Két egymásba kapaszkodó tinilány bámulja a kamaszokról szóló, Golden Boundaries című fotókiállítást a Capa Központban. Közben gyakran jelentőségteljesen egymásra néznek, majd vissza-visszapillantanak a képekre. Magukkal szembesülnek. Én meg velük. És tán szintén magammal is.
Több termen keresztül kamaszok bámulnak rám vissza a képekről, sehol egy árva felnőtt. Szülő, nagyszülő, rokon, tanár, miegymás, teljesen „kiiktatva”. Ez a korosztály végül is, elég jól elvan önmagában. Vagy sem. De mindenképpen igyekszik egymásba kapaszkodni. Együtt bandázni, koncertre járni, sajátos ruha- és hajviseletet kialakítani. Hogy aztán ez a nagy elkülönülés nem feltétlen túl egyéni, az más kérdés. A zenei és öltözködési divatok, tetoválások, bármennyire is, hű, de extravagánsnak látszanak, akár végig söpörnek a világon, tehát végső soron legalább annyira uniformizáltak, mint amitől meg akarják különböztetni magukat.
Na ja,
a kamaszkornak éppen az egyik legnagyobb dilemmája, hogy ebben az átmeneti korban, a gyerekből milyen felnőtt, milyen egyéniség formálódik.
Lesz-e belőle igazi személyiség, vagy minden különcködés, annak hitt gesztus dacára, abszolút beáll a sorba, és tucatemberré, „a szürkék hegedűsévé” válik, ahogy majd látunk is egyenruhába beöltözött megszeppenteket.
Belódult a fantáziám ezen az Oltai Kata és asszisztense, Pupli Dorottya által rendezett impozáns tárlaton. Némelyik felvételt hosszabb ideig is bámultam, és magamban találgatni kezdtem, hogy vajon milyen is lehet az, akit nézek, és milyen felnőtt válhat belőle? Emberismereti kvíz, magánszorgalomból. Szemeztem például egy felénk fordulva fekvő lánnyal, aki tenyerébe támasztja az arcát, de úgy, hogy a hüvelykujját csaknem csecsemőmódjára bekapja, mintha cumizna. Ugyanakkor nagyon is éretten bánatos, sőt töprengő az arca, mint aki már tudja, hogy az élet egyáltalán nem fenékig tejfel, és mint aki már meg is ütötte a bokáját rendesen. Kicsesztek vele, netán elhagyták, és hát ezt nem igazán képes feldolgozni, de fölöttébb a lelkére veszi.
Olyan ez a lány, mint egy sajgó seb.
Hang nélkül, zárt szájjal is segítségért kiállt, de nem biztos, hogy eltűrné a segédkezet. Mint partra vetett magányos hal, fekszik és fekszik, és ki tudja, mikor kel fel. Egy társa fürdőkádban, meztelenül, csaknem ellepve vízzel, szétterpesztett lábbal, csukott szemmel hever. Annyira sápadt, olyan elalélt, hogy megfordulhat a fejünkben, él -e egyáltalán? De nyilván csak magába fordult, netán lement alfába, vagy éppen próbálja feldolgozni a számára feldolgozhatatlant, igyekszik elernyedni, kizárni a külvilágot, valamit tisztázni a kobakjában. Nem tudjuk, jut-e valamire vagy még mélyebbre merül a vízben és a kétségbeesésben.
Van, aki, szégyen ide, szégyen oda, a tanácstalanságában, a szó szoros értelmében, a két ujját szopja. Más, mint csaknem egy édenkertben, élvezettel hever el egy túlzottan is gondosan nyírt parkban. És akad, aki már-már szinte sztárnak mutatkozik. Egy srác gondosan megvilágítva, láthatóan műtermi körülmények között, félmeztelenül a könyökére támaszkodva, azúrkék háttér előtt, arányosan mutatós testtel, divatos frizurával, némiképp olyan pózzal, és csaknem olyan nézéssel, de sokkal üresebb tekintettel, mint Rodin A gondolkodó című remekmívű szobra, mutogatja magát. Csupa ellentmondásnak tűnik ez a fiú, akiben láthatóan jócskán vannak narcisztikus vonások. Tán a jövő celebje?
Sokkal természetesebbek, vaskosabbak nála a fiatalkorúak börtönének ifjai, akik az ebédlőben szanaszét heverő poharak, tányérok, ételmaradékok és szemét közepette, lezserül papucsban, éppen valami ramazurit csapnak, kitörő harsánysággal, széles jókedvvel, többen egy rakásban összeölelkezve, de mégis megviselt arcvonásokkal. Érződik, hogy
a kitörő jókedv mögött hepehupás élettörténetek, sok szenvedés és akár bűn lappang.
Sokatmondóak, kifejezőek a képek, bőven van min elmélázni. A tárlat vége felé már kicsit kóválygok is, mint aki némiképp elteltem az élménnyel. Már nem akarok még újabb és újabb fotókat látni. Tán vissza kell jönnöm, hogy az utoljára maradt képeket is feldolgozzam magamban.
De hát a tárlat zárásáig, március 18-ig, még csak lesz idő ismét végig mustrálni Barakonyi Szabolcs, Jörg Brüggemann, Sian Davey, Fryd Frydendahl, Gáldi Vinkó Andrea, Anna Grezelewska, Alexandre Haefeli, Halász Dániel, Koleszár Adél, Zuza Krajewska, David Meskhi, Slava Mogutin, Derek Ridgers és Tóth Márton Emil igencsak figyelemreméltó munkáit.
