Az ember általában nem azért ír, hogy írjon… bár néha előfordul az is. A meccs csak kilenckor kezdődik, addig el kell valahogy ütni az időt. A mahjong már unalmas, az olvasás dettó, marad az írás, amely ráadásul örömérzéssel is jár, ha úgy gondoljuk, hogy a megfelelő javítgatások után még egy átlagos képességű hadnagy is megérti majd, hogy mit akartunk mondani.
A fogalom az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének híresen precíz, olykor bürokratikus parancsrendszere révén ismerős, amely parancsokat úgy fogalmaztak meg, hogy egy „átlagos képességű hadnagy” is megértse, és végre tudja hajtani, mert a soknemzetiségű és soknyelvű hadsereg miatt ez kötelező volt a működésképtelenség, azaz a csatavesztés elkerülése érdekében.
Persze az írás lényege az unaloműzés helyett mégiscsak az (lenne), hogy minél többen értsék, amit írunk, akár gyengébb képességű őrvezetők is, és vagy vitatkozzanak vele (érvekkel), vagy ha nem tudják cáfolni, tehát szerintük is igaz, akkor legközelebb az adott helyzetben eszerint cselekedjenek. Nem mondhatjuk, hogy ez teljesen reménytelen, mert egy-két lájk a Facebook-on is néha-néha beesik, de egy adott iromány sokak