Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Akiket Gulyás félreért

Sok mindent értett félre csütörtöki sajtótájékoztatóján a miniszter. Két dolgot emelek ki. Megint elmondta – már a bevezetőben, még az újságírói kérdések előtt –, hogy a járvány elleni védekezésben nemzeti egység volt, csak éppen politikai egység nem, mert a védekezéshez „az ellenzék nem tudott hozzájárulni”, ehelyett „a védekezésben részt vevők nemtelen támadása, az ország külföldön történő folyamatos lejáratása” volt az, amit tett. Ő mondta először egy korábbi hasonló sajtótájékoztatóján, hogy a baloldali ellenzék a vírusnak drukkol.

Gulyás sajnálatos módon összekever két dolgot. A kormány mint a végrehajtó hatalom csúcsszerve irányította, szervezte, intézte a járvány elleni védekezést, nagyjából ugyanolyan korlátozó intézkedésekkel, mint Németország, Ausztria, Csehország vagy Szlovákia. Ez a dolga. Ebben a parlamenti ellenzéknek nincs, nem is lehet szerepe, tehát nem kérhető számon rajta valamiféle összefogás.

Akiknek szerepe lehet, azok a végrehajtó hatalmat helyi szinten jelentő önkormányzatok. Köztük azok is, amelyeket tavaly ősz óta ellenzékiek vezetnek. Részt vettek ők a járvány elleni harcban? Igen, részt vettek, beszereztek és elosztottak védőfelszereléseket, amiket a háziorvosok, a rendelőintézetek, az idősotthonok és más szociális intézmények, a házi gondozók máshonnan nem kaptak meg, segélyt adtak a jövedelmüket elvesztőknek, szervezték a lakásukba zárt idősek ellátását stb. Gulyás tehát, udvariasan fogalmazva, félreérti a dolgot.

Az, hogy a parlamenti ellenzék bírálja a kormányt mindazért, amit bírálni kell, például azért, hogy az első hetekben nem voltak védőfelszerelések, vagy azért, hogy súlyos betegeket küldtek haza a kórházakból és hagytak ellátatlanul, mert Orbán elrendelte kórházi ágyak tömeges „felszabadítását”, nem jelenti azt, hogy ahol kezében van a végrehajtó hatalom, ott ne tett volna meg mindent az ellenzék a járvány ellen.

Gulyás vádja tehát alaptalan.

A másik félreértésnek akkor lett áldozata Gulyás, amikor a fővárosi Fidesz által a Facebookra feltett képen megjelenő Karácsony–Szálasi párhuzamra kérdezett rá egy újságíró. A képpel, amelyen Szálasi helyett Karácsony nézi a Duna-parton a felrobbantott Lánchidat, azt üzenik nekünk, hogy Karácsony úgy rombol, ahogy a németek és nyilas szövetségeseik rombolták az országot 1944-45-ben.

Gulyás elismerte, hogy ez a kép politikai hiba, amiért, aki kitette, helyesen teszi, ha bocsánatot kér.

De mindjárt visszatámadott: „Arra a kettős mércére azonban szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor néhány évvel ezelőtt tüntetni voltunk kénytelenek, mert az egyik baloldali lap Hitlert ábrázolta, akkor sok ellenzéki képviselőt, vagy akár Karácsony – akkor még – polgármester urat nem láttam ott. […] És akkor még nem beszéltem arról a felhatalmazási törvényezésről, ami nyilvánvalóan a náci időszakra utal. […] Ha a politikai ellenfeleink ugyanezt megengedik maguknak, akkor ők büszkék arra, amit tettek.”

Gulyás itt két tekintetben is félreértés áldozata. Egyrészt annyiban, hogy egy lap bármilyen közleménye nem állítható párhuzamba azzal, ami egy párt, mégpedig a hatalmon levő párt egyik szervezetének hivatalos Facebook-oldalán jelenik meg. Gulyás itt azoknak az iszlám fundamentalistáknak a logikáját követi, akik nyugat-európai lapok karikatúráit torolják meg, nem fogadva el, hogy más az állam vagy a hatalmat gyakorló párt, és más a független sajtó. Másrészt Gulyás párhuzama egy, az előbbinél fontosabb szempontból is hamis.

Annak, hogy Karácsonyt ahhoz a Szálasihoz hasonlítják, aki a német szövetségben vívott háború folytatásával tevőlegesen járult hozzá az ország rombolásához, ideértve a budapesti hidak felrobbantását is, semmi alapja.

Annak, hogy valaki Orbánt, aki a demokratikus választás megnyerésével szerzett kormányzati pozíciót arra használta fel, hogy lerombolja magát a demokráciát, Hitlerhez hasonlítja, aki a demokratikus választás megnyerésével szerzett kormányzati pozíciót arra használta fel, hogy lerombolja magát a demokráciát, lehet némi alapja. Annak, hogy valaki Orbánt, aki radikális nacionalizmusra és a politikai ellenfeleknek a nemzetből való kirekesztésére építi táborának felépítését és megtartását, Hitlerhez hasonlítja, aki radikális nacionalizmusra és a politikai ellenfeleknek a nemzetből való kirekesztésére építette táborának felépítését és megtartását, lehet némi alapja. Annak, hogy valaki Orbánt, aki a vezérelv alapján vezeti pártját és uralja az országot, Hitlerhez hasonlítja, aki a vezérelv alapján vezette pártját és uralta országát, lehet némi alapja.

Nem folytatom, inkább mindenkinek Ungváry Rudolf könyvének sürgős tanulmányozását ajánlom az Orbán-rendszerről mint fasisztoid mutációról. Ungváry sem vitatja a fontos különbségeket, és én sem. De aki a lényegi hasonlóságot nem látja, az vagy vak, vagy az Orbán-rendszer apologétája. Nincs itt szó tehát semmiféle „kettős mércéről”, hiszen nem az történt, hogy „a másik oldal” „pontosan ugyanezt csinálja”, mint Gulyás feltételezi.

A másik oldal a valóságról beszél, a Fidesz pedig valótlanságot állít.

Abban persze semmi meglepő nincs, hogy Gulyás így támad vissza, amikor a fővárosi Fidesz akciójával szembesítik. De az, hogy az ATV sztár-műsorvezetője is egyenlőségjelet tesz a Karácsony–Szálasi párhuzam és az Orbán–Hitler párhuzam közé, ugyanúgy alaptalannak és méltatlannak tartva azokat, már a politikai folyamatok megértésének hiányáról tanúskodik.

A „haláladó” dícsérete

A helyét kereső néhai MDF, név szerint Herényi Károly folytatott kampányt még a Gyurcsány-kormány idején a „haláladónak” elnevezett örökösödési illeték megszüntetéséért. Az egyenes ági leszármazottak esetében a Bajnai-kormány idején fogadta el ezt az akkori Országgyűlés, mivel ez volt az ára annak, hogy az MDF elfogadja a kisebbségi Bajnai-kormány adótörvényét (az SZDSZ-frakció erre nem volt hajlandó).

Azután jött a Fidesz, és a fideszes parlamenti többség egymás után vette ki az örökösödési illeték hatálya alól a házastársak, szülők, örökbefogadott gyerekek, majd most a testvérek általi örökösödést is, és eltörölt mindenféle értékhatárt is. Ha előbb-utóbb Kósa Lajos – aki a legutóbbi törvényjavaslatot előterjesztette – örökli édesanyjának százmillióit, Orbán Viktor édesapjának kőbányáit, vagy akár szétírják a vagyont a testvérek között, mindezt illetékmenetesen tehetik, hiszen az ajándékozási illeték is megszűnt. Vajon nem kell-e üdvözölnünk, ha a kemény munkával létrehozott vagyont a széles családon belül illetékmenetesen lehet örökölni vagy ajándékozni?

Akkor sem értettem egyet az örökösödési illeték eltörlésével, amikor az MDF kezdeményezte, és azóta sem, most sem.

