Bauer Tamás, Author at Független Hírügynökség Page 3 of 38

OROSZ HAZAÁRULÓK?

Bauer Tamás

-

2023-03-26

Néhány hete Mihail Hodorkovszkijjal, egykori oligarchával, az azóta felszámolt Jukosz tulajdonosával beszélgettek a német köztelevízióban Oroszországról és a háborúról. Hodorkovszki tíz évet töltött Putyin börtönében, amíg kieresztették és elhagyta Oroszországot.

Két különösen érdekes dolgot mondott. Egyrészt azt, hogy míg korábban Putyin politikai ellenfele volt, február 24. óta ellenségének (враг) tekinti őt. A másik, hogy a Nyugatnak a legnagyobb mértékben fokoznia kell az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokat.

Hozzátette:

sosem hitte volna, hogy hazája, Oroszország valamikor háborút indít Ukrajna ellen, ahonnan (Harkov környékéről) a családja származik.

Tegnapelőtt Garri Kaszparovval, a sakkvilágbajnokból lett ellenzékivel beszélgettek a másik közszolgálati csatornán, és ő ugyanezt mondta. Minden fegyvert adjanak meg Ukrajnának, üzente a Nyugatnak. A kérdés mármost, hogy ezt a két orosz embert,

akik az Oroszországgal háborúban álló Ukrajnának szóló fegyverszállításra szólítják fel azokat, akik figyelnek rájuk a külvilágban, vajon hazájuk elárulójának helyes-e tekintenünk?

Magának a kérdésnek van áthallása számunkra, magyarok számára. Az Orbán-kormány tisztségviselői és propagandistái – tegnap például Gulyás Gergely miniszter – azon háborgott, hogy az ellenzéki EP-képviselők úgymond azon dolgoznak, hogy ne kapja meg Magyarország a neki járó EU-pénzeket. (Valójában persze azon, hogy az Európai Bizottság minél keményebb feltételekhez kösse a támogatások kifizetését.) Vajon mit mondanának azokról az orosz ellenzékiekről, akik arra mozgósítanak Nyugaton, hogy Ukrajna minél több fegyvert kapjon?

Ez a háború nem oroszok és ukránok között folyik, nem „két szláv ország” háborúja, amihez Orbán Viktor szerint nekünk, magyaroknak nincs közünk. A háború egyfelől az oroszországi állam között folyik, amelyet Kaszparov nem átallott fasiszta diktatúraként jellemezni (és ezzel korántsem áll egyedül), másfelől pedig a kétségtelenül elég kezdetleges, de mégis csak demokráciaként jellemezhető Ukrajna között, amelyet az oroszországi állam le akart igázni. A demokratikus nyugati világ az e törekvéssel szembeni élet-halál harcában segíti Ukrajnát.

Orbán Viktor számára azonban egykutya, hogy egy állam demokrácia vagy diktatúra, hogy egy állam miként bánik a maga polgárival, illetve a megszállt területek lakóival.

Azt a rendszer vezetői elismerik, hogy nemzetközi jogi szempontból Oroszország az agresszor, arra azonban nincs szavuk, hogy milyen súlyos emberi jogsértéseket követtek el Oroszország hadserege és hatóságai a megszállt ukrán területeken. A bucsai vérengzés lelepleződése volt az a fordulópont, amelyet követően Ukrajna sem és a Nyugat sem lát lehetőséget a Putyin-rendszerrel folytatott fegyverszüneti tárgyalásokra, míg Orbánék ezzel nem törődve szorgalmazzák azokat.

Amikor a tíz éve emigrációban élő Kaszparovot az interjú végén kérdezték, hogy mikor mehet újra haza Oroszországba, azt válaszolta, hogy nem kell újabb tíz évig várni erre, és ez akkor következhet be, ha Putyin és rendszere már eltűnt Oroszországból.

Ha nem nyeri meg a háborút, Putyin nem maradhat hatalmon, vélte Kaszparov is, és véli az oroszországi fejlődés sok más elemzője is.

Amikor az Orbán-kormány az azonnali tűzszünetért és békekötésért lép fel, a diktatórikus Putyin-rendszer fennmaradását támogatja. Hasonlóan ahhoz, hogy Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár és államfő egyfajta a maga „béketervével” szintén a diktatórikus Putyin-rendszer fennmaradását támogatja. Ismerjük el: amikor az orosz ellenzékiek Ukrajna fegyverszállításokkal való támogatására hívnak fel, nekik nem a Putyin-rendszer stabilizálása, hanem mielőbbi bukása a céljuk. Ők abból indulnak ki, hogy Putyin rendszere Ukrajna megtámadását követően nem lesz sokáig fenntartható.

Ők nem hazaárulók, hanem igazi hazafiak, akik a rendszerrel fordulnak szembe. hogy megmentsék tőle hazájukat.

CSÁNYI, GULYÁS: IGEN

Featured

Bauer Tamás

-

2023-03-24

0

Amikor a kormány sajtótájékoztatóján Gulyás minisztert az UEFA döntéséről kérdezték, miszerint a történelmi Magyarországot ábrázoló molinók bevihetők nemzetközi labdarúgó mérkőzésekre, Gulyás elégedetten állapította meg, hogy igen, a döntés megfelel a józan észnek, a történelmi Magyarország ábrázolása nem diszkriminatív.

Tudjuk, az MLSZ elnökeként Csányi Sándor OTP-vezér kezdeményezte ezt. Hogy valóban ilyen döntés született-e, azt nem tudhatjuk, mert a román labdarúgó szövetség mást állít, s hogy ez felel-e meg a józan észnek, az megítélés kérdése. Az kétségtelen, hogy a történelmi Magyarország ábrázolása nem olyan értelemben diszkriminatív, mint antiszemita vagy más rasszista szövegek vagy jelképek skandálása illetve felmutatása a stadionokban. Az effajta aktusok nem a népcsoportokkal szembeni diszkriminációt, hanem másfajta politikai indulat kifejezését jelentik, s ilyesmivel a nemzetközi sportéletben nem foglalkoznak.

A magyar illetékesek arra szoktak hivatkozni, hogy a „történelmi Magyarországnak” az autókon tömegesen, illetve a labdarúgó pályákon is rendszeresen megjelenített kontúrja történelmi tény. Ez igaz, a magyar állam az Osztrák-Magyar Monarchia részeként e határok között létezett az 1867-es kiegyezést követően az első világháború végéig. A kérdés csupán az, hogy van-e aktuális politikai üzenete ezeknek a kontúroknak 2023-ban és tovább. Mindannyian tudjuk, hogy volt ilyen már 1920 után: az volt az üzenete, hogy a korabeli magyar állam nem vette tudomásul az általa aláírt békeszerződés végleges voltát, és politikájának középpontjába állította a határok megváltoztatására, a békeszerződésben elveszített országrészek visszaszerzésére irányuló törekvést, és ezt a náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal együttműködve 1939 és 1941 között részben meg is valósította.

Az 1945 utáni magyar állam a párizsi békeszerződésben megerősítette, hogy lemond az 1920-ban elveszített területekről, és 1990 után a demokratikus magyar állam ezt több nemzetközi jogi aktusban is, mint amilyenek a szomszéd országokkal kötött alapszerződések voltak, megerősítette.

Az olyan politikai jelkép nyilvános használata, mint a történelmi Magyarország 1920 előtti határai, s amely a hatályos magyar államhatárokkal való elégedetlenséget fejezi ki, politikai törekvés, illetve ahhoz kapcsolódó indulatok kifejezése. Ezt nevezzük a politikai nyelvben irredentizmusnak, a történelmi Magyarország kontúrjait pedig joggal tekinthetjük irredenta jelképnek.

Az irredentizmus létező nézet Magyarországon, amelynek nyilvános kifejezését írásban, nyomtatásban, akár utcai tüntetéseken is szerintem helyes tudomásul venni, azt nem helyes megakadályozni, tiltani. Helye van könyvekben, újságokban, interneten. Ugyanakkor az állam intézményei, vezető politikusai, az állam alapvető céljait magukénak tekintő pártpolitikusok, közszereplők nem tehetnek ilyet. Én magam már a Fidesz státustörvényét „puha irredentizmusnak” neveztem annak idején, hiszen kezdetleges változata volt a későbbi kettős állampolgárságnak, amely közjogi kötelékkel fűzte a magyar államhoz a szomszédos országokban kisebbségben élő magyarokat. Miközben helyteleníteném, ha valaki jogszabállyal korlátozná irredenta jelkép nyilvános használatát (liberálisként az „önkényuralmi jelképek” tilalmát sem helyeseltem és ma sem helyeslem), azt nem tartom elfogadhatónak, ha magyar állami intézmények vagy olyan társadalmi szervezetek használják azt illetve teszik lehetővé azok használatát rendezvényeiken, mint amilyen az MLSZ.

Gulyás Gergely illetve az Orbán-kormány részéről nem lep meg, hogy fellép az irredenta jelkép (és az irredenta gondolat) szabad használatáért, hiszen politikájában, törvényalkotásában is ezt képviseli.

Azt azonban, hogy Csányi Sándor, aki nemcsak az MLSZ elnöke, de köztiszteletben álló bankvezető is, hasonlóképpen jár el, azt fölöttébb sajnálatosnak, károsnak tartom.

PUZSÉR NAGYON FÉLREÉRTI

Bauer Tamás

-

2023-03-20

0

Tisztelt és szeretett néhai barátomat, Eörsi Istvánt sokkolta, hogy amikor 1960-ban a konszolidáció részeként kiengedték a börtönből, azzal kellett szembesülnie, hogy hogyan illeszkedett be az 56-ban még a forradalom oldalán álló értelmiségiek többsége a gyűlöletes Kádár-rendszerbe.

Azután teltek az évek, évtizedek, és a puha diktatúra egyre többeknek vált természetes életközegévé. Szerepet vállaltak a hivatalos intézményekben, a kulturális életben, beléptek a pártba, „társutasok” lettek, tudomásul vették az ideológiai korlátokat. Azután ahhoz hasonlóan, ahogy 1956-ra korábbi hithű kommunistákból lettek egyesek a forradalom hősei, sőt vértanúi, úgy lettek a hetvenes majd nyolcvanas évekre a rendszer fegyelmezett tisztségviselői közül sokan alapvető reformok kidolgozói és kiharcolói az ortodox pártemberekkel és a mögöttük álló szovjetekkel szemben.

Az Orbán-rendszer ideológusai számára nincs különbség mondjuk Biszku Béla és Nyers Rezső között, alaptörvényük egyként bélyegzi meg őket, a nyugdíjkiegészítésüket ugyanúgy vették el. A történelmi valóság azonban más, bonyolultabb, az életpályák sokfélék. A magyar demokráciának azok a kiharcolói, akik komoly egzisztenciális áldozatokat is vállaltak a hetvenes-nyolcvanas években, pontosan tudták ezt már akkor is, és a rendszerváltás előkészítésekor és megvalósításakor a gyakorlatban is együtt tudtak működni azokkal, akik nem voltak készek az övékéhez hasonló áldozatokra, akár állami vagy párttisztségeket is betöltöttek a rendszerben. Az effajta együttműködés nélkül nem jöhetett volna létre az új magyar demokrácia, ahogy a csehszlovák, lengyel vagy román és a többi sem.

A különféle pályák egybemosása az Orbán-rendszer ideológusainál tudatos történelemhamisítás, a politikailag csak 1989-90 után vagy még később eszmélők többségénél az ismeretek hiányára, felszínességére vezethető vissza.

A Momentummal létrejötte óta határozottan rokonszenvezve politikusaiban a leendő magyar demokrácia egyik reménységét látva a múlt értékelésében kezdettől fogva vitám van velük, és ennek egyes elemeit foglaltam össze korábban ezen az oldalon, vitatva Gelencsér Ferencnek azt a mondatát, hogy az elmúlt tíz évet két volt KISZ-titkár „veszekedése” határozta meg, merthogy nemcsak Biszku Béla és Nyers Rezső történelmi pályája között volt gyökeres különbség, de Orbáné és Gyurcsányé között is. Szerintem Orbán és Gyurcsány konfliktusában nem az a meghatározó, hogy mindketten KISZ-titkárként kezdték a politikát a pártállam utolsó éveiben, hanem az, hogy mit tettek és tesznek Magyarországgal a rendszerváltást követően, miniszterelnökként illetve ellenzéki politikusként. Ebbe a mondatomba kötött bele az Indexen (az egykor szabad szellemű, időközben a fideszes pártállam által magáévá tett portálon) Puzsér Róbert:

Tulajdonképpen megtisztelő, hogy a Facebookon megjelent véleményem köré valaki az Indexen kerít szenvedélyes, rá jellemzően kiválóan megírt publicisztikát. Csak az a baj, hogy nekem eszembe sem jutott bármiféle pártállami, tehát 1989 előtti „szennyest tisztára mosni”.

Előző írásomnak az egykori KISZ-vezetői szerep megítélése (akár Orbán, akár Gyurcsány esetében vagy az enyémben) egyszerűen nem tárgya. Orbán és Gyurcsány korábbi KISZ-titkár voltát nem én hoztam szóba, hanem Gelencsér Ferenc, én éppen ennek félrevezető voltáról beszélek. (Korrektnek tartottam megemlíteni, hogy diákkoromban magam is voltam KISZ-vezető.) Az alapkérdésnek azt tekintem, hogy mennyire mást tettek miniszterelnökként Magyarországgal. Számomra az egyik alapjában véve vállalható, támogatható, a másik viszont elutasítandó. Magam a közélet szereplőjeként az egyiket támogattam, a másik ellen harcoltam és írásaimmal harcolok ma is. Puzsér ebből a különbségből szemlátomást semmit sem ért, kísérletet sem tesz a megértésére.

Persze, nem kötelező megpróbálni megérteni. Én rendszerváltáson a tervgazdaságnak piacgazdasággal, a diktatúrának demokráciával való felváltását értettem korábban is és értem ma is. Ez Magyarországon szerintem megtörtént. Fontos eleme volt ennek a privatizáció – e nélkül rendszerváltás nem lehetséges –, és aki azt sommásan rablóprivatizációként jellemzi, mint Puzsér, arról nem tudom, egyáltalán híve-e annak, hogy a tervgazdaság helyébe piacgazdaság lépjen. Az sem világos, mit ért Puzsér azon, hogy a rendszerváltás „bűnben fogant” – szerintem ez az állítás Csurka Istvánra és mai fideszes követőire emlékeztet. Talán észrevette Puzsér, hogy 1989 után a magyar választók – akárcsak a lengyelek, románok, csehek, szlovákok, bolgárok, de még az ukránok is – rendszeresen leváltották addig hivatalban levő kormányaikat, vagyis éltek a létező demokrácia kínálta lehetőséggel, míg 2010 óta a magyaroknak – ugyanúgy, mint az oroszországiaknak – nincs részük efféle élményben. Vagy tényleg nem lát ebben különbséget?

Arra pedig, hogy miért mosnék én „közös pártállami szennyest” tisztára, akit már akkor kizártak az MSZMP-ből, amikor Puzsér épp hogy megszületett, Kádár János pedig a Központi Bizottság ülésén Illyés Gyuláé után másodikként említette az én írásomat mint a pártra nézve veszélyest, kár is lenne szót vesztegetni.

ORBÁN SIKERE

Bauer Tamás

-

2023-03-05

0

Orbán miniszterelnök elmondta esedékes „évértékelő” beszédét. Szokása szerint sikerekről beszélt. Sikerei között sorolta fel, hogy a Vodafone felvásárlásával immár az infokommunikációs szektorban is megnövekedett a magyar tulajdon részaránya, és célzást tett arra is, hogy hamarosan a ferihegyi repülőtérre is sor kerül.

Az ellenzéki pártok is nyilatkoztak Orbán beszédéről. Elmondták, hogy szerintük miről kellett volna Orbánnak beszélnie, de nem beszélt. Arról viszont nem mondtak véleményt, amiről beszélt. Például arról sem, hogy szerintük is siker-e, hogy az Orbán-kormány sokezer milliárd forintot költött valamennyiünk pénzéből külföldi tulajdonú cégek visszavásárlására illetve megvásárlására.

Kezdődött a korábbi kormányok által privatizált közüzemek (energetikai cégek, vízművek) visszavásárlásával, amit úgy kényszerítettek ki, hogy a „rezsicsökkentéssel”, nyomott tarifák hatósági előírásával ráfizetésessé tették a közüzemek (energia- és vízszolgáltatók) működését, majd ajánlatot tettek azok megvásárlására. Folytatódott a külföldi befektetők javára privatizált bankok és egy kereskedelmi lánc visszavásárlásával, külföldi kézbe került médiavállalkozások felvásárlásával, most pedig biztosítókra és egy távközlési-infokommunikációs cég, a Vodafone állami felvásárlására is sor került. Orbán elbüszkélkedett vele: sikerült mindezt „magyarítani”. Amit az állam megszerzett, azt többnyire Orbánhoz közel álló magyar magáncégeknek tovább is adták.

Mire jó ez? Számít a fogyasztónak, hogy a vízmű, az áramszolgáltató, az élelmiszerbolt vagy a mobilszolgáltató üzemeltetője külföldi vagy hazai tulajdonban van? Magyar tulajdonban olcsóbb a szolgáltatás vagy biztonságosabb az ellátás? Minthogy a legkorábbi ilyen akciók óta eltelt egy évtized, nyugodtan elmondhatjuk: nincs ilyen tapasztalat. Az ellenkezője viszont igen.

Keresztes László Lóránt, az LMP képviselője legfontosabb politikai témájává a hazai vízszolgáltatás romló állapotát tette. Mindig elmondja, hogy azért romlik a helyzet, mert az állam nem hajtja végre a szükséges fejlesztéseket. Csak azt nem szokta hozzátenni, hogy ha a privatizált vízművek a nyugati befektetők kezében maradtak volna, a szükséges fejlesztéseket is nekik kellett volna finanszírozniuk. Most, hogy állami kézbe került a szolgáltatás, a fejlesztések finanszírozása is az államra hárul. Pontosabban hárulna. Íme, a „magyarítás” egyik nyilvánvaló hátránya.

És vajon a külföldi kézből állami közvetítéssel Orbán-barát magyar befektetők kezére játszott kereskedelmi bankok visszaszerzésének mi az előnye? Egyszerű ez: ezekből a bankokból ömlik a pénz az Orbán-barát vállalkozásokhoz. Hogy valaha visszafizetik-e a hitelt, az a jövő zenéje. Az állam teszi őket jövedelmezővé azzal, hogy rájuk szabott közbeszerzési pályázatokon, sokszor egyetlen pályázóként nyernek el állami megbízásokat, magas árak mellett. Ha egyáltalán, az így szerzett bevételből tudják törleszteni a hitelt. Egy,

a nemzetközi sztenderdek szerint működő bank szemében aligha lennének hitelképesek.

Ezt teszi lehetővé az, amivel Orbán dicsekszik: hogy a korábban külföldi szakmai befektetőknek privatizált bankoknak újra magyar tulajdonosa van, s így a magyar bankszektornak több mint fele van „magyar kézben”.

Amikor a Horn-kormány idején felgyorsult a magyar privatizáció, és sor került a közüzemek jelentős részének eladására, SZDSZ-es képviselőként szavazatommal támogattam a kormány gazdaságpolitikáját, és annak részeként ezeket a privatizációs döntéseket is, melyeket azóta folyamatosan támad a Fidesz.

Miért támogattam?

Közgazdászként tisztában voltam vele, hogy ez tőkebevonást jelent a magasan eladósodott magyar gazdaságba. Amikor 1995 végére a hatalmas privatizációs bevétel megékezett a magyar költségvetésbe, szavazatommal támogattam azt a költségvetéshez benyújtott módosító indítványt is, hogy a privatizációs bevételeket teljes összességében fordítsák az államadósság csökkentésére. (Az SZDSZ-es Gaál Gyula és az MSZP-s Keller László jegyezte a javaslatot, egyeztetve Bokros Lajos pénzügyminiszterrel. Igazuk volt.)

Ezzel indult be 1996-tól a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés. Az viszont, hogy az Orbán-kormányok hatalmas összegeket fordítanak nagy cégek visszavásárlására, sőt a Vodafone esetében már olyasmit is megvásárolnak, amit a magyar piacra belépő befektető hozott itt létre, nem más történik, minthogy

tőkét vonnak ki a magyar gazdaságból.

Milyen célból?

Egyetlen célja van ennek: az önkényuralmi rendszer kiterjesztése a magyar gazdaság mind több szektorára. A magyar kézbe – sokszor enyves magyar kézbe – került bankok azt finanszírozzák, amit Orbán Viktor elvár tőlük, a magyar kézbe került energetikai cégek olyan kondíciókkal szolgáltatnak, amilyet Orbán Viktor előír nekik, a magyar kézbe – sokszor enyves kézbe – került médiacégek azt íratják meg a lapjaikban, amit Orbán Viktor elvár tőlük, a magyar infokommunikációs cégek azt sugározzák és kommunikálják majd, amit Orbán Viktor elvár tőlük.

Mindezt úgy, hogy a forrás a polgárok adója, amit sok-sok értelmesebb célra is lehetne és kellene fordítani.

Vagy ha nem fordítanának erre ezermilliárdokat, kevesebb adót kellene szedni. Akkor esetleg valóban csökkenthető lenne az áfa anélkül, hogy felborulna ettől az államháztartás.

Vajon miért nem hívják fel a figyelmet a parlamenti ellenzék politikusai arra, hogy amivel Orbán sikerként büszkélkedik, az az országnak nem előnyös, hanem hátrányos?

ÉRTÉKELVŰ KÜLPOLITIKA

Bauer Tamás

-

2023-02-27

0

Sokaknak okozott megdöbbenést Orbánék újabb lépése a svéd és finn NATO-tagság ratifikációjával kapcsolatban. Korábban már megjelölték február 27-ét a ratifikáció országgyűlési tárgyalásának napjaként.

Már ez is – vagyis, hogy Orbán-Magyarország hónapokkal a többi NATO-tagállam után, csak Törökországot megelőzve készül ratifikálni a csatlakozást, az Orbán-kormánynak a többi tagállammal való szembenállást, illetve a putyini Oroszország iránti lojalitását volt hivatott kifejezni.

Hónapokig azzal „nyugtatgatták” a két érintett országot, hogy a ratifikációra „még az idén”, 2022-ben sor kerül. Azután jött a finneknek tett ígéret: még februárban, és ebből február 27 lett, márciusi szavazással. Fel is vették a napirendre, majd Orbán közölte pénteki rádiónyilatkozatában: a Fidesz-frakcióban vita folyt a dologgal szemben: többek szerint

„az mégse járja, hogy azt kérik tőlünk, hogy vegyük fel őket, ők pedig nyilvánvaló hazugságokat terjesztenek Magyarországról, a magyarországi jogállamról, a demokráciáról, az itt folyó életről, és hogy’ akar valaki úgy a szövetségesünk lenni egy katonai rendszerben, hogy gátlástalanul hazugságokat terjeszt Magyarországról?”

Vajon mit akar ezzel Orbán, hiszen a végén úgy is megszavazzák a ratifikációt?

Éppen azért van erre szükség. Ugyanúgy, mint a szankciókkal szembeni uszításra és hazudozásra, noha Orbán mindegyikhez hozzájárul. Egyrészt világossá kell tenni kedves orosz és török barátai, Putyin és Erdoğan számára, hogy nem elvi okokból szavazza meg azt, amit szíve szerint nem szavazna meg.

Nekünk annak idején azt tanították, hogy Lenin szerint a külpolitika a belpolitika meghosszabbítása más eszközökkel. Orbánnál is az.

Az országon belül önkényuralmi rendszert épített fel és működtet, márpedig az önkényuralomhoz hozzátartozik, hogy amit az önkényúr akar, azt ne korlátozza a külvilág.

Ezért tekinti a nemzeti szuverenitást az első számú értéknek, amin a saját szuverenitását, vagyis teljhatalmát érti: az ő szuverenitását az országon belül ne korlátozza senki, és ne korlátozzák őt az országon kívülről sem. Ezért áll szemben az Európai Unióval, amely az alakuláskor közös értékeket fogalmazott meg, és a tagországoktól azok követését várja el, kéri számon.

Országon belül az első számú érték a tekintélyelvűség: mindenkinek el kell fogadnia az ő eszméit: a „munkaalapú társadalmat”, azaz a jóléti állam leépítését, a szolidaritás elutasítását, a vallásosságot mint értéket, a régimódi családfelfogást, ahol „az anya nő, az apa férfi”, a vagyonszerzés kultuszát és így tovább.

Minthogy a Nyugat liberális demokrácia ezek ellentétét, a toleranciát és a szolidaritást képviselik („megbolondult a világ”), a mai Orbán számára természetes ellenfelet jelentenek. A keleti világ önkényuralmaival rokonszenvez („itt otthon érzem magam, nem úgy, mint Brüsszelben”), hiszen azok nem kérnek számon tőle olyan normákat, amelyektől viszolyog.

Valódi szövetségesei Putyin, Alijev, Erdoğan és Hszi.

Putyin Svédország és Finnország NATO-csatlakozásának, ami az Ukrajna elleni agresszióra adott válasz fontos eleme, első számú áldozata. Orbán viselkedése mindenekelőtt neki szól. Persze a hazai közvéleménynek is: senkinek ne legyen kétsége azt illetően, hogy hol is áll ő a világban. Indoklásként arra hivatkozik, amit önkényuralmi rendszeréről ott mondanak. (Ugyanolyanokat mondanak Németországban, Hollandiában és másutt is Nyugaton, Norvégia még pénzelte is a civil szervezeteket, amíg szabad volt neki, de hát nincs mit tenni, ők már benne vannak a NATO-ban. Erdoğan nem amiatt tiltakozik csatlakozásuk ellen, amit mondanak, hanem amit tesznek: megtűrik területükön a kurd „terroristákat”.

Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy Orbán külpolitikája értékalapú külpolitika.

Hogy az ellenzéké az-e, majd meglátjuk, amikor szavaznak a Fidesz újabb „politikai nyilatkozatáról” – Közel egy évvel ezelőtt, amikor a korábbi Országgyűlés utolsó ülésén kellett szavazni egy, az ukrán állammal való szolidaritást elutasító politikai nyilatkozatról, a legtöbben nem merték nem megszavazni azt.

A „legeurópaibb párt” sem merte.

És most?

ORBÁN SIKERE

Bauer Tamás

-

2023-02-21

0

Orbán miniszterelnök elmondta esedékes „évértékelő” beszédét. Szokása szerint sikerekről beszélt. Sikerei között sorolta fel, hogy a Vodafone felvásárlásával immár az infokommunikációs szektorban is megnövekedett a magyar tulajdon részaránya, és célzást tett arra is, hogy hamarosan a ferihegyi repülőtérre is sor kerül.

Az ellenzéki pártok is nyilatkoztak Orbán beszédéről. Elmondták, hogy szerintük miről kellett volna Orbánnak beszélnie, de nem beszélt. Arról viszont nem mondtak véleményt, amiről beszélt. Például arról sem, hogy szerintük is siker-e, hogy az Orbán-kormány sokezer milliárd forintot költött valamennyiünk pénzéből külföldi tulajdonú cégek visszavásárlására illetve megvásárlására. Kezdődött a korábbi kormányok által privatizált közüzemek (energetikai cégek, vízművek) visszavásárlásával, amit úgy kényszerítettek ki, hogy a „rezsicsökkentéssel”, nyomott tarifák hatósági előírásával ráfizetésessé tették a közüzemek (energia- és vízszolgáltatók) működését, majd ajánlatot tettek azok megvásárlására. Folytatódott a külföldi befektetők javára privatizált bankok és egy kereskedelmi lánc visszavásárlásával, külföldi kézbe került médiavállalkozások felvásárlásával, most pedig biztosítókra és egy távközlési-infokommunikációs cég, a Vodafone állami felvásárlására is sor került. Orbán elbüszkélkedett vele: sikerült mindezt „magyarítani”. Amit az állam megszerzett, azt többnyire Orbánhoz közel álló magyar magáncégeknek tovább is adták.

Mire jó ez?

Számít a fogyasztónak, hogy a vízmű, az áramszolgáltató, az élelmiszerbolt vagy a mobilszolgáltató üzemeltetője külföldi vagy hazai tulajdonban van? Magyar tulajdonban olcsóbb a szolgáltatás vagy biztonságosabb az ellátás? Minthogy a legkorábbi ilyen akciók óta eltelt egy évtized, nyugodtan elmondhatjuk: nincs ilyen tapasztalat. Az ellenkezője viszont igen.

Keresztes László Lóránt, az LMP képviselője legfontosabb politikai témájává a hazai vízszolgáltatás romló állapotát tette. Mindig elmondja, hogy azért romlik a helyzet, mert az állam nem hajtja végre a szükséges fejlesztéseket. Csak azt nem szokta hozzátenni, hogy

ha a privatizált vízművek a nyugati befektetők kezében maradtak volna, a szükséges fejlesztéseket is nekik kellett volna finanszírozniuk.

Most, hogy állami kézbe került a szolgáltatás, a fejlesztések finanszírozása is az államra hárul. Pontosabban hárulna. Íme, a „magyarítás” egyik nyilvánvaló hátránya.

És vajon a külföldi kézből állami közvetítéssel Orbán-barát magyar befektetők kezére játszott kereskedelmi bankok visszaszerzésének mi az előnye? Egyszerű ez: ezekből a bankokból ömlik a pénz az Orbán-barát vállalkozásokhoz. Hogy valaha visszafizetik-e a hitelt, az a jövő zenéje.

Az állam teszi őket jövedelmezővé azzal, hogy rájuk szabott közbeszerzési pályázatokon, sokszor egyetlen pályázóként nyernek el állami megbízásokat, magas árak mellett.

Ha egyáltalán, az így szerzett bevételből tudják törleszteni a hitelt. Egy, a nemzetközi sztenderdek szerint működő bank szemében aligha lennének hitelképesek. Ezt teszi lehetővé az, amivel Orbán dicsekszik: hogy a korábban külföldi szakmai befektetőknek privatizált bankoknak újra magyar tulajdonosa van, s így a magyar bankszektornak több mint fele van „magyar kézben”.

Amikor a Horn-kormány idején felgyorsult a magyar privatizáció, és sor került a közüzemek jelentős részének eladására, SZDSZ-es képviselőként szavazatommal támogattam a kormány gazdaságpolitikáját, és annak részeként ezeket a privatizációs döntéseket is, melyeket azóta folyamatosan támad a Fidesz. Miért támogattam?

Közgazdászként tisztában voltam vele, hogy ez tőkebevonást jelent a magasan eladósodott magyar gazdaságba.

Amikor 1995 végére a hatalmas privatizációs bevétel megékezett a magyar költségvetésbe, szavazatommal támogattam azt a költségvetéshez benyújtott módosító indítványt is, hogy a privatizációs bevételeket teljes összességében fordítsák az államadósság csökkentésére. (Az SZDSZ-es Gaál Gyula és az MSZP-s Keller László jegyezte a javaslatot, egyeztetve Bokros Lajos pénzügyminiszterrel. Igazuk volt.)

Ezzel indult be 1996-tól a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés. Az viszont, hogy az Orbán-kormányok hatalmas összegeket fordítanak nagy cégek visszavásárlására, sőt a Vodafone esetében már olyasmit is megvásárolnak, amit a magyar piacra belépő befektető hozott itt létre, nem más történik, minthogy tőkét vonnak ki a magyar gazdaságból.

Milyen célból?

Egyetlen célja van ennek: az önkényuralmi rendszer kiterjesztése a magyar gazdaság mind több szektorára.

A magyar kézbe – sokszor enyves magyar kézbe – került bankok azt finanszírozzák, amit Orbán Viktor elvár tőlük,

a magyar kézbe került energetikai cégek olyan kondíciókkal szolgáltatnak, amilyet Orbán Viktor előír nekik, a magyar kézbe – sokszor enyves kézbe – került médiacégek azt íratják meg a lapjaikban, amit Orbán Viktor elvár tőlük, a magyar infokommunikációs cégek azt sugározzák és kommunikálják majd, amit Orbán Viktor elvár tőlük. Mindezt úgy, hogy a forrás a polgárok adója, amit sok-sok értelmesebb célra is lehetne és kellene fordítani. Vagy ha nem fordítanának erre ezermilliárdokat, kevesebb adót kellene szedni. Akkor esetleg valóban csökkenthető lenne az áfa anélkül, hogy felborulna ettől az államháztartás.

Vajon miért nem hívják fel a figyelmet a parlamenti ellenzék politikusai arra, hogy amivel Orbán sikerként büszkélkedik, az az országnak nem előnyös, hanem hátrányos?

LÉPJ VISSZA, JUCI

Bauer Tamás

-

2023-02-19

0

Nyolc éve már nélkülem tartják a DK elnökségi üléseit, így nem tudhatom, miért döntöttek úgy, hogy Ráczné Földi Juditot jelölik a listáról a Kordás László váratlan halálával megürült képviselői helyre.

