Arthur új házba költözött, nőtt, és szelídült, majd azt is eldöntötte, hogy ő valóban éjjeli állat, ugyanis ez eddig nem volt számára nyilvánvaló, hiába mondtuk neki, hogy a szakirodalom állítása szerint annak kéne lennie, meg magányos vadásznak, és házba kényszerített vadnak, valahogy egyiknek sem adta jelét.
Az új házba költözés két fázisban történt, azaz egyszer akaratunkon kívül elszúrtuk, ugyanis online rendeltünk lakást, de az nem az volt csak egy fura zseb, kellemetlen szagú, és nagyon műanyag, a sününk első pillanattól megvetéssel viseltetett iránta, pedig azóta már ki is mostam, de így sem kell neki, ragaszkodik a régi sünzsebhez, amibe viszont már csak nagy nehézségek árán tudja a hátsóját belepréselni. Másodjára már személyesen látogattunk el a PET shopba, ahol is vettem egy egész férfias, kék-fehér plüss házat, csupa pihe-puha béléssel, és vaskos, zöld színű bársonyszőnyeggel, amiben még én is elbújnék néha, ha lenne megfelelő méretben számomra. Ez tulajdonképpen lakásban tartott, kis méretű kutyáknak való ház, de Arthur igényeit is tökéletesen kielégíti, imádja. A macska WC is bevált, az önitatót egy lyukas orchidea cserépre szereltem, amit előtte a stabilitás kedvéért fejjel lefelé fordítottam, az éjszakai kalandozások is biztosítottak így, az új házból minden további nélkül ki tud jönni, és ki is jön. Mivel elfogyott a mennyei eledel, a szárított lisztkukac, azt is rendeltünk, és azt sem tettük jól. Nagy méretű, egyenes kukacok érkeztek, de világosabbak, és nem volt semmi szaguk. Arthur nem is ette meg őket, hiába találtunk ki minden trükköt. Aztán láttuk, hogy kínai, azt meg mi sem ennénk meg, úgyhogy félretettük, és rendeltünk igen drága belföldi szuper vastag, lisztkukacot, garantált minőségben. Miután így rendeződött a lakhatása a kaktusz malacunknak, és a fűtést is beindították 24 órában, ami azt jelenti, hogy folyamatosan meleg a padló, hiszen Koreában padlófűtés van, már évezredekkel ezelőtt is az volt, ma is tanulmányozzák a régészek, hogy, és miként vezették át a lakóház talaján a mellette lévő tűzhely forró füstjét. Persze ma már a modern változat dívik, de azt hiszem, még sehol sem láttam radiátort, vagy hasonlót.
Tehát Arthurra jó idők jöttek, van pihe-puha, elegáns háza, abban a régi, kis, ablakos ház, amabban meg a zseb, amiben pedig a sün, mindehhez folyamatosan meleg padló. No, igy valóban lehetetlen fázni, mit mondjak, néha irigylem. Előtte a macska WC, üvegtálban ennivaló, és friss víz. Azért, hogy a számára oly kedves félhomály biztosítva legyen, még az egész teret, ami a nappali beépített íróasztala székének helye, letakartuk a plüss plédjével, így aztán már tényleg komplett, és mondhatni tökéletes sün rezidencia alakult ki ott, amiből éjjel kijár randalírozni, ma éjszaka például lerágta az egyik futó szobanövényem levelét, ami lelógott a földre, és beköltözött a porcelános polcra, közvetlenül a hollóházi teáskészlet mellé, hajnalban az apja tette a helyére.
Tegnap kirándulni voltunk, illetve nem igazi kirándulásnak indult, csak láttunk egy dokumentumfilmet Csandzsu városról innen délre, ami már Csalládó megyéhez tartozik, és tudvalevően ott a legfinomabb az étel egész Koreában, a film pedig azt állította, hogy van egy negyed ott, ahol rengeteget adnak enni, ha rendel az ember egy kanna makkolit, ami erjesztett rizsbor, akkor még többet, érdemes kipróbálni. Nos, kipróbáltuk. Mivel Olivér vezet, én ittam egy pohárral, de nappal is volt, nem is kívántam, nem rendeltem újabb adagot, így is valóban rengeteg fogást szolgáltak fel, de azért nem volt az az igazi Csalládó megyei ízvilág, millió apró étel, persze, finom volt, és sok is, de azért ettem én már arrafelé nagyságrendekkel finomabb ételt is. Ezt érezhette a mellettünk étkező fiatal házaspár egy kisfiúval, egy idős pár, ők ketten voltak, és egy négy fős, középkorú asztaltársaság is. Hamar összeismerkedtünk, mindenki említette, hogy az inkriminált tv műsor okán jöttek olyan messze, és, hogy jó, jó, de nem az igazi. Aztán persze jött a ki, honnan való téma, mert koreaiak között az életkor után ez a második legfontosabb kérdés, ez esetben az életkor pedig egyértelmű volt. Kiderült, hogy az egyik férfi apósommal egy faluból való, és most Tedzsanban él, ami viszont a férjem szülőhelye. Ennek aztán mindenki nagyon örült. Az idősek Szaul alól érkeztek, ahogy a fiatalok is, csak másik városból. A következő fázisban elosztottuk az ételt, azaz ki, mit szeret alapon jöttek, mentek a tányérok az asztalok között, végül csak sor került a nyelvtudásom dicséretére is, és az óvatos puhatolózásra, hogy talán én mégsem Tedzsanban születtem.
Befejeztük az étkezést, elköszöntünk újdonsült ismerőseinktől, majd elindultunk haza, és belefutottunk a vasárnap esti, északra tartó szokásos dugóba, úgyhogy lekanyarodtunk (Gapsá) Kapszá kolostor felé, hogy megnézzük azt, a dugóban araszolás helyett. Közben azonban leszakadt az ég, nagyon fújt a szél, erősen lehült a levegő. Ennek ellenére elautóztunk a kis szerpentineken odáig, többnyire gingko biloba fasorok árnyékában, arany színű, frissen hullott bilobalevél tengerben, mesebeli élmény volt, egy-egy pillanatra még az idő is megállt velem. Elállt az eső, kisütött a nap, a Kerjong hegy csúcsai maradtak csak párában a nagy eső után, a szél hamar felszárította a nedvességet. Sétáltunk, fényképeztünk, de a kolostorba nem mentünk fel, az több kilométer gyaloglás hegynek fel, majd le, hideg volt, szél, és késő nekiveselkedni. Apró falvakon át értünk be Szedzsong városba, a kék háztetős kis parasztházak, és a tenyérnyi rizsföldek világából a harminc emeletes lakóépületek jövőt idéző városába. Ez az egyik, ami engem ebben az országban már lassan harminc éve folyamatosan lenyűgöz, a múlt és a jövő egyedülálló harmóniája, és az, ahogy az emberek szükség szerint mindkettőben otthonosan mozognak. A város közelében már mindketten Arthurra gondoltunk, aki aludt, amikor elindultunk, hogy vajon most mit csinál épp, hiányzunk-e neki. Olivér részletesen ecsetelte, hogy szerinte fel-alá rohangál a lakásban, és mondogatja magában, hogy apu, és anyu hol vannak már, vagy mérgében felmeresztett tüskékkel összerágja épp a bútorokat, mert dühös, hogy nincs aki az ágyába vigye őt, kézből etesse, és simogassa a pocakját. Olyan átéléssel magyarázta az egy kezemben elférő sün rémtetteit, hogy mire hazaértünk, mindketten könnyesre nevettük magunkat, és egész halloweeni rémtörténetet találtunk ki Arthur főszereplésével. Persze békésen aludt, észre sem vette, hogy nem voltunk otthon. Felkeltettem, betettem az ágyba, és a takaró alatt játszottam vele. Doboltam a mutató, és a hüvelykujjammal a lepedőn, ő meg rátette a fejét, hogy hagyjam abba. Kihúzta, megint doboltam, odébb jött, és megint lenyomta a fejével az ujjaim, végül belefeküdt a tenyerembe, gondolván, ezzel legyőz. Békésen elhelyezkedett a tenyeremben, majd nyalogatta az ujjaim, mint egy kiskutya. Hajlottam volna a feltételezésre, hogy így fejezi ki a szeretetét, de valószínűbb volt, hogy szomjas, úgyhogy kivittem inni, ivott is. Aztán még futott pár kört keresztül-kasul rajtam, kidugta a nóziját a takaróm alól, én hozzáértem, ő visszahúzta, majd újra kidugta, megint hozzáértem, ismét visszahúzta. Ezt játszottuk nagy kacajok között, kapott pocak csikizést is, végül a helyére tettük, mi már kimerültünk, neki meg akkor kezdődött a nap. Most persze még alszik, a házikó házikójának zsebében békésen, én pedig feljebb költöztettem a hollóházit is, meg a futónövényt is, gondolatban elképzelve, hogy mit fog vajon ma éjjelre kitalálni meglepetésként.
