Nem igaz, hogy a kortárs zene hallgathatatlan. Ha eljöttek volna Kaposvárra hétfőn délelőtt, akkor elhinnék, amit mondok. Először is meghallgathatták volna egy ausztrál zeneszerző kompozícióját, amely egészen különleges hangokat csalt ki a trombitából. Tényleg úgy hangzott, mintha beszélne a hangszer. Következett egy XX. századi francia zeneszerző műve, szaxofon-zongora felállással, nagyon izgalmas volt hallani a szaxit, mint klasszikus zenei hangszert. Jópofa, kedves szám volt, működött a dolog. csakúgy, mint a török zeneszerző, Fazil Say „Négy város” című darabjánál. A komponistát négy anatóliai város, Sivas, Hopa, Ankara, Bodrum ihlette meg, mindegyikre keresett és talált egy vezértémát.
Az első a szomorú nosztalgiázás, a második egy házassági mulatság, a harmadik a szülőváros, Ankara világa, a negyedik egy divatos fürdőhely zenei kavalkádja.
Finom, élvezhető, kimondottan kellemes, ugyanakkor sokszor izgalmas muzsika,
pedig a szerző csak 47 éves, de már több, mint 30 éve komponál. Zongoristaként és zeneszerzőként is világhírű, hazája is büszke lehetne rá, ha nem bírálná már hosszabb ideje a szabadságjogokat egyre intenzívebben porba taposó kormányzatot. Ahogyan azt „rendes” iszlám autoriter rendszerekben szokás, négy évvel ezelőtt vádat emeltek ellene és egy isztambuli bíróság 20 hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az iszlám és a muzulmánok megsértése miatt. Say egy Twitter-üzenetben azt merte mondani, hogy tetszik neki a híres, XI. században élt perzsa költő Omar Khajjam az iszlámot gúnyoló verse. a zeneszerző ráadásul nyilvánosan kijelentette, hogy ateista és szerinte egy kormánynak nincs joga eldönteni, hogy egy állampolgárnak kell-e hinnie Istenben vagy nem.
Persze a török művész már nem él, nem élhet hazájában, ez a történet bizonyos elemeiben emlékeztet Say egyik példaképe, Bartók Béla sorsára. Talán nem véletlen, hogy a délelőtti koncert utolsó darabjának a „Román népi táncok”-at választották. Két zseni, akik –teljesen más kontextusban, de- nem maradhattak otthon, miközben rengeteg dicsőséget szereztek a hazájuknak.
Este Rost Andreát hallgatva azon tűnődtem, hogy van-e jogom írni egy valóban világhírű magyar művészről.
Ki vagyok én, hogy vegyem a bátorságot és leírjam, amit persze minden szakember tud: a művésznő már nem a régi.
Hú, de okosat mond a jeles szakértő – gondolom magamról, de azért a helyzet nem ilyen egyszerű. Hogyan kell méltó módon befejezni egy pályát? Abbahagyni teljesen vagy fokozatosan, alkalmazkodva a darabválasztással a hanghoz? És egyáltalán: ki mondja meg, hogy mit kell tenni? A férj? Az impresszárió? A kritikus? A barátok? Esetleg maga a művész tudja, hogy adott pillanatban meddig mehet el? Sok zenésztől megkérdeztem már, kinek a véleményére adnak? Ki a kontroll? A válasz szinte mindig ugyanaz: mi, művészek mindig tudjuk, hogyan sikerült a koncert, nincs szükségünk más véleményére. Ki meri megmondani egy nemzetközi sztárnak, hogy például egy szerepet már nem kellene énekelnie? Az is igaz persze, hogy ha egy idő után elmaradnak a rangos meghívások, akkor váltani kell.
„Levezetésnek” marad a Magyar Állami Operaház, utána pedig kezdődhet a munka a tanítványokkal. Vagy sem. Rost Andrea például egészen más úton indult el, 2015-ben bemutatta az első ékszerkollekcióját. Ha ebben is hasonlóan tehetséges lesz, mint az éneklésben, akkor büszkén elmondhatja, hogy megtalálta az új útját.
Rost Andrea nagy sikerrel szerepelt a Kaposfesten, ő volt az első, akinek kétszeri ráadást tapsolt ki a publikum.
Forrás: FüHü/RM
