1989. szeptember 10-én Horn Gyula, akkori magyar külügyminiszter, az MTV „A Hét” című műsorában jelentette be a magyar kormány döntését: aznap, 24 órakor, megnyitják a magyar határokat az eltávozni kívánó NDK állampolgárok előtt. Szabadon távozhatnak minden olyan államba, amely hajlandó számukra a be- vagy átutazást engedélyezni. Néhány órán belül több tízezer keletnémet turista lépte át az osztrák-magyar határt. 29 éve ez a bejelentés volt az, amelyről Hans-Dietrich Genscher, a Német Szövetségi Köztársaság akkori külügyminisztere és alkancellárja azt mondta:
kiverte az első téglát hírhedt berlini falból.
Az 1989-es döntés miatt az Európai Unió tagországaiban őszinte tisztelettel emlékeznek Horn Gyulára. A magyar politikus egyike azon kevés európai személyiségnek, akinek a brüsszeli uniós központban szobra van, akiről tárgyalótermet neveztek el, s akiről azt tartják, személyesen is sokat tett azért, hogy Európa országai egymásra találjanak.
Történészek, politológusok mind a mai napig vitatkoznak azon, önmagában az 1990-es rendszerváltás volt-e az az „indikátor”, amely az Unió nyugat-európai országait arra bírta, hogy a kelet-európai bővítési folyamat első lépésében Magyarországgal is felvegyék a kapcsolatokat. Vannak, akik úgy vélik, már jóval előbb „kiszemeltek” minket egy későbbi, lehetséges tagságra. A Kádár-korszak utolsó évtizedében megannyi demonstratív lépést tett a magyar külpolitika, hogy jelezze, Európa felé tart, képes és hajlandó olyan önálló döntésekre, amelyektől a többi szocialista ország pártvezetése talán idegenkedik. Az MSZMP egyre jobb kapcsolatokat épített ki a nyugat-európai szociáldemokrata pártokkal, amiben Horn Gyulának nagyon fontos szerepe volt. Érdemei közé sorolják, hogy
Magyarország bizalmat ébresztett maga iránt: elhitetette a nyugat-európai demokratikus államokkal, hogy képesek leszünk a diktatúrát lebontani, és elindulni a többpárti demokrácia útján.
A történelem – ha más hangsúllyal is –, de gyakran ismétli önmagát. 1989-ben az ország nyugati határán évtizedek óta magasodó drótkerítés, a „vasfüggöny”, lebontásával kerültünk az európai vezető lapok címoldalára, majd három évtizeddel később ismét egy kerítés, ám most a déli határszakaszon felhúzott vasakadály, és az ezzel kapcsolatos nemzetközi vita kapcsán történik velünk ugyanez. Látszólag. Mert valójában sokkal súlyosabb probléma foglalkoztatja az Unió tagországait: a déli kerítés csupán a látszat, amely mögé „elbújva” a mai magyar kormány már a demokrácia kerítéseit bontogatja.
Orbán Viktor beállításában úgy tűnik,
mintha a migrációs és menekült probléma eltérő kezelése volna a forrása annak a mind kritikusabbra forduló konfliktusnak, amely ezekben az órákban kulminál.
Valójában a Sargentini jelentés azokat az uniós „alapszabállyal” ellentétes magyarországi változásokat állítja pellengérre, amelyek egy tekintélyuralmi rendszer kialakulása, a magyarországi demokratikus rendszer megnyirbálása felé mutatnak, a fékek és ellensúlyok utolsó elemeinek felszámolásáról árulkodnak.
Huszonkilenc évvel ezelőtt a magyar kormányzat egy bátor döntésével valóban kiütötte az első téglát a két Berlint – és ezzel együtt a két Németországot – elválasztó falból. Kiütött egy másik téglát is, nevezetesen a szocialista tábort körbekerítő falból, amelynek későbbi leomlása elvezetett a mai határok nélküli Európa kialakulásához.
Úgy tűnik, a magyar kormány most ismét falbontásra törekszik.
Az illiberális demokráciát állítja szembe a demokráciával, Kelet-Közép-Európát Nyugat Európával, az euró tagországait a kívül maradottakkal, a befogadásra hajlókat a bezárkózókkal.
Ha valaki mindezt Brüsszelben egy vállrándítással elintézné, az nem veszi észre, hogy egy tégla komolyan meglazulni készül az Európai Unió falában.
