Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Demokratikus a rend?

Bauer Tamás
-
0
Demokratikus a rend?

Nézem a Híradót, benne a DK frakcióvezető-helyettesének nyilatkozatát arról, hogy a DK-frakció törvényjavaslatot nyújtott be a „felhatalmazási törvényt” hatályon kívül helyezéséről.

Szó szerint a következőket hallom tőle a képernyőn:

„Mi azt tartjuk a tisztességesnek és normálisnak, ha helyreállítjuk a teljes demokratikus rendet, június 1-től megszűnik a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazás, tehát a parlament végzi a saját feladatait a normális rendben.”

Tényleg? Ha „megszűnik a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazás”, akkor helyreáll „a teljes demokratikus rend”? Sőt, „helyreállítjuk”, mi, a Fidesz meg az ellenzék együtt? Akkor helyreáll a jogállam, a hatalmi ágak elválasztása, érvényesülni fognak az emberi és állampolgári jogok, akkor szabad és tiszta lesz a választás, a köztársasági elnök, a Számvevőszék vezetői, a legfőbb ügyész és az alkotmánybírák független személyiségek és nem a kormánypárt kifutófiúi lesznek, garantálják a bíróságok függetlenségét, mondjam tovább?
Mert a teljes demokratikus rendhez mindez hozzátartozna. Ez pedig a „felhatalmazási törvény” hatályon kívül helyezésével nem történik meg. (Elvégre Orbán belgrádi bejelentése szerint a törvényt hatályon kívül helyezik, de szerintünk a demokrácia azzal nem áll helyre.) Aki országgyűlési képviselőnek áll, és nyilatkozik egy televíziónak, annak képesnek kell lennie pontosan fogalmazni.
Persze, nem Arató az első a DK-ban, aki ezt a hibát elköveti. Egy nagyon fontos parlamenti ülése, március 23-án Orbán miniszterelnök napirend előtti beszédére reagálva a következőt mondta a frakcióvezető:
„Miért küzdünk? Azért küzdünk, hogy hazánk maradjon demokratikus, szabad jogállam. Nem lehet éppen ezeket elvenni bármilyen más harc ürügyén. Sőt, azt is mondom, hogy nem lehet korlátlan felhatalmazást adni senkinek, és nem egyszerűen azért, merthogy egyébként akik most kérik, erre talán nem szolgáltak rá – bár én ezt így gondolom –, hanem mert elvileg sem helyes, mert valamikor, azt gondolom, ennek is vége lesz, nagyon reméljük, hogy vége lesz, ezen dolgozunk, és nem lehet a bajt arra használni, hogy közben ne éppen azt őrizzük meg, aminek a megőrzésére felesküdtünk.”
Amikor végighallgattam a közvetítést, hallgatva a teljes felszólalást, benne a szép érvelést, nekem sem tűnt fel azonnal az elején a hibás mondat.
Annál inkább Orbánnak, aki válaszában lecsapta a feldobott labdát:

„Ugyanakkor azt a mondatot fontosnak tartom, ami itt elhangzott, és ami úgy hangzik, hogy most Önök az ellenzék soraiban azért harcolnak, hogy Magyarország maradjon működő demokratikus jogállam. A „maradjon” szóra szeretném felhívni a figyelmüket. Eddig azt hallottam itt, már nem tudom, hány év óta, hogy nem működő, nem demokratikus és nem jogállam. Most, látom, azért harcolnak, hogy maradjon működő demokratikus jogállam. (Taps a kormánypártok soraiban.)”

Ezt a hibát a frakcióvezetőnek sem kellett volna elkövetnie.
Magának a benyújtott (egyébként szerintem értelmetlenül benyújtott) T/10594 számú, „a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény hatályon kívül helyezéséről” szóló törvényjavaslatnak az indoklása egyébként jobban sikerült:
„Mivel a Kormány vidéken feloldotta a korlátozások nagy részét, és bejelentette, hogy Budapest tekintetében is erre készül, ezért a Demokratikus Koalíció nem tartja szükségesnek az egész Európában példátlan hatalmat biztosító ún. felhatalmazási törvény hatályának további fenntartását. A bejelentés alapján nem indokolható a rendkívüli helyzet, mely alapot szolgáltatna a kormány túlhatalmának további biztosítására. A Demokratikus Koalíció azt szeretné, ha a jövőben a döntéseket az Országgyűlés hozná meg, legyen vége a rendeleti kormányzásnak.”
Jobban, de nem jól, a kormány túlhatalma sem szűnik meg a „felhatalmazási törvény” hatályon kívül helyezésével, miként a „teljes demokratikus rend” sem áll helyre.
Azért mielőtt azzal intéznénk el a dolgot, hogy politikusaink szabadon beszélve olykor pontatlanul fogalmaznak, vegyük észre: félő, hogy többről van szó. A politikai csaták hevében még a DK-sok sem tisztázták magukban: mit is tartsanak a mai magyar politikai állapotokról. Vajon belátták-e már, hogy

Magyarországon a demokráciát már fölszámolták, nem demokráciában, hanem önkényuralomban élünk.

Mondanak olykor diktatúrát is, mást is, ezekben a mondataikban viszont az látható, hogy nem gondolták végig mindezt, s azt sem, hogy mi következik belőle. Még ők sem, nem is beszélve mondjuk az MSZP-sekről vagy az LMP-sekről.
Vannak, akik ezeket a mondatokat olvasva máris előveszik a régi gondolatot, hogy nem lenne szabad beülni a parlamentbe. Én nem ezt mondom, csak azt, hogy

ha belátjuk, hogy önkényuralomban élünk, akkor ennek megfelelően kell a parlamentben (és persze azon kívül is) viselkedni.

Meg kellene válogatni, hogy miben veszünk részt és miben nem, mit fogadunk el és mit nem – ezzel kapcsolatos korábbi javaslataimat most nem ismétlem meg. Mert ha nem ezt tesszük, ha nap mint nap úgy viselkedünk a parlamentben, ha úgy kezeljük az intézményeket az alkotmánybíróságtól a köztársasági elnökig, a házbizottságtól a parlamenti tisztségekig, mintha egy demokratikus állam intézményei lennének, akkor óhatatlanul elkövetjük az imént kipécézett hibákat. Ez pedig azért nagy baj, mert a közönséget, amelyhez beszélünk, szintén megtévesztjük azt illetően, hogy milyen világban is él.

Van szavunk

Bauer Tamás
-
0
Van szavunk

Azt mondja politikus barátom, amikor a műsorvezető a Facebook-bejegyzések miatti rendőri előállításokról kérdezi, hogy nincs rá szava. Nekem van: rendőrállam. Ha valakit a véleményének nyilvános közlése vagy kiváltképp valós tény (hány ágyat ürítettek ki a városi kórházban) közlése miatt előállít a rendőrség, azt rendőrállamnak hívják.

Már a Clark Ádám téren dudálókra kirótt kétszázezer forintos büntetés is valami ilyesmi – ott is nyilvános véleménynyilvánítást torol meg a rendőrség –, de a két előállítás már egyértelműen rendőrállami eljárás.
Mielőtt erre egy miniszterelnökségi államtitkár azt válaszolná, hogy a szemkilövetés volt a rendőrállam, szögezzük le:

ha rátámadnak a rendőri kordonra – mert bizony rátámadtak –, ha nem tesznek eleget az oszlatási felhívásnak – mert nem tettek eleget –, arra a világ minden demokráciájában rendőri erőszak a válasz.

Facebook-bejegyzésekért viszont a világ egyetlen demokráciájában sem állítanak elő hajnalban embereket, és nem foglalja le a rendőrség a számítógépüket. (Bizonyos, mások emberi méltóságát sértő bejegyzéseket nemzetközi nyomásra ma már a Facebook maga töröl, de a miniszterelnök bírálata nem tartozik ebbe a kategóriába, és a Facebook általi törlés nem rendőri intézkedés.)
Gulyás miniszter az előállításokkal kapcsolatban azt mondta, hogy ha a hibás rendőri intézkedést az ügyészség korrigálja, az a jogállam erejét mutatja.

Az azonban, ha olyan törvényt hoz a parlamenti többség, amelyet a rendőrség úgy értelmezhet, ahogy az adott esetben értelmezett, az a jogállam gyengítését.

Mi lesz a gyerekkel?

Bauer Tamás
-
0
Mi lesz a gyerekkel?

Talán még emlékszünk: amikor a járvány miatti korlátozások elkezdődtek, Orbán Viktor egy szép márciusi péntek reggel először nem akarta bezárni az iskolákat arra hivatkozva, hogy a gyerekek nem kapják el a betegséget, de azután a szakszervezetek és az ellenzék követelésére, amihez sietve és feltehetően Orbánnal egyeztetve a Fidesz-frakció is csatlakozott, péntek este már Orbán azt jelentette be, hogy áttérnek a távoktatásra, azaz mégis bezárják az iskolákat. Meg a bölcsődéket és óvodákat is. Ahogy ezt Svédországot kivéve előbb vagy utóbb minden európai országban megtették.

Eltelt két hónap, és most minden európai országban – persze Svédországot kivéve – a korlátozások fokozatos megszüntetése van napirenden. Megszűnnek, vagy legalábbis enyhülnek a kijárási korlátozások, megnyílnak a boltok, az orvosi rendelők ismét fogadják a nem koronavírusos betegeket, és a kórházakban is újraindulnak a műtétek, újra elkezdődnek – egyelőre még üres lelátókkal – a labdarúgó bajnokságok, nyitnak a vendéglők kerthelyiségei, a strandok is fogadják az úszni vágyókat, a kormányok már a nyári turistaszezonra készülnek és a határok megnyitásáról tárgyalnak.
Vidéken már nálunk is megtörtént a nyitás: nyitva vannak a boltok, a vendéglők, a sporttelepek és edzőtermek, a parkok és játszóterek, lassan a szállodák is újra fogadhatnak vendégeket, ha jönnek. Néhány hét elteltével Budapestre is elér majd a nyitás. Nálunk is újraindul, ha döcögve is, a normális orvosi ellátás. Marad azonban egy fontos különbség.
Más országokban a nyitásnak fontos része az iskolák, óvodák fokozatos újranyitása is. Elsőként talán Dániában jelentek meg újra az iskolákban a gyerekek, de a fertőzésveszély mérséklése érdekében kisebb csoportokban. Németországban is fokozatos a nyitás: napi vagy heti váltásban mennek a gyerekek iskolába, hogy egy-egy osztályteremben csak kevesen legyenek, betartható legyen a távolság, és csúsztatva kezdenek és csúsztatva tartják az óraközi szüneteket is, hogy ne legyen tömeg a folyosón vagy az iskolaudvaron. Ahol lehet, szabadban tartanak órákat. Minden iskolás gyerek a nyári szünetig eljut az iskolába. Még az olaszok is elkezdték megnyitni az iskolákat. Ezekben az országokban ugyanis úgy gondolják, hogy a hónapokig tartó otthonlét talán a gyerekeknek, különösen az óvodásoknak és alsó tagozatosoknak a legrosszabb. El vannak zárva a többi gyerektől és a pedagógustól, el vannak zárva a kommunikációtól, annak tanulásától, el vannak zárva a közös játéktól. Így van ez az óvodásoknál is. Ezen pedig mielőbb segíteni kell.

A gyerekekkel otthon maradó szülőnek is hatalmas könnyebbség, ha a hétnek két vagy három napján nem neki kell egész nap a gyerekkel, gyerekekkel foglalkoznia. De, ismétlem, nem ez a fő, hanem a gyerekek igényei, érdekei.

Azért is tartják ott fontosnak, hogy minél előbb visszatérjenek a gyerekek legalább részlegesen az iskolába, mert tisztában vannak vele: a digitális oktatás a kedvezőbb hátterű gyereknél működik, a hátrányos helyzetűeknél viszont, ahol a családban nincsenek megfelelő informatikai eszközök, és a szülők sem tudnak eleget segíteni, alig, vagy egyáltalán nem. A több hónapos kiesés súlyosan fokozza az egyébként is meglevő lemaradást, és ezt talán sosem fogják tudni behozni.
Orbán Viktor viszont azt mondta legutóbb péntek reggel, hogy az iskolák megnyitására egyelőre nincs nyomás, ezért azzal nem kell sietni. Gulyás Gergely sajtótájékoztatóján sem derült ki, hogy bármire készülnének ebben. Lássuk be: az iskolás és óvodás gyerekeknek nincs olyan lobbyereje, mint a sportegyesületeknek vagy a vendéglátósoknak, akikre a miniszterelnök mindig figyel.
Érdekes módon a pedagógus szakszervezetek sem akarnak már iskolai foglalkozásokat a nyári szünet előtt. Még a magát szívesen tanárembernek nevező Horn Gábor oktatáspolitikus is azt mondja az ATV-ben, hogy a nyári szünet előtt két hétre már nem érdemes.

Ez ügyben az ellenzék sem vitatja, amit Orbán csinál.

Láttam a televízióban, hogy milyen szépen mosnak kezet a dán kisiskolások, milyen fegyelmezetten tartják egymástól a távolságot az iskolaudvaron, és hogyan örülnek a rég nem látott tanító néninek. Ők tanulékonyak, ők megértik, ha elmondják nekik, hogy miért van szükség a megszokottól eltérő viselkedésre. Magyar társaikat még hónapokra megfosztja ettől a felnőtt társadalom, élén Orbánnal. A dán vagy német módszer biztosan nem egyszerű, de a gyerekeknek biztosan jól járnának vele.

Új világrend?

Bauer Tamás
-
0
Új világrend?

Nézem a Híradót. Szijjártó Péter arról beszél Podgoricában, a montenegrói vezetőkkel való találkozója után, hogy a magyar kormány érdekelt a nyugat-balkáni országok mielőbbi felvételében az Európai Unióba, mert az Európai Uniónak „az új világrendben elfoglalt pozíciója és ereje szoros összefüggésben lesz a bővítés sikerességével”. Miért jön Szijjártó szájára az „új világrend” kifejezés? Vagy a következő mondatban „új világpolitikai rend”? Nyilván nem véletlenül használ ilyen kifejezést. Vajon mit jelent ez?

Ha új világrendről beszél valaki, akkor abból érdemes kiindulni, hogy az illető alapvető változásokat lát a világban ahhoz az állapothoz képest, amelyet eddig érzékeltünk magunk körül. Vajon milyen régi világrendhez képest beszél Szijjártó új világrendről, és gondolja ezt természetesen nemcsak ő, hanem mindenekelőtt Orbán? Nem ebből a sajtótájékoztatóból tudjuk meg ezt, hanem abból, hogy mit beszélnek minden más alkalommal.

Ha figyelemmel kísérjük a fideszes vezetők megszólalásait, mindenekelőtt Orbán beszédeit, akkor észre kell vennünk, hogy amihez képest új világrendre gondolnak, azon – tehát az eddigi, régi világrenden – azt a második világháború nyomán kialakult helyzetet értik, amikor az Egyesült Nemzetek alapdokumentumaiban rögzített demokratikus-humanista normarendszert különféle intézményekben, két- és többoldalú megállapodásokban érvényesítik és az egyes államokon számon is kérik.

Ennek a normarendszernek egyaránt fontos pillére a háború elutasítása és az emberi jogok katalógusa.

Ezeket a dokumentumokat úgy fogadta el a második világháború után az antifasiszta koalíció, hogy annak egyik országa, a Szovjetunió azokat sosem vette igazán komolyan és belső gyakorlatában nem is követte, mégis névleg elfogadta, és hasonlóképpen viselkedett a szintén győztes országként fellépő Lengyelország és Csehszlovákia, amelyek a németek millióinak kitelepítésével máris durva jogsértéssel indultak neki az akkori új világnak.

Azután három évtizeddel később megerősítette ezt a normarendszert a Helsinki Egyezmény is, amely legalábbis hivatkozási alapot adott a kelet-európai emberjogi mozgalmaknak, és így előkészítette az 1989-es rendszerváltást. A teljes siker akkor jött el, amikor 1989-et követően a kelet-közép-európai volt szocialista országok immár nemcsak szavakban, de ténylegesen is magukévá tették a Nyugat demokratikus-humanista értékrendjét. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Jelcin-féle új Oroszország is csatlakozik ehhez, s az orosz közvéleményben is többsége volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban.

A Putyin vezette Oroszország azután gyorsan elállt ettől, de Orbán 2010-es győzelméig úgy tűnt, hogy a kelet-közép-európai új NATO- és EU-tagok végérvényesen elfogadják ezt a normarendszert, hiszen erre épül a NATO és az EU deklarált és mind ez ideig többé-kevésbé érvényesített jogállami értékrendje.

Orbán 2010 után a nemzetközi rendet illetően tulajdonképpen azt vette át, amit Kína és a putyini Oroszország elég következetesen képvisel:

a nyugatival szemben egy másfajta értékrendet képviselnek, és nem tűrik el, hogy bárki a nyugati értékrendet kérje számon rajtuk. Orbán rendre ismételgeti, hogy általában is ellenzi „a demokrácia exportját”, és nem tűri el, hogy bárki hozzánk akarja a nyugati liberális demokráciák normáit exportálni. Nemzetközi kapcsolataiban a szóba jöhető partnerországokat sem hajlandó a szerint megítélni, hogy megfelelnek-e ezeknek a normáknak.

Ez az alapja nemcsak az ázsiai önkényuralmakkal ápolt szívélyes kapcsolatainak, de valójában ennek érvényesítésére használja a visegrádi együttműködést is. Annak tartalma a kilencvenes évek elejéhez képest, amikor azt Václav Havel kezdeményezte, teljesen megváltozott. (Akkor a Nyugathoz való közös közeledésről szólt, míg most Orbán intenciója szerint a Nyugattól való közös távolodásról.)

A tavalyi EP-választás előtt Orbán abban reménykedett, hogy a nyugati szélsőjobboldali pártok nagyarányú előretörésével meghatározó szerephez juthat az EU-ban. Ez nem sikerült, az azonban igen, hogy a visegrádi együttműködésre támaszkodva kiépítsen egy blokkoló kisebbséget az EU-ban. Elérte, hogy a Bizottság ne lépjen fel vele szemben.

A nyugat-balkáni országok EU-tagságát is azért szorgalmazza, hogy újabb szövetségeseket szerezzen, és megerősítse ezt a blokkoló kisebbséget. Márpedig ha a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül a putyini Oroszország, a Xi uralta Kína és a Trump vezette Egyesült Államok, ha különböző megfontolásokból is, egyre távolabb kerül az 1945-ös normáktól, és emellett az Uniót az Orbán vezette blokkoló kisebbség bomlasztja, amely különböző ügyekben hol a baltiakban, hol Ausztriában talál további szövetségesekre, akkor Orbán lényegében eléri a célját. Ha nem is ő diktál a világnak, de a világ sem diktál neki és szövetségeseinek, és a régi, az eddigi, az 1945-ben született világrend, ahogy évtizedeken át meghatározta a nemzetközi viszonyokat, nincs többé. Természetesen nem ő egymaga éri ezt el, de ő az egyik azok közül, akik ezt elérik.

A nyugati világ normáit rögzítő nemzetközi egyezményekkel szembeni általános viszolygás jut kifejezésre például abban, hogy a Fidesz ma már nem hajlandó az Országgyűlésben ratifikálni a nők elleni erőszakról szóló isztambuli egyezményt, és az is, ahogy Vejkey Imre, az Országgyűlés igazságügyi bizottságának elnöke felvetette, hogy Magyarország függessze fel az Emberi Jogok Európai Bíróságának illetékességét az országban.

Újra próbálja

Bauer Tamás
-
0
Újra próbálja

Csütörtökön szerepelt az Országgyűlés napirendjén a kiskereskedelmi adóról szóló törvényjavaslat. Varga Judit igazságügyminiszter már megemlítette, hogy a veszélyhelyzetben rendeletileg bevezetett intézkedések egyike–másika a veszélyhelyzet elmúltával is hatályban maradhat. Nem tudni, hogy vajon már akkor a kiskereskedelmi adóra gondolt-e, melyet rendelettel vezetett be a kormány, hogy ezzel a különadóval terhelhesse a multinacionális kiskereskedelmi láncokra a járványkezelés terheinek egy részét.

A kormány mindenesetre benyújtotta a kiskereskedelmi adóról szóló törvényjavaslatot, amelynek eredetijét már 2011-ben bevezették, de az Európai Bizottság kifogása miatt két év után meg kellett szüntetni. Mivel az Európai Unió luxemburgi bírósága időközben helyet adott a lengyel és a magyar kormány ellenvéleményének, és nem találta az adót ellentétesnek az EU normáival, a kormány most újra bevezeti.
Az adót az árbevétel összege után kell fizetnie minden kereskedőnek, függetlenül attól, hogy egyáltalán elér-e nyereséget. A kicsiknek, a sarki vegyesboltot működtetőknek semmit nem kell fizetniük, hiszen évi 500 millió forint árbevételig az adókulcs nulla, és még adóbevallást sem kell készíteni. 500 millió és 30 milliárd forint árbevétel között is csak 0,1 százalék a kulcs, 30 milliárd és 100 milliárd között 0,4 százalék, viszont 100 milliárd forint árbevétel fölött már 2,5 százalék. Nyilvánvalóan a multinacionális kiskereskedelmi láncokat kívánja a kormány – akárcsak 2011-ben – megsarcolni.

Az árbevétel 2,5 százaléka már tekintélyes összeg, az adó akár a nyereség nagyobb részét is elviheti.

A magamfajta közgazdász az ilyesmit piactorzításként helyteleníti: miért kellene a külföldi tulajdonú kiskereskedelmi vállalkozást diszpreferálni a hazai tulajdonúval szemben, miért ne az döntsön a piaci versenyben, hogy ki a jobb. (A hazai tulajdonú CBA-nál, Realnál vagy Coopnál az egyes boltok franchise rendszerben önálló vállalkozásnak számítanak, és akként is, tehát az alacsony vagy nulla kulcs szerint adóznak.)

Miért kell a kicsit preferálni a naggyal szemben? Nem az a döntő kérdés, hogy mi jó a fogyasztónak?

Csakhogy Orbán már uralmának elején kijelentette: fel akarja számolni a multik túlsúlyát a bankszektorban, az energiaszektorban és a kiskereskedelemben. Többször elpanaszolta azóta, hogy az energiaszektorban és a bankszektorban a célt többé-kevésbé elérte (az energia- és vízszolgáltatóknál teljesen, a bankrendszerben részben), a kiskereskedelemben viszont nem.
A multinacionális láncok annyival jobbak az áruválasztékban, az ár-értékarányban és a kereskedés kultúrájában, hogy a fogyasztók szemlátomást ragaszkodnak hozzájuk mindenütt, ahol jelen vannak. Orbán most mégis újra megpróbálja a különadóval kiszorítani őket, hivatkozva a járványra. Míg a feldolgozóipari befektetők kaptak és kapnak adókedvezményeket az államtól, a kiskereskedelemben befektetőknek csak beruházási korlátozások (az üzletek építésének korlátozása) és különadó jár. Hátha sikerül kivásárolni őket.
Mind az energetika, mind a bankok példáján láthattuk már, hogy miféle nemzeti tulajdon jön itt létre. Láttuk, hogyan vette meg, vett ki belőle többmilliárdos osztalékot és adta tovább jóval több pénzért az államnak (vagyis nekünk, adófizetőknek) az egykori Gagarin Hőerőművet Mészáros Lőrinc, hogyan játszották át a sok-sok adófizetői pénzből megvett MKB Bankot részben fideszesként ismert, részben ismeretlen vállalkozóknak, és azt is, hogy a korábban már kivonult Szuper és Profi üzletlánc boltjai az Orbán-közeli CBA-nál kötöttek ki. Valami

hasonlót akar elérni Orbán a kiskereskedelmi multik megsarcolásával. Ő és barátai majd jól járnak, mi pedig, fogyasztóként rosszul járunk.

Az lehetséges, hogy az elfogadandó törvény az uniós joggal nem ellentétes (bár nekem vannak kétségeim), a magyar fogyasztók érdekeivel azonban biztosan az.
Csak azt nem értem, hogy a törvényjavaslat vitájában felszólaló ellenzéki képviselők, akik állítólag nem hívei Orbán rendszerének, miért nem szóltak egy szót sem erről az összefüggésről. Nem itt éltek az elmúlt tíz évben?

Magyar ügy az magyar ügy

Bauer Tamás
-
0
Magyar ügy az magyar ügy

Tévedtem volna? Ez persze mindig előfordulhat. Azt válaszoltam az Átlátszó kérdésére, hogy kétséges, hogy összejönnek-e a szükséges aláírások a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezéséhez, amely arra irányul, hogy az egyes európai országokon belüli „nemzeti régiók” közvetlenül is hozzájuthassanak uniós támogatásokhoz.

Az ilyen kezdeményezést napirendre kell tűznie az Unió illetékes testületeinek, ha egy év alatt összegyűjtenek hozzá egymillió aláírást legalább hét uniós tagállamban úgy, hogy a gyűjtést személyesen, papíron és az interneten is lehet folytatni. (Csak napirendre kell tűzni, amiből a kezdeményezés elfogadása nem következik.)
Miközben a dolog az első háromnegyedévben reménytelennek tűnt, hatalmas hajrával végül összejött az egymillió aláírás – és mégsem jött össze. Van egymillió internetes és 220 ezer papír alapú aláírás – de három országból, Magyarországról, Romániából és Szlovákiából. Egy-egy országban az aláírások számának el kell érnie az adott ország EP-képviselői számának 750-szeresét. Ezt abban a három országban, ahol közel tízmillió, több mint egymillió illetve közel félmillió magyar él, nyilván könnyen elérték, viszont – mint a hvg.hu beszámolójából tudni lehet, a küszöböt másutt nem érték el. Sem a horvátországi és szlovéniai magyarok körében, sem Spanyolországban, ahol a baszkokra számítottak, nem sikerült akárcsak megközelíteni sem a szükséges számot, és a svédországi magyarok körében is csak az ottani szám egyötöde jött össze.
Próbálkozhattak volna Franciaországban a bretonokkal és az elzásziakkal, Németországban a szorbokkal és dánokkal, Belgiumban a németekkel, Finnországban az ottani svédekkel, de szemlátomást nem sikerült. Az elmaradás az egyes országok tekintetében érvényes küszöbtől olyan mértékű, hogy a határidőnek a járványra tekintettel kért meghosszabbítása estén sem látszik esély a szükséges számú aláírás összegyűjtésére további négy országból.

Úgy tűnik tehát, ez a kezdeményezés magyar ügy maradt.

