Kezdőlap Címkék Trafó

Címke: Trafó

Utálom, hogy Schilling emigrál

Nem bírom Schilling Árpáddal kapcsolatban azt a szót, hogy emigrál, mert ez azt jelenti, hogy menekülnie kell innen. És nemzetközi rangú rendezőknek ne kelljen piciny hazánkból eliszkolniuk! Ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, ne érezzék úgy, hogy elfogy körülöttük a levegő, nem nyúlik feléjük segítő kéz.

Schilling pár éve, A harag napja előadásában, a fekete ruhás nővér fájdalmas esetét alapul véve, vaslogikával és együttérző dühvel, sőt mondhatni, kétségbeeséssel, megrendezte, mi történik akkor, amikor egy roppant tehetséges, hazájáért aggódó, felelősséget érző ember, akire még hallgatnak is mások, totálisan reménytelen helyzetbe kerül. Visszavonulót fúj, de már ez sem segít, nevetséges fizetéssel járó kulimunkát alig mernek neki adni, ahogy valahogyan nem akadt például hazai nyomda, ami ki merné nyomni azt a hetilapot, amit a megszüntetett Magyar Nemzet újságírói alapítottak.

Schilling eddig Don Quijote módjára, illetve sokkal nagyobb ésszel, ment a falnak. Bizonyos előadásai a külföldön is nagy sikereket elérő Krétakör Színházzal, mint a Hazámhazám, a Feketeország, nyílt politikai kiállások voltak, intellektuális, de mégis vaskos politikai kabarék, kegyetlenül fullánkos szókimondással. Akadt is olyan előadás, amelyért még olajos halkonzerv tartalmával is megdobálták a színészeket, hiszen a produkciók hangos, provokatív tüntetéssel is felértek.

Schillinget mindig érdekelte a hatalom, persze áttételesebben is beszélt róla. Például a Woyzeck sajátos változatában, amit W-munkáscirkusz címmel játszottak, szólt arról, hogy milyen börtönszerű, totálisan kiszolgáltatott létbe kényszerítik a kisembert az elaljasodott hatalmaskodók, amitől a szerencsétlenből is előtör a pusztító agresszió. Bár valamivel szelídebben, de a Krétakör felfogásában még Molnár Ferenc Liliom című darabja sem hordozta a megszokott ligeti romantikát, megint csak azt érezhettük, hogy aki nem áll be a sorba, nem hajbókol, saját erkölcsei, törvényei szerint akar élni, hajlama van a nyakasságra, annak számára nincs itt tér.

Ezt hosszú ideje monomániásan mondja. És közben emelt fővel veri a fejét a falba. Ez az ő erkölcsi törvénye. Szól, ha úgy érzi szólnia kell. Kiabál, vagy egyenesen üvölt, ha úgy gondolja ezt kell tennie. Személy szerint sajnálom, hogy ezt nem teszi annyi előadással, mint régen. Az is az ő döntése volt, hogy szélnek eresztette a Krétakör társulatát. Úgy látta, hogy valami kifulladt, ami sokak szerint a topon volt. Amikor azért ezután rendezett valamit, mindig dugig lett a Trafó. Amikor pedig nyilatkozott, posztolt, vitatkozott, hadakozott, soha nem maradt el a felfokozott érdeklődés. Ha akarta, ha nem, ikonikus személyiséggé vált, akinek figyelnek a szavára. No, meg a gesztusaira is, ezekhez nagyon ért. Ha például lepukkant alsógatyában kiált világgá dörgedelmeket, az pillanatok alatt szétterjed a neten. Beszédtéma lesz belőle. Korábban arról is beszélt, hogy ő már itthon nem pályázik semmire, mert köszöni szépen, cinkelt lapokból nem kér. De hát akkor miből csinálna előadásokat, miből élne meg!? Hazai közéletünk, kevéssé létező kulturális mecenatúránk, nem arról híres, hogy akinek a kérés nagy szégyen, annak akkor is ad, ha nem kéri.

Így aztán Schilling megy, ami viszont szégyen. Előtte már ment a kiváló operarendező, Kovalik Balázs. Régóta nem dolgozik itthon, most éppen egy külföldi előadását invitálták vendégszereplésre, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Bodó Viktor, aki szintén külföldön él, ebben az évadban egyet rendezett itthon, és ugyancsak a Tavaszi Fesztivál keretében kétszer látható volt egy produkció, amit a határon túl csinált. A szintén külföldön élő Dömötör András is rendezett ebben az évadban egyet itthon, de már nem kötődik hozzá osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tanítani nem lehet haza-haza ruccanva a messzeségből.

Ahogy annyi szakma, a színházrendezők bizonyos korosztálya is erősen foghíjas lett itthon. Schilling is újabb, óriási veszteség. Távozása nyilván segélykiáltás is, vészjelzés is, hogy ez nem mehet így tovább. De az a megalapozott gyanúm, hogy abszolút tovább megy. És ez az, amit fölöttébb utálok.

Földi pokol

A Földi paradicsom címből persze sejteni lehet, hogy éppen az ellenkezőjéről lesz szó, földi pokolról. Méghozzá Caryl Churchill angol írónő esetében leginkább szexuális pokolról, ami hatalmi játszmákkal is ötvöződik. Nemre, korra való tekintet nélkül szinte mindenki mindenkivel próbálkozik, és ettől közel sem boldog, a tíz éves KV Társulat előadásában, a Trafóban.

Fotó: Kovács Juju

A sikeres írónő jól megkeverte a szálakat, azt is előírta, hogy például melyik nőt adja férfi, vagy éppen fordítva. Szinte nehéz követni, hogy ki kivel és miért, mit akar, de a lényeg az, hogy az ég egy adta világon senkinek nem jó, ami van, legfeljebb nagyon időlegesen. Ráadásul az első rész a XIX. században játszódik, egy afrikai brit gyarmaton, ahol feltehetően még büntetés is jár azért, ha valaki eltér a megszokottól, a hagyományos nemi szerepektől. Színleg mindenki azt is csinálja, amit kell, amúgy pedig

abszolút keresztül-kasul, kiszámíthatatlanul történik minden.

A leszbikus nevelőnő például a ház úrnőjéért rajong, aki viszont a macsónak kinénéző házibarát Harryra hajt, ő pedig a család fiú gyerekét, akit nő játszik, igyekszik nagy elánnal megkörnyékezni. És még sorolhatnám…

Fotó: Kovács Juju

Káosz a köbön. Na ebből aztán lesz nemulass, persze nem olyan, mint mondjuk egy szaladgálós bohózatban. Bár azért ebből is van kicsi ebben az 1976-ban írt, a világban többfelé sikert aratott darabban, aminek műfaja tán leginkább tragikomédia.

Sokat lehet rajta nevetni. Ha valaki nem harcedzett színházba járó, csak a bársonyfüggönyös teátrumokat látogatja, akkor akár szörnyülködni is, hogy mit művelnek ezek a hétpróbás színészek. Káromkodnak például vaskosan, csókolóznak, és nem csupán az ellenkező neműek, földön fetrengve orgiát imitálnak. Na jó, ezt már csak a második részben, a XX. században, amikor már a hetvenes évek, vagy éppen napjaink Angliájában járunk.

Különös logikai csavarral azonban mindenki csak huszonöt esztendővel idősebb, viszont

garantáltan nem az a színész játssza, aki az első részben,

ami nem jelent felvonást is, mert szünet nélküli a produkció. Egy szemetes zsákból a padlóra kiborított ruhákból választja ki valamennyi szereplő a magáét, hogy az orrunk előtt öltözzön át a modern korra. Amúgy naná, hogy van anyaszült meztelenség is. De ez most nem feltétlenül provokáció, bár persze van benne az is, de közben kifejezi azt a mérhetetlen káoszt, bizonytalanság-halmazt, félelmet, identitászavart, ami bennünk dúl. Azt, hogy magunk sem tudjuk mit is akarunk, tartunk annak meglépésétől, amit igazán szeretnénk.

Fotó: Kovács Juju

Aztán pedig bűntudatunk van, vagy a modern korban, amikor pedig elvileg mindent szabad, tán már nincs is. Kontroll sincs, nihil van, nagy büdös semmi, és az ezzel járó létbizonytalanság, meg persze a soha kellően ki nem élhető, mindent eluraló, visszafojtani próbált, de mégiscsak fékezhetetlen vágyak.

Az első részben még Clive, a Scmied Zoltán által megformált gyarmati tisztviselő, a család feje, a nyilvánvaló középpont, aki hű, de nagyon férfiasságával, látszólagos határozottságával, rendszeresen felemelt érces hangjával, villámló tekintetével mindenkit igyekszik leuralni. De hát azért ez már ekkor is csak szórványosan sikerül.

A második részben pedig már

az illúziója sincs meg annak, hogy bármi is egyben lenne,

minden és mindenki szanaszét hullik. Clive feleségét, Bettyt, fodros-bodros blúzba öltözötten, Szabó Zoltán alakítja, kényeskedve, selypegve, színleg erkölcscsőszként, gyakorlatilag írott és íratlan szabályokat egyaránt áthágva. Jászberényi Gábor, Joshua, a fekete szolga, félmeztelenül, hófehér felsőtesttel, megalázottan, szexuális szolgáltatásokra is evidensen kötelezetten. A háziak állandóan felhúzott orrú, örökösen durcás kisfia, Edward, Messaoudi Emina. A csak saját lelki zűrzavaraira figyelni képes nevelőnője, Urbanovits Krisztina. Terhes Sándor a külsőleg férfias, meleg felfedező, aki leginkább a kis srác Edwardot igyekszik felfedezni. Száger Zsuzsanna nyársat nyelv özvegyként, némiképp kívülről, megrettenve figyeli ezt a díszes társaságot. Vagyis minket?

Fotó: Kovács Juju

Hiszen a szerző elég nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy rólunk beszél, tükröt mutat nekünk, tessék, tessék, jöjjetek, nézzétek, ugye nem is annyira kellemes ezt bámulni. És nyilván temérdek dologban igaza van. De azért én bevallom, hogy megrökönyödés helyett, a vége felé kicsit unni kezdtem ezt az egészet. Balga módon azt hittem, hogy valamerre mégiscsak tart a darab, nem csupán azt taglalja, hogy szétestünk, szétestünk, még ennél is jobban szétestünk, meg így is maradunk. Ez már kicsit monoton.

Miközben rendezőként Ördög Tamás, feladatának megfelelően, rendet tart a színpadi káoszban, a színészek pedig odaadással, ihletetten, tehetséggel, hogy azt ne mondjam, szakmájukba vetett maximális hittel ábrázolják, hogy már semmiben nem lehet hinni.

A szárnyalás boldogsága

Elementáris előadás, boldogsághormonokat tömegével kitermelő, mélyrehatóan örömteli, nagy-nagy érzéseket kiváltó, gyönyörűséges, remek humorú a Gala a Trafóban, ami a világhírű, provokatívnak számító koreográfus, Jerome Bel intenciója nyomán készült, amatőrök és vérprofik szépséges együttműködésével.

 

A fene nem gondolta, hogy ilyen, már-már hiteltelennek tűnő dicshimnuszt fogok leírni erről a produkcióról. Sőt, az elején kimondottan kételkedtem, és némileg furcsának találtam, amikor a színpad elején, balról jobbra, egyenként belejtettek a szereplők, tettek néhány tánclépést, majd a túloldalon eltűntek. Mit mondjak, rögtön látszott a jelentős részükön, hogy nem táncvilágbajnokok, és meglehetősen elütnek egy hagyományos társulattól. A 15 fős csapatban van kisfiú és kislány meg kimondottan idős ember, van teltkarcsú, transzvesztita, downszindrómás, hórihorgas, de alacsony is, fehér és színes bőrű, kerekesszékes, terhes anya.

Fotó:Trafó

Te atyaúristen, mi lesz ebből?! Ha lesz belőle bármi épkézláb dolog egyáltalán, gondoltam. Hát aztán sokkal több lett belőle, színházi, táncos csoda, az együttműködés diadala, totálisan különböző emberek felszabadult alkotómunkája, szárnyalás, röpülés, boldogság, aminek kemény tréning az alapja, és olyan energiabefektetés, amit bárki megirigyelhetne.

Ezt a fajta színpadi létet veszettül lehet irigyelni, sőt hathatós társadalmi mintának is tekinteni. A totális elfogadáson alapszik ugyanis. Pont az ellenkezője annak, amit nálunk az oktatási rendszer zöme csinál, hogy ugyanazt a tananyagot akarja ráhúzni, ugyanazt a mércét akarja alkalmazni mindenkire, ami így senkire nem passzol igazán. Bel viszont azt gondolja, hogy

mindenkiből azt a maximumot kell kihozni, ami éppen az ő sajátja.

Abszolút igazodni kell a személyiséghez, minél inkább meg kell ismerni, ki kell bontani, hagyni kell, hogy megnyilvánuljon, kitárulkozzon, mint egy nekiszabadult, játékos kölyök, és akkor a legkülönbözőbb emberek is képesek lesznek együttműködésre, fantáziával teli alkotómunkára.

Fotó: Trafó

Sőt, még az is látszik, hogy ezek az emberek megszerették egymást. Tudnak figyelemmel, odaadással fordulni a másik felé. Ha elvétenek valamit, nem rögtön lebunkózó kudarcként fogják fel, a többiek sem gúnyosan néznek rá, hanem mennek, táncolnak, röpülnek tovább, húzzák egymást fölfelé és fölfelé, bekalkulálják kinek mik az előnyei, hátrányai, vagányul kiélik a vágyaikat. Ha valaki a cigány táncban kirobbanó erejű, akkor ő viszi magával a többieket, aki keringőben érzékenyen elegáns, az ennél a műfajnál kerül előtérbe. Az improvizációnál bárki azt csinál, amit csak akar. Átélhetjük, hogy a tehetség millióféle lehet, hogy a karneváli hangulatba, fergetegbe minden és mindenki belefér, és, hogy mennyivel kézenfekvőbb, célravezetőbb elfogadónak lenni, mint gyűlölködni. Él, lüktet a színpad, a szereplők, Bakó Lea, Cserepes Gyula, Dányi Viktória, Farkas Ádám, Janzsó Cecília, Kankovszky Cecília, Ládi-Erlauer Aldó, Chen-Wei Lee, Nagy Zomilla, Németh Kálmán, Novák Evelin, Setzka Dávid, Tina Colada, Varga Gyöngyi, Vitárius Orsolya igazán beleadnak apait-anyait, szívüket, lelküket teszik oda a deszkákra, miközben jóformán kiköpik a tüdejüket, de ezt is virgonc játékossággal teszik.

Fotó:Trafó

A produkciót csaknem kétszázszor adták már a világban, Bel asszisztensei tanítják be, mindenütt válogatást tartva a helyi leendő szereplőknek, és belőlük építik fel a „show”-t, ami a színpadon és a nézőtéren szintúgy felszabadítja a boldogsághormonokat, a hangulat a mámorosságig fokozódik. A The New York Times írta a produkcióról, hogy „hihetetlenül szórakoztat és igazán mélyre hat.” Milyen egyszerű megfogalmazása ez a színházeszményemnek! Ahogy ez a produkció is csaknem pofonegyszerű. Nincs semmi hókuszpókusz, lila köd, érthetetlen okoskodás, nincs flikk-flakk, nincs agyonagyalása a dolgoknak. Díszlet sincs. Tizenöt ember van a térben, akik abban a jelmezben lépnek fel, amiben ők akarnak. Tán mi is köztük lehetnénk. Hiszen mindannyian érdekesek, bizonyos szempontból szépek, valódi személyiségek lehetnénk, ha társadalmi késztetésre nem fojtanánk ezt el magunkban. Ezt az előadást receptre kellene felírni elnyomottaknak, elkeseredetteknek, kiábrándultaknak, másokon hatalmaskodóknak, elbutítóknak és elbutítottaknak, hiszen gyógyír ez, a lehető leghatékonyabb, legjobb fajtából.

Schilling Árpád cudarnak látja a helyzetünket

Schilling Árpád letaglózó képet fest az Ameddig a szem ellát című produkcióban. Már-már azt mondja, hogy a Balkánnal összecsúszó Kelet-Közép-Európa-i régióban érdemben nincs remény, akár eláshatjuk magunkat elevenen.

 

Vagyis ameddig a szem ellát, nem nagyon van kilátás. A Montenegrói Királyi Színházban Schilling által rendezett, a Trafóban vendégszerepelt, produkció szerint annak sem különösebben, aki elmenekül innen, mert külhonban leginkább kulimunka jut neki és még inkább otthontalanság. Persze Schilling egy ideje leginkább a kisemberről beszél, akiből amúgy mind több van, hiszen sokan csúsznak egyre lejjebb és lejjebb. Az általam legutóbb az ugyancsak a Trafóban látott A harag napja, a kezdetben már-már megváltóként kezelt, fekete ruhás nővérről szólt, akiről sokan azt hitték, képes tömegeket mozgatni. De aztán riasztóan nagy számban hagyták cserben, kifaroltak mellőle, ő is visszavonult, magára maradt.

Fotó: Duško Miljanić

Schilling, aki sok mindenből maga is kivonult, kereste ennek a társadalmi okait, és, hogy minél szemléletesebb legyen a mondandója, átvitt értelemben, de a szó szoros értelmében is, meztelenre vetkőztette a főhősnőt játszó Sárosdi Lillát. A legkevésbé sem volt ez magakellető önmutogatás. A védtelen, pőre kiszolgáltatottság jelent meg a deszkákon, a temérdek gürizésben, idegfeszültségben megfáradt test került fájdalmasan közszemlére. Most az előadás nézése közben, bár lidérces dolgokról van szó, nem érzek ilyen fájdalmat. Olykor tán nagyon eluralkodnak a bohózati elemek, amik egyébként szintén beszédesek, de kevésbé mellbevágóak.

Fotó:Duško Miljanić

Az előadás úgy kezdődik, hogy színészek a színpad oldalán található hatalmas ajtón keresztül, ahol a díszleteket is be szokták hozni, bútorokat cipelnek be, és ki is viszik ezeket a játéktérből. Majd újabbakat és újabbakat hurcolnak keresztül a színen. Ezt csinálják már-már a monotonitásig, érzékeltetve ezzel a munka lélekölő egyhangúságát, és így a fizikai mellé a vele járó lelki megterhelést is. Aztán a meló után egy személyzetis nő csak úgy foghegyről odaveti az egyik munkásnak, hogy írja alá a felmondását, mert leépítés van. Az szabadkozik, könyörög, a családjára hivatkozik, hogy nem tudja majd őket eltartani, és persze még az érzéketlen személyzetisnek áll feljebb, ő sértődik meg, hogy micsoda inzultusnak van kitéve, nem megy minden olyan gördülékenyen, ahogy kéne. Hamarosan pedig egy miniszteri sajtótájékoztató szemtanúi vagyunk, ezen a fellengzősen nagyképű politikus érezhetően hazudik és hazudik, mintha könyvből olvasná, és naná, hogy szintén sértődékeny.

A mozaikos szerkesztés gyakran jellemző Schillingre, ezúttal is ezt alkalmazza, de a különböző jelenetek valamilyen módon mindig kapcsolódnak egymással, például a lehetetlen helyzetbe hozott kisember és a hatalmi elit képviselője között érzékelhetően éles a kontraszt.

Fotó: Duško Miljanić

Díszlet, egyetlen zongorát leszámítva, amit többször meg is szólaltatnak, nincs, a szereplők viselete civil ruha is lehetne, ahogy Schilling zseniális rendezésében, a Sirályban is volt. Így még személyesebb a játék, még inkább összemosódik a szerep a megtestesítőjével, annak dacára, hogy a színészek több ember bőrébe is bújnak. Az események eljutnak odáig, hogy a munkához nem jutó, egyre kétségbeesettebb melós, akit Srdan Grahovac játszik kiválóan, karizmatikusan, haveri segédlettel, kétbalkezes balek módjára bankot próbál rabolni. Ez már a totális abszurdba átcsapó bohózat. Nevetünk is rendesen, és közben kicsit össze is szorul a gyomrunk, hogy ez már kétségbeesett, eleve sikertelenségre ítélt „kapálódzás”, a kisembereknek, vagyis nekünk, nem sok minden jöhet össze.

Azon röhögünk, amin sírnunk kellene.

Akik helyettünk harcolnak

0

Szeptember 5-én mutatja be a Trafó a PanoDráma új produkcióját, „A csodát magunktól kell várni” címmel. Beszélgetés Lengyel Annával az előadás kreatív producerével.

 

  • Rózsa Milán más néven született, miért gondolta, hogy új néven kell léteznie?
  • Ezt pontosan lehet tudni és Milán édesanyja is megerősítette: példaképének Rózsa Sándort tekintette, ezért választotta ezt a családi nevet, a Milán meg csak úgy tetszett neki.
  • Ön hogyan definiálná a címszereplő „státuszát”?
  • Erre is saját maga adott választ: melegjogi és emberi jogi aktivistának tekintette magát. Milán történetéhez hozzátartozik, hogy novemberben lesz három éve, hogy 26 évesen véget vetett az életének. Szeretnénk megérteni és beszélni arról, hogy miként működik ez a halálra hajtott aktivizmus, ami azt jelenti, hogy egy-egy emberre időnként elviselhetetlen terhet teszünk mi, rendszerkritikusok, akik szeretnék, hogy megváltozzanak a dolgok az országban. Hagyjuk, hogy ezek az emberek megvívják az összes harcunkat, miközben mi a Facebookon őrjöngünk egy sort, lájkoljuk a bejegyzéseket vagy maximum elmegyünk egy tüntetésre – ilyen értelemben felelősök vagyunk egy ilyen fiatalember tragikus haláláért.
  • Mi különböztette meg Rózsa Milánt a többi aktivistától?
  • Különleges ember volt, tisztán, őszintén, okosan érvelt az igaza mellett. Tudott türelmes lenni, gyűlölte az erőszakot. Emlékezetes az a jelenet, amikor a Fidesz-székház „elfoglalásakor” derűsen tűrte a provokációkat. És még valami: őszintén érdekelte a másik véleménye, ezt el is hitték neki. Azon kevés ember közé tartozott, aki képes volt megszólítani a másként gondolkozókat, ezért sokan tisztelték az ellentáborból is. Amikor meghalt, egy kormánypárti fiatalember nagyon szép nekrológot írt róla, amelyben jelezte, hogy semmiben nem értett egyet Milánnal, de halála után karddal tiszteleg egy olyan ellenfél előtt, aki kiállt az elveiért, de meghallgatta a másikat is. Ha olyan párbeszédképesek lennénk mindkét oldalon, mint Milán, akkor talán máshol tartanánk. Tőle származik a címadó gondolat is: a csodát magunktól kell várni, mindenkinek meg kell vívnia a saját harcait, le kell győzni a félelmeket és a szkepszist – ebből alakulhat ki a csoda. Nem csak Milánról szól az előadás, hanem az aktivizmusról, a cselekvés lehetőségeiről egy nagyon nehéz történelmi-politikai helyzetben, hogyan lehet felrázni a polgárokat, egy kicsit kimozdítva őket a komfortérzetükből.
  • Jól érzékelem-e, hogy az előadás létrehozásának egyik motívuma a szégyen, hogy nem tesszük meg azt sem, amit pedig megtehetnénk…
  • Ez túlzás, a PanoDráma az egyetlen dokumentumszínház Magyarországon, tíz éve számos előadásban beszéltünk olyan fontos ügyekről, mint a cigánygyilkosságok, a pedofília, 56 és a menekültek ügye vagy a hospice. Előadásaink szövege eredeti interjúkon alapul, minden bemutató előtt rengeteget beszélgetünk az adott ügy résztvevőivel és csak autentikus szövegek hangzanak el a színpadon, természetesen megszerkesztve, ez a szó szerinti, verbatim színház alapelve. Milán családjával 5 órán keresztül beszélgettünk, számos aktivista is elmondta emlékeit. Hárman, Hárs Anna, Garai Judit és magam készítettük az interjúkat, raktuk össze a darabot, a színpadra állítást Pass Andrea irányította, a szereplők Ballér Bianka, Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina.
  • Elképzelhető-e, hogy olyan közönséghez is eljut a darab, akik máshogy gondolkoznak?
  • Abba nincs beleszólásunk, hogy ki vesz jegyet a Trafóba. A korábbi előadásainkat megpróbáltuk eljuttatni minél több középiskolába is, sok nagyon érdekes vita kerekedett a fiatalokkal a feldolgozó foglalkozásokon. A romagyilkosságokat feldolgozó előadásunk utáni beszélgetéseken sok diák rasszista álláspontot képviselt, de legalább lehetett beszélgetni velük. Reméljük, hogy néhányukat legalább sikerült elgondolkoztatni…

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!