A magyar közélet emlékezetes drámáját láttuk, amikor Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester azzal szembesült, hogy nagyapja 1945 januárjában részese volt kerületi zsidók szervezett legyilkolásának. Láthatóan őszintén megrendült, és intézkedett, hogy nagyapja nevét távolítsák el a kerületben másfél évtizede elődje által felállított, de később általa is megvédett emlékműről.
A héten a Pokorni vezette kerületi közgyűlés úgy döntött, hogy továbbra is fenntartják az emlékművet, csak átminősítik első világháborús emlékművé, és külön emelnek egy másik, második világháborús emlékművet.
Pedig Pokorni most már nemcsak azt ismerte el, hogy az emlékművel az a baj, hogy olyanok neve is szerepel rajta, akik nem áldozatok voltak, hanem gyilkosok. (A felkért történészek további neveket találtak, akik az utóbbi kategóriába tartoznak.) Az
Azonnali portál beszámolója szeri
nt azt is
elismerte, hogy helytelenül járt el, amikor polgármesterségének kezdetén megvédte az emlékművet.
„Mikor ő 2006-ban polgármester lett a kerületben (amikor ugye még szocialista kormány volt hatalmon, a Fidesz meg ellenzékben),’elég szerencsétlen módon folytattam ezt a csatát, mert úgy éreztem, hogy a turulszobrot megvédeni egyfajta kötelezettség, egy ellenzéki polgármesternek ez a dolga, hogy a kormánypárt önkényével szemben megvédje’.
Hozzátette:
ma már sajnálja azokat a szavakat, amiket akkoriban mondott, meggondolatlan, sőt, bizonyos értelemben nagyképű dolog volt olyat mondani, hogy amíg ő a polgármester, a helyén marad a turul. Szerinte nincs erre mentsége, talán annyi, hogy ha harctéri vakságban van az ember, nem lát ki belőle.
Igaz, azt se állítja, hogy most objektívebb lenne az ügyben, még rosszabb a helyzete, mint akkor volt érzelemmentesség tekintetében – utalt a nagyapja szerepére. Így Pokorni abban a kérdésben, hol legyen a turulszobor, maradjon-e, nem is szavazott.”
Nem szavazott? Nem szavazott, mint a képviselőtestület egyik tagja. A fideszes többségű képviselőtestület azonban megszavazta, hogy maradjon a szobor. Az Azonnali ismerteti az indoklást is: az önkormányzat szerint viszont „nem volna helyes és sokakat joggal sértene, ha a szobordöntögetés mai divatjának hódolva” lebontanák a turulszobrot, „mind művészi megformálása, mind pedig a magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást szimbolizáló jellege miatt indokolt, hogy a helyén maradjon”. Marad tehát, de „a turulszobor inkább az első világháborús áldozatoknak állítson emléket, hiszen abban az időben még nem kötődött semmilyen negatív tartalom a turul szimbólumához”.
Miféle „magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást” szimbolizál a kardot tartó turul?
Azt, hogy a magyar katonák az első világháborúban részt vettek Szerbia megtámadásában, harcoltak a galíciai Przemyślnél, az olaszországi Isonzónál stb. Magyarország területén nem, hiszen az első világháború idején (a román hadsereg egy erdélyi betörését kivéve) nem folytak harci események a magyar határokon belül, illetve a magyar határ védelmében.
Az első világháború tehát nem volt Magyarország számára honvédő háború, az – némi leegyszerűsítéssel – Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia hódító, befolyásszerző háborúja volt, mint ahogy az antanthatalmak részéről is hódító, befolyásszerző háború volt.
A turulszobor mint első világháborús emlékmű tehát egy, a magyarok milliói szemszögéből nézve értelmetlen háborús részvételt dicsőítene.
A turul-szobor helyén maradása emellett ott, a hetvenöt évvel ezelőtti tömeggyilkosságok színhelyének közelében az emlékmű javasolt és elfogadott átminősítése esetén ezután is kegyeletsértő marad.
Meghallgatva a testületi ülés vitájának felvételét, hozzá kell ehhez tennem még valamit. Elhangzott ott, többek között Pokorni polgármester hozzászólásában, hogy azoknak, akik annak idején, 2005-ben az emlékmű felállításáról döntöttek, nem volt kegyeletsértő szándéka. Ez nem állja meg a helyét.
Akik a kardot tartó turulszobrot mint második világháborús emlékművet ott, a Böszörményi út sarkán felállították, azok a második világháborúban, a Szovjetunió megtámadásában, az ukrajnai megszálló feladatok kegyetlen végrehajtásában megnyilvánuló „magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást”, illetve egyáltalán azt a magyar hagyományt kívánták dicsőíteni, amely az országot a tengelyhatalmak oldalán bevitte a második világháborúba.
Ennek
a magyar hagyománynak elválaszthatatlan része az irredentizmus és az antiszemitizmus.
Az, hogy kit sért ennek a hagyománynak a turul-szoborban való megjelenítése, sem azt a polgármestert – Mitnyán Györgyöt – és az általa vezetett képviselőtestületi többséget nem érdekelte, akik az emlékmű felállításáról eredetileg döntöttek, sem pedig azt a polgármestert – Pokorni Zoltánt – és az általa vezetett képviselőtestületi többséget sem, amely néhány évvel később kitartott az emlékmű mellett.
Ha Pokorni polgármester tényleg megértette volna, hogy ennek az emlékműnek a felállításában és fenntartásában azon túl is hiba történt, hogy kiknek a neve került fel az emlékműre és kiknek a neve nem, akkor a testületi ülésen amellett kellett volna szavaznia, hogy az emlékművet jelenlegi helyén bontsák le, és befolyásával élve erre kellett volna felszólítania a többi fideszes képviselőt is.
Mi több, arra kellett volna erőfeszítést tennie, hogy megszerezze ehhez az őt szavazataival támogató helyi közvélemény támogatását. De nem ezt tette.
Ahogy korábban az MSZP–SZDSZ kormány „önkényével” szemben tartotta fontosnak megvédeni az emlékművet (hol volt itt önkény? Nem a kormány, hanem a fővárosi önkormányzat nem járult hozzá teljesen jogszerűen az emlékmű felállításához), úgy most fontosnak tartotta megvédeni az emlékmű révén megjelenített, a Fidesz által folyamatosan dicsőített hagyományt azokkal szemben, akik a jelenlegi helyéről való eltávolítását szorgalmazták.
Végül is, tekintet nélkül személyes drámájára, amelynek fontos eleme volt a gyilkos nagyapa szerepeltetésének az emlékművön, hű maradt korábbi ígéretéhez: amíg ő a polgármester, a turul marad.