A nemzeti kisebbségek ügye – e kezdeményezés tapasztalata szerint – nem tud európai üggyé válni. A franciaországi breton, illetve elzászi német kisebbség elfogadja a kialakult helyzetet. Franciaország asszimilálja őket, és ez eredményesnek látszik. Hasonló a helyzet a görögországi macedón kisebbséggel. Másutt, a finnországi svédek, a belgiumi németek, Németországban a szorbok és a schleswig-holsteini dánok, Olaszországban az osztrákok esetében nincs probléma a kisebbségek nyelvi-kulturális jogaival.
Minden jel arra mutat, hogy nincs a szomszéd országokban élő magyar kisebbségeken kívül senki, aki ma az Európai Unióban nemzetközi segítséget várna a kisebbségi jogok érvényesítéséhez. A baszkok, katalánok, dél-tiroli osztrákok és a Finnországhoz tartozó Åland szigetén élő svédek közigazgatásilag elkülönülő tartományokban élnek, a többiek (köztük a finn szárazföldön élő svéd kisebbség) személyelvű autonómiát élveznek széleskörű anyanyelvhasználattal és kulturális intézményekkel, és nem igényelnek területi autonómiát. Ma ebben a tekintetben az Európai Unió országaiban – eltekintve Katalóniától, amely önálló spanyol tartomány, de az ottaniak mintegy fele függetlenséget szeretne – nyugalom van.
A szomszéd országok magyar kisebbségei politikai szerveződései két lehetőség közül választhatnak. Az egyik: a magyar állam támogatásával, nyomásgyakorlásával a hátuk mögött fogalmaznak meg követeléseket az adott állammal szemben. Erre példa a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútuma és a mostani európai polgári kezdeményezés. Ezen az úton én nem látok esélyt a sikerre. A másik út az, amit az

RMDSZ Markó Béla vezetésével, illetve a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja a szakadás előtt Bugár Béla vezetésével követett, s amit azután a Híd folytatott: a többségi politikai erők körében találni szövetségeseket a kisebbségi jogok mindinkább kiterjedt érvényesítéséhez. Annak a politikának voltak és vannak jelentős eredményei.

Egy dolgot érdemes ehhez hozzátenni. Minden olyan gesztus, mint az Orbán által az idei érettségi idején Facebook-oldalán közzétett kép a dolgozószobájában álló földgömbről Nagy-Magyarország körvonalaival csak nehezíti a kisebbségi jogok érvényesítését, hiszen lovat ad azok alá a szomszéd országokban, akik elszakadási törekvéseket látnak azokban.

Nem kérnek az egyezményből

Bauer Tamás
-
0
Nem kérnek az egyezményből

Megint politikai nyilatkozatot fogadott el a Fidesz az Országgyűléssel. A múlt héten a demokratikus Országgyűlés harmincadik évfordulójáról nyilatkozott a kormánytöbbség, most pedig már 2013-ban az Orbán-kormány nevében Navracsics Tibor által aláírt isztambuli egyezmény ratifikációjának elutasításáról.

Már maga a műfaj is többszörösen abszurd. Újra elmondom: a politikai nyilatkozatot mint műfajt az 1994-es házszabály vezette be mint olyan kivételesen alkalmazott intézményt, amellyel az Országgyűlés kinyilvánít egy közös véleményt egy fontos kérdésről.

Ez a műfaj minden mástól eltér annyiban, hogy jogilag senkit semmire nem kötelez.

A törvények mindenkit köteleznek, az országgyűlési határozatok az állam intézményeit, a politikai nyilatkozat azonban – ismétlem – senkit. Arra szolgál csupán, hogy kimondjon valamilyen politikai állítást. Az 1994-es házszabály ezért is mondta ki, hogy csak kétharmados többséggel lehet elfogadni, ami – akkor is, ha az 1994-98-as parlamentben kétharmada volt az akkori kormánykoalíciónak –

alapesetben kormány és ellenzék közös álláspontját tartalmazza.

A NATO-csatlakozás melletti állásfoglalástól eltekintve nem is fogadott el ilyet az akkori Országgyűlés, és 2010-ig azután sem. A Fidesz vette elő 2010-ben, és frissen szerzett kétharmados többségével élve elfogadta a maga politikai nyilatkozatát a „nemzeti együttműködésről”. Azt, amit ki kellett akasztani a középületekben, mint egykor Rákosi elvtárs képét. Már akkor azt fejezték ki vele, hogy ők a nemzet.
A Fidesz a maga új házszabályában már csak feles többséget kíván meg politikai nyilatkozat elfogadásához, és ezzel intézményesíti, hogy a kormánytöbbség nyilatkozhat a nemzet egésze nevében akkor is, ha esetleg nincs kétharmada. A demokratikus Országgyűlés harmincadik évfordulójára május 2-án elfogadott politikai nyilatkozattal is a maguk történelemképét tették hivatalossá. A mostani politikai nyilatkozat más természetű: azt közlik általa országgal–világgal, hogy elutasítják az nők elleni erőszakkal szembeni fellépésről szóló isztambuli egyezmény ratifikációját. Ez olyan konkrét közlés, amely egyáltalán nem illik a parlamenti politikai nyilatkozat műfajához.

Vajon miért fontos ez a Fidesznek?

(Fideszt írok, noha a nyilatkozattervezetet KDNP-s képviselők nyújtották be, de én a KDNP-t nem tekintem külön pártnak, nem indul önállóan a választásokon, és képviselőit ugyanúgy Orbán Viktor választja ki, mint a névleg is fideszes képviselőket.)
A tervezet indoklásában a benyújtók azt állítják, és a parlamenti vitában is azt ismételték meg, hogy az egyezmény lényegével ma is egyetértenek, a magyar jog tartalmazza is a nők védelmét az erőszakkal szemben, csak

van az egyezmény szövegének két olyan eleme, amelyek ellentétesek az orbáni alaptörvénnyel és jogrenddel: a „társadalmi nem” (gender) fogalma és a nők elleni erőszak elől menekülők menedékjogának elismerése, illetve visszaküldésük tilalma.

Ritkán írok ilyet, de azt hiszem, hogy ahogy a Fidesz a társadalmi nem fogalmát elutasítja, egyszerűen butaság. Az egyezmény erre a következő definíciót adja: „azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”.

A Fidesz szerint ilyen nincs, csak biológiai nem van. Vajon nem tudnak róla, hogy nők és férfiak eltérő társadalmi helyzete, szerepe realitás? Mi lehet a bajuk ezzel a fogalommal?

A Fidesz által vitatott másik hely az egyezményben a 60. cikkely, amelynek 1. bekezdése így hangzik: „A részes felek megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi egyezmény 1. cikke A. részének (2) bekezdése szerinti üldözés egyik formájaként és a súlyos sérelem olyan formájaként legyen elismerhető, amely kiegészítő/szubszidiárius védelmet tesz szükségessé.” Ha végiggondoljuk, ez a rendelkezés semmivel sem mond többet, mint ami a Magyarország által elfogadott és a hazai jogrend részévé tett genfi menekültügyi konvencióból következik. Ugyanez a helyzet a további bekezdésekkel, illetve a rá következő 61. cikkellyel, amely a visszaküldést tilalmazza a hazájukban erőszakkal fenyegetett nők esetére.
Nem új kötelezettség vállalását jelenti, csak a ma is fennálló kötelezettségvállalást konkretizálja a női szerep valamely eleme okán üldözött nők esetére. Csak persze

az Orbán-kormány magát a genfi menekültügyi konvenciót sem tartja be, és nem akarja az abban foglalt kötelezettségeket ezen egyezmény kapcsán újra megerősíteni.