Nem ismerem őt közelről, hiszen akkor került be a párt vezetésébe, amikor én már távoztam onnan. Azt azért tudom róla, hogy elkötelezett híve a demokráciának, és harcos alkat, helye van a magyar politikában. Hozzáteszem azt is: amennyire ismerem,

nincs kétségem afelől, hogy tiszta ember, tisztességes ember.

Csakhogy egyszer, sok-sok évvel ezelőtt Kósáné Kovács Magda, akkor még az MSZP vezető politikusa, aki 2011-ben ott volt a DK megalapításakor, azt mondta:

„Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.”

Jucinak – mert így szólítjuk őt a DK-ban – egyszer ez nem sikerült. A 2018-as választáson Juci még, ha nem is nyert a választókerületében, tisztes eredményt ért el a Fidesz jelöltjével szemben, megkapta a baloldali választók szavazatait. Jó eséllyel indult el 2021-ben az előválasztáson, de amikor előkerült ez az offshore-ügy, csúnyán alulmaradt az MSZP-s Márton Rolanddal szemben.

A baloldali választók többsége megvonta tőle akkor a bizalmát. Nyilván azért, mert nem tudott tisztességesnek látszani.

Ha a DK elnöksége mellette döntött, érthető módon kiáll mellette. Amikor a Momentum és Hadházy Ákos azt mondja, hogy ne Juci legyen a sajnálatosan megüresedett helyre képviselő, azt mondják, amit a baloldali választók többsége is mondott, amikor nem rá szavazott az előválasztáson. A konfliktust – mely a Fidesszel szemben állók összessége szempontjából káros – csak Juci oldhatja fel, ha megköszöni a DK elnökségének bizalmát, de visszalép a jelöléstől. Hosszabb távon tekintélyt szerezne ezzel önmagának, s megmentené a DK-t is attól, hogy ráragadjon egy olyan bélyeg, amelyre nem szolgált rá.

MI A BAJ AZ AKKUMULÁTORGYÁRAKKAL, ÉS MI NEM?

Bauer Tamás

-

2023-02-15

0

MI A BAJ AZ AKKUMULÁTORGYÁRAKKAL, ÉS MI NEM?

Az elmúlt hetek arról szólnak, hogy az Orbán-kormány egész sor akkumulátorgyár építésében egyezett meg kínai és dél-koreai befektetőkkel, és ezt helyi civil szervezetek és az ellenzéki pártok támadják.

Gödön évek óta panaszkodnak az emberek, most pedig Debrecenben tartottak viharos közmeghallgatásokat, és népszavazási kezdeményezésekről döntenek majd a választási bizottságok. Az ellenvetések bizony jogosak: indokoltak az akkumulátorgyártás környezeti hatásaival – víz, levegő, zaj – kapcsolatos súlyos aggályok, és megalapozottak azok a közgazdasági elemzések, amelyek szerint Magyarországnak a kimagasló energia- és vízigénnyel működő akkumulátorgyártásban nincs, nem lehet komparatív előnye. Joggal emlékezteti Győrffy Dórát, a kiváló közgazdászt az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának ez az eleme a Rákosi–Gerő-féle gazdaságpolitikára: a „szén, a vas és az acél országa” ugyanúgy nem törődött Magyarország sajátos feltételeivel, mint az orbáni gazdaságpolitika.

Csakhogy az akkumulátorgyárak elleni kampány ennél tovább megy. Az LMP politikusai, akik a majdani népszavazási kampányt megelőzve máris aláírásgyűjtésbe fognak egy petícióhoz, elkezdtek arról beszélni, hogy akkumulátor-gyarmattá teszik az országot. A gyarmat szót legutóbb az CÖF tüntetéseinek molinóin láttuk olyan mondatokban, hogy „nem leszünk gyarmat”, és ezzel az EU-val való szembenállást hirdették.

Az, hogy multinacionális vállalatok Magyarországon beruháznak, és új ipari, kereskedelmi és szolgáltatócégeket hoznak létre, a gazdasági felzárkózás nélkülözhetetlen eleme. Így történt ez korábban Spanyolország vagy Írország különösen sikeres felzárkózási folyamatában, és velünk egy időben Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia felzárkózási folyamatában is. A nagy autóipari cégek ezekben az országokban ugyanúgy létrehozták a maguk termelőüzemeit, amelyeket manapság nálunk összeszerelő üzemekként szokás megbélyegezni, holott az összeszerelő üzemek a felzárkózási folyamat első stádiumával együtt járnak.

Nem az a baj, ha a felzárkózás során ilyenek létrejönnek, hanem az, ha ezt nem követi más is: a termelőüzemek után fejlesztő központok telepítése a korábban a termelőüzemet befogadó országba, és modern, saját tulajdonú, a világpiacra hatékonyan exportálni képes közép- és nagyvállalatok létrejötte.

Az egykori szocialista országok közül Lengyelország és Csehország ebben előttünk jár.

Amiatt is támadni szokták a multicégek magyarországi befektetéseit, hogy azok az olcsó magyar munkaerő miatt jönnek hozzánk, és ők jutnak profithoz. Miért nem ér a magyar munkás munkája is ugyanannyit, mint a német, francia vagy svéd munkás munkája? Legyünk tudatában: a spanyol vagy a cseh munkásnak is kevesebbet fizet a Volkswagen, mint a németnek, meg is beszélve a brazil munkásról.

Az olcsóbb munkaerő a piaci jelenlét mellett fontos hajtóereje a nemzetközi tőkemozgásnak. Ugyanakkor a fejlettebb országokból érkező befektetők jobban megfizetik a magyar munkást, mint a hazai tulajdonú vállalatok.

A profit pedig természetesen a befektetőé, a kérdés csak az, hogy elviszi-e a saját országába, vagy itt fekteti be újra. Ez pedig attól függ, hogy megőrzi-e Magyarország versenyképességét a befektetések piacán.

Meglepő módon az igazán nagy tudású Róna Péter professzor is azzal érvelt az akkumulátor-gyárak ellen, hogy a termék árát, a munkások bérét és a foglalkoztatottak számát is a kínai befektetők szabják majd meg. Hát persze. A brit autóipar híres gyárai ma nagyrészt japán cégek kezében vannak, és japán autókat gyártanak bennük az európai piacokra. Ott is a japánok szabják meg a termelés volumenét, az árakat, a foglalkoztatást és a béreket. Másképp nem fektettek volna be a brit autóiparba, és nem mentették volna meg befektetéseikkel az ágazatot. Így működnek a nemzetközi tőkemozgások, melyekkel a befogadó országok is sokszor jól járnak

Szóval, az akkumulátorgyárak ellen tiltakozóknak bizonyára igazuk van abban, hogy nemet mondanak, de sokszor nincs igazuk az érvelésben.

Az akkumulátorgyárakkal ellen nem azért helyes tiltakozni, mert külföldi befektetők érnek el profitot magyarok munkájával

– ez a mai világban természetes.

Nem is azért, mert emiatt Magyarország gyarmattá válna: a német autógyárak sem teszik hazánkat német gyarmattá, ahogy a japán autógyárak sem Angliát japán gyarmattá. Az sem kifogásolható, ha a tulajdonosi döntéseket a külföldi tulajdonos hozza meg. Amit joggal kifogásolnak a tiltakozók, az az, hogy az akkumulátorgyártás súlyos környezeti ártalmakkal járhat, hogy nem felel meg Magyarország sajátos gazdasági feltételeinek, és hogy az Orbán-kormány túlzott mértékben kínált különféle kedvezményeket a befektetőknek, ahogy azt számos más esetben is tette (ahol a másik két kifogás nem merül fel).

ORBÁN, AZ IDEGEN

Bauer Tamás

-

2023-02-12

0

Nagy felzúdulást okozott nálunk, hogy Orbán miniszterelnök nem tapsolta meg az Európai Tanács brüsszeli üléstermébe bevonuló Zelenszkijt, és a kormány- és államfők közös fotóján is úgy állt a többiek között, mint aki idegenként odacseppent, és nem érti, hogy miért.

A felzúdulás indokolatlan volt. Orbán jól tette, hogy így viselkedett. Akár hisszük, akár nem, egyszerűen őszinte volt. Sokszor elmondta már, hogy Bakuban meg Asztanában otthon érzi magát, Brüsszelben meg idegenként. Eddig is így volt, ez alkalommal meg még inkább. Hogyne lett volna minden korábbinál idegenebb a brüsszeli társaságban, amikor a többiek Zelenszkijt ünnepelték, Ukrajna elnökét, akinek győzelmében bíznak, és akit sokféle módon segítenek, miközben ő, Orbán Putyinra tesz, mivel meg van győződve arról, hogy a háborút csak a túlerőben levő Oroszország nyerheti meg. Amikor kényszerűen egy asztalhoz kellett ülnie Zelenszkijjel, megismételte, hogy nem szállít Ukrajnának fegyvert, nehogy bárkinek is kétsége legyen a szándékairól.

Kiírta a Twitterre, hogy országa a „béketáborhoz” tartozik.

Koránál fogva ő sem tudja, és azok sem, akik a közleményeit szövegezik, hogy mit jelentett hetven-nyolcvan évvel ezelőtt a „béketábor” kifejezés. Hazugságot jelentett akkor is, a készülődést az újabb háborúra.

Amikor most fegyverszünetet meg békét szorgalmaz, kompromisszumot egy olyan helyzetben, amikor Putyin hadserege megszállva tartja Ukrajna területének egyötödét, ezt a helyzetet akarja állandósítani, ahogy a minszki kompromisszum is a Donyec-medencei részleges orosz megszállását állandósította, és persze a Krímét is. A minszki kompromisszum arra volt jó, hogy az orosz állam felkészítse hadseregét a totális támadásra. És persze Ukrajna is felkészülhetett a védelemre.

Putyin azóta sem tett le az ukrán állam megsemmisítéséről és arról sem, hogy Ukrajna elleni győzelmével a Nyugat gyengeségét demonstrálja. Megerősítené ez Orbánt a Nyugat hanyatlásáról és a keleti diktatúrák felemelkedéséről szólónézetében. Hogyne lett volna idegen ott, ahol Európa demokratái Ukrajna elnökét ünnepelték? Persze, hogy ennek megfelelően viselkedett.

A Transparency félreérti

Bauer Tamás

-

2023-02-02

0

Bemutatták a Transparency International rendszeresen elkészülő korrupciós jelentését a világ országairól, és a magyar szervezet illetékeseinek arra kellett rámutatniuk, hogy a korrupciós fertőzöttség szempontjából Magyarország immár az Unió leginkább fertőzött tagországa.

Természetesen a média is felkapta a témát, az újságírók együtt szörnyülködtek az elszomorító eredményen. A szörnyülködés annyiban jogos, hogy a korrupció-érzékelési indexet az adott országgal, annak hatóságaival kapcsolatba kerülők véleményének összegzéséből számítják, s az most így alakult. Ugyanakkor szerintem az állítás az eredmény félreértett értékelésén alapul.

Kiderül ez tulajdonképpen a Transparency magyarországi ügyvezetőjének a Klubrádióban elhangzott interjújából is. Martin József Péter ugyanis elmondta: amellett, hogy az intézmény által számított korrupciós indexet illetően Magyarország immár Romániánál és Bulgáriánál is rosszabb eredményt produkál (miközben az előző jelentés szerint még holtversenyben volt velük), a „hétköznapi” korrupció Romániában vagy Bulgáriában még mindig kiterjedtebb, mint nálunk,

nálunk az államilag szervezett korrupció erősebb. Merthogy Magyarországon a Fidesz-közeli cégek megszállták az államot.

A Transparency magyarországi vezetője jó irányban indul el, de nem jut el a helyes megoldáshoz. Nálunk ugyanis nem a state capture, az állam megszállása nemzetközileg ismert esetéről van szó. Nem a politikát befolyásoló vállalkozásokról, hanem a fordítottjáról: a politikai hatalom által önkényesen kedvezményezett, közpénzből felfuttatott és ugyanakkor a politikai hatalmat szükség esetén kiszolgáló vállalkozásokról van szó.

Amikor Lánczi András filozófiaprofesszor, Orbán egyik házi ideológusa néhány éve azt nyilatkozta, hogy amit az ellenzék korrupciónak nevez, az nem az, hanem a Fidesz politikájának lényege, bizonyos értelemben igazat mondott.

(Már korábban is elismertem ezt.) Amit a büntetőjog korruciónak nevez, vagyis amikor valaki pénzt vagy ajándékot ad egy közigazgatási tisztviselőnek (vagy más esetekben akár egy vállalat ügyintézőjének, anyagbeszerzőnek vagy bolti eladónak), hogy a tisztviselő, ügyintéző, eladó neki kedvező döntést hozzon (például neki adjanak egy megrendelést, megkapjon egy építési engedélyt, hozzájusson hiánycikkhez stb.), az klasszikus vesztegetés, korrupció, amely mindig kölcsönös előnyökről szól.

Ilyen is előfordul a Fidesz államában, például a Schadl–Völner ügy jellegzetesen ilyen. Amikor azonban egy közbeszerzést az előre kiszemelt pályázó nyer, mert a pályázati feltételeket is testre szabják, hogy csak ő nyerhessen, az nem kétoldalú, hanem egyoldalú ügylet, nem vesztegetés, nem korrupció a szó büntetőjogi értelmében. Márpedig ez az, ami az Orbán-rendszerben a leginkább elterjedt. Az állami döntés kedvezményezettje nem ad semmit a kedvezményért cserébe. Ő egyszerűen a politikai hatalom kedvezményezettjeként jut előnyhöz. Lánczi professzor szerint ez az orbáni állam ama törekvésének megnyilvánulása, hogy állami eszközökkel támogassa a nemzeti tőkésosztály létrejöttét. A korrupció bűncselekmény, az ilyen állami politika nem az.

Nem így van. Az orbáni államnak ez a gyakorlata valóban nem korrupció ugyan – hiányzik belőle a korrupció alapvető eleme, az előnyök kölcsönössége –, de bűncselekmény, amelyet hivatali visszaélésként, hűtlen kezelésként nevez meg a büntetőjog.

A közbeszerzésnél az állami hatóság kötelessége a közpénzek leghatékonyabb, leginkább takarékos felhasználása. Ha viszont a pályáztatásnál nincs valódi, tisztességes verseny a pályázók között, ha a feltételeket a kiválasztott kivitelező javára alakítják ki, az megvalósítja a hivatali visszaélést, a hűtlen kezelést. Miután ez – mint Lánczi professzor elismerte – a Fidesz tudatosan követett politikája, itt bűnös kormányzás folyik.

A Transparencynél ezt rendszerszerű korrupciónak nevezik, és legtöbbször így beszélnek erről az ellenzéki politikusok. Ez nem pontos jellemzés: itt nem korrupcióról, hanem rendszerszerű hivatali visszaélésről van szó. A különbség a más országokban megfigyelt korrupcióhoz képest nem mennyiségi, hanem minőségi. Nem több, hanem más. Aki mennyiségi különbségként ábrázolja a helyzetet – mint a Transparency rangsora –, az szerintem félreérti a helyzetet, félrevezeti a közönséget.

Nem fölösleges kötözködésrő, öncélú fogalmi vitáról van szó. Ha csak arról lenne szó, hogy Magyarországon több, erősebb a korrupció, mint más országokban, akkor lenne értelme a kormánytól várni a megfékezését. Ahogy az Európai Bizottság teszi. Ha viszont a hatalmon levők által rendszerszerűen folytatott hivatali visszaélésről van szó, akkor ennek visszaszorítása nem várható az Orbán-kormánytól. Ez a kecskére a káposztát esete.

Elismerem: az Európai Bizottság nem tehet mást: partnere nem lehet más, mint a hivatalban levő kormány. A rendszerszerű hivatali visszaélés megszüntetése csak a rendszer megszüntetésétől remélhető. Ez pedig nem az Európai Bizottság dolga.

Bauer Tamás

Néhány hete Mihail Hodorkovszkijjal, egykori oligarchával, az azóta felszámolt Jukosz tulajdonosával beszélgettek a német köztelevízióban Oroszországról és a háborúról. Hodorkovszki tíz évet töltött Putyin börtönében, amíg kieresztették és elhagyta Oroszországot.

akik az Oroszországgal háborúban álló Ukrajnának szóló fegyverszállításra szólítják fel azokat, akik figyelnek rájuk a külvilágban, vajon hazájuk elárulójának helyes-e tekintenünk?

Orbán Viktor számára azonban egykutya, hogy egy állam demokrácia vagy diktatúra, hogy egy állam miként bánik a maga polgárival, illetve a megszállt területek lakóival.

Ha nem nyeri meg a háborút, Putyin nem maradhat hatalmon, vélte Kaszparov is, és véli az oroszországi fejlődés sok más elemzője is.

Gulyás Gergely illetve az Orbán-kormány részéről nem lep meg, hogy fellép az irredenta jelkép (és az irredenta gondolat) szabad használatáért, hiszen politikájában, törvényalkotásában is ezt képviseli.

Miért támogattam?

Milyen célból?

Sokaknak okozott megdöbbenést Orbánék újabb lépése a svéd és finn NATO-tagság ratifikációjával kapcsolatban. Korábban már megjelölték február 27-ét a ratifikáció országgyűlési tárgyalásának napjaként.

Vajon mit akar ezzel Orbán, hiszen a végén úgy is megszavazzák a ratifikációt?

Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy Orbán külpolitikája értékalapú külpolitika.

Mire jó ez?

Az állam teszi őket jövedelmezővé azzal, hogy rájuk szabott közbeszerzési pályázatokon, sokszor egyetlen pályázóként nyernek el állami megbízásokat, magas árak mellett.

Milyen célból?

Az elmúlt hetek arról szólnak, hogy az Orbán-kormány egész sor akkumulátorgyár építésében egyezett meg kínai és dél-koreai befektetőkkel, és ezt helyi civil szervezetek és az ellenzéki pártok támadják.

Az olcsóbb munkaerő a piaci jelenlét mellett fontos hajtóereje a nemzetközi tőkemozgásnak. Ugyanakkor a fejlettebb országokból érkező befektetők jobban megfizetik a magyar munkást, mint a hazai tulajdonú vállalatok.

Nagy felzúdulást okozott nálunk, hogy Orbán miniszterelnök nem tapsolta meg az Európai Tanács brüsszeli üléstermébe bevonuló Zelenszkijt, és a kormány- és államfők közös fotóján is úgy állt a többiek között, mint aki idegenként odacseppent, és nem érti, hogy miért.

Koránál fogva ő sem tudja, és azok sem, akik a közleményeit szövegezik, hogy mit jelentett hetven-nyolcvan évvel ezelőtt a „béketábor” kifejezés. Hazugságot jelentett akkor is, a készülődést az újabb háborúra.

Bemutatták a Transparency International rendszeresen elkészülő korrupciós jelentését a világ országairól, és a magyar szervezet illetékeseinek arra kellett rámutatniuk, hogy a korrupciós fertőzöttség szempontjából Magyarország immár az Unió leginkább fertőzött tagországa.

Amikor Lánczi András filozófiaprofesszor, Orbán egyik házi ideológusa néhány éve azt nyilatkozta, hogy amit az ellenzék korrupciónak nevez, az nem az, hanem a Fidesz politikájának lényege, bizonyos értelemben igazat mondott.

Nem így van. Az orbáni államnak ez a gyakorlata valóban nem korrupció ugyan – hiányzik belőle a korrupció alapvető eleme, az előnyök kölcsönössége –, de bűncselekmény, amelyet hivatali visszaélésként, hűtlen kezelésként nevez meg a büntetőjog.

Elismerem: az Európai Bizottság nem tehet mást: partnere nem lehet más, mint a hivatalban levő kormány. A rendszerszerű hivatali visszaélés megszüntetése csak a rendszer megszüntetésétől remélhető. Ez pedig nem az Európai Bizottság dolga.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA