Kezdőlap Címkék Festmény

Címke: festmény

Egy festmény mögül került elő az eddig soha nem látott Vajda Lajos-kép

0

Nagyon meglepődtek a kurátorok, amikor az újrakeretezésnél észrevették, hogy az egyik Vajda Lajos festmény mögött egy másik mű is lapul. Vajda Lajos a háború előtti magyar szürrealizmus egyik kiemelkedő alakja volt, így a most felbukkant, eddig sosem látott kép milliókat érhet.

Az 1908-ban született festő-grafikus életművéből nemrég a szentendrei Ferenczy Múzeumban nyílt kiállítás, így a festmények már a kurátoroknál voltak, hogy ők újrakeretezzék a műveket a november közepén nyíló kiállításra, amikor egy nagyon fura dolog történt. A meglepetés akkor jött, amikor egy kép újrakeretezésénél észrevették, hogy a hátlap mögött egy másik ismeretlen rajz van elrejtve. A képről a Vajda Lajos festmények tulajdonosa sem tudott, így őt is meglepte a felfedezés, és alig várja, hogy visszakapja a kiállításnak kölcsönadott három festményt, és az új frissen felfedezett képet.

Vajda Lajos a most előkerült rajzán feltüntette az évszámot is, így tudjuk, hogy 1934-ben készítette azt, és egy tőle megszokott régebbi stílusban alkotott. A most felfedezett kép értéke így magasabbra rúg, hiszen egy igazi különlegességről van szó, ráadásul a felfedezés körülményei sem minden naposak.

450 millió dollár egy Leonardóért

0

Leonardo da Vinci Salvator Mundi (a világ megváltója) című képét tavaly vette meg egy magát megnevezni nem kívánó vásárló 450 millió dollárért New Yorkban a Christie’s aukcióján.

Diplomáciai források szerint Mohamed bin Szalman herceg, Szaúd Arábia trónörököse az igazi vásárló, aki megbízta egyik rokonát, hogy vegye meg Leonardo da Vinci festményét az Abu Dhabi Louvre számára. Abu Dhabi uralkodó emírje igen közel áll Mohamed bin Szalman herceghez.

Az Abu Dhabi Louvre tavaly novemberben nyílt meg,

nem sokkal azelőtt, hogy Leonardo festményét elárverezték New Yorkban. A múzeum építésének árát nem közölték, de azt lehet tudni, hogy több mint egymilliárd dollárt fizetnek a párizsi Louvre-nak a névhasználatért illetve a képek és szakértők kölcsönzéséért.

Abu Dhabi félhivatalos angol nyelvű lapja a The National arra utal, hogy valószínűleg csak időbeli csúszásról van szó. A lap szerint

november 11-én állíthatják ki Leonardo da Vinci képét,

mert akkor ünneplik a Louvre Abu Dhabi megnyitásának első évfordulóját a dúsgazdag közel-keleti emirátusban.

Frida Kahlo megkínzó és csodálatos szenvedéstörténete

Önarckép majmocskával
Fotó: MNG/Erik Meza/Javier Otaola

Izgató nő Frida Kahlo. Vonzó és taszító, lágy és kemény, kibírhatatlan és kenyérre kenhető, valóságos nőstény, de közben azért fiús is, a szenvedés, a fájdalom bajnoka, no, meg a kiábrándultságé, miközben az életszeretetet harsogja. Kiismerhetetlen, tán ezért is fölöttébb érdekes napjainkig. Hétköznap délután sorban kellett állnom azért, hogy bejussak a Magyar Nemzeti Galériába, a Lantos Adriána által impozánsan rendezett tárlatra, ahová a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból érkeztek remekművek.

Bámulom a Reményt vesztve című képet, és vele együtt bámulok egy gyönyörű lányt, aki képtelen levenni a szemét a festményről. Amennyire csak lehet, közel megy hozzá, minden részletét külön-külön vizsgálgatja, így aztán hol ezt a szegletét takarja, hol amazt. Dühös is lehetnék rá, hogy zavarja a műélvezetet. De számomra ő összeolvad vele. Egyre csak figyeli ezt a rémes, ugyanakkor mégis szép képet.

A nagy beteg Frida háton fekszik rajta, és sugárban hány fölfelé. Felismerhető, hogy mi mindent evett, malac, hal, baromfi egyaránt reprezentáltatja magát, még egy koponya is előrevetíti a rút jövőképet.

Szürreális vízió ez, még ha Kahlo tagadta is a szürrealizmus rá gyakorolt hatását.

A világ felbomlottságáról, borzalmairól regél rémlátomásszerű vízióval.

Közben meg ott van előtte ez a látvánnyal betelni nem tudó, bámulatosan karcsú, igézően formás lábú lány, csábító testével, szelíd tekintetével. Maga a megtestesült harmónia, aki nézi és nézi ezt a bomlásterméket, ami mint kompozíció nagyon is egyben van. A kicsattanó élet mohón szívja magába a halál leheletét. Meg akarja érteni. Érdekli Kahlo létállapota, ami valószínűleg meglehetősen messze van az övétől. De kíváncsi. Mindennel fel akar töltekezni az élethez.

Reményt vesztve
Fotó: MNG/Erik Meza/Javier Otaola – Archivo Museo Dolores Olmedo

 

Nekem ez a kép már örökké összefonódik ezzel a lánnyal. Számomra ők közösen egy műalkotás. Ahogy Kahlo festményei is elválaszthatatlanok a legendává lett életétől, melyben forradalmi hevület, lesújtó kiábrándultság, házasság és meglehetősen szabadon kezelt szexuális élet, lelkesedés és végletes lehangoltság, egyaránt összefértek, vagy éppen hogy nem fértek össze.

A fene tudja, mi jobb, szinte egyedül lenni egy múzeumban, és tökéletesen elmélyülni, néma csendben a képekben, vagy nagy nyüzsgés közepette, nehezen odaférkőzni hozzájuk, állandóan helyezkedve, hogy megfelelően láthassunk. Ez is lehet jó, az is, de én imádom látni, hogy ennyi embert érdekel a művészet, szeretem, hogy fontoskodva

nem tiltják meg a fényképezést,

és sokan kattogtatják a gépeiket, még akár a kísérő szövegeket is rögzítve. Akkor sem rivallnak rá senkire, ha telefonálni mer, ez itt most nem a művészet lábujjhegyen, pisszenés nélkül megközelítendő temploma, itt zsivaj van, dumálás, helyezkedés, hogy odaférjünk a képekhez, ami persze idegesítő is lehet. De vérbő élet költözött a múzeumba, ahol nem porosan avíttas tárgyakat mustrálgatunk némi unalommal, hanem olyanokat, amik segíthetik a mi tovább létezésünket.

Tébolyult sors Fridáé, aki még egyetem előtt, buszbalesetet szenved, majdnem meghal, összetörik temérdek porcikája, ágyhoz kötötten kezd festeni. Láthatunk is fényképet róla, Nickolas Muray jóvoltából, a feje kipányvázva, és jobb karját kinyújtva, a fölé némileg ferdén elhelyezett vászonra, háton fekve fest. Elég borzadályos! De közben szép is, benne van az alkotás küzdelme, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, és közben az is érzékelhető, hogy a legképtelenebb helyzetben is található gyógyító cselekvés.

Lantos Adriána rendezésének az a leleménye, hogy

fényképekkel, mexikói szobrokkal, tárgyakkal, érdekes feliratokkal, nagyra kinagyított idézetekkel kitölti a jókora teret

úgy, hogy 26 festmény, 9 grafika áll a rendelkezésére, vagyis jóval kevesebb, mint például ugyanitt, a Chagallt bemutató tárlat esetében.

Az életmű is sokkal kisebb, mindössze 250 alkotás, jó része magángyűjteményben rejtőzik, jelentős hányada pedig, Frida férjének, Diego Rivera festőnek a végrendelete szerint, el sem hagyhatja az úgynevezett Casa Azul gyűjteményt. A jóval idősebb festő, akit életében Mexikó legnagyobbjának tartottak, sok tekintetben Frida mestere. Se veled, se nélküled viszony volt köztük, elváltak, majd újra házasodták, átkozták és imádták egymást.

Diego és én
Fotó: MNG/Magángyűjtemény – Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust

A tárlat végén van egy elképesztő alkotás erről. Csigaházakkal, színes kövekkel övezetten. már-már giccsbe hajló környezetben, csaknem úgy, mint egy jókora mézeskalács szívben, ott van Diego és Frida arca. Illetve egyikük és másikuk arcának is csak a fele, ezek a felek viszont összenőve, örökre elválaszthatatlanul. A csaknem csiricsáré kerethez képest, a félarcok elég komorak, mint akik nem találják a helyüket ebben a világban. És annak ellenére, hogy összenőttek, tán igazán egymást sem találják. A keret harsánysága csendes mélabúval elegyedik.

Az ellentétek, ahogy Frida egyéniségében, állandóan ott munkálnak a képeiben is.

Csendéletei például közel sem idillikusak.

Pedig vidáman élénkek a színeik, de az elrendezésük pulzálóan vibráló, esetleg némelyik gyümölcs rothadásnak indult már, érzékeltetve, hogy mindannyian erre a sorsra jutunk. Ahogy Kahlo egyik fő művén, A törött oszlop címűn, is ott egy görög, repedezett oszlop, ami jelzi a balesetben roncsolódott gerincét, előre vetíti az enyészetet.

A törött oszlop
Fotó: MNG/Erik Meza/Javier Otaola
– Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust

A kezdeti portréi szelídebbek, akár temérdek szeretet sugárzik róluk, sőt kiegyensúlyozottság, nincs absztrakció vagy kevés, az alany személyisége dominál. Aztán később ott van Az őrület álarca című munka, ez már nem portré, hanem inkább életérzés, pedig ezen is arc van, de torz vonásokkal, rémisztően kidülledő szemekkel, hátborzongató tekintettel. Ez már fiktív figura. Vagy egy kicsit Frida. Netán az egész emberiség.

Saját félelmeit, rémálmait, melyek nagyon is összemosódnak a valósággal, közszemlére teszi. Zárkózottsága zavarba ejtő őszinteséggel párosul. Amit más elhallgat, elénk tárja. Azt a szenvedésdömpinget, amivel más némán elvonul, ő vászonra teszi. A szenvedés festője, de a túlélésé is, megmutatja, hogy még ezt is, azt is, amazt is, amiről már igazán nem gondolnánk, túl lehet élni. Aztán túl korán, 47 évesen meghalt. Mert mindent azért ő se bírt ki. De a műveiben itt maradt velünk letaglózó és felemelő, megkínzó és csodálatos szenvedéstörténete.

Filmnek nem túl jó, de kísérletként érdekes a festett Van Gogh-mozi

A Loving Vincent a világ első olyan filmje, amelyet teljes egészében kézzel festettek, méghozzá olajfestéses technikával, és mint ilyen, mindenképpen érdekes kísérlet. Filmélményként viszont sok kívánnivalót hagy maga után, hiszen pont a filmes jellegzetességek működnek benne a legkevésbé, így valószínűleg nem fogják elárasztani a festményfilmek még a művészmozikat sem.

Vincent van Gogh a világ egyik leghíresebb festője, akit jellegzetes stílusáról és tragikus életéről ismer mindenkit. Ezt a kettőt kapcsolja össze a Loving Vincent: úgy járja körül Van Gogh életének utolsó napjait, hogy az elmesélt történet közben magának a festőnek a képeit idézi meg. Ráadásul nemcsak formailag, hiszen a film képkockáit konkrét műalkotások inspirálták, sok esetben pedig egyenes Van Gogh tájképek és portrék reprodukciói.

Ezzel a művészettörténetben jártas nézőnek a ráismerés örömét is tartogatja a film, de az alkotók (a film nemzetközi stábbal lengyel és brit koprodukcióban készült) azokra is gondoltak, akik kevésbé műveltek Van Gogh-témában: a Loving Vincent végén elmagyarázzák, hogy ki kicsoda a történetben, és a megjelenő festmények egy részéről is szó van. A filmből az szintén kiderül, hogy állnak a kutatók a Van Gogh-sztori felfejtésével, hiszen a festő halála (és élete) körül még most is sok a rejtély.

A film története is erre épül tulajdonképpen: Van Gogh halála utána egy évvel egy ismerőse megpróbálja kideríteni, hogy

mi vezetett ahhoz, hogy a festő megölje magát.

