A vesénkbe lát

0
1589

A csend hangja Ardey Edina kiállításának a címe, és nehéz elképzelni hogyan is lehet lefesteni a csendet. De ő monomániásan festi.

Fotó: Gyémánt László

Van is egy ilyen című képe. Állok előtte és bámulom. Három nő van rajta, a baloldali maga Edina, aki felénk néz elrévedve, kezében mesterségének a címere, az ecset, de most nem dolgozik, nem serceg vele. Mellette a fekete háttérből kiragyogva, fiatal, piros ruhás hölgy ül a csellójával, amit szinte szerelmetesen néz, és bár egyik keze a húrokon, a másikban a vonó, valószínűleg éppen nem játszik rajta. A jobbján ülő harmadik nő őt figyeli, de lehet, hogy inkább magába merülve töpreng, miközben fogja a furulyáját.

Művészek, akik csendben vannak, gondolkoznak, valószínűleg elmélyednek magukban,

hogy aztán azt, ami lelkük legmélyén van, felszínre hozhassák, átadhassák a publikumnak. Ahhoz, hogy kitárulkozhassanak, szükségük van időnként bezárkózásra, önmaguk feltárására is.

Ardey Edina sok önarcképet fest, és ezekből jó néhány látható is a Weis Manfréd Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium tárlatán, ahol ez a hatvanötödik kiállítás. Jelentős festők, köztük több Kossuth-díjas alkotásai megfordultak itt, és

a mostani megnyitóra is eljött több Kossuth-díjas.

Ráadásul mindez a belvárosi elegáns galériákhoz képest kissé a világvégén, Csepelen, a Mansfeld Galériában. Mansfeld Péter, az ’56-os forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozata, ugyanis itt tanult.

Fotó: Ardey Edina

Először úgy hisszük, hogy eltévedtünk, bár a GPS azt jelzi, hogy jó helyen járunk. De mégis sorompó állja az utunkat, meg lehangolóan szürke épületeket látunk, nem ilyen helyeken szoktak kiállításokat rendezni. Mondjuk is a portásnak, hogy biztosan rossz helyen járunk, de ő azt válaszolja, hogy nem, elmagyarázza, kacskaringós úton hogyan jutunk a célunkig. Ami

hatalmas díszterem, ennek egyik végében, félkörívben alakították ki a galériát.

Egy ültünkben be lehet fogni a tekintetünkkel mind a harminc képet, és ez impozáns látvány. Már a megnyitó alatt lehet őket nézni. De Feledy Balázs művészeti író olyan intenzíven, annyira érdekesen beszél, mond rövid élettörténetet, emel ki egy-egy izgalmas momentumot a festményeken, hogy abszolút magára vonja a nem biztos, hogy kiköpötten ilyen érdeklődésű diákok figyelmét is.

A galéria lelke Keppel Gyula magyartanár, akin amikor szóba elegyedek vele, érződik, hogy a szó igen jó értelmében vett megszállott. Kilenc és fél éve mutat itt be rendszeresen műalkotásokat. Ez a tárlat nem jár úgy, mint sok másik, hogy a megnyitón nyüzsögnek a látogatók, utána pedig kétséges, hogy bekukkant-e valaki. Neki

engedélye van az igazgatótól, hogy tanóra alatt hozza ide egymás utáni csoportokban a diákokat,

és magyarázva, beszélgetve, kedvet csináljon nekik a kortárs képzőművészethez. Kérdezem tőle, van-e pénze ahhoz, hogy fizessen a művészeknek a kiállításokért, de kiderül az, amit sejtettem, hogy erről szó sincs, a személyes kapcsolatrendszere, az évek munkájával megszerzett hitele, a legfőbb szervezőerő. Nagyon imponál nekem ez a szívós ügyszeretet, ami hozzáértéssel is párosulva olyan helyre visz színvonalas kultúrát, ahol máskülönben erősen kétséges, hogy lenne-e.

Fotó: Ardey Edina

Februárban kiállítása lesz itt Gyémánt László Kossuth-díjas festőművésznek is, aki egykor Edina tanára volt, most pedig a férje. Edina Németországban élt, rákban meghalt a hőn szeretett férje. Gyémántnak itthon halt meg rákban az imádott felesége. Hosszú, tán soha nem elvégezhető gyászmunka után találtak egymásra. Edina döbbenetesen mély gyászát örökíti meg az Áhítat című festménye.

Dermesztő fájdalom látszik az arcán,

összekulcsolja a kezét, megjeleníti, hogy rengeteget imádkozott azért, hogy ne történjen meg az, ami sajnos végül bekövetkezett.

De van magáról egy olyan képe is, aminek az a címe, hogy Szívembe költözött a nyár. Ezt már azt követően csinálta, hogy rátaláltak egymásra Gyémánttal. Ezen is látszik a szenvedés, ami nyomokat hagyott az arcon, de már ott van egy kis mosoly, ami ennek a szenvedésnek legalábbis a részleges legyűréséből keletkezett. Hát hiába, szenvedés nélkül a mosolynak nincs aranyfedezete, és hát itt megvolt a szenvedés bőven. De ugyanezen a falon látható a Laci című munka is. Természetesen Gyémántot ábrázolja, már azt követően, hogy összekötötték az életüket. Itt mosoly sincs, de valami megbékélés a világgal, a harmóniának a csírái már látszanak.

Miközben Ardey örvénylő mélységeket képes ábrázolni, meg tudja mutatni az ürességet is.

A Unatkozó lányok New Yorkban című alkotásán három fiatal ül egymás mellett úgy, hogy ordítóan semmi kapcsolat nincs közöttük. Hárman, három felé fordítják a fejüket, és láthatóan farkasvakságban szenvednek, nem érzékelik egymást, nem érzékelik a világot. Szemük ennek megfelelően összeszűkült, és totálisan üres tekintetükből kivehető, hogy a tudatuk is. Csakúgy tengenek-lengenek, nyilván nem tudják mi végre. De a képen nyoma sincs emiatt gúnynak, bármiféle lesajnálásnak, Ardey Edinától ez távol áll. Ő empatikus, meg finom és már-már költői. Nem absztrahál, nem vonatkoztat el, nem sugall, csak érzékeny szelídséggel a vesénkbe lát.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .