„A kutyafáját a sok háborúpártinak! De majd intézkedem. Lesz itt rend, a mindenit neki!”
A békegalamb kitárta szárnyát, odarepült, és lecsapott. Kicsinyég megbombázta az iráni atomlétesítményeket, ami világpolitikailag hatásos is lett, mert attól kezdve az érintetteken kívül a franc sem törődött azzal, hogy akkor most mi van az oroszokkal meg az ukránokkal.
Tisztára úgy nem törődtek vele, mintha béke lenne Ukrajnában. Békebeli mélybéke, melynek során történnek ugyan apró méretű és mértékű drónozgatások, lövöldözgetések meg rakétázgatások, egy-két halott erre-arra, leomlott házak néhanap, de az iraki létesítmények amerikai bombázása után világ döntő része számára már nem volt központi kérdés az orosz-ukrán háború. Akár békének is tekinthetjük, amelyet a nagy, jóságos, amerikai békegalamb hozott létre az emberiség érdekében. Nem egy nap alatt ugyan, ahogy korábban eltervezte volt, meg békének sem tökéletes, de ki a kicsit nem becsüli, annak legyen kuss.
A bombázás után a világ számára ezerszer izgisebb a Hormuzi szoros, azaz a közel-keleti olaj kitermelése és elszállítása, az olajár ebből következő „változása”, valamint a várható iszlamista terrorcselekmények, mint a Zelenszkij meg a Putyin, azaz a két hülyegyerek. Azt, hogy ők hülyegyerekek, a pirossapkás békegalambtól tudjuk. Neki mindenki hülyegyerek, aki nem azt csinálja, amit ő mond, és állandóan haragvó arckifejezése azt mutatja, hogy ezekkel, kérem, nem lehet. Hogy mit nem lehet ezekkel? Semmit. De főleg békét teremteni nem lehet. Emiatt szükséges béke helyett elterelni a figyelmet Ukrajnáról, ami meg is történt. Grönland? Ugyan, kérem, az csak egy kezdeti próbálkozás, ami ugyan illik a mi békegalambunk óvodás szintű eszköztárába, de a hőbörgés a dán szigetről többet vitt, mint amennyit hozott, szükség lett hát keményebb módszerekre.
A szorgos békegalamb tevékenység eredménye: béke helyett egy újabb háború. Szegény elnök azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, ám a dolgok rendszeresen önálló életre kelnek, ettől dührohamot kap, ami viszont nem szerencsés békegalamb esetén. Az élethalálharcát vívó, jócskán kivérzett Ukrajna elnökét sikerült ugyan megzsarolnia, de Putyinra nincs semmilyen hatása, az orosz elnök akkor röhögi ki, amikor akarja, és olyan hangosan, ahogy csak tetszik neki. Az iráni bombázás hatásossága egyelőre kérdés, mert azt nehezen lehet elképzelni, hogy a bomba odamegy a földalatti létesítmény jól megépített, nyilván nem hátsó kertkapu jellegű bejáratához, előveszi a kulcsot, benyit, leliftezik húsz emeletnyit a termekig, ahol a centrifugák vannak, és csak ott robban. Persze még az is lehet, hogy így volt, csak, mint már írtam, nem egyszerű az elképzelése. Az elnök teljes sikerről beszélt ugyan, de az amerikai Védelmi Hírszerző Ügynökség (DIA) előzetes jelentései szerint ez a siker nem annyira biztos. Hogy ki a dilettáns kettőjük közül, abban nincs vita.
A tényleges hatások: Putyin segítése a nemzetközi figyelem elterelésével (ha akarja Trump, ha nem, jelenleg őt segíti), a Zelenszkijt támogatók önző célból való magára hagyása, na meg a muszlim világ, főleg a síiták provokálása (sok baja lesz még Európának meg Észak Amerikának az ilyenkor felerősödő dzsihád okán). Volt már szó esetlenül forgolódó elefántról egy balsors verte, Föld nevű porcelánboltban, de Trumpot és tevékenységét látva mintha állandóan ismételné önmagát. Na persze, mit várhatnánk tőle mást…
Van egy olyan érzésem, hogy Orbán Viktor nem ilyen elefántszerű békegalambra számított, mikor lihegő lelkendezéssel üdvözölte Trump elnököt. A történelem főutcája stimmel, azon masírozik az elefánt, de láthatóan egyáltalán nem igényli az egér jelenlétét, mert semmi szüksége rá (dőlnek a házak anélkül is), és az egér jobban tenné, ha behúzódna egy mellékutcába, ahol nem járnak elefántok, mert még rá talál az egyik lépni.
De nem. Ez az egér nem húzódik sehova. Jó-jó, három elefántnak igyekszik minden kívánságát teljesíteni, akár önmagától, kéretlenül is (USA, Kína, Oroszország), a negyedik, azaz az EU meg túlságosan úri népség ahhoz, hogy rálépjen, pedig a cincogása rettentően idegesítő már mindenkinek. Magyarország, illetve hát Orbán, mint EU tag, állandóan az EU-val szemben határozza meg magát, mégpedig úgy, hogy ezzel a másik háromnak segít. Ezt normál helyen árulásnak hívják, kész röhej, hogy még mindig bent vagyunk.
Jelenleg Orbán a hazai belpolitikai harcban mindent egy lapra tett. A lap Ukrajna fölvétele. Egyrészt a NATO-ba, másrészt az EU-ba. Az EU eljutott odáig, hogy 27 tagjából 26 támogatja Ukrajna fölvételét (a gyorsítottat ugyan kevesebben, de a fölvételt 26-an), és csak egyetlen ország vétózna, jól pofánverve ezzel az ukrán lakosság mellett az ottani magyarok reményeit is. Persze tudjuk, hogy Orbán külpolitikáját teljes egészében a belpolitikai célok és törekvések határozzák meg, így hajlamos negligálni, félrevetni, rossz helyzetbe hozni bárkit és bármit ennek érdekében, ahogy például a múltkor a romániai magyarokat is, mikor a magyarellenes Simion támogatásával az ún. „patriotizmus” kedvéért hagyta magukra őket. A sovinizmusnak nálunk mostanában ez az új neve.
A magyar miniszterelnök belpolitikai taktikája egyszerű. Azt kell állandóan hangsúlyoznia, hogy ha Ukrajnát fölveszik, akkor majd rossz lesz nekünk, ugyanis a Tisza, mint a FIDESZ legfőbb hazai ellenfele Ukrajna fölvételére szavaz. Érdekesség, hogy mint már többször írtam, még Fico is a fölvételt támogatja, Orbán megint magányos hőssé változott. Nyilván megszokta már, számára a külpolitika úgysem érdekes, bármikor képes bármely fordulatra, ha a propaganda ügyosztály azt mondja, hogy a hazai választást tekintve úgy a jobb.
Emiatt írta azt az ukrán államfő, igazságtalan, ha egyetlen ország blokkolja az EU döntést, 26 igen ellenében. Orbán azonnal válaszolt (ha a FIDESZ vezetne a közvéleménykutatóknál, a vállát sem vonta volna meg):
„Elnök úr, minden tisztelettel: az Európai Uniót azért alapították, hogy békét és jólétet hozzon a tagállamainak. Egy Oroszországgal háborúban álló ország befogadása azonnal közvetlen konfliktusba sodorná az EU-t. Igazságtalan elvárni bármelyik tagállamtól, hogy vállalja ezt a kockázatot.”
Hát ja. Az Európai Uniót valóban azért alapították, hogy békét és jólétet hozzon a tagállamainak. De nem mindenáron. Az ugyanis az önző nemzetállam viselkedési technikája. Lásd például… khm… szóval azt.
Mivel az EU egy gazdasági társulás, Ukrajna befogadása a katonai konfliktust illetően nem változtatna semmin, az EU ugyanúgy segítené Ukrajnát fegyverekkel meg pénzzel, mint eddig. A gazdasági kapcsolatok viszont szorosabbá válnának, azaz a kölcsönös gazdasági előnyök kihasználásával az ukránok jóléte és az EU jólét is növelhető (lásd a többi tagállam álláspontját, akik mind így gondolják pontosan).
Ha a Magyarországnak jutó EU-s összeg Ukrajna felvétele miatt csökken, akkor az önző nemzetállam naná, hogy dühös lesz, mert bár a többi EU tag mind vállalta a kockázatot, hogy ezt tudja majd kompenzálni az ipari, mezőgazdasági, szolgáltatási és egyéb tereken való együttműködéssel, ám kies hazánkban Orbánék már régen elintézték, hogy semmilyen együttműködésre képes, hatékony szervezet ne maradjon talpon. Az óriások mind állami tendereken nyert EU-s pénzből működnek, és gazdagodnak, másként nem is megy nekik az üzlet, ezért nuku nekünk ukrajnai kompenzáció. Maximum az ingatlanos Tiborcz tudná EU-s pénzből megvenni a Kijevi Nagykaput. EU-s pénzt még csak-csak szereznének hozzá odafönt, az a kérdés, mit csinál vele. Hangversenyhez illusztráció?
A fentiek alapján a magyar álláspont kristálytiszta: ott egye meg a fene az ukránokat ahol vannak, az ottani magyarokkal együtt, természetesen. Mi aztán egy fél eurocentet sem vagyunk hajlandók feláldozni értük! Amikor mi léptünk be, a német, holland meg még néhány ország adófizetőinek rosszabb lett, azaz igazságtalan volt velük szemben a felvételünk, de ők nem szóltak emiatt, mert tudják, mit jelent a kölcsönös előny. Ki is használták a nyomorultak, lásd például a kecskeméti Mercedest, ahonnan csak úgy talicskázzák ki a hasznukat.
Mi olyan távolra nem látunk, egyedül annyi biztos, Ugocsa non coronat. Pláne Ukrajnát nem. Ugocsa Viktornak ehhez joga van. Remélem, érthető!
