Elementáris előadás, boldogsághormonokat tömegével kitermelő, mélyrehatóan örömteli, nagy-nagy érzéseket kiváltó, gyönyörűséges, remek humorú a Gala a Trafóban, ami a világhírű, provokatívnak számító koreográfus, Jerome Bel intenciója nyomán készült, amatőrök és vérprofik szépséges együttműködésével.
A fene nem gondolta, hogy ilyen, már-már hiteltelennek tűnő dicshimnuszt fogok leírni erről a produkcióról. Sőt, az elején kimondottan kételkedtem, és némileg furcsának találtam, amikor a színpad elején, balról jobbra, egyenként belejtettek a szereplők, tettek néhány tánclépést, majd a túloldalon eltűntek. Mit mondjak, rögtön látszott a jelentős részükön, hogy nem táncvilágbajnokok, és meglehetősen elütnek egy hagyományos társulattól. A 15 fős csapatban van kisfiú és kislány meg kimondottan idős ember, van teltkarcsú, transzvesztita, downszindrómás, hórihorgas, de alacsony is, fehér és színes bőrű, kerekesszékes, terhes anya.
Te atyaúristen, mi lesz ebből?! Ha lesz belőle bármi épkézláb dolog egyáltalán, gondoltam. Hát aztán sokkal több lett belőle, színházi, táncos csoda, az együttműködés diadala, totálisan különböző emberek felszabadult alkotómunkája, szárnyalás, röpülés, boldogság, aminek kemény tréning az alapja, és olyan energiabefektetés, amit bárki megirigyelhetne.
Ezt a fajta színpadi létet veszettül lehet irigyelni, sőt hathatós társadalmi mintának is tekinteni. A totális elfogadáson alapszik ugyanis. Pont az ellenkezője annak, amit nálunk az oktatási rendszer zöme csinál, hogy ugyanazt a tananyagot akarja ráhúzni, ugyanazt a mércét akarja alkalmazni mindenkire, ami így senkire nem passzol igazán. Bel viszont azt gondolja, hogy
mindenkiből azt a maximumot kell kihozni, ami éppen az ő sajátja.
Abszolút igazodni kell a személyiséghez, minél inkább meg kell ismerni, ki kell bontani, hagyni kell, hogy megnyilvánuljon, kitárulkozzon, mint egy nekiszabadult, játékos kölyök, és akkor a legkülönbözőbb emberek is képesek lesznek együttműködésre, fantáziával teli alkotómunkára.
Sőt, még az is látszik, hogy ezek az emberek megszerették egymást. Tudnak figyelemmel, odaadással fordulni a másik felé. Ha elvétenek valamit, nem rögtön lebunkózó kudarcként fogják fel, a többiek sem gúnyosan néznek rá, hanem mennek, táncolnak, röpülnek tovább, húzzák egymást fölfelé és fölfelé, bekalkulálják kinek mik az előnyei, hátrányai, vagányul kiélik a vágyaikat. Ha valaki a cigány táncban kirobbanó erejű, akkor ő viszi magával a többieket, aki keringőben érzékenyen elegáns, az ennél a műfajnál kerül előtérbe. Az improvizációnál bárki azt csinál, amit csak akar. Átélhetjük, hogy a tehetség millióféle lehet, hogy a karneváli hangulatba, fergetegbe minden és mindenki belefér, és, hogy mennyivel kézenfekvőbb, célravezetőbb elfogadónak lenni, mint gyűlölködni. Él, lüktet a színpad, a szereplők, Bakó Lea, Cserepes Gyula, Dányi Viktória, Farkas Ádám, Janzsó Cecília, Kankovszky Cecília, Ládi-Erlauer Aldó, Chen-Wei Lee, Nagy Zomilla, Németh Kálmán, Novák Evelin, Setzka Dávid, Tina Colada, Varga Gyöngyi, Vitárius Orsolya igazán beleadnak apait-anyait, szívüket, lelküket teszik oda a deszkákra, miközben jóformán kiköpik a tüdejüket, de ezt is virgonc játékossággal teszik.
A produkciót csaknem kétszázszor adták már a világban, Bel asszisztensei tanítják be, mindenütt válogatást tartva a helyi leendő szereplőknek, és belőlük építik fel a „show”-t, ami a színpadon és a nézőtéren szintúgy felszabadítja a boldogsághormonokat, a hangulat a mámorosságig fokozódik. A The New York Times írta a produkcióról, hogy „hihetetlenül szórakoztat és igazán mélyre hat.” Milyen egyszerű megfogalmazása ez a színházeszményemnek! Ahogy ez a produkció is csaknem pofonegyszerű. Nincs semmi hókuszpókusz, lila köd, érthetetlen okoskodás, nincs flikk-flakk, nincs agyonagyalása a dolgoknak. Díszlet sincs. Tizenöt ember van a térben, akik abban a jelmezben lépnek fel, amiben ők akarnak. Tán mi is köztük lehetnénk. Hiszen mindannyian érdekesek, bizonyos szempontból szépek, valódi személyiségek lehetnénk, ha társadalmi késztetésre nem fojtanánk ezt el magunkban. Ezt az előadást receptre kellene felírni elnyomottaknak, elkeseredetteknek, kiábrándultaknak, másokon hatalmaskodóknak, elbutítóknak és elbutítottaknak, hiszen gyógyír ez, a lehető leghatékonyabb, legjobb fajtából.