Nyilvánvaló, hogy a Fidesz egyszerűen nem akar semmiféle újabb nemzetközi kötelezettséget vállalni, és szíve szerint a meglevőktől is szabadulna. Az isztambuli egyezmény kölcsönös nemzetközi kötelezettségvállalás. Az ilyen egyezmények ahhoz hasonló normákat tartalmaznak, mint az egyes országok jogrendje, de a nemzetközi egyezmény az aláíró államok számára egységesíti a normákat, és ez megköti az egyes államok kezét.

Tudjuk, mennyire zavarják az Orbán-kormányt azok a kötelezettségek, amelyek az EU-tagságból következnek, és mennyire sportot űz azok megsértéséből.

A menekültügyi konvenciót sem tartja be. Kényszerzubbonynak érzi az emberi és polgári jogoknak az ENSZ által megalkotott nyilatkozatát. Magától attól a helyzettől idegenkedik, hogy a második világháború óta létezik a demokratikus országok közös normákat kialakító és követő közössége, amelynek gazdasági erejénél és vonzerejénél fogva sikerült elérnie, hogy ezeket a közös normákat névleg elfogadják az 1975-ös Helsinki Konferencia aláírói, a rendszerváltást követően valóságosan is elfogadják azokat az Európa Tanácshoz csatlakozó korábbi európai szocialista országok, és ez a kör – különböző ügyekben különböző mértékben – a világ számos országára kiterjed.

Orbán nem vállal közösséget a demokratikus országok közösségével, nem igazodik közös normáikhoz,

inkább ázsiai diktatúrákhoz vonzódik. Nem vállalja azokat a kötöttségeket, amelyek a különféle multilaterális megállapodások jelentenek. Ezért tagadják meg az isztambuli egyezmény ratifikálását is, és ennek az elutasításnak adnak ezzel a politikai nyilatkozattal nyomatékot.

Egy kis történelemhamisítás

Bauer Tamás
-
0
Egy kis történelemhamisítás

Az M1 kormánytelevízió élőben közvetítette az orbáni országgyűlés ünnepi ülését. Ennek az internetes közvetítéshez képest a kényelmi előnyön kívül volt egy másik „előnye” is: a kormánytelevízió az esemény előtt és után mint „szakértővel” kommentáltatta azt a fideszes Nézőpont Intézet vezetőjével, Mráz Ágoston Sámuel bérpolitológussal. Tanulságos volt, hiszen Mráz szolgálatkészen hamisította meg a történelmet.

Amikor a riporter azt kérdezte tőle, hogy milyen szimbolikus elemei voltak a harminc évvel ezelőtti alakuló ülésnek, a bérpolitológus egyszerűen hallgatott arról, hogy ott beszédet mondott Varga Béla, az egykori Nemzetgyűlés elnöke, illetve Vörös Vince, az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja. Mráz ezzel azt tagadta el, hogy az 1990-es alakuláskor az új demokráciát létrehozó politikai osztály konszenzussal az 1944 és 1947 közötti demokratikus, többpártrendszerű időszakkal vállalt folytonosságot.
Márpedig ez ellentétes a Fidesz mai történelemképével, amely az 1944 március 19. és 1990. május 2. közötti korszakot megkülönböztetés nélkül utasítja el, és az 1944 március 19. előtti helyzettel, tehát a Horthy-korszakkal vállal folytonosságot. A kettő nem fér össze, hiszen az 1944 és 1947 közötti demokratikus magyar kísérlet is a Horthy-rendszer elutasításából indult ki.
Figyelemre méltó elem volt Mráz kommentárjában az is, ahogy az 1990-ben létrejött magyar parlamentarizmus „antalli” elemeként beszélt az azonnali kérdések intézményéről, holott 1990-ben csak az interpelláció és a kérdés intézményét vezették be, a brit példát követő azonnali kérdés csak az 1994 őszi új házszabállyal került be a magyar parlamenti gyakorlatba.

Ez nem egyszerű pontatlanság, hanem hamisítás. 

Azért az, mert Mráz elkeni a fontos történelmi tényt, hogy 1994 őszén, az akkori MSZP–SZDSZ kétharmados többség kezdeményezésére, de az akkori ellenzékkel közösen szövegezve jött létre új házszabály. Ez az új házszabály a mindenkori, akár egyharmadot sem elérő parlamenti kisebbségnek jelentős jogosítványokat adott, mint a parlamenti vizsgálóbizottság, parlamenti vitanap és rendkívüli parlamenti ülés kezdeményezése, vagy akár az azonnali kérdés, amelyre a miniszterek és maga a miniszterelnök személyesen válaszolni kötelesek.
Az ünnepi ülés után ismét a bérpolitológus Mrázt kérdezte a riporter, aki az ellenzéki frakciók távolmaradását úgy értékelte, hogy azok a népszuverenitás eszméjét tagadták meg ezzel, hiszen a fideszes többség ezen a rendezvényen a népszuverenitás visszavételéről emlékezett meg.
Az ellenzéki frakciók világosan megindokolták a politikai nyilatkozat plenáris ülésen folyt vitájában, hogy miért maradnak távol az ünnepi ülésről. Ennek érzékeltetésére történelmi példát hozok fel. Kisgyerek voltam a Rákosi-korszakban, de már láthattam, hogy hogyan vonultatott fel az a rendszer katonai díszszemléken 1848-as egyenruhába öltöztetett huszárokat, hogy önmagát, a modern diktatúrát az 1848-as forradalom és szabadságharc örökösének tüntesse fel, nem takarékoskodva a függetlenségi hivatkozásokkal. Valami hasonló történik most az Orbán-rendszerben:

azok, akik új önkényuralmat építettek fel, magukat az 1989-90-es demokratikus újrakezdés folytatóiként állítják be, miközben a valóságban ugyanúgy felszámolták a harmadik köztársaságot, ahogy Rákosiék felszámolták az 1848-as hagyományhoz visszatérő másodikat.

Ez a nagy történelemhamisítás nemcsak a szolgálatkész bérpolitológus Mráz, de az egész fideszes vezetés műve, Áderrel, Orbánnal, Kövérrel az élen, akik ezt a rendezvényt kitalálták és végigcsinálták. Ehhez nem voltak partnerek az ellenzéki frakciók, és helyesen tették.

Ki van igazán lent?

Bauer Tamás
-
0
Ki van igazán lent?

Igazi mai magyar történet következik. Kezdem az előzményekkel. A járvány kezdetén a miniszterelnök ugyan azt állította, hogy fel vagyunk készülve védőeszközökkel, a tények azonban az ellenkezőjét mutatták.

Persze, nemcsak nálunk, hiszen olyan gazdag országokban, mint Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok sem volt elegendő védőfelszerelés a kórházakban, Németországban háziorvosok maguk gyártottak illetve gyártattak maszkokat, védőruhákat és így tovább. De nálunk a háziorvosok heteken át nem jutnak hozzá védőfelszereléshez. A kormány ezért hozzálátott azok beszerzéséhez Kínából és máshonnan, ahonnan csak lehet, és ez rendben is volna.

Csakhogy Orbán miniszterelnök a repülőtéren filmezteti magát a szállítmányokkal, Szijjártó külügyminiszter diadaljelentéseket ad elő a parlamentben a beszerzett mennyiségről, ami már legalábbis furcsa.

Ahogy a Rákosi-korszakban a filmhíradó számolt be arról, hogy a szövetkezetekben betakarították a termést, mintha ez esemény volna, s nem magától értetődő dolog. Az orvosok – ha nem is a kórházakban, de háziorvosi és szakrendelőkben – még mindig a védőfelszerelések hiányára panaszkodnak. Mi sem természetesebb, hogy az ellenzéki parlamenti képviselő – adott esetben Szabó Tímea – ezt számon kéri a kormányon.
A tévéhíradókban nemcsak arról tudósítanak, hogy mennyi maszkot és egyebet kapunk, hanem arról is, hogy mennyit adunk. Nem mindig szállító repülőgépeket mutatnak, hanem olykor kamionokat, amelyekből hol Erdélyben, hol valahol a Nyugat-Balkánon vagy éppen Moldovában pakolják ki a magyar állam által ajándékozott védőfelszereléseket. Szijjártó ezzel is eldicsekszik a parlamentben. Abból is hírt csináltak, hogy immár a Vatikánnak is maszkokat adott a magyar állam.
Szabó Tímea képviselő azt teszi szóvá, hogy a magyar állam másoknak ajándékoz, miközben Magyarországon az orvosok nincsenek megfelelően ellátva, nem is beszélve a magánemberekről, akik nem vagy csak aránytalanul drágán jutnak hozzá. De idáig el sem jut a felszólalásában: már akkor kitapsolják a fideszes képviselők, amikor még csak ott tart, hogy Kolozs meg Kovászna megyét megemlíti. A fideszes politikusok és az egész fideszes média a legalávalóbb módon támadja őt napokon keresztül.
Előző jegyzetemben (Kitapsolva, április 21.)) azért védtem meg őt, amit ő a Párbeszéd frakcióvezetőjeként nem mondott, én viszont gondolok és írok.

Szerintem ugyanis nem dolga a magyar államnak, hogy akár Észak-Macedóniába, akár Erdélybe védőfelszerelést szállítson, a dúsgazdag Vatikánról nem is beszélve.

De ezt én gondolom és írom, nem pedig Szabó Tímea. Muszáj hozzátenni: Szijjártó azt is elmondta az Országgyűlésben, hogy a behozott védőeszközöknek a határon túli magyaroknak, nyugat-balkáni országoknak és a Vatikánnak továbbadott mennyisége a behozottnak mindössze 2 százalékát teszi ki. Ez viszont azt jelenti, hogy itt valójában szimbolikus akcióról van szó. Ez ugyanis kevés ahhoz, hogy bármely kedvezményezett ország vagy régió számára megoldja a védőeszközökkel való ellátást, ha máshonnan nem jut hozzá elegendőhöz. Nem, ez nem több annak demonstrálásánál, hogy a magyar állam magához közel állónak tekinti a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarokat, a befolyása alá vonni kívánt nyugat-balkáni országokat és a keresztény világegyházhoz.
Szabó Tímeát balszerencséjére az alávaló támadásokkal szemben Marius Gabriel Lazurca, Románia budapesti nagykövete is védelmébe vette a budapesti diplomaták közötti információcserében. Nem foglalt a nagykövet állást azzal kapcsolatban, amit a megtámadott képviselő mondott, csak a támadásokkal szemben fejezte ki vele a szolidaritását. Itt jutunk el a tulajdonképpeni történethez.

Szijjártó külügyminiszter a román nagykövet szolidaritási üzenetére reagálva Facebook-oldalán támadta meg Szabó Tímeát és az egész ellenzéket. „Ennél valószínűleg nincs lejjebb” – hangzott jegyzetének címe, és ez nem a Szabó elleni támadásokra vonatkozott, hanem arra, hogy a román nagykövet fejezi ki vele szolidaritását.

Olyasmiért támadja Szabót, amiért korrekt módon legfeljebb engem támadhatna az írásaim alapján: „Szabó Tímea szerint tehát baj, hogy az erdélyi és székelyföldi magyarok maszkokat és védőruhákat kaptak az anyaországtól. A román nagykövetnek pedig tetszik, hogy vannak pártok a magyar országgyűlésben, amelyek így gondolkodnak. Megdöbbentő a román nagykövet nyilvánvalóan hazug hisztériakeltése, de ennél sokkal szégyenteljesebb az, hogy a magyar ellenzék és a román nagykövet közös platformra kerültek a határon túli magyarokkal szemben.”
Nos, az utóbbi mondatot már velem kapcsolatban sem mondhatná, és ez a lényeg. Senki a magyar ellenzékben a határon túli magyarokat nem támadja, nem utasítja el, nem tagadja meg. Nemcsak Szabó Tímea nem, de én sem, és senki sem. Senki sem vitatja, hogy a magyar államnak támogatnia kell őket abban, hogy élhessenek kollektív kisebbségi jogaikkal, hogy legyenek magyar iskoláik, színházaik, újságjaik, rádiójuk, hogy magyarként élhessenek szülőföldjükön teljes életet.

Amit – és itt csak a magam nevében beszélek – vitatok, helytelenítek, az az Orbán-kormánynak a határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikája.

Ismét csak a magam nevében: mint már sokszor megírtam, nem helyeslem a kedvezményes honosítást, más néven a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, a határon túliaknak felkínált választójogot. Csak a rend kedvéért: Szabó Tímea pártja, a Párbeszéd nem kifogásolja azt. (Az MSZP, az LMP és a Jobbik sem, és annak idején az Együtt sem.) Mellesleg – Szlovákiától és Ukrajnától eltérően – Románia sem kifogásolja, már csak azért sem, mert Románia is ugyanilyen módon kínált fel állampolgárságot és választójogot az Ukrajnában és Moldovában élő románoknak illetve moldovánoknak. Én elvi alapon ezt ugyanúgy helytelennek tartom, mint amikor az Orbán-kormány teszi. Azt is gondolom és írom továbbá, hogy

a kisebbségi közösségek magyar oktatásának, kultúrájának támogatása feladata a magyar államnak, gazdasági vállalkozásaik, lakásépítésük, futballakadémiáik támogatása viszont nem, és a járvány elleni védőeszközök is ebbe az utóbbi körbe tartoznak.

Szijjártó a következőkkel zárja jegyzetét: „Tegyük tehát világossá, hogy a magyar ellenzék – Szabó Tímeával a soraiban – és a román nagykövet is kristálytisztán értse: a határon túl élő magyarok a magyar nemzet részét képezik, ezért mi a jövőben is pontosan úgy fogjuk őket segíteni, mint ahogy tettük eddig is. Mert a határon túli magyarok számíthatnak a kormányra. A román nagykövet pedig az ellenzékre.”

Mi ebben a szörnyű?

Az, hogy Szijjártó számára az, hogy valakit esetleg a román nagykövet vesz védelmébe, az a magyar nemzettel való szembenállásnak, a magyar nemzet elárulásának tekintendő.

Mert Románia – partnerünk az Európai Unióban és szövetségesünk a NATO-ban – ellenség.

Nem véletlenül tiltotta meg Szijjártó a magyar diplomatáknak, hogy megjelenjenek a román külképviseletek által december 1-i nemzeti ünnepükön adott fogadásukon: ez durván ellenséges gesztus.

Mivel Románia mind az első, mind a második világháború végén velünk szemben a győztesek oldalára állt, és a békeszerződésekben megkapta a történelmi Magyarország területének keleti harmadát lakosságának negyedével, amely negyednek egyharmada (1,7 millió) volt az 1910-es népszámlálás szerint magyar, a magyar nacionalisták számára ellenség volt és ellenség maradt.

Igaz, az

1989-es romániai forradalom évfordulóján Temesvárt Orbán még szövetséget is ajánlott Romániának Brüsszellel szemben, de ezt sem szabad komolyan venni, Romániára az Orbán-rendszer ellenségként gondol.

Szerintem ez az, ami lent van, igazán lent. Merthogy ez az a szemlélet, amely két vesztes világháborúba vitte be Magyarországot, ennek köszönhettük az Isonzót és a Don-kanyart, a deportálásokat és a szovjetunióbeli hadifogságot.

Felajánlkozás

Bauer Tamás
-
0
Felajánlkozás

Mesterházy Attila, az MSZP országgyűlési képviselője, korábbi elnöke a múlt hétfőn az azonnali kérdések órájában valóságos együttműködési ajánlatot tett Orbán Viktornak.

Jól meg is lepte őt, amikor az első két percben azt hangsúlyozta, hogy

„… mindenkinek azért kell szurkolnia Magyarországon – bármennyire is mást gondolunk különböző kérdésekről a politikában –, hogy önök sikeresen kezeljék ezt a válságot.”

Mindjárt hozzá is tette: „itt van az ország előtt és előttünk egy lehetőség, hogy újratervezzük a magyar gazdaságot, újratervezzük Magyarországot is, hiszen fontos az, hogy Magyarország versenyképesebben – és ez a második szempontom – kerüljön ki ebből a válságból.
Tehát magyarul, az önellátás és egy új gazdasági szerkezet lehet az, ami ezt a helyzetet segíti Magyarországon is kezelni”.
Második, egyperces „kérdésében” felvetette Orbánnak:

„Nem tudom, gondolkodott-e a miniszterelnök úr azon, hogy esetleg Magyarországon létrehozzunk egy „jövő bizottságát” vagy bármi hasonlót, ami valamilyen keretet adna annak a gondolkodásnak, amiről miniszterelnök úr is beszélt, nevezetesen a tudományos élet, a politikai élet, az érdekképviseletek bevonásával egy 20-30 éves távlatban, a kockázatokat is elemezve esetleg egy ilyen bizottság keretein belül lehetne talán konszenzusra is jutni.”

Mi ezzel a baj? Hát nem helyénvaló-e, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok, felülemelkedve szembenállásukon, az ország javát igyekezzenek szolgálni?
Mesterházy csak

azt hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon nem egy demokrácia kormánypártja és ellenzéke áll szemben egymással politikai partnerként, hanem egy önkényuralmi rendszer hatalomgyakorlói és az általuk elnyomottak szembenállásáról van szó.

Orbán ennek az önkényuralmi rendszernek a feje, megszemélyesítője és első számú működtetője.
Rendszerének azonban az a sajátossága, hogy – különféle külpolitikai és legitimitási megfontolásokból – a demokratikus látszatok fenntartása mellett működteti.

Az olyan konszenzus-törekvésnek, amellyel az Országgyűlésben Mesterházy előállt, demokráciában van helye.

Ha viszont valaki az önkényuralmi rendszer parlamentjében áll ezzel elő, akkor megerősíti azt a látszatot, hogy itt még demokrácia van, s ezzel Orbán rendszerét erősíti. Mesterházy nem buta ember, neki ezt tudnia kell.
Mesterházy, aki több mint két évtizede politizál, ötödik ciklusát tölti a parlamentben, már az Orbán-kormány idején volt az MSZP frakcióvezetője, jól kell ismernie a Orbán politikáját, és tudnia kell, hogy Orbán Európa-politikája, társadalompolitikája, gazdaságpolitikája alapvető kérdésekben összeegyeztethetetlen a baloldaléval. Nem részletkérdésekben, hanem az ország jövőjére vonatkozó elképzelésekben. Miféle konszenzust képzel e kétféle politika között?

Nem Mesterházy az első az MSZP-ben, aki ilyen szándékot nyilvánosan megfogalmaz.

Sőt, Hiller István nem szándékot, hanem tényt ismertetett a nyilvánossággal tavaly decemberben az Azonnali portálon majd az ATV Egyenes beszédjében. Megtudtuk tőle, hogy a országgyűlési alelnökként rendszeresen részt vesz Orbánnal egy „fórumon”, ahol „az országunkat hosszabb távon érintő ügyekről” elmondja a véleményét. Minderről a nyilvánosság először ebből a két interjúból, Hiller odavetett megjegyzéséből értesült.
Hiller sem buta ember, neki is tudnia kell, hogy milyen viszonyok vannak Magyarországon. Egy demokratikus rendszerben egy szociáldemokrata és egy kereszténydemokrata, egy liberális és egy zöld politikus barátkozhat egymással, kicserélhetik véleményüket, lehetnek közös kezdeményezéseik, mert mindketten ugyanannak a demokratikus politikai rendszernek részvevői, még ha politikai versenytársak is, és mást gondolnak a politika kívánatos irányáról.
Orbán és Hiller, Orbán és Mesterházy helyzete azonban – legalábbis remélem – alapjaiban más. Orbán egy önkényuralmi rendszer épít és működtet Magyarországon, Hiller és Mesterházy pedig – legalábbis remélem – szemben áll ezzel az önkényuralmi rendszerrel, és akkor nem ülhetnek együtt egy, az ország jövőjéről cseverésző „fórumban” vagy „bizottságban”.
Vagy nem is állnak szemben vele?
1...242526...3825. oldal a 38-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség