Akadémia-gleichschaltolás – most és anno

0
238
A Magyar Tudományos Akadémia székháza. Fotó: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre

Haszontalan kutatások, sőt, fióknak dolgozás, közvetlen hasznosság hiánya és így tovább, ezek jegyében zajlik a vita (?) az MTA jövőjéről. A kompromisszum (?) jegyében német mintára alakítanák át a finanszírozást. Akinek valahonnan ez nagyon ismerős, talán nem téved.

Folyamatos a vitának aligha nevezhető (a 2019-es költségvetésben minden előzetes közlés nélkül elrejtett) egymásnak feszülés arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatási forrásainak zömét egy mozdulattal átteszik a májusban megalakult Innovációs és Technológiai Minisztériumba. Ezt itt foglaltuk össze az MTA első reakciójával együtt.

A később a „gendertudománnyal” meghintett támadássorozat egyik tűzérségi zárótüzében a kormányzati revolvermédia egyike arról írt, hogy az MTA

„áltudományos kutatásokra”

több milliót elpazarol, „az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja lényegében egy baloldali kifizetőhely, hiszen önjelölt CEU-s és ELTE-s ’professzorok’ a magyar közösség számára irreleváns kutatásokkal foglalkoznak”.

De megsimogatják a tudományos címekkel teleaggatott kutatók buksiját, hogy „az Akadémia megszüntetése fel sem merült, csupán az esztelen pénzszórást szeretné megállítani a minisztérium, amely szemmel láthatóan nem tetszik azoknak, akik az áltudományos kutatásokra eddig több milliót akasztottak le”.

És hogy mi lenne a kerete az MTA átszabásának, arról már júliusban részletesen beszélt Palkovics László innovációs és technológiai miniszter az atv.hu-ban.

Palkovics „nyitott a közös gondolkodásra”, de

a források egy kézben történő kezelését

a hatékonyságnövelés és Magyarország versenyképessége érdekében megingathatatlan közös célnak tartja. Létrehozzák a Kutatási Alapot.

A működési hatékonyság javítása érdekében

a hangsúly a vállalati innovációkra,

a start up vállalkozásokra, a vállalatok és az egyetemek kapcsolatára helyeződik át. Palkovics szerint szakítani kell azokkal a hagyományokkal, hogy az innovációs járulékból származó bevételeket alapkutatások finanszírozására fordítják.

Sem ő, sem a kormány nem kívánja kétségbe vonni a kutatások szabadságát, az általa alkalmazni tervezett rendszer egyáltalán nem határozza meg azt, hogy melyik kutató mit kutasson. Egyes területeken azonban

a társadalmi hasznosságnak mint szempontnak is meg kell jelennie.

Elkezdik kialakítani az új kutatás-finanszírozási rendszert, szeretnék

célirányossá tenni a kutatásokat, meghatározni a prioritásokat,

ebben pedig a miniszter változatlanul számít a tudósok közösségére.

Az MTA-ban viszont azt hangsúlyozzák, szó sincs arról, hogy egy kutató bármikor is azt csinál, amit akar, a kutatási célokat részben a tudomány belső logikája és a világszerte elért legfrissebb eredmények határozzák meg. De a tudományos kutatás attól lesz tudományos, hogy

nem előre kitűzött politikai célok vezérlik, hanem az igazság megismerésének vágya

– fogalmazott Lovász László elnök.

A törvényi szabályozás az alapkutatásról azt mondja ki: olyan felfedező jellegű kísérleti vagy elméleti munka, amelyet elsősorban jelenségek, tapasztalatok és megfigyelések megértéséhez szükséges új ismeretek megszerzésének érdekében folytatnak

anélkül, hogy kilátásba helyeznék azok gyakorlati alkalmazását vagy felhasználását.

Lovász László szerint nagyon leegyszerűsítve szerinte is valóban lehet a kutatásoknak egy olyan része – az úgynevezett célzott kutatások -, amelyek megrendelésre is készülhetnek, ezeket a gazdasági élet vagy az ipari szereplők által felvetett problémák inspirálják (például globális felmelegedés, rákgyógyítás). De az alapkutatásokat „a tudomány belső logikája és a kutatások világszerte elért legfrissebb eredményei diktálják”.

„A tudós szabadsága nem olyan, mint mondjuk egy playboy szabadsága”,

aki ugyanis „a legkisebb ellenállás irányában haladva érdektelen vagy túl könnyű témát választ, az nem kapja meg a közösségtől az elismerést, nem nyer pályázatot, kikopik a kutatásból”.

A kormányt más területen (a nem túlságosan sok eredményt felmutató új szakoktatás kialakításában) megalapozóan támogató Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke az ATV-ben azt mondta:

„ideje volt”,

hogy Palkovics László nekiállt egy kicsit átalakítani a rendszert. Szerinte a miniszter maga is akadémikus, ezért pontosan tudja, mi a különbség az alapkutatás, a fejlesztés és az innováció között. Alapkutatás az, ha tudjuk, hogy egy drótba, ha áramot vezetünk, az felizzik és világítani fog. Fejlesztés, ha ebből csinálunk egy működő eszközt. Innováció pedig, ha ebből csinálunk egy villanykörtét, szabványosítjuk és belecsavarható egy lámpatestbe.

A magyar kutatásokról szólva úgy vélekedett, azoknak

egy jelentős része az íróasztal fiókjában landol.

Jól látható tehát, hogy a nézetkülönbség főbb csomópontja a kormány szemszögéből:

  • a kutatók összevissza kutatgatnak
  • tervszerűtlen és koordinálatlan a kutatás
  • társadalmilag nem hasznos a kutatás, ergo
  • az alapkutatás helyett az azonnal hasznosítható alkalmazott kutatásra van szükség
  • a sarokpont a vállalati fejlesztésen legyen
  • és centralizált legyen a megrendelés-pénzfelhasználás.

A – jogászok egyik kedvenc fordulatával élve – fegyveregyenlőséget nélkülöző kötélhúzásban az MTA aztán „kompromisszumot” vállalt. Eszerint új bizottság döntene a kutatóintézetek finanszírozásáról, amelybe

hét-hét tagot delegálna az akadémia és a kormány.

(Ennek teljes szövege itt olvasható.)

A kommunikáció szerint ez a német modell átültetése, csakhogy van egy óriási különbség: a németországi, hasonló funkciójú Max Planck Társaság szenátusában

jelentős kisebbségben vannak a kormány emberei

írtuk erről.

Most, hogy vázlatosan megismertük az érveket és a gondolkodásmódot, nézzük, hogyan zajlott egy hasonló tartalmú átalakítás éppen hetven évvel ezelőtt, amikor

a Rákosi-kormány létrehozta a Magyar Tudományos Tanácsot.

Ennek indoklásaként jelent meg 1949-ben a következő hozsannázó írás (szerzőjének kilétét nem sikerült fellelni).

„Január elején nagy eseménye volt a magyar tudományos életnek: megkezdte működését a Magyar Tudományos Tanács, legfelsőbb tudományos fórumunk. … A tudománnyal, a kutatókkal senki sem foglalkozott. … Volt ugyan egy Tudományos Akadémiánk, de működése eredménytelen volt. … Igazi tudománypolitikát nem is folytathatott olyan testület, mely következetesen távol tartotta magától – egypár tiszteletreméltó kivételtől eltekintve – szellemi életünk színe-javát.

… Tudományos életünk anarchisztikus volt, tudósaink munkája ötletszerű, gyakran a való élet talajától távol eső, látszatproblémákkal való bíbelődéssé vált.”

Majd itt is előkerül a koordináció hiánya, hogy kutatóknak olyan kérdésekkel kellett foglalkozniuk, melyeket már régen másutt megoldottak. Illetve párhuzamosan, eredményeiket gondosan titkolva,

egy sereg tudós és mérnök ugyanazzal a kérdéssel foglalkozott,

a helyett, hogy egymás munkáját támogathatták volna.

A derék pártkatona azt a szokványos gondolatot is elővezeti, hogy a

„régi rend” tagjai azért hajtottak végre egyes személyi változtatásokat,

„mintegy kompromisszumot kötve a mai rezsimmel”,

hogy ezáltal régi szelleméből „menthesse át a menthetőt”.

Ezután levonja a következtetést arról, hogy mi a szerepe a Magyar Tudományos Tanácsnak. „Változtatni a vázolt lehetetlen helyzeten az ország és a nép érdekében: a tudományt a nép tudományává tenni. … Hogyan tudja ezt a munkát elvégezni? Nyilván csak úgy, hogyha nem szorítkozik tüneti kezelésre, hanem a bajok gyökerét semmisíti meg”. Vagyis

megszünteti a tudományos élet magárahagyatottságát, anarchiáját.

És persze elérni azt, hogy az elméleti kutatásokat azonnal a gyakorlatra alkalmazzák. Például az összes tudományok között a legelvontabb a matematika – húzza elő mindjárt a példát a szerző, azzal, hogy a matematikai kutatás eredményeit gyakran csak évtizedek vagy évszázadok után használták fel a gyakorlatban. Pedig ha ezeket a fejlett elméleti módszereket az ipar egyes ágaira alkalmazzuk, úgy ezzel nemzetgazdaságunk hatalmas összegeket takaríthat meg.

Ez a tervszerűség biztosítja azt is,

hogy kutatóink között nem lesznek többé Jedlik Ányosok és Irinyiek, akiket külföldi kollégáik mindig megelőztek, mert mód nyílik minden tudósnak, hogy elgondolásait a legfejlettebb eszközökkel kikísérletezhesse – kalandozik el a múltban.

Az új testületről, annak létrejöttéről, szellemiségéről és működéséről szóló monográfiájában Kónya Sándor (A Magyar Tudományos Tanács 1948-1949) írja egyebek között a következőket.

„A Tanács működésének bemutatása megkerülhetetlen az Akadémia történetének megírásához. Nem azért, mert

a Tanács Pártkollégiuma előkészítésében kezdődött meg az Akadémia átszervezése

(a tényleges átszervezés irányítása a MTT szervezetén kívül, közvetlen ad hoc pártbizottság irányításával folyt), hanem azért, mert azok az elvek és módszerek, amelyeknek alapján az átszervezett Akadémia az 1950-es évek első felében működött, a Tudományos Tanács Pártkollégiumában és a Tanács apparátusában alakultak ki. A Tudományos Tanács története az 1950-es évek Tudományos Akadémiájának előtörténete.

A kutatástervezés kezdeti módszere, a kutatóintézeti hálózat fejlesztésének koncepciója, a személyzeti munka és a nemzetközi kapcsolatok elvei és módszerei, a tudományos könyv- és folyóiratkiadási politika, az aspiránsképzésre vonatkozó elképzelések, az aktíva- (bizottsági) rendszer működtetése a Tudományos Tanács keretében formálódott ki, amit az Akadémia átvett és az 1950-es évek elején folytatott és továbbfejlesztett.

Az új szervezeti felépítésről és viszonyról pedig megjegyzi, hogy a folyamatosságot az a körülmény is biztosította, hogy

az MTT volt főtitkára lett az Akadémia főtitkára, az MTA elnökségében heten tagjai voltak a Tudományos Tanácsnak, az egész MTT Titkárság lett az MTA apparátusa.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..