A nyomozás kiindulópontját egy levél adja, amelyet Van Gogh a testvérének, Theónak írt, de már nem küldte el. A levél kézbesítésével az arles-i postás bízza meg a fiát, Armand Roulin-t, aki – mivel nem kifejezetten kedvelte a furcsa festőt – először ellenkezik. Végül mégis elindul a levéllel Theo Van Gogh-hoz, és miután Párizsban kiderül, hogy neki már nem tudja kézbesíteni, Auvers-sur-Ois-ba megy, ahol a festő utolsó napjait töltötte.

Elhatározza, hogy Van Gogh orvosának és barátjának, Paul Gachet-nak adja át a levelet, de amíg a kis faluban a Gachet-val való találkozásra vár, elkezdi érdekelni, hogy mi történhetett a festővel. A főszereplő tehát tulajdonképpen a Van Gogh nyomában járó Armand Roulin (Douglas Booth), aki egy idő után már nem kötelességnek, hanem személyes missziónak tekinti, hogy minden lehetőt megtudjon a festőről, és közben, mint egy coming of age-moziban, saját személyisége is fejlődik.

Armand Roulin sárga kabátban, a kép bal szélén az arles-i kocsmában

A nyomozásnak vannak izgalmas és kevésbé izgalmas elemei sajnos – például a sok a fekete-fehérre mázolt flashback – , korántsem szolgáltat a forgatókönyv elég alapanyagot ahhoz, hogy a különleges animációt leszámítva is érdekes legyen a Loving Vincent. Nyilván nem a történeten volt a hangsúly, hanem azon, hogy festészetet a filmmel ötvöző alkotás jöjjön létre, ami hatalmas vállalkozásnak bizonyult.

125 festőnek több mint 65 ezer képkockát kellett elkészítenie a másfél órás játékidőhöz, a Loving Vincent-ben viszont pont az nem néz ki igazán jól, ami a film médiumának lényege: a mozgókép és a montázs. A Van Gogh-imitációtól a látvány folyamatosan vibráló hatást kelt, ahogy mozognak a szereplők és változik a környezetük, ami a közelképeken még érdekes is tud lenni, viszont a totáloknál már kifejezetten idegesítő lehet.

A nézőnek határozottan hozzá kell szoknia ehhez a furcsa képélményhez, és ezután is a legtöbb, ami elmondható róla, hogy érdekes. Mivel a szűkebb képkivágások és statikusabb jelenetek működnek jobban, a színészi játék meg csak nagyon áttételesen tud érvényesülni. Az Oscar-jelölt Saorsie Ronan (Marguerite Gachet) ide vagy oda, az ember néha eltűnődik azon, hogy mi értelme is volt ezt a technikát filmkészítéshez alkalmazni. Mivel az olajfestményekre jellemző esztétikai minőségek sem jönnek át a mozivásznon,

leginkább csak az ötletet és a befektetett energiát lehet értékelni, hogy egy festőről festett film készült.

Most először.

Marguerite Gachet (Saoirse Ronan) a zongoránál

Több mint 120 Van Gogh-képet használtak fel a Loving Vincent-hez, és a két éves alkotófolyamatból egy évig tartott csak annak a kidolgozása, hogy hogyan lehetne ezeket mozgóképre átültetni. Majd a jeleneteket először eljátszották a színészek Van Gogh-festmények által inspirált díszletben, vagy zöld háttér előtt, hogy CGI technikával, utólag komponálják bele a festményeket a képbe.

A felvételek alapján festették meg a festők az animációhoz szükséges képkockákat, amiket aztán egyesével lefotóztak nagy felbontásban – tehát már legalább az ötödik áttételnél tartunk, ha tudja követni a kedves olvasó – és még egy kis utólagos számítógépes szín- és egyéb korrekcióra is szükség volt az animáláskor. Így a művészetelméleti kérdések iránt érdeklődők jót vitatkozhatnak azon, hogy amit láttunk, akkor tulajdonképpen mi is azon túl, hogy egy eddig ki nem próbált, elképesztően bonyolult és munkaigényes animációs technika. Lefestett film? Megfilmesített festmény? Festett mozgókép? Vagy valami teljesen más?

Renoirt loptak Párizs mellett

0

Kilenc órával egy aukció megnyitója előtt lopták el az egyik bemutatásra szánt Renoir fetményt egy Párizs melletti kis településről. A kép értékét 25,000-30,000 euróra, azaz 8-9 millió forintra taksálják.

A nagy impresszionista festő, Pierre-Auguste Renoir 14×12,2 centiméteres, a “Fiatal szőke lány portréja” címet viselő olajfestményét egy Saint-Germain-en-Laye-ban lévő kiállítóhelyiségből vitték el, ahol az aukció előtt meg lehetett tekinteni.

A rendőrség abban reménykedik, hogy a térfigyelő kamerák segítenek a tettes kézre kerítésében és így a festmény visszaszerzésében.

 

 

 

Meztelen Mona Lisát találhattak egy francia gyűjteményben

0

A Mona Lisa vázlata lehet az a meztelen nőt ábrázoló szénrajz, amelyet 150 éve őriznek egy francia gyűjteményben.

A BBC az írja, hogy a rajzot korábban csak Leonardo da Vinci műhelyének tulajdonították, de most francia művészettörténészek összevezették a párizsi Louvre-ban található Mona Lisával, és több arra utaló jelet is találtak, hogy maga a mester dolgozhatott a szénrajzon – legalábbis egyes részein.

Ilyen jel a kezek majdnem azonos elrendezése és a testtartás, a képek hasonló mérete, illetve az, hogy kis lyukakat fedeztek fel a rajz körvonalain. Ez arra utal, hogy a szénrajzot felhasználhatták abban, hogy átmásolják vászonra. A kutatók viszont arra is rámutattak, hogy a Monna Vanna elnevezéssel illetett rajzon, amely 1862 óta a Condé Múzeumban található, jobb kezes művészre utaló vonalkázás is látható, miközben Leonardo bal kezes volt.

“Nem pusztán másolat. Egy olyan művet látunk, amelyen Leonardo az élete végén, a Mona Lisával párhuzamosan dolgozhatott. Szinte biztosan egy előkészítő munka az olajfestményhez” – mondta Mathieu Deldicque kurátor.

A Louvre szakértői megerősítették, hogy a rajz Leonardo életében, a 16. század elején készült, és igen magas kvalitású. A kutatók tovább vizsgálják a rajzot.

A vesénkbe lát

A csend hangja Ardey Edina kiállításának a címe, és nehéz elképzelni hogyan is lehet lefesteni a csendet. De ő monomániásan festi.

Fotó: Gyémánt László

Van is egy ilyen című képe. Állok előtte és bámulom. Három nő van rajta, a baloldali maga Edina, aki felénk néz elrévedve, kezében mesterségének a címere, az ecset, de most nem dolgozik, nem serceg vele. Mellette a fekete háttérből kiragyogva, fiatal, piros ruhás hölgy ül a csellójával, amit szinte szerelmetesen néz, és bár egyik keze a húrokon, a másikban a vonó, valószínűleg éppen nem játszik rajta. A jobbján ülő harmadik nő őt figyeli, de lehet, hogy inkább magába merülve töpreng, miközben fogja a furulyáját.

Művészek, akik csendben vannak, gondolkoznak, valószínűleg elmélyednek magukban,

hogy aztán azt, ami lelkük legmélyén van, felszínre hozhassák, átadhassák a publikumnak. Ahhoz, hogy kitárulkozhassanak, szükségük van időnként bezárkózásra, önmaguk feltárására is.

Ardey Edina sok önarcképet fest, és ezekből jó néhány látható is a Weis Manfréd Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium tárlatán, ahol ez a hatvanötödik kiállítás. Jelentős festők, köztük több Kossuth-díjas alkotásai megfordultak itt, és

a mostani megnyitóra is eljött több Kossuth-díjas.

Ráadásul mindez a belvárosi elegáns galériákhoz képest kissé a világvégén, Csepelen, a Mansfeld Galériában. Mansfeld Péter, az ’56-os forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozata, ugyanis itt tanult.

Fotó: Ardey Edina

Először úgy hisszük, hogy eltévedtünk, bár a GPS azt jelzi, hogy jó helyen járunk. De mégis sorompó állja az utunkat, meg lehangolóan szürke épületeket látunk, nem ilyen helyeken szoktak kiállításokat rendezni. Mondjuk is a portásnak, hogy biztosan rossz helyen járunk, de ő azt válaszolja, hogy nem, elmagyarázza, kacskaringós úton hogyan jutunk a célunkig. Ami

hatalmas díszterem, ennek egyik végében, félkörívben alakították ki a galériát.

Egy ültünkben be lehet fogni a tekintetünkkel mind a harminc képet, és ez impozáns látvány. Már a megnyitó alatt lehet őket nézni. De Feledy Balázs művészeti író olyan intenzíven, annyira érdekesen beszél, mond rövid élettörténetet, emel ki egy-egy izgalmas momentumot a festményeken, hogy abszolút magára vonja a nem biztos, hogy kiköpötten ilyen érdeklődésű diákok figyelmét is.

A galéria lelke Keppel Gyula magyartanár, akin amikor szóba elegyedek vele, érződik, hogy a szó igen jó értelmében vett megszállott. Kilenc és fél éve mutat itt be rendszeresen műalkotásokat. Ez a tárlat nem jár úgy, mint sok másik, hogy a megnyitón nyüzsögnek a látogatók, utána pedig kétséges, hogy bekukkant-e valaki. Neki

engedélye van az igazgatótól, hogy tanóra alatt hozza ide egymás utáni csoportokban a diákokat,

és magyarázva, beszélgetve, kedvet csináljon nekik a kortárs képzőművészethez. Kérdezem tőle, van-e pénze ahhoz, hogy fizessen a művészeknek a kiállításokért, de kiderül az, amit sejtettem, hogy erről szó sincs, a személyes kapcsolatrendszere, az évek munkájával megszerzett hitele, a legfőbb szervezőerő. Nagyon imponál nekem ez a szívós ügyszeretet, ami hozzáértéssel is párosulva olyan helyre visz színvonalas kultúrát, ahol máskülönben erősen kétséges, hogy lenne-e.

Fotó: Ardey Edina

Februárban kiállítása lesz itt Gyémánt László Kossuth-díjas festőművésznek is, aki egykor Edina tanára volt, most pedig a férje. Edina Németországban élt, rákban meghalt a hőn szeretett férje. Gyémántnak itthon halt meg rákban az imádott felesége. Hosszú, tán soha nem elvégezhető gyászmunka után találtak egymásra. Edina döbbenetesen mély gyászát örökíti meg az Áhítat című festménye.

Dermesztő fájdalom látszik az arcán,

összekulcsolja a kezét, megjeleníti, hogy rengeteget imádkozott azért, hogy ne történjen meg az, ami sajnos végül bekövetkezett.

De van magáról egy olyan képe is, aminek az a címe, hogy Szívembe költözött a nyár. Ezt már azt követően csinálta, hogy rátaláltak egymásra Gyémánttal. Ezen is látszik a szenvedés, ami nyomokat hagyott az arcon, de már ott van egy kis mosoly, ami ennek a szenvedésnek legalábbis a részleges legyűréséből keletkezett. Hát hiába, szenvedés nélkül a mosolynak nincs aranyfedezete, és hát itt megvolt a szenvedés bőven. De ugyanezen a falon látható a Laci című munka is. Természetesen Gyémántot ábrázolja, már azt követően, hogy összekötötték az életüket. Itt mosoly sincs, de valami megbékélés a világgal, a harmóniának a csírái már látszanak.

Miközben Ardey örvénylő mélységeket képes ábrázolni, meg tudja mutatni az ürességet is.

A Unatkozó lányok New Yorkban című alkotásán három fiatal ül egymás mellett úgy, hogy ordítóan semmi kapcsolat nincs közöttük. Hárman, három felé fordítják a fejüket, és láthatóan farkasvakságban szenvednek, nem érzékelik egymást, nem érzékelik a világot. Szemük ennek megfelelően összeszűkült, és totálisan üres tekintetükből kivehető, hogy a tudatuk is. Csakúgy tengenek-lengenek, nyilván nem tudják mi végre. De a képen nyoma sincs emiatt gúnynak, bármiféle lesajnálásnak, Ardey Edinától ez távol áll. Ő empatikus, meg finom és már-már költői. Nem absztrahál, nem vonatkoztat el, nem sugall, csak érzékeny szelídséggel a vesénkbe lát.

FRISS HÍREK

Tovább romlo...

Biztos: Várh...

Érkeznek az ...

1 milliárd a...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK