A kommunista rendszer társadalmi elutasítottságának okairól beszélt a Partizán podcastjében Spiró György. Az író felidézte: Kádár János már 1957-ben nyíltan arról beszélt, hogy az 1956-os forradalom egyik tanulsága a párt számára az volt, hogy nem szabad olyan vezetői összetételt kialakítani, amely a közvélemény szemében újra összekapcsolhatja a rendszert a Rákosi-korszakkal. Kádár nem ideológiai vagy faji alapon közelítette meg a kérdést, hanem politikai megfontolásból: úgy vélte, hogy a kommunista hatalom népszerűtlenségéhez hozzájárult az a társadalmi percepció, amely a Rákosi-rendszer vezetőit jelentős részben zsidó származású kommunistákkal azonosította.
A kérdés korántsem csak Budapesten foglalkoztatta a kommunista vezetést. A sztálini korszak utolsó éveiben Moszkvában is mind erőteljesebben jelent meg az a gondolat, hogy a szocialista rendszerek legitimitását gyengíti a vezető elit és a társadalom közötti növekvő távolság. A történeti emlékezet szerint Lavrentyij Berija 1953-ban, Rákosi Mátyás háttérbe szorításakor élesen bírálta a magyar pártvezetőt. Nem sokkal később Nagy Imre került a kormány élére, a Kreml ugyanis úgy ítélte meg, hogy Magyarországon korrekcióra van szükség.
Hasonló következtetésekre jutott az 1956-os forradalom idején Budapesten szolgáló szovjet nagykövet, Jurij Andropov is. A későbbi KGB-főnök és szovjet pártfőtitkár számára az 1956-os magyar események egész politikai gondolkodását meghatározták. A Kremlben kialakult meggyőződés szerint a társadalmi elégedetlenség mögött nem pusztán gazdasági vagy politikai tényezők álltak, hanem a rendszer legitimációs válsága is.
Mindez egybeesett a Szovjetunióban és a keleti blokk országaiban időről időre fellángoló anticionista, illetve sok esetben nyíltan antiszemita kampányokkal. Ezek gyökerei azonban jóval mélyebbre nyúltak, mint azt a hivatalos propaganda állította.
A kommunista ideológia hivatalosan elutasította a faji és vallási előítéleteket, a gyakorlatban azonban már Sztálin uralma alatt megjelentek az antiszemita tendenciák. A bolsevik vezető nyilvánosan a nemzetköziség híveként lépett fel, miközben magánbeszélgetéseiben és politikai döntéseiben gyakran tetten érhető volt a zsidókkal szembeni bizalmatlanság. Ilya Ehrenburg, a rendszer iránt hosszú időn át lojális szovjet író később úgy vélte: Sztálin már a harmincas években is gyanakvással tekintett a zsidókra, és különösen azokra, akik nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeztek.
Ehrenburg visszaemlékezéseiben felidézett egy állítólagos beszélgetést Jakov Suric szovjet diplomatával, aki a harmincas évek közepén Berlinben szolgált. A diplomata a nürnbergi faji törvények és a náci zsidóüldözés miatt próbálta fellépésre ösztönözni a szovjet vezetést. Sztálin válasza sokatmondó volt: nem a náci politika erkölcsi elítélésére helyezte a hangsúlyt, hanem arra kérdezett rá, vajon a német zsidók valóban rendelkeznek-e valamiféle különálló nemzeti lojalitással. A kérdés mögött már ott húzódott az a gondolkodásmód, amely a zsidókat potenciálisan megbízhatatlan elemnek tekintette.
A második világháború előtt és alatt ugyanakkor a Kreml politikája korántsem volt egyértelműen antiszemita.
A rendszer számos zsidó származású vezetőnek biztosított karrierlehetőséget, miközben hivatalosan harcolt az antiszemitizmus ellen.
Sztálin számára a zsidókhoz való viszonyt sokáig pragmatikus szempontok határozták meg. A húszas-harmincas években támogatták a jiddis kultúrát, létrehozták a Birobidzsani Autonóm Zsidó Területet, és propagandacélokra is felhasználták a szovjet rendszer nemzetiségi politikáját.
A fordulat a második világháború után következett be. Sztálin arra számított, hogy az 1948-ban létrejött Izrael a Közel-Keleten a Szovjetunió stratégiai szövetségese lesz. Amikor azonban világossá vált, hogy az új állam inkább a Nyugat felé orientálódik, a Kremlben csalódottság és gyanakvás jelent meg. Ezzel párhuzamosan kibontakozott a hidegháború, amelyben Sztálin egyre inkább az Egyesült Államokat tekintette fő ellenfelének. A szovjet vezető gondolkodásában ekkor egyre gyakrabban kapcsolódott össze a „cionizmus”, az Egyesült Államok és a feltételezett belső ellenség képe.
Az ötvenes évek elején ez a folyamat nyílt antiszemita kampánnyá alakult. A csehszlovák Slánský-perben zsidó származású kommunista vezetőket ítéltek el koncepciós eljárásokban, Magyarországon letartóztatták Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét, a Szovjetunióban pedig kezdetét vette az úgynevezett „orvosok összeesküvése”. A hivatalos propaganda azt állította, hogy zsidó származású orvosok szovjet vezetők meggyilkolására készülnek. A vádak természetesen koholmányok voltak, ám az országban tömeghisztéria alakult ki.
1952 végén Sztálin már nyíltan antiszemita kijelentéseket tett a legszűkebb pártvezetés előtt. Egy Politbüro-ülésen arról beszélt, hogy valamennyi „zsidó nacionalista” az amerikai hírszerzés potenciális ügynöke.
Ezek a kijelentések jól mutatták, hogy a korábban részben rejtett előítéletek ekkorra a politika legmagasabb szintjén is meghatározóvá váltak.
Sztálin 1953. március 5-i halála megszakította ezt a folyamatot. Történészek máig vitatkoznak azon, hogy valóban terveztek-e tömeges deportálásokat a szovjet zsidóság ellen, ám az kétségtelen, hogy a diktátor halála után az orvosper összeomlott, a letartóztatottakat rehabilitálták, és az antiszemita kampány lendülete megtört.
A szovjet vezetés azonban nem szakított végleg ezzel az örökséggel. Az 1967-es hatnapos háború után a Szovjetunió megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és erre ösztönözte a keleti blokk országait is.
Az anticionizmus ettől kezdve a hivatalos propaganda egyik központi elemévé vált.
Bár a rendszer továbbra is politikai kategóriaként beszélt a „cionizmusról”, a kampány a gyakorlatban gyakran összemosódott a zsidó származású értelmiségiek, párttagok és tisztviselők elleni bizalmatlansággal.
A hetvenes és nyolcvanas években Jurij Andropov KGB-főnökként ezt a szemléletet új szintre emelte. A lengyel Szolidaritás mozgalom felemelkedését nem pusztán társadalmi lázadásként értelmezték, hanem sokszor nemzetközi összeesküvések részeként magyarázták. A szovjet állambiztonság gondolkodásában újra megjelentek azok a toposzok, amelyek még a cári Ohrana világképéből származtak, köztük a nemzetközi zsidó összeesküvés mítosza is.
Amikor a Szovjetunió 1991-ben összeomlott, sokan azt hitték, ezek a gondolkodási minták is eltűnnek vele. A birodalom ugyan megszűnt, de számos politikai reflexe tovább élt az orosz államban. Vlagyimir Putyin rendszerében ismét meghatározó szerephez jutottak a titkosszolgálatok és a biztonsági apparátus emberei, miközben a nacionalista történelmi narratívák újra az állami ideológia fontos elemeivé váltak.
Kádár 1957-es kijelentései ezért túlmutatnak a magyar kommunizmus történetén. Rávilágítanak arra a sajátos paradoxonra, hogy
miközben a kommunista rendszerek hivatalosan az internacionalizmust és az egyenlőséget hirdették, vezetőik gyakran maguk is etnikai, származási vagy összeesküvés-elméletekre épülő magyarázatokkal próbálták értelmezni a politikai válságokat.
A Rákosi-korszak, az 1956-os forradalom, a végső soron ugyanannak a problémának különböző megjelenési formái voltak: a rendszer rendre külső vagy belső „ellenségeket” keresett saját kudarcainak magyarázatára, ahelyett hogy szembenézett volna saját működésének hibáival.