Akkor sem értenék egyet vele, ha csak bizonyos értékhatár – például 20 millió forint – alatt törölnék el, ahogy az 2009-ben történt. Az örökösödési illeték a méltányos közteherviselés egyik eszköze.
A magyar társadalomban vannak vagyonosok és vannak vagyontalanok. Vannak, akiknek sok milliárdos vagyonuk van, és vannak, akiknek csak lakásuk és autójuk. Ha valaki meghal, szerintem méltányos dolog, hogy a vagyon egy kisebb része ne a leszármazottaknak vagy más rokonnak jusson, hanem a közösség egészének, amely sok-sok szegény, vagyontalan ember támogatására, eltartására kényszerül sok-sok pénzt fordítani. Kiváltképp indokolt ez olyan időszakban, amikor a rendszerváltást követő három évtizedben végbement egyfajta eredeti tőkefelhalmozás, amikor hirtelen sokan jutottak nagy vagyonokhoz, s ebben nagy szerepe volt a véletlen mellett az öröklött vagy újonnan kiépített politikai kapcsolatoknak, s most kerül napirendre az öröklés. A vagyonosok leszármazottai akkor is sokkal jobb helyzetből indulnak neki az életnek, mint a vagyontalanoké, ágról szakadtaké. Kitartok amellett, hogy az örökség egy kis részét elvehesse az előbbiektől az állam, és odaadhassa az utóbbiaknak.

Nem csodálom, hogy a Fidesz a maga újgazdagjait mentesíti ez alól.

A Párbeszéd-frakcióval értek egyet, hiszen ők kemény nemmel szavaztak erre. Az MSZP- és DK-frakció legalább tartózkodott. Jobb lett volna, ha ők is nemmel szavaznak. Magát baloldalinak mondó párttól ez elvárható lenne.
Hogy a Jobbik (ideértve a kilépett jobbikosokat is) és az LMP a Fidesszel szavazott (már megint), nem lep meg, inkább megnyugtat.

Járványkezelésre jeles?

Az ATV népszerű műsorvezetője őszintén meglepődik, amikor a nézők 86 százaléka arra szavaz, hogy nem védekezett jól a kormány a járvány ellen, és csak 14 százalékuk szerint védekezett jól. Ő úgy gondolta, hogy nem voltak rosszak a számok, sikeres volt a védekezés.

Biztosan hallotta, ahogy hétfőn napirend előtt Szijjártó Péter kifejtette, hogy az ország jelesre teljesített. Mi mást mondott volna? Netán a Szijjártóra reagáló ellenzéki felszólalókat már nem hallotta?
Attól tartok, hogy ha hallotta is, nem tudták meggyőzni őt arról, hogy a járvány kezelése nem volt olyan tökéletes, mint ahogy azt Szijjártó állította. Ha csak őket hallottam volna, engem sem győztek volna meg.
Ami magát a koronavírus-járvány kezelését illeti, két súlyos dolgot lehet és kellene is felróni a kormánynak.
Az egyik az, hogy a járvány első hónapjában

a központi kormány nem látta el védőfelszereléssel sem a háziorvosokat, sem a szociális intézmények dolgozóit, és nem volt elegendő teszt sem.

Ez az, ami miatt sok egészségügyi dolgozót és szociális gondozót is elért a fertőzés, ezért alakulhatott ki súlyos helyzet idősotthonokban.
A másik pedig tíz év fideszes kormányzásának legnagyobb gazembersége, a kórházi „ágyfelszabadítás”. Az előbbiről egyetlen ellenzéki felszólaló sem beszélt, a másodikról az öt ellenzéki felszólalóból csak egy, a szocialista Tóth Bertalan, ő is csak egy rövid félmondattal.
Beszéltek minden másról: külpolitikáról – a párbeszédes Tordai Bence ennek szentelte egész felszólalását –, a digitális oktatás nehézségeiről, a Belgrád–Budapest vasútvonalról, népszerűsítették a különféle csoportoknak több pénzt szorgalmazó költségvetési javaslataikat, az LMP-s Keresztes László Lóránt megdicsérte a kormányt, amiért kemény az ukránokkal szemben az oktatási törvény ügyében, magyarázták, hogy miről szól tulajdonképpen a felhatalmazási törvény. Csak éppen arra nem tettek erőfeszítést, hogy arról győzzék meg azt, aki hallgatja őket, hogy miért nem érdemel jelest a kormány járványügyben, hogy miért terhelik abban a kormányt rendkívüli mulasztások.
Megint elmondta Szijjártó, amit Gulyástól Kocsison át mindkét Orbánig minden fideszes politikus mond állandóan: a baloldalra nem lehet számítani, a járvány ügyében is csak akadályozták a munkát, a vírus oldalán álltak.

Egyetlen ellenzéki felszólaló sem mondott egyetlen mondatot sem arról, hogy a rendelőintézetekben és az alapellátásban dolgozó orvosok és nővérek számára az önkormányzatok szerezték be és osztották ki az első maszkokat és egyéb védőfelszereléseket, ők juttattak maszkokat a lakosságnak, ők gondoskodnak az idősek ellátásáról, ők osztanak rendkívüli segélyeket a jövedelem nélkül maradóknak, mert ezekben az ügyekben a kormányra nem lehetett számítani.

Az ugyanis, hogy számíthatnak-e az emberek az ellenzéki pártokra, nem azon múlik, hogy hogyan szavaznak frakcióik a parlamentben, hanem azon, hogy mit tesznek az általuk vezetett önkormányzatok. Nem tudnak erről az ellenzéki országgyűlési képviselők?
Amíg ez nem megy, addig ne csodálkozzunk, hogy ezen a járványon is a Fidesz nyer.

Börtönügyben is európai magyarok?

„Azt hiszem, nagyon kevesen vannak a magyar polgárok között, vagy akár ebben a Házban, akik különösképpen aggódnának azon, hogy hát nem megfelelő körülmények, vagy milyen körülmények vannak a börtönökben, és ez így van rendjén. A börtön nem nyaralóhely, ebben mindannyian egyetértünk.” Ezzel kezdte felszólalását a DK képviselője az „börtönbiznisz”-törvény vitájának második, szavazás előtti szakaszában.

Tessék? Majd azzal folytatta, hogy a bajt, nevezetesen a fogvatartottak bíróság által elismert kártérítési igényét az okozza, hogy a börtönökben nem teljesülnek azok a normák, amelyeket a fideszes többség által alkotott törvényre épülő miniszteri rendelet írt elő. Mint ahogy erre vezette vissza a problémát a Jobbik is. Hogy a Jobbiktól ezt halljuk, azt megszoktuk. De hogy a DK politikusától a szó szerint idézett mondatok elhangzanak, az, hogy is mondjam, meglep.

Európában, mármint annak a második világháború óta demokratikus északi és nyugati felében a büntetőpolitika évtizedek óta alternatív büntetési módokat keres a szabadságvesztés helyett, csökkenti a szabadságvesztés átlagos időtartalmát és a korábbinál emberibb feltételeket teremt a börtönökben a fogvatartottak számára. Abból indulnak ki, hogy

a szabadságvesztés a fogvatartottak szabadságának korlátozását jelenti, de nem azt, hogy embertelen körülmények között kellene élniük.

Nemcsak a fogvatartottak érdeke ez, hanem a társadalom egészéé is, hiszen így lehet elérni, hogy a büntetés letöltése után mentálisan egészséges, a társadalomba beilleszkedni képes emberek kerüljenek ki a börtönökből. Európa keleti felében a büntetőpolitika ilyetén átalakulása még jórészt elmaradt: ahogy megyünk a térképen nyugat felől kelet felé, egyre szigorúbbak a büntetési tételek, egyre nagyobb a börtönnépesség aránya az ország lakosságán belül, és egyre kevésbé törődnek azzal, hogy elviselhető körülmények között töltsenek hónapokat, éveket a fogvatartottak a börtönökben.

Más kontinenseken, akár Ázsiában, akár Amerikában sokkal inkább represszív a büntetőpolitika. Többek között ez különbözteti meg Európát a fejlett világ más tájaitól, ezért is lehetünk büszke európaiak.

Magyarországon is elindult a rendszerváltást követően a büntetőpolitika átalakulása, ha lassan is. Azután már az első Orbán-kormány idején visszafordult, represszív irányba indult el. A szocialista-szabaddemokrata kormány újra elindult az európai úton, majd 2010 óta ismét visszafordult a magyar büntetőpolitika. Emelték a büntetési tételeket, kötelezővé tették a középmértéket. Ez óhatatlanul azzal jár, hogy növekszik a börtönnépesség aránya, a korábbi átlagosan tizennégyezer helyett tizennyolcezer fölé emelkedett az egy időben fogvatartottak létszáma, majd tizenhétezerre csökkent. A börtönférőhelyek száma azonban alig növekedett – ezért nőtt tovább a zsúfoltság a börtönökben.

Korábban az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélt meg ezért kártérítést a hozzá forduló fogvatartottaknak, az elmúlt években pedig – mivel a fideszes többségű Országgyűlés törvénye alapján miniszteri rendelet rögzítette az európai normákhoz igazodva az emberséges fogva tartás feltételeit – már hazai bíróságok hoztak sok ilyen ítéletet. Ezt nevezte el a Fidesz egy sor, az államra nézve fizetési kötelezettséget megállapító ítélet miatt börtönbiznisznek, hogy az ügyvédeket és a jogaikat érvényesítő fogvatartottakat, és ezáltal valójában a jogállamot támadó kampányt kanyaríthasson köré.

Ezzel a kampánnyal a hazai nyilvánosságban maguk az ügyvédek és civil jogvédők szálltak szembe.

A parlamenti politikában az ellenzéki pártok támadták a kormányt, a Fideszt, de csak azzal, hogy felelőssé teszik a börtönökben kialakult zsúfoltságért, minthogy nem épített új börtönöket.

A Jobbik jár élen ebben, de nem mond érdemben mást a többi ellenzéki párt sem. Nincs ma már ellenzéki képviselő, aki bírálná a Fidesz represszív büntetőpolitikáját, amely szöges ellentétben áll a mai Európa normáival és gyakorlatával.

A DK képviselőitől sem hangzik el ilyesmi, viszont elhangoznak a szó szerint idézett mondatok. Laptopjaikon az „európai magyarok” felirat olvasható, ha kinyitják a gépet az ülésteremben. Jó, hogy olvasható, mert az ilyen parlamenti mondatokban az európaiság nem érzékelhető.

Azok a felséges kézfogások

Megvolt a százéves évforduló. Abból, ahogy a főpolgármester által kezdeményezett egy perces leállás a tömegközlekedés elrendelt leállására korlátozódott, az autók és a gyalogosok pedig nemigen zavartatták magukat, és háborítatlanul folytatták útjukat, arra következtethetünk: nem volt a budapestiek számára olyan fontos az ügy, mint azt politikusaink feltételezték.

Politikusaink számára azonban nagyon fontos volt, megtartották ünnepi ülésüket az Országházban, illetve egy kisebbségük – amellyel egyetértek – tüntetően távol maradt. Kövér és Áder elmondta a maga beszédét, az ellenzékiek fegyelmezetten végigülték, sokan közülük – ha jól láttam a képernyőn – meg is tapsolták. Miután elénekelték a Himnuszt, kibővítve a közjogi funkcióval nem rendelkező székely himnusszal, Orbán Viktor odament az ellenzéki oldalhoz, és kezet fogott a jelenlevő három ellenzéki frakcióvezetővel, Jakab Péterrel (Jobbik), Tóth Bertalannal (MSZP) és Keresztes László Lóránttal (LMP).
A főpolgármestert újságírói kérdésre válaszolva dicsérte meg kezdeményezéséért.
Lássuk be: a maga szempontjából igaza volt. Ez a három ellenzéki frakció – ha az MSZP morgott is egy kicsit, hogy nem kaphatott szót, hogy az emlékülésen csak a Fidesz két vezető politikusa beszélhetett – szépen elfogadta a rezsim ideológiai, történelemszemléleti hegemóniáját.
A Jobbik esetében ez talán magától értetődik, ők annak idején ugyanennek az ideológiának, történelemszemléletnek a jegyében alakultak meg. Az LMP a parlamentbe jutva szintén gyorsan felzárkózott emellé, s mindmáig hűségesen kitart mellette. (Akiknek nem igazán tetszik, azok a Párbeszédbe távozók között voltak.)

A magát baloldalinak és európainak hirdető MSZP-től ez már meglepőbb lenne, ha nem fordítottak volna hátat immár egy évtizede mindannak, amit a magyar és európai baloldal hagyományait követve korábban, nemcsak Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc, de már Horn Gyula kormánya mögött állva is képviseltek.

Mihez is asszisztáltak biodíszletként ezek az ellenzéki képviselők? Mit is adott elő Kövér és Áder?

Beszédeikben szinte mindent visszahallottunk a múlt század húszas-harmincas éveinek nacionalista propagandájából, csak a revíziós követelések maradtak el.
  • A békeszerződés létrejöttének folyamatát úgy írta le, hogy a maradéktalanul jó magyarság a gonosz Nyugatnak lett áldozata.
  • A háború kitörésében mindenki hibás volt, csak Tisza István, a magyar miniszterelnök ellenezte egy darabig a háborút.
  • A háborút megelőző, a kiegyezést követő évtizedeket mint sikeres gazdasági fejlődést jellemezte, a korabeli Magyarország súlyos feszültségeiről nem volt szava, s fel sem merülhetett az őt hallgatóban, hogy a nemzetiségek bármiért is ne akartak volna továbbra is a magyar állam fennhatósága alatt élni.
  • Hogy a dualista korszak magyar uralkodó elitjét bármiért bárminemű felelősség terhelné, arról Áder nem látszott tudni.
Elismeréssel említette Apponyi Albert beszédét, amellyel Párizsban az antanthatalmakat a történelmi Magyarország területi integritásának fenntartásáról próbálta meggyőzni, s a Magyarországon nemzetiségként jelen levő szomszéd népeknek a magyarokhoz képesti kulturális elmaradottságára hivatkozott, amivel csak tovább gyengíthette a magyar pozíciót. Amit Áder a békeszerződés közvetlen előzményeiről mondott, az egybecsengett Kövér minapi nyilatkozatával, miszerint ha nem lett volna a baloldal árulása, másutt húzták volna meg a határokat. Károlyit tette felelőssé, amiért nem szervezett hadsereget a határok védelmére, és persze a „bolsevik tobzódást”. Mintha nem a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege szállt volna szembe – rövid ideig sikeresen – a csehszlovákokkal és románokkal.

És mit mondott magáról a békeszerződésről, annak igazságtalanságáról?

Ungváry Krisztián történész figyelemre méltó cikkben ír arról, hogy mi az, amit indokolt fájlalni Trianonnal kapcsolatban, és mi az, amit nem.
Szerinte a terület, az erdők, az ásványkincsek elvesztése nem ok a száz év utáni fájdalomra, hiszen azok azokhoz tartoznak, akiknek az átcsatolt terület a szülőföldje, és akik többségükben nem voltak magyarok. Szerinte a fájdalom amiatt jogos, hogy a határ túloldalára került magyar lakosság az elűzetés, kiszorítás vagy beolvasztás, erőszakos asszimiláció (Ungváry kifejezésével „etnocídium”) áldozata lett.
Nos, Áder beszédében is területveszteségről, erdők, vasutak, gabonatermelő területek szerepelnek, és emellett beszél a lakosságról oly módon, hogy „[n]épessége 18 millióról 7 és fél millióra zsugorodott. Több mint három millió magyar került a határon kívülre.”

Tehát eldugta a számok közé, hogy Horvátország nélkül is hétmillió, Horvátországgal együtt kilencmillió nem magyar került át más országba, s közülük azok a románok, szlovákok, szerbek, horvátok, akiknek a korábbi magyar állam nem akart, nem tudott hazája lenni, hazára találtak.

Azzal szemléltette a békeszerződés igazságtalanságát, hogy míg Németországtól csak területének 13, népességének 4 százalékát vették el, Magyarországtól 67 illetve 60 százalékát. Ez az összehasonlítás azonban velejéig hamis, hiszen az első világháború előtti Németországban alig éltek nemzetiségek (északon dánok, keleten, a Lengyelország felosztásakor bekebelezett területen lengyelek, ugyanakkor Elzász-Lotaringiában csak a lakosság csekély kisebbsége beszélt franciául, a többség nyelve a német volt), míg Magyarország igazi soknemzetiségű állam volt, ahol a lakosság fele tartozott nemzetiségekhez. Áder előadása tehát a békeszerződésnek azt az értelmezését visszhangozta, amely már Apponyi beszédében is megjelent, és végigvonult a Horthy-korszakon.
Kövér beszéde   a parlamenti kormánytöbbség által benyújtott politikai nyilatkozattervezetet volt hivatott megindokolni mint a tervezet parlamenti vitájának indítása. Magát a tervezetet ()
néhány napja már elemeztem ezen az oldalon (Viszonylagos nemzeti többség, június 3.), nem kell rá visszatérnem. Előterjesztői beszédében Kövér is azt hangsúlyozta, hogy „a történelmi Magyarország területe kétharmadának elvesztéséhez és a magyar nemzet minden tíz tagjából háromnak – azaz a nemzet harmadának – idegen hatalmak fennhatósága alá szorításához vezettek”.

Az igazságtalanság érzékeltetésekor tehát ő is az Ungváry által helytelenített érvelést alkalmazta, és ő sem ejtett szót arról, hogy a történet szereplői között ott voltak a régi Magyarország több milliós nemzetiségei is.

Kövér beszédének központi üzenete ugyanakkor az volt, hogy sajátos módon, az Orbán-rendszer jelenlegi politikáját alátámasztandó aktualizálta Trianon általa vélt tanulságát:

száz esztendővel ezelőtt csak a magyar nemzet létét vonták kétségbe a korabeli győztesek, napjainkban pedig azok, akik kellően erőseknek és örök győzteseknek képzelik magukat, Európa valamennyi nemzetének a létét kétségbe vonják”.

Akkor a nyugati hatalmak a magyar nemzetet kívánták megsemmisíteni, most a meg nem nevezett nemzetközi, nemzetek feletti erők minden nemzetet,

mert szükségük van Európa erőforrásaira, mert pénzügyileg végzetesen el akarják adósítani, gazdaságilag maguk alá akarják gyűrni, kulturálisan és technológiailag gyarmatosítani, politikailag pedig teljesen uralni akarják Európát, és mindezen törekvésükben az európai nemzetek és az őket védeni hivatott nemzeti államok puszta léte is akadályt jelent számukra”.

Íme, így jutott el Kövér Trianontól az antiglobalizmushoz, unióellenességhez, a Fidesz által képviselt nacionalizmus új dimenziójához. Ebben pedig – és ez az orbáni politika fontos új vonása – szövetséget keresnek a visegrádiakkal kezdve azokkal az európai államokkal, amelyek készek lehetnek a közös szembeszegülésre az Európai Unió fejlődésének föderatív irányával.
Amivel Áder is, Kövér is büszkén hivalkodott (akárcsak Orbán pár nappal későbbi sátoraljaúlyhelyi beszédében), hogy a magyar nemzet megvan, fennmaradt, azzal valójában nincs mit hivalkodni.
Szamárság: a lengyelek azok, akiknek államiságát többször is megszüntették, ezzel szemben a magyar állam – a magyar etnikum kétharmadával a területén – fennmaradt, és ha egy nép önálló állammal rendelkezik és nagyobb része saját államban él, akkor nyelvének, kultúrájának, nemzeti identitásának továbbélése biztosítva van akkor is, ha más állam fennhatósága alá szorult tagjait asszimiláció sújtja.
A valódi kérdés nem a nacionalista retorikában oly sokat emlegetett „megmaradás”, hanem az, hogy miként van meg a magyar nemzet, hogy a megmaradás mikéntjére, a magyarországi magyarok életének alakulására lehetünk-e büszkék, s főleg lehetnek-e arra büszkék azok a politikusai, akik az ország fölötti hatalmat megkaparintották. Erről – az életszínvonal, a társadalmi kohézió, a kulturális felemelkedés, a táradalom egészsége állapotáról – Áder néhány, a Fidesz-kormányzás apológiáját jelentő frázisán túl egyik szónok sem beszélt.

Ekként hangzott a parlamenti díszülésen az a fideszes nacionalizmus, amelynek ünnepi kifejtéséhez ellenzéki képviselőink többsége asszisztált, és talán meg is tapsolt.

Márpedig a nacionalizmus az orbáni politika egyik – nem az egyetlen – olyan oszlopa, amely választóit idestova két és fél évtizede a Fideszhez köti. Az ellenzék ma nagyobb része úgy képzeli, hogy ha maga is kritikátlanul felvállalja az orbáni nacionalizmust, akkor semlegesítheti azt mint a választókat a Fideszhez láncoló kötőanyagot, s elérhetik, hogy a választók a jólét, a társadalmi igazságosság vagy éppen a korrupció alakulása alapján hozzák meg döntéseiket, és szembeforduljanak a fideszes hatalommal.
Tévednek: ezzel csak megerősítik, hogy Orbánnak, Ádernek, Kövérnek igaza van abban, amivel híveiket magukhoz láncolják, s nehezítik azt, hogy bárki megkérdőjelezze a Fidesz politikai hegemóniáját.

“Viszonylagos nemzeti többség”

Amit eddig elértek: a „határokon átívelő nemzetegyesítés”, egymillió új magyar állampolgár, határon túli magyar egyetemek, egyházi, gazdasági és lakásépítési támogatások, futballakadémiák a magyar adófizetők pénzéből, a határon túli magyar pártok teljes ellenőrzése (behódolt az RMDSZ, megbukott a Híd) – mind nem elég.

A 2010-es Trianon-törvényt is a kormány kétharmadán túlmenő többséggel sikerült elfogadtatni, már azzal is kifejezésre juttatták, hogy a nemzeti kérdésben az ő felfogásukat követi szinte az egész ország. Most, a századik évforduló napján megint az Országgyűlés elé terjesztenek és a jövő héten nyilván el is fogadtatnak ott egy politikai nyilatkozatot
„a nemzeti önazonosság védelméről”: Ezúttal is megismétlem, hogy a politikai nyilatkozat műfaját kormány és ellenzék konszenzusának kifejezésére vezettük be az 1994-es házszabályba, és elfogadását kétharmados többséghez kötöttük. A Fidesz házszabályában elég hozzá a feles többség, aminek nem gyakorlati jelentősége van, hiszen kétharmados többségükkel alaptörvényt és „sarkalatos” törvényeket is alkotnak újra meg újra.

Nem, ennek elvi jelentősége van: a parlamenti többségnek nemcsak törvények alkotása, hanem az egész ország véleményének kifejezése is dolga. Arra használják 2010 óta, hogy a maguk álláspontját jelenítsék meg az ország egésze, sőt az egész magyarság álláspontjaként. Ez történt tíz éve is, a „nemzeti együttműködés nyilatkozata” elfogadásakor, és ezt teszik most is.

Orbán mindig harcról beszél, nála az országot, a gazdaságot mindig meg kell védeni, s most is arról van szó, hogy Orbán megvédi az ő fenyegetett népét, nemzetét, merthogy a békeszerződés óta eltelt száz év e tekintetben legfontosabb jellemzője, hogy a szerinte egységes magyar nemzet határon túl rekedt részét magyarságában, magyar mivoltában fenyegetik a szomszéd államok.
A fenyegetettség ebben az esetben annyiban igaz, hogy a magyar kisebbségek ebben a száz évben ki voltak téve a természetes és emellett sokszor erőszakos asszimilációnak. A kisebbségben élőnek tényleg választania kell, hogy kitart-e nemzetiségi létezése mellett, vagy beolvad a többségbe, és így teremt magának és gyermekeinek ott és akkor jobb életlehetőséget.
Ráadásul a szomszéd országokban élő magyarokat sokszor vették rá erővel, erőszakkal a beolvadásra, és ennek alternatívája sokak – százezrek – számára csak a kiköltözés, áttelepülés, igazából menekülés maradt. Vajon nincs-e igaza akkor a Fidesznek abban, hogy a nemzeti önazonosság védelméről kell nyilatkozni, s ezt kell megpróbálni nemzetközi normává tenni? Vajon nem helyes-e támogatni ezt a nyilatkozatszöveget?
Azt is hozzá kell tenni, hogy a szöveg civilizáltabb, mint a mindennapi irredenta propaganda, amennyiben nem nevezi a békeszerződést a magyar történelem legnagyobb tragédiájának, s megállapítja, hogy nem határváltozással kell a problémát megoldani. Meglepő módon említést sem tesz az autonómiának mint a kisebbségi jogok fontos garanciájának igényéről. A szó elő sem fordul a szövegben. Nem, a magyar Országgyűlés e nyilatkozata csak

azt követeli, mégpedig elsősorban a külvilágtól: a többi parlamenttől, az európai intézményektől és az ENSZ-től, hogy ismerjék el alapjogként, uniós jogként a nemzeti önazonossághoz való jogot.

Nem vagyok jogász, különösen nem nemzetközi jogász, de azt azért tudom, hogy a nemzetközi jog, élén az ENSZ emberi jogokról szóló alapdokumentumával védi a nemzeti kisebbségeket, szankcionálja a területek etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását, és eszerint – legalábbis negatív értelemben – elismeri és védi a nemzeti kisebbségek létét, fennmaradását.
Azt gondolhatnának, hogy a nyilatkozatszöveg így nyitott kapukat dönget. Ami egyébként a szomszéd országok magyar kisebbségeit illeti, az ő jogaikat a szomszéd államok többségével negyedszázaddal ezelőtt kötött alapszerződések védik, illetve védenék, ha a mindenkori magyar kormány támaszkodna ezekre.

Az Orbán-kormány nem teszi, már csak azért sem, amely alapszerződések közül a Romániával és Szlovákiával kötötteket annak idején a Fidesz ellenzéki pártként elutasította. Akkor miért állnak elő most, az évfordulón ezzel a szöveggel?

Azért, mert a Fidesz nyilatkozata mást követel, mint amit a nemzetközi jog és a Magyarország és szomszédjai által kötött alapszerződések elismernek.
A szöveg egy furcsa szembeállítással kezdődik: megállapítja, hogy a történelmi Magyarország kisebbségeinek létszáma az 1787-es és az 1910-es népszámlálás között közel kétszeresére növekedett, viszont a szomszéd országokban kisebbségbe került magyarok létszáma 1920 és 2011 között kétharmadára csökkent. Ezzel nyilván azt kívánják ország és világ tudomására hozni, hogy az egykori magyar államban jó volt nemzetiséginek lenni, viszont ma a szomszéd országokban nem jó magyar nemzetiségűnek lenni.
Az utóbbival az említett kilencven éves időszak jó részét illetően sajnos akár egyet is lehet érteni, viszont az előbbivel – tehát ismétlem: hogy az 1918 előtti Magyarországon jó volt nemzetiséginek lenni – a százhúsz éves időszak utolsó évtizedeit, a dualizmus időszakát illetően, amikor a magyar politikai osztály határozta meg, hogy mi történik, biztosan nem.
Ez a szembeállítás tehát hamis: az a nyilvánvaló funkciója, hogy a magyar kisebbségek egyébként valóban súlyos sérelmeit hangsúlyozza, amit a szöveg további részeiben is folytat.
De arra is jó, hogy feledtesse:

a történelmi Magyarország felbomlása mindenekelőtt a sértett nemzetiségek politikai képviseleteinek döntésével, a szomszédos államokhoz történő csatlakozásával történt meg már 1918 őszén, és a békeszerződés nagyobb részben ezt szentesítette.

Ők régi rossz hagyományként csak az ellenséges nagyhatalmak önkényeként szeretik ezt beállítani, és ezt teszik ebben a szövegben is, ami viszont nem elfogadható.
Követi ezt egy újabb mennyiségi állítás: „Ezáltal a Kárpát-medencében a magyarság napjainkban is viszonylagos nemzeti többséget alkot, és a térségben a magyar nyelvet beszélik a legtöbben.” És ebből a következtetés: „Ezen etnikai tényhelyzet a jövőre nézve is kiemelt felelősséget ró a magyar államra és Európa felelős politikai erőire a Kárpát-medence sorsának történelmi alakításában.”
Vagyis: a „Kárpát-medencében” – ami a történelmi Magyarország felszámolása óta valójában csak természetföldrajzi, és nem politikai-földrajzi kategória – a magyarok vannak többségben, ezért a „Kárpát-medence sorsa” – ez mit is jelent? Magyarország sorsát, a szomszéd országokban élő magyarok és szlovákok, magyarok és románok, magyarok és szerbek, magyarok és ukránok sorsát? – egyfelől a magyar állam, másfelől „Európa felelős politikai erőinek” felelőssége, amely mondatban a román, szlovák, szerb, ukrán állam nem kerül megemlítésre. (Horvátországot, ha jól értem, nem sorolják a Kárpát-medencéhez, a nemzetiségiek létszámában sem szerepeltetik, alighanem azért, mert földrajzilag sem tartozik oda, és mert nem volt a Magyar Királyság része.)
Ez annak a Tusnádfürdőn elhangzott Orbán-féle mondatnak egyfajta megismétlése, hogy

A Kárpát-medence jövőjét magyar nyelven írják.” Vagyis a magyar állam hatóköre – erről szól az Orbán-kormány 2010-es „nemzetpolitikai paradigmaváltása”

– túlterjed a mai magyar állam határain, kiterjed a történelmi Magyarország egész területére, és ezt legyen szíves mindenki tudomásul venni.
Mit jelent tehát a „nemzeti önazonosság védelme”? Annak az igénynek az elismertetését más országokkal és a nemzetközi intézményekkel, hogy az „egységes magyar nemzet” mint nemcsak kulturális, de politikai entitás doktrínájának megfelelően a szomszéd országokban élő magyarok ehhez az egységes magyar nemzethez, vagyis hozzánk tartoznak, és ezáltal Orbán Viktornak mint e nemzet vezérének szerepe rájuk is kiterjed.

Nem véletlenül tartja legfontosabb eligazító beszédét évről-évre Románia magyarlakta területén.

Míg a kisebbségi jogok védelmét feltétlenül támogatandónak tartom, ma is büszke vagyok az 1995-ben képviselőként az alapszerződésekre leadott igenlő szavazatomra, a „nemzeti önazonosság védelmének” így megfogalmazott, a kárpát-medencei magyar szupremácia igényét újraélesztő politikai nyilatkozatot nem

Ellenzéki üzemzavar

A Jobbik-frakció belső konfliktusai engem különösebben nem aggasztanak, nem viselem szívemen a szélsőjobboldali párt sorsát. Az, hogy Schneider Tamás helyett Balczó Zoltánnak szánja a frakcióvezetés az országgyűlési alelnöki tisztséget, nem érdekel.

Annak azonban, amiért Varga Damm Andreát mandátumának visszaadására szólítják fel, van a Jobbikon túlmutató tanulsága. Aki figyeli a parlament életét, annak észre kellett vennie, hogy Varga Damm a Jobbik egyik legaktívabb, legfelkészültebb képviselője, aki szakszerű felszólalásokkal vonja magára a figyelmünket nemcsak a plenáris üléseken, de a honvédelmi és rendészeti bizottságban is. Most azért neheztelnek rá, mert igenlő szavazatot diktált a frakciónak a T/10309. „Egyes törvényeknek a polgárok biztonságát erősítő módosításáról” című törvényjavaslat zárószavazásánál.
Pedig, ha valaki végighallgatta a törvényjavaslat általános vitáját, nem érhette meglepetés. Varga Damm volt a vitában a Jobbik vezérszónoka, és abból, amit elmondott, logikusan következett az igenlő szavazat. Utalt is arra, hogy a véleménye eltér más ellenzéki pártokétól. Ha a Jobbik vezetése utólag kifogásolja, hogy nemleges szavazást javasolt a frakciónak, magára vessen. Alighanem elmulasztották a frakcióban megvitatni, hogy mi is legyen az álláspontjuk erről a törvényjavaslatról.

Saját egykori, előbb az SZDSZ-frakcióban, majd a DK elnökségében szerzett tapasztalataimból tudom: a pártfrakciók hajlamosak arra, hogy a törvények parlamenti tárgyalását, az esetleges módosító javaslatok megfogalmazását és a szavazat meghatározását rábízzák a téma felelősére, s nem gondolják át a dolog politikai következményeit.

Így alakulhat ki olyan helyzet, mint most a Jobbikban, de megtörténhet ez más pártban is.
Nem ugyanez, mégis hasonló dolog történt néhány héttel korábban az MSZP-ben is. Meg voltam lepve, amikor Mesterházy Attila korábbi MSZP-elnök és frakcióvezető, aki most egyszerű képviselő az MSZP-ben (egyébként pedig egy évig a NATO parlamenti közgyűlésének elnöke) egy azonnali kérdésbe burkolva sajátos ajánlatot tett Orbán Viktornak a kormány és az ellenzék közötti politikai együttműködésre. Hogy én mit gondolok erről, azt leírtam ezen az oldalon.
Az, hogy a dolgon én megütköztem, az politikai magánügy. Az azonban, hogy az MSZP elnöksége nyilatkozatban határolódott el Mesterházy akciójától, merthogy párttársai is megütköztek rajta, közügy.
Itt már nem arról van szó, hogy egy-egy törvényjavaslattal kapcsolatban nem tisztázták, hogy mi a frakció álláspontja, hanem azzal kapcsolatban, hogy mit is gondolnak Orbán Viktor rendszeréről. Az MSZP-ben ezt mulasztották el tisztázni.

Megtiszteltetés az Országgyűlésben

Már megint az a megtiszteltetés ért, hogy egy államtitkár idézte fel valamely írásomat. Menczer Tamás külügyminisztériumi államtitkár – a KDNP-s Hollik Istvánnak „válaszolva”, amellett érvelve, hogy az ellenzéket hidegen hagyja a határon túli magyarok sorsa – mondotta a következőt: „Szeretnék arra emlékeztetni, hogy a Gyurcsány-párt egyik nagy gondolkodója, bizonyos Bauer Tamás 2011-ben kimatekozta azt, hogy a trianoni döntés előtt a határok igazságtalanabbak voltak, mint utána. Ugyan lehettek volna utána is egy kicsit igazságosabbak, ha néhány millió magyart nem csatolnak el, de hát ez van. Ezt mondta Bauer Tamás.
Valóban ezt írtam. A Galamuson jelent meg 2011-ben Különvélemény jeles napokon című cikkem, benne a következőkkel: „Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. Tudjuk:

az 1910-es népszámlálás szerint a történelmi, Horvátországgal együtt vett Magyarország lakosságának 48 százaléka volt magyar nemzetiségű.

Mégpedig a magyar állam által rendezett népszámlálás szerint – amely ezt az arányt csak felfelé torzíthatta –, és olyan évtizedek után, amikor nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára. E népszámlálás szerint több mint tízmillió román, szlovák, szerb, német és ukrán vagy ruszin, ahogy tetszik, élt kisebbségi sorban. A horvát és szlovák nép egésze élt a magyar állam fennhatósága alatt, saját államiság nélkül. A trianoni békeszerződés révén ez megfordult: három és félmillió magyar került kisebbségi sorba a határ túloldalán.

Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka.

Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor

a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait.

Akkor legfeljebb a trianoni határváltozások mértékét tarthatják igazságtalannak (hiszen a harminc-ötven kilométerrel odébb megvont határok esetén még kevesebben kerültek volna kisebbségi helyzetbe, és emiatt a konkrét határokat joggal tarthatták akkor igazságtalannak), de nem a változtatás tényét.
Aki magát a változtatás tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak. Én nem tudom így gondolni.

Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után.

Azért különösen azokban, mert totális államban súlyosabb következményei vannak annak, ha az állam a többségi népességé, mint plurális demokráciában – erre mutatott rá Duray Miklós könyvéhez írott emlékezetes előszavában Csoóri Sándor.”
Ezt a gondolatmenetet találták meg az államtitkár szorgos háttéremberei. Jó munkát végeztek, egészségükre. Magát a számítást először egy 2009-es írásomban végeztem el, ekképpen:
A történelmi Magyarországnak közel 21 millió (az 1910-es népszámlálás szerint pontosan 20 886 487) lakosa volt. Ebből 10 050 575 volt magyar nemzetiségű, a teljes népesség 48 százaléka. Következésképpen a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka – románok, szlovákok, szerbek, horvátok, németek, ukránok, olaszok – éltek kisebbségi sorban a magyar államban a trianoni béke előtt. A határok új megvonása ezzel szemben azt jelentette, hogy 3425879 magyar, 1805137 német, 436234 ukrán, 30064 román, 157833 szlovák, 105068 horvát, 22547 szerb, tehát összesen 5982762 személy kötött ki kisebbségi sorban, a Kárpát-medence lakosságának 52 helyett 29 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet rossz dolognak tekintjük, akkor a határok olyan megvonása, amikor 29 százalék él kisebbségi sorban a korábbi 52 százalék helyett, igazságosabb megoldás.”
Legyen a „matek” még világosabb: igen, 3,4 millió magyar lakott az 1910-es népszámlálás szerint a szomszéd országokhoz került területeken, ők kerültek – ha túlélték a világháborút, és persze ha nem jöttek át Magyarországra – kisebbségi sorba. Ugyanakkor a békeszerződéssel 2,8 millió román, 2,3 millió szerb és horvát, 1,7 millió szlovák és 233 ezer osztrák lett a szomszédos országok többségi népességhez tartozó lakosa. Összesen hétmillióan, ami kétszerese a kisebbségi sorba került magyaroknak.
Én ma is kitartok álláspontom mellett. Mi, magyarok nem tesszük helyesen, ha nem lépünk túl a békeszerződések miatti kesergésen, és évfordulójukat nemzeti tragédia emléknapjának tartjuk. Jobb lenne, ha szomszédaink sem élnék meg örömünnepként a békeszerződés évfordulóját.

Tragédiának a világháborúkat tekintsük, és ne a békeszerződéseket.

Abban a demokratikus Európában, amelyhez három évtizede még csatlakozni akartunk, a háborúkra, azok befejeződésére együtt emlékeztek az egykor ellenségként egymással harcoló országok mai lakói, és nem egymásra vicsorogva, mint nálunk. A békeszerződésekkel kialakult határok mellett is lehet jó magyar életet teremteni a magyar államon kívül is, amint azt néhány európai példa évtizedek óta mutatja. Ennek alapja azonban a szomszéd népek megbékélése.

Államtitkár az Egyenes Beszédben

Múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján jelentette be nagy meglepetésre Gulyás Gergely miniszter, hogy tudomásul véve – bár nem helyeselve – a luxemburgi bíróság ítéletét, megszüntetik a tranzitzónákat.

A kormány sajtótájékoztatóján újságírók nem lehettek jelen, a miniszter ott csak előre elküldött kérdésekre válaszolt, így erről a döntésről még nem kellett újságírói kérdésre válaszolnia. Újabban a kormány államtitkárai gyakrabban mennek el az ATV stúdiójába, így ezúttal is módja volt az ATV műsorvezetőjének Dömötör Csaba miniszterelnökségi államtitkárt, az ellenzék napirend előtti felszólalásainak gyakori megválaszolóját kérdezni erről.

Íme, egy hosszabb részlet az interjúból:

ATV:Miért döntött a kormány úgy, hogy úgy, ahogy van, felszámolja a tranzitzónákat? Ez nem lett volna kötelezettsége.”

DCS: „Kettő alapelv miatt. Az egyik a határok védelme, a másik pedig az, hogy Magyarország nem szeretne bevándorlást, és ezt ilyen körülmények között így lehet biztosítani, mert, mint tudjuk, született két egymással is ellentmondásos bírósági ítélet, és a másodikból, amelyik az elsőnek ellentmond, abból következik ez a kormányzati döntés, hogy szeretnénk megvédeni a határainkat.”

ATV:Igen, de a luxemburgi ítéletben az nincs benne, hogy a tranzitzónákat meg kell szüntetni, csak arról szól, hogy nem lehet börtönként használni.”

DCS: „Az nincs benne, de hogyha gyakorlat ellehetetlenítik a tranzitzóna jelenlegi működését, abból az fakad, hogy nem tudjuk úgy megvédeni a határainkat, ahogy szeretnénk. Egyébként lehetőség lesz kérelmek benyújtására, külképviseleteken.”

ATV:Egyébként ez mennyire reális? Tehát azok az emberek, akik eddig a zöld határon érkeztek mondjuk Szerbia felől, azok menjenek el valahova egy külképviseletre.”

DCS: „A jogi lehetőség megvan. Ha be szeretnének jönni, akkor be tudják nyújtani a kérelmet. Ez azon az alapelven nem változtat, hogy a kormány ellenzi a bevándorlást, úgy általánosságban, és azt látjuk, hogy vannak intézmények, európai intézmények, európai döntéshozók, akik nem ezen az állásponton vannak. Felhívja a figyelmünket arra, hogy ez a vita, amely gyakorlatilag évek óta velünk van, 2015 óta mindenképp, az velünk is marad.”

ATV:Ugye, arra sem Strasbourg, sem Luxemburg nem kötelezte Magyarországot, hogy ne dönthessen szabadon arról, hogy kit enged be, tranzitzónából vagy bárhonnan máshonnan. Tehát ilyen szempontból az ország autonómiája nem csorbult.”

DCS: „De hát valahogy meg kell oldani azt, hogy százezrek érkeznek a déli határra, és szeretnének bejutni. És van, aki úgy oldja ezt meg, hogy kinyitja a kaput. Mi ezt ellenezzük, mi ezt nem szeretnénk. De egyébként azt mondjuk, hogy tudomásul vesszük, hogy más ország így dönt. De mi ezt nem szeretnénk. És a tranzitzóna szerintünk egy jó megoldás volt arra, hogy megfelelő keretek között lehessen ezt az eljárást lefolytatni. Lett most egy bírósági döntés, azt tudomásul vesszük, egyet nem értünk vele, úgy hogy lépéskényszerbe került a kormány.”
ATV:Lesz majd valami más, ami felváltja a tranzitzónát, vagy ez, hogy külképviseleten kell… Dolgoznak rajta?

DCS: „Most egyelőre ez a döntés született. Természetesen folyamatosan figyelemmel kell kísérni az eseményeket. Több mint százezer potenciális bevándorló van úton a dél-balkáni útvonalon, ás valószínűleg lesz ez még több is, ha abból indulunk ki, hogy Törökországban mennyien vannak.”

ATV:Az ENSZ menekültügyi szervezete kész segíteni Magyarországot abban, hogy felelős és hatékony, egyben tisztességes módon biztosítani tudja a menedékkérők belépését az országba, és hozzáférésüket a menekültügyi eljáráshoz, ezt mondja a szervezet regionális vezetője. Elfogadják-e ezt a segítséget?”

 

DCS: „Minden véleményt, minden javaslatot szívesen figyelembe veszünk, de attól a ténytől azért nem tudunk eltekinteni, hogy nagyon sok nemzetközi szervezet eleve lehetőségként, jó dologként tekint a migrációra. A magyar kormány nem ezt az álláspontot osztja.”

ATV:De mondjuk az ENSZ-re nem sorosista szervezetként tekintenek?

DCS: „Hát nézze, hogyha már fölhozza ezt a kérdést, nagyon sokan osztoznak a milliárdos véleményében. Abban, hogy ez egy lehetőség. Ő például azt mondta, hogy a határok, azok akadályt jelentenek a migráció előtt. A kormány nem ezen az állásponton van. Ez a vita velünk marad.”

Ha az ember ezt így végighallgatja, arra figyel fel, hogy a legfontosabb, adódó kérdéseket a műsorvezető nem tette fel az államtitkárnak. Tudjuk, az Orbán-kormány emberei 2015 óta következetesen összemossák a menedékkérőket a bevándorlókkal. Bevándorlónak azt tekintjük, aki azzal a szándékkal érkezik egy országba, hogy ott tartósan letelepedjen. Menedékkérőnek pedig azt, aki üldöztetés elől, életét, biztonságát, szabadságát féltve menekül el lakóhelyéről, hazájából, és védelmet kér egy másik, biztonságos országban.

Az, hogy Magyarország nem akar bevándorlókat, nem indokolja, hogy a menedékjogért folyamodók ügyének korrekt elbírálásától és indokolt esetben a menedékjog megadásától elzárkózzék.

A műsorvezetőnek meg kellene kérdeznie a kormány államtitkárától, hogy miért nem látszik tudni erről a különbségről.

Mellesleg a 2015 óta érdemben soha fel nem tett kérdést is fel lehetne tenni, hogy tulajdonképpen miért is ellenzi a kormány a bevándorlást. Merthogy az államtitkár ezt mondja. Magyarország népessége évek óta csökken, hasonlóan Európa más országaihoz. A gazdasági szakértők szerint az országnak – Európa más országaihoz hasonlóan – kifejezetten szüksége lenne bevándorlókra.

Az első Orbán-kormány idején ezt még ők is tudták, Orbán egyszer még azt is nyilatkozta, hogy az ország területén tizennégymillió embernek jutna hely. Ebben a szellemben készült akkor bevándorlás-politikai koncepció az ország számára.

Csak a 2015-ös menekültválság késztette Orbánt arra, hogy gyökeresen megváltoztassa álláspontját, és mindenképp elkerülendő, veszedelmes iránynak nyilvánítsa az Európán kívülről jött menekülők megjelenését Európában, támaszkodva a magyar lakosság meglevő idegenellenességére, és masszív propagandakampánnyal a végletekig erősítve azt. (Kivéve persze a letelepedési kötvények fizető kedvezményezettjeit.)

Azzal, hogy az ATV műsorvezetője nem teszi fel ezeket a kérdéseket, hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben magától értetődőnek tűnjön a kormány, vagyis a Fidesz álláspontja.

Az pedig már mindennek a teteje, amikor azt kérdezve, hogy nem tekinti-e az államtitkár „sorosista” szervezetnek az ENSZ-t, elfogadható osztályozási szempontnak tekinti, hogy valamely nemzetközi szervezet „sorosista”-e avagy sem.
Más részeiben is tanulságos volt az államtitkárral folytatott beszélgetés. A műsorvezető hirtelen rátért arra, hogy rendszeresen Dömötör államtitkár válaszol Gyurcsány Ferenc napirend előtti felszólalásaira:

ATV:Feltűnt nekem, hogy egy páros mérkőzést vív Gyurcsány Ferenccel. Most már hetek óta, számok tekintetében. Pont ez lenne a kérdés, hogy kedvét leli Ön ebben, vagy egyszerűen kiosztották a feladatot, hogy Ön válaszol ezekre a támadásokra, felvetésekre. Miért működik ez így?

DCS: „A parlamenti koordináció nekem feladatom, illetve az is, hogy a napirend előtti vitákban részt vegyek. Én nem azt mondanám, hogy kedvemet lelem, bár szeretem a munkámat. Inkább azt mondanám, hogy ez a dolgom. Tehát hogy ha a kormány számára felvetnek bizonyos kérdéseket, kérdeznek tőle, akkor nekem válaszolnom kell, minden hétfőn. Hogy ha Gyurcsány Ferenc tesz fel kérdéseket, akkor neki. Ha Jakab Péter, akkor neki.”

ATV:Szóval személyes meccs, akkor ez nincs benne, ez a hivatallal jár?

DCS: „Nem is lehet, mert mi nem tudjuk, hogy ki szólal fel az egyes ellenzéki pártok részéről.”
Az utóbbi állítás nyilvánvalóan hamis, hiszen a frakcióknak a parlamenti ülést megelőzően kell bejelenteni, hogy ki szólal fel napirend előtt a frakció nevében. A napirend előtt egyébként nem is kérdéseket tesznek fel, hanem álláspontokat fejtenek ki, és erre reagálhat a kormány képviselője.
Az államtitkár azt a kérdést, hogy miért folytat „páros mérkőzést” Gyurcsánnyal, azzal az általánossággal üti el, hogy az a dolga, hogy az a dolga, hogy válaszoljon a napirend előtti felszólalásokra.

Valóban ez a dolga – 2010 előtt az effajta válasz a miniszterek és politikai államtitkárok feladata volt, míg az Orbán-kormány erre a feladatra néhány főleg ezzel és politikai propagandával foglalkozó államtitkárt mozgósított, mint amilyen Rétvári Bence, újabban Schanda Tamás és természetesen maga Dömötör Csaba.

A műsorvezetőnek azonban, ha követi a parlament működését, észre kellett vennie, hogy míg más napirend előtti felszólalóknak az utóbbi hetekben gyakran válaszol Szijjártó Péter, Gyurcsánnyal napirend előtt sem „áll szóba”, neki mindig Dömötör válaszol. Erre is rá kellett volna kérdezni, miként arra is, hogy Dömötör válaszai miért Gyurcsány becsmérléséről szólnak, és miért nem arról, amiről a napirend előtti felszólalás szólt. Erre azonban mintha nem terjedne ki a műsorvezető figyelme.

És végül még valami. Dömötör az interjú végén így folytatja:

DCS:De azért ez a vita sok szempontból méltatlan. Az egyik mélypontja volt az elmúlt heteknek, amikor elhangozhatott az, hogy a halálozási adatokat tekintve Magyarország a legrosszabbul áll az egész világon. Ezt Szabó Tímea mondta. Azért idáig nem kellene eljutni. Mert hogyha megnézik a számokat, és elnézést, hogy puskázok, de fontosnak tartom, hogy ha Belgiumban százezer főre vetítve nyolcvanan haltak meg, Spanyolországban ötvenkilencen, Egyesült Királyságban ötvennégyen, Svédországban harmincheten, Magyarországon öten.

ATV: „Hogy a világon a legrosszabb lenne, ezt én sem gondolom. Államtitkár Úr, köszönöm, hogy eljött.”

A kormány képviselői – mint ezúttal Dömötör – mindig az egyes országok népességéhez mérik a halálozásokat, és a világjárvány által korábban elért nyugat-európai országokat használják összehasonlítási alapul, ami kedvező színben tünteti fel Magyarországot. Ezzel szemben egy korábbi felszólalásában Szabó Tímea a fertőzöttek számához viszonyította a halálozások számát, és kétségtelenül túlzásként azt állította, hogy az nálunk a legmagasabb a világon.

Azokban a nyugat-európai országokban ugyanis, amelyeket Kína után először ért el a vírus (Olaszország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Spanyolország, Egyesült Királyság, valamint alighanem a járvánnyal kapcsolatos külön utas politika miatt Svédország) valóban 10 százalék fölötti a halálesetek aránya az összes fertőzéshez képest.

De csak ezekben az országokban – valamint Magyarországon. Németországban, valamint Finnországtól és Észtországtól Bulgáriáig és Görögországig – tehát a fertőzés által később elért országokban – ez az arány sehol sem haladja meg a hét százalékot, sőt a legtöbb országban 5 százalék alatt marad. Szemben a 13 százalékos magyar aránnyal. Korábban hajlamosak voltunk ezt annak tulajdonítani, hogy nálunk keveset tesztelnek, és ezért a halálozásokat a valóságosnál sokkal kevesebb nyilvántartott fertőzéshez viszonyítjuk. Csakhogy a négy orvosegyetem reprezentatív vizsgálatának eredményei alapján azt valószínűsíthetjük, hogy valóban jóval kevesebb nálunk a fertőzés, mint a nyugat-európai országokban, s e kevesebb fertőzéshez képest a halálozások száma bizony jóval magasabb, mint a többi, később megfertőződött országban. Erről a magasabb arányról beszélt legutóbb Gyurcsány is, amire Dömötör az interjúban is megismételt módon válaszolt. Ezt a választ a műsorvezetőnek nem lett volna szabad az idézett módon helyben hagynia: neki szembesítenie kellett volna az államtitkárt azzal a következtetéssel, amely az ellenzékiek által alkalmazott összehasonlításból adódik.

Gulyás büszkélkedik

Több mindennel is büszkélkedett Gulyás Gergely miniszter a kormány sajtótájékoztatóján. Két dolgot emelek ki ezek közül.

Szokás szerint büszkélkedett azzal, hogy Magyarországon sikeres a járvány elleni védekezés. Szokás szerint azzal – sokszor hallottunk ilyen összehasonlítást Rétvári államtitkártól az Országgyűlés plenáris ülésén –, hogy az első megbetegedéshez képest mennyivel kevesebb nappal hozta meg a különböző korlátozó intézkedéseket a magyar kormány, mint a nyugati kormányok. Gulyás az olasz kormánnyal hasonlította össze a magyar kormány korlátozó lépéseit az első nyilvántartott megbetegedés időpontjához képest.
Szerintem ez az összehasonlítás tényszerűen ugyan lehet igaz, de mégsem megalapozott. A magyar kormány ugyanis – hasonlóan a többi közép- és kelet-európai kormányhoz és nem mellékesen a magyar lakossághoz – az első megbetegedések előtt értesült az Észak-Olaszországban pusztító járványról, a szörnyű helyzetbe került kórházakról. Orbán egy péntek reggeli rádiószózatában előre figyelmeztetett arra, hogy nálunk is lesz megbetegedés. Mi több, Magyarországon nem olyan csoportos megbetegedéssel tört ki egy-egy nagy rendezvény látogatói között a járvány, mint például Németországban vagy Ausztriában. Ezért az ilyen összehasonlítással nincs mit büszkélkedni.

A járvány elleni védekezés eredményességéről hosszú ideje vita folyik a kormány és az ellenzék között

A kormány az elhalálozások számát az ország népességéhez méri, Magyarországot rendszeresen a vírus által korábban elért nyugat-európai országokhoz, Belgiumhoz, Olaszországhoz, Franciaországhoz méri, és így büszkélkedik a kevesebb elhalálozással.
Az ellenzéki politikusok a nyilvántartott fertőzések, megbetegedések számához mérik az elhalálozásokat, és így jutnak arra a következtetésre, hogy a jóval 10 százalék fölötti elhalálozás európai összehasonlításban, különösen a szomszéd országokhoz képest magas.
Ennek az összehasonlításnak az erejéből sokáig sokat levont, hogy azt feltételeztük, hogy a nyilvántartott megbetegedések száma a kevés tesztelés miatt a valóságosnak csak töredéke.
A négy orvostudományi egyetem által végzett reprezentatív kutatás eddig ismert eredményei azonban azt valószínűsítik, hogy a nyilvántartott megbetegedések száma nem csekély töredéke a valóságosnak, hanem mintegy fele, így az azokhoz képest tíz százalék fölötti halálozást a ténylegesen bekövetkezett megbetegedéseknek öt százalékát meghaladó halálozásnak indokolt tekinteni, és ez nemzetközi összehasonlításban még mindig magasnak tekinthető. Különösebben büszkélkedni ezért nincs mivel.
Amit leginkább szégyellni kell, az természetesen az, amit kórházi ágyak felszabadításaként emlegetett az elmúlt hetekben a kormány. Noha húsvétkor

maga Orbán Viktor is arról beszélt, hogy a kórházi ágyak hatvan százalékát szabaddá kellett tenni, és ehhez a már eleve üres ágyak mellett az ágyak mintegy 14 százalékáról haza kellett küldeni a betegeket,

Kásler miniszter a Demokratának adott interjújában most tagadta, hogy ő adott volna erre utasítást. Nyilván rájött arra, hogy gyalázatos dologhoz adta a nevét.

Szerintem a leggyalázatosabbhoz, amit az Orbán-kormány tíz év alatt elkövetett.

Azzal is büszkélkedett Gulyás, hogy Heiko Maas német külügyminiszter egy nyilatkozatában belátta: nem lesz összeurópai együttműködés az Európába érkezett menekültek elosztásában. Ugyanakkor bejelentette, hogy végrehajtják az Európai Unió luxemburgi bíróságának ítéletét, és bezárják a déli határon felállított tranzitzónákat. Az ott élőket – nyilván zárt – menekülttáborokba szállítják, és a jövőben csak külképviseleteken lehet Magyarországtól menedékjogot kérni. Vagyis gyakorlatilag ugyanúgy nem lehet, mint eddig.
Gulyás elismételte azt az először Orbántól hallott rettenetes formulát, hogy „mi dönthessük el, hogy kivel akarunk együtt élni”. Én azt, hogy

a nyugat-európai országok és az EU vezetőinek, akik ma is a második világháborút követően elfogadott emberjogi normák alapján állnak a menekültügyben, tudomásul kell venniük, hogy a mai magyar állam nem fogadja el ezeket a normákat

– mert az idézett orbáni formula ezekkel szöges ellentétben áll –, szégyellnivalónak tartom.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!