért okozott csalódást, mert defenzív felszólalás volt, amit az is mutat, hogy a Facebookon azzal a címmel osztotta meg, hogy

„Fogadják el, hogy mi is ugyanannyira magyarok vagyunk, mint önök!”

Ráadásul azért dicsérte meg a Fideszt, hogy már nem úgy viselkedik, mint amikor 1990-ben kivonult az Országgyűlés plenáris üléséről, amikor a házelnök Trianon-megemlékezésre szólított ott fel. A beszédben végig azt hangsúlyozta, hogy mind a békeszerződést, mind a határon túli magyarság ügyét hasonlóan látja ő is, mint a Fidesz. Arról ugyan beszélt, hogy Trianon okait és következményeit másként látjuk, de arról, hogy eltér-e mai felfogásunk a nemzeti kérdésben a Fideszétől, és miben tér el, nem beszélt. Beszédéből az következne, hogy a DK-nak is igennel kellene szavaznia a határozati javaslatra (miközben ősszel a Jobbik ugyanilyen tartalmú javaslatára a DK egyedüli frakcióként még – nagyon helyesen – nemmel szavazott).

Ahhoz, hogy ugyanarra ugyanúgy nemmel szavazhasson a DK-frakció, mint októberben, világosan kell látni, hogy miben tér el a DK felfogása a magyar kisebbségek problémájának kezeléséről az Orbán vezette fideszes többségétől. Mindenekelőtt abban, hogy a DK sohasem helyeselte a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, és különösen nem helyesli a nem Magyarországon élő (és az országban korábban sem élt) személyek választójogát. Vagyis: nem helyesli, hogy közjogi kapcsolatot hoztak létre a magyar állam és a kisebbségben élő magyar személyek között.

Miközben a magyar kisebbségek magyar nyelvű oktatásához és kultúrájához az egykori szocialista–szabaddemokrata kormányok ugyanúgy nyújtottak támogatást, mint korábban az Antall- és Boross-kormány, majd az Orbán-kormányok, azok a kormányok azt nem tekintették feladatuknak, hogy a magyar költségvetés gazdasági és szociális jellegű támogatásokat folyósítson a határon túlra.

A határozati javaslat múlt heti vitájában a kormányoldal felszólalói büszkén beszéltek a szomszéd országok magyarok lakta területein tevékenykedő magyar nemzetiségű gazdáknak, vállalkozóknak, építkezőknek a magyar állam költségvetéséből folyósított tízmilliárdokról.

Ezeken keresztül az Orbán-rendszer nemcsak közjogilag, de pénzügyileg is a magyar államhoz igyekszik kötni a határon túli magyarokat. Szerintem – és gondolom, ezt a DK-ban mások is így gondolják – ez a magyar államnak nem feladata.

A magyar iskolák, magyar színházak, magyar nyelvű média olyan, a nemzeti kisebbség életével összefüggő sajátos tevékenységek, amelyek tekintetében a magyar államnak a köztársasági alkotmány alapján is feladata a pénzbeli támogatás. Ugyanakkor, minthogy a kisebbségben élő magyarok nem Magyarországon, hanem a szülőföldjüket magába foglaló államban fizetnek adót és járulékokat, vállalkozásaik, gazdaságaik, lakáshoz jutásuk támogatására az ottani költségvetésben kell forrást találni, és nem a magyar állam költségvetésében. Ez nem a kisebbségi magyarok „elleni” álláspont, hanem csak annak tudomásul vétele, hogy ők a határ túloldalán élnek, dolgoznak, keresnek és adóznak.

Ha pedig mind a közjogi értelemben vett „nemzetegyesítésről”, mind a gazdasági és szociális támogatások létjogosultságáról mást gondolunk, akkor a „nemzeti összetartozás” is mást jelent számunkra, mint a Fidesz számára. Ők pedig mind a „nemzeti összetartozás emlékhelyével”, mind a „nemzeti összetartozás évével” az összetartozás olyan értelmezését kívánják kőbe vésni illetve ünnepelni, amelynek hangsúlyos része mind a közjogi „újraegyesítés”, mind a kisebbségi magyarságnak a magyar gazdasági és szociális entitásba való befoglalása. Ha valaki végighallgatta akárcsak ezt a parlamenti vitát, annak számára ez nem lehet kétséges.

Ennek alátámasztására idézem Boldog István fideszes képviselő néhány mondatát, amely jól jellemzi, hogy milyen megfontolásból állítanak emlékhelyet és hirdetnek emlékévet:

„Abban bízom, hogy mindaz, amit ma teszünk, szolgálja azt, ami a magyarok célja kell hogy legyen: ezer esztendő múlva is a Kárpát-medencében, pont úgy, ahogy ma, azt tudja mondani minden magyar, hogy mi vagyunk itt a legnagyobb nemzet, ezer esztendő múlva a Kárpát-medence magyar szótól legyen hangos, és lehetőleg mi irányítsuk ezt a medencét. Azt gondolom, hogy mindnyájunknak, akik magyarnak valljuk magunkat, ez kell legyen a feladatunk. Úgy gondolom, hogy ez a törvény, amely az emlékévre vonatkozik, ezt a célt is szolgálja.”

Lehet róla szavazni.

Földcsuszamlás az ellenzékben I.

Bauer Tamás

-

2019-05-28

0

El kell ismernem: nem volt igazam, amikor közös listát szorgalmaztam az EP-választásokra. „Sargentini-listát”javasoltam tavaly novemberben, amelyben az MSZP-nek, DK-nak, Párbeszédnek és Momentumnak kellett volna együtt indulnia. A DK és a Momentum vezetői viszont ragaszkodtak az önálló induláshoz. Meg akarták mutatni, hogy többre képesek, mint a tavaly áprilisi 5,5 illetve 3 százalékra. Nekik volt igazuk.

A DK 16 illetve a Momentum 9 százaléka egyaránt fényes eredmény. Négy illetve két képviselőt küldenek az Európai Parlamentbe. Az utolsó közvélemény-kutatások még két mandátumot jósoltak a DK-nak, illetve egyet a Momentumnak. Nem a közvélemény-kutatók tévedtek, hanem – ahogy ez gyakran megtörténik – a kampány utolsó napjaiban sikerült ennek a két pártnak többszázezer választót még maga mellé állítania. Így lett a Fidesz eredménye „csak” 52 százalék, 13 mandátum, miközben néhány nappal korábban még 14 mandátumot is vártak, maguk a Fidesz vezetői is.

Azért ne felejtsük el, hogy mandátumban mérve a Fidesz javított az előző EP-választáshoz képest, százalékban mérve pedig a tavalyi parlamenti választáshoz képest. Tavaly „csak” 48 százalék szavazott a Fideszre, most 52 százalék. Öt éve tizenkét mandátuma volt, most tizenhárom. Fölényes győzelme itthon vitathatatlan. Tudjuk, ebben van szorosabb értelemben vett csalás (utaztatás) is, meg a választások környezetének torz volta is, tehát ez a választás sem volt szabad és méltányos (free and fair). Ez azonban a továbbiakban is így marad, az önkormányzati és a következő országgyűlési választáson is. Nincs okunk változtatni azon a feltételezésünkön, hogy a Fideszt választáson nem lehet legyőzni.

Ugyanakkor igaza van Gyurcsánynak abban, hogy Orbán európai ambíciói összeomlottak. Olaszországban Salvini valóban győzött, és Franciaországban is nyert Marine LePen, Lengyelországban pedig Kaczyński, viszont Németországban, Ausztriában, Hollandiában nem erősödtek Orbán szövetségesei, összességében pedig a nacionalistáknak és euroszkeptikusoknak nem lesz blokkoló kisebbsége az Európai Parlamentben. A négy, egyértelműen a föderatív Európában gondolkodó frakciónak (Néppárt, szocialisták, liberálisok és zöldek) több mint ötszáz mandátuma, biztos kétharmada van. Európának nem lesznek „bevándorlás-ellenes” vezetői, ahogy ezt Orbán fő célként megfogalmazta.

Ha visszatérünk Magyarországra, akkor azt mondhatjuk: részben megvalósult az Orbán által gúnyosan emlegetett „ellenzékváltás”: összeomlott az LMP, nagyon meggyengült a Jobbik és az MSZP, látványosan megerősödött a DK és komoly erőként megjelent a Momentum. Végmenet egyfajta földcsuszamlás az ellenzéken belül. Akik erősödtek, azok az Orbán-rendszerrel leghatározottabban szemben álló, a föderatív Európa mellett leginkább elkötelezett pártok. Míg 2010 óta a három országgyűlési választáson a szélsőjobbnak (Fidesz és Jobbik) szavazatokban mérve is rendre kétharmad körüli többsége volt, ez most (a Mi Hazánkat is hozzáadva) 62 százalékra csökkent. Ez is nagyon magas, Európában a legmagasabb, de a dinamika most talán nem a szélsőjobb, hanem az Európa-barát pártoknál van. Vagy inkább: lehet.

Vannak komoly bajaim is ezzel az eredménnyel, melyekkel egy következő alkalommal foglalkozom.

Bauer Tamás

Bauer Tamás

csak Orbán szándéka szerint történt, illetve, hogy volt-e neki érdemi szerepe abban, ami végül is történt Brüsszelben.

Én azt az állítást vitatom, hogy Orbán szerepe jelentéktelen lenne az európai politikában. Természetesen nincs többsége, ezért arra nem volt esélye, hogy a vezetők kiválasztásában az ő szándékai érvényesüljenek.

Csak megismételni tudom: önmagát csapja be, aki „páriának”, „bohócnak” nevezi őt, alábecsülve képességeit és teljesítményét.

a DK a 2014-es választás követően több lépésben végrehajtott egy határozott baloldali fordulatot. (Nem én jellemzem így a DK politikai irányvonalának megváltozását, hanem Molnár Csaba, és joggal jellemezte így.)

A DK egykor arra alakult, hogy szocialisták, liberálisok és konzervatív demokraták számára egyaránt politikai hazát kínáljon, de erről a párt vezetői lemondtak.

Merkel azt nyilatkozta: nem választhatunk elnököt százmillió európai polgár ellenében. Így jutottak el – alighanem Macron kezdeményezésére, Merkel egyetértésével – Ursula von der Leyen személyéhez.

Az Orbán által megfogalmazott hármas kritériumnak, hogy az új vezető legyen bevándorlás-ellenes, akarja megőrizni Európa keresztény jellegét és legyen híve a „nemzetek Európájának”, a legkisebb mértékben sem felel meg.

Ellenzékben viszont még olyan tekintélyes szociáldemokrata párt, mint a német SPD, hajlamos olyan politikát képviselni, amely kormányon azután nem megvalósítani.

Vajon ha bejut az Európai Parlamentbe, nem írja meg ezeket a leveleket? Akkor nem lenne baja az MSZP politikájával?

Most el kellene szégyellnünk magunkat? Szélsőségesek lennénk?

Amit az állampolgárság kiterjesztésével és a választójog révén történő megerősítésével tett a Fidesz, az Gulyás világos érvelése szerint is a békeszerződések revíziója, a határok módosítása nélkül.

a németek mindaddig nem vezetik be az intézkedést, amíg nem rendeződik a Brüsszellel folyó egyeztetés.

Én magam hosszú ideje azt gondolom, sokszor le is írtam, hogy önkényuralmi rendszerben élünk, ahol az ellenzék nem nyerhet választást.

nem a Fidesz indul a főpolgármester-választáson, hanem Tarlós, aki jóval népszerűbb, mint a Fidesz.

A DK döntése csak akkor igazolódik, ha Kálmán Olga nemcsak az előválasztást nyeri meg júniusban, hanem a főpolgármester-választást és a közgyűlési többséget is októberben.

Erre a kivételre én büszke vagyok, mint ahogy annak idején arra is büszke voltam, hogy az SZDSZ egyedüliként nem szavazta meg a státustörvényt.

azt gondolom, hogy az elvárható a magyarországi adófizetőktől, hogy ahhoz járuljanak befizetéseikkel hozzá, hogy a szomszéd országokban élő magyarok magyarként élhessék életüket a határon túl, és ehhez támogassuk magyar nyelvű oktatásukat és kultúrájukat.

„Fogadják el, hogy mi is ugyanannyira magyarok vagyunk, mint önök!”

Ezeken keresztül az Orbán-rendszer nemcsak közjogilag, de pénzügyileg is a magyar államhoz igyekszik kötni a határon túli magyarokat. Szerintem – és gondolom, ezt a DK-ban mások is így gondolják – ez a magyar államnak nem feladata.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA