Jó lesz, mondja Kern András szokásos, fanyar humorával, a Lövölde tér című zenés estje elején a Városmajori Szabadtéri Színpadon. És egyáltalán nem állít valótlanságot. Tényleg jó lesz, sőt nagyon jó.
Rekkenő a meleg, Kern lazán, nadrágból kilógó, fehér ingben, farmerban, fehér vászoncipőben jön be. Mesél az est történetéről, ahogy ő mondja, arról, hogy miért vagyunk itt. Merthogy igencsak sokáig nem énekelte a dalait színpadokon, fázott ettől, a lemezfelvételeken mégiscsak lehet javítani, itt meg ugye élőben nincs erre mód, amit eltolt, hát azt eltolta. De aztán Eszenyi Enikő meg Fesztbaum Béla biztatta, és a Vígszínházban meglett az est, ami szerencsére azóta is megvan.
Amikor megyünk be a sorba, ahol ülünk, egy hölgy megkérdezi, hányadszorra látom, és semmi áron nem akarja elhinni, hogy először, ő ugye sokadszor. Én többször el akartam rá menni, de valahogy mindig kimaradt. Most pedig abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem, meghallgattam. Rögtön az elején a zenekar, az élén Heilig Gáborral, olyan jókedvvel, akkora lendülettel kezd játszani, hogy érezhetjük, ez nem lesz rossz. Aztán érkezik Kern, semmi primadonnaság, bevonulás, csinnadratta, csak úgy, minden sallang nélkül bejön, így is jókora tapsot kap, és sallang továbbra sem lesz.
Végigpásztázza a telt házat, kis elégedett mosoly is mutatkozik rajta, majd mesél és énekel. A mesélés érezhetően előadásra kidolgozott anekdotákból áll. Tömören, poénokra kihegyezve regéli el ezeket, biztos ritmusérzékkel, természetesen a dalokhoz kapcsolódó történeteket. Ha például Moszkváról fakad dalra, sztori jön előtte egy Szovjetunióbeli forgatásról, ahová több napig tartott míg komótos ráéréssel csak hoztak egy a jelenethez szükséges tankot, addig ők csak ott álltak és álltak. De esik szó olyan színészről ugyancsak, akit már Pesten berúgattak, mert félt a repüléstől, de még a forgatásra megérkezve, éppen eszmélve, is arra nyílt ki a csipája, hogy azt bökte ki, „nem megmondtam, hogy kérek még egy konyakot?!” Az előző konyak utáni események teljesen kiestek a fejéből.
Az az igazság, hogy Kern bevallva, bevallatlanul nosztalgiázik. Kedvvel réved vissza fiatalkorába, megcsipkedi az azóta „átkosnak” is titulált időszakot, amiben azért sokszor csak jó volt neki, ahogy másoknak szintén. Dalba foglalja a füredi mólót, ahol annyira, de annyira lehetett szerelmesnek lenni, és elmereng az Astoriáról, ahol persze szintén. Aztán még Pest több szeglete, helye, utcasarka, városrésze, zegzuga következik. Ez az est szerelmi vallomás is Budapesthez. Aminek Kern szülötte, „tartozéka”, jellegzetes figurája, dalnoka.
Lemezeinek, koncertjeinek elmaradhatatlan „kelléke” pedig Heilig Gábor, szerzőként és előadóként egyaránt. Elől ül, nyűvi a gitárját, hozzáénekel Kernhez, akár visszhangként is szolgál, partner, kontroll, társ, kortárs. Mint vendég, önállóan is dalra fakad, és nagy sikert csinál. Persze hatalmas sikert csinál a másik vendégként Hernádi Judit is, elbeszéli, hogy a Vígben valaha sokat játszottak Kernnel, aztán tévében, rádióban, itt-ott szintén, de színpadon azonban csak az utóbbi időben ismét, a Belvárosi Színházban. Énekel külön, énekel Kernnel együtt, akivel fanyarságban abszolút felveszi a versenyt. Elegáns, kacér, nagyon nő, és ennek megfelelően kapásból, három dallal is abszolút meghódítja a publikumot.
Alapvetően könnyed az este, de közel sem tartalmatlan, amikor például a Semmi baj című nóta hangzik el, persze tudható, hogy nagy bajról van szól. És amikor végül a szabadság kerül szóba, egyértelmű, hogy a hiánya is nyugtalanító. Kern egyénisége, színészete, világlátása belesűrűsödik ebbe az estbe. Ha úgy tetszik, ez sok tekintetben esszenciája jellegzetes művészetének, amit azzal a két szóval lehet összefoglalni, hogy A Kern.
