Kezdőlap Címkék Capa Központ

Címke: Capa Központ

A nőbolond

Őrjítőek a Garry Winogrand által lencsevégre kapott nők. Nem azért, mert manöken alkatúak, és kihívóan pózolnak a kamerának. Éppen azért, mert keresetlenek. Észre sem veszik, hogy az utcán állva mennyire kidomborodik a mellbimbójuk, hogy olyan sóvár nézéssel adnak egy pasi szájába cigit, hogy az felhívás azon nyomban keringőre, úgy sutyorognak összebújva a padon, hogy abból lehet tudni, a másik nemről trafikálnak, és naná, hogy szexről folyik a szó. A Capa Központban látható Women Are Beautiful, vagyis A nő gyönyörű című kiállítás merő élvezet.

 

A hivatásába teljesen belehabarodott Winogrand, akinek az apja különben Budapestről tántorgott ki Amerikába, a mamája pedig Varsóból, mániákusan űzte a hivatását. Leginkább New York utcáit járta, a hozzánőtt Leica gépét nagylátószögű objektívvel felszerelve. Gonoszkodhatnék, hogy olyan volt, mint egy paparazzo. Az ellesett pillanatokat kereste megszállottan. Csak ő nem kikent-kifent, mesterkélt sztárokra hajtott. Éppen ellenkezőleg. Utcasarki ismeretlenekben is meglátta a nagy lehetőséget. A hatvanas, hetvenes évek legnagyobbjaihoz sorolják, pedig csak örökösen szerelmes volt a nőkbe. Nőbolond volt. Az utcák hercegének is nevezték.

Eszméletlen mennyiségű felvételt készített, 1984-ben halt meg, de máig feldolgozatlan egy raktárnyi tekercse. Nem szexbombákat fotózott, hanem felszabadult nőket. A szexuális forradalom, meg a feminizmus idején, mámorosan felszabadultakat. Akik egyáltalán nem érzik magukat másodrendűnek, sőt. Tisztában vannak testük varázsával, eszük ágában sincs leplezni, ami megmutatható. Tengernyi a miniszoknya. Vagányak a dekoltázsok, sokat sejtető az is, ami nem látszik. Magabiztosak a mosolyok, harsányak a nevetések.

Garry Winogrand

Egy fiatal, roppant csinos nő, hol másutt, mint olyan kirakat előtt, amiben egy próbabábun jól szabott férfizakót és hozzá inget, nyakkendőt, díszzsebkendőt látunk, ácsorog. Ez már feszültséget ad a képnek, mintha a potenciális lovag állna a háttérben. A hölgy meztelen karokkal, igézően karcsún dekkol, karján a levetett kabátja, kezében fagylalt. Tavasz lehet, netán tél vége, nem számíthatott ekkora melegre, fölfelé néz, a fény, a Nap felé, és kitörő örömmel nevet. Mondhatnám ezt a fotót az életigenlés himnuszának is. Igéző. Ahogy igéző az is, ahogyan egy lány fa alatt, könnyed lezserséggel elheveredve, könyvet olvas a füvön. Ez bizony rosszra csábít. Illetve nagyon jóra! Látható ennek az ellentettje is, egy útszélén háttal álló, kilógó fenekű, nagy valószínűséggel, prostituált, aki éppen hátrafordulva kelletlenül néz bele a kamerába. Hát benne nincs semmi kívánatos.

De ő a kivétel. Winogrand általában a szépet, esetleg a kicsit groteszkbe hajlót fotózza. Például azt, amikor partin extravagáns ruhában, csaknem köldökig érő drabális dekoltázzsal, jókora gyöngysorral tobzódik egy nő, és éppen egy pasi merő tekintettel, kiguvadt szemekkel bámulja a kétségtelenül figyelemre méltó melleit. Valami szabadtéri rendezvényen megfigyelhetünk hasonlót, de ott nem lopva bámészkodás történik, hanem egész csapat férfi, de mondhatnám azt is, hogy kiéhezett hím, skubizik a domborulatait szintén nem véka alá rejtő, izgató nőstényt.

Garry Winogrand

Kedvelem azt a képet ugyancsak, amikor feszes pulóverben, naná, hogy lenge szoknyácskában két nő sétálgat, és több öregúr sóvárogva utánuk bambul. Hja, az öreg kecske is megnyalná a sót. Winogrand nőimádatában, mintegy melléktermékként, a szebbik nemet burkoltan, vagy éppen nagyon is nyíltan, stírölő pasikat szintén megörökíti. Akiknek az arcán sokszor látszik, hogy nemigen bírnak a hormonjaikkal, nehezen tudják türtőztetni magukat. Ezek kis minidrámák. Persze van testek parádéjaként kihagyhatatlan helyszínül strand. És szintén kihagyhatatlan a kutyás nő, aki büszkébb tud lenni kedvencére, mint a pasijára, és ez is lehet fölöttébb erotikus.

Egy roppant érzékeny ember érzéki képei ezek. Csaknem minden pillanatban megtalálja az érdekességet, a lencsevégre valót. Nem különösebben bíbelődik kompozícióval, szerkesztési szabályokkal, kattint, majd megint kattint, végig kattintgatja az életét, mert az utca színházában mindig meglát valami érdekeset, és nekünk is képes megmutatni azt, amit mi észre sem vennénk.

A kamaszkor ellentmondásai

Két egymásba kapaszkodó tinilány bámulja a kamaszokról szóló, Golden Boundaries című fotókiállítást a Capa Központban. Közben gyakran jelentőségteljesen egymásra néznek, majd vissza-visszapillantanak a képekre. Magukkal szembesülnek. Én meg velük. És tán szintén magammal is.

Jörg Brüggemann: 80-as évek thrash metal rajongó | 80s Thrash Metal Fan (Metalheads), 2010

Több termen keresztül kamaszok bámulnak rám vissza a képekről, sehol egy árva felnőtt. Szülő, nagyszülő, rokon, tanár, miegymás, teljesen „kiiktatva”. Ez a korosztály végül is, elég jól elvan önmagában. Vagy sem. De mindenképpen igyekszik egymásba kapaszkodni. Együtt bandázni, koncertre járni, sajátos ruha- és hajviseletet kialakítani. Hogy aztán ez a nagy elkülönülés nem feltétlen túl egyéni, az más kérdés. A zenei és öltözködési divatok, tetoválások, bármennyire is, hű, de extravagánsnak látszanak, akár végig söpörnek a világon, tehát végső soron legalább annyira uniformizáltak, mint amitől meg akarják különböztetni magukat.

Barakonyi Szabolcs: Tébánya, 2006-2007

Na ja,

a kamaszkornak éppen az egyik legnagyobb dilemmája, hogy ebben az átmeneti korban, a gyerekből milyen felnőtt, milyen egyéniség formálódik.

Lesz-e belőle igazi személyiség, vagy minden különcködés, annak hitt gesztus dacára, abszolút beáll a sorba, és tucatemberré, „a szürkék hegedűsévé” válik, ahogy majd látunk is egyenruhába beöltözött megszeppenteket.

Gáldi Vinkó Andi: Lilla (Maybe You Will, Maybe You Won’t), 2017

Belódult a fantáziám ezen az Oltai Kata és asszisztense, Pupli Dorottya által rendezett impozáns tárlaton. Némelyik felvételt hosszabb ideig is bámultam, és magamban találgatni kezdtem, hogy vajon milyen is lehet az, akit nézek, és milyen felnőtt válhat belőle? Emberismereti kvíz, magánszorgalomból. Szemeztem például egy felénk fordulva fekvő lánnyal, aki tenyerébe támasztja az arcát, de úgy, hogy a hüvelykujját csaknem csecsemőmódjára bekapja, mintha cumizna. Ugyanakkor nagyon is éretten bánatos, sőt töprengő az arca, mint aki már tudja, hogy az élet egyáltalán nem fenékig tejfel, és mint aki már meg is ütötte a bokáját rendesen. Kicsesztek vele, netán elhagyták, és hát ezt nem igazán képes feldolgozni, de fölöttébb a lelkére veszi.

Olyan ez a lány, mint egy sajgó seb.

Hang nélkül, zárt szájjal is segítségért kiállt, de nem biztos, hogy eltűrné a segédkezet. Mint partra vetett magányos hal, fekszik és fekszik, és ki tudja, mikor kel fel. Egy társa fürdőkádban, meztelenül, csaknem ellepve vízzel, szétterpesztett lábbal, csukott szemmel hever. Annyira sápadt, olyan elalélt, hogy megfordulhat a fejünkben, él -e egyáltalán? De nyilván csak magába fordult, netán lement alfába, vagy éppen próbálja feldolgozni a számára feldolgozhatatlant, igyekszik elernyedni, kizárni a külvilágot, valamit tisztázni a kobakjában. Nem tudjuk, jut-e valamire vagy még mélyebbre merül a vízben és a kétségbeesésben.

David Meskhi: Ha nem köt a föld | When the Earth Seems to Be Light, 2007-2017

Van, aki, szégyen ide, szégyen oda, a tanácstalanságában, a szó szoros értelmében, a két ujját szopja. Más, mint csaknem egy édenkertben, élvezettel hever el egy túlzottan is gondosan nyírt parkban. És akad, aki már-már szinte sztárnak mutatkozik. Egy srác gondosan megvilágítva, láthatóan műtermi körülmények között, félmeztelenül a könyökére támaszkodva, azúrkék háttér előtt, arányosan mutatós testtel, divatos frizurával, némiképp olyan pózzal, és csaknem olyan nézéssel, de sokkal üresebb tekintettel, mint Rodin A gondolkodó című remekmívű szobra, mutogatja magát. Csupa ellentmondásnak tűnik ez a fiú, akiben láthatóan jócskán vannak narcisztikus vonások. Tán a jövő celebje?

Alexandre Haefeli: Férfitársaság | The Company of Men, 2015

Sokkal természetesebbek, vaskosabbak nála a fiatalkorúak börtönének ifjai, akik az ebédlőben szanaszét heverő poharak, tányérok, ételmaradékok és szemét közepette, lezserül papucsban, éppen valami ramazurit csapnak, kitörő harsánysággal, széles jókedvvel, többen egy rakásban összeölelkezve, de mégis megviselt arcvonásokkal. Érződik, hogy

a kitörő jókedv mögött hepehupás élettörténetek, sok szenvedés és akár bűn lappang.

Sokatmondóak, kifejezőek a képek, bőven van min elmélázni. A tárlat vége felé már kicsit kóválygok is, mint aki némiképp elteltem az élménnyel. Már nem akarok még újabb és újabb fotókat látni. Tán vissza kell jönnöm, hogy az utoljára maradt képeket is feldolgozzam magamban.

Slava Mogutin: Ilya, Zenit sapka | Ilya, Zenit hat (Elveszett fiúk | Lost boys), 2001

De hát a tárlat zárásáig, március 18-ig, még csak lesz idő ismét végig mustrálni Barakonyi Szabolcs, Jörg Brüggemann, Sian Davey, Fryd Frydendahl, Gáldi Vinkó Andrea, Anna Grezelewska, Alexandre Haefeli, Halász Dániel, Koleszár Adél, Zuza Krajewska, David Meskhi, Slava Mogutin, Derek Ridgers és Tóth Márton Emil igencsak figyelemreméltó munkáit.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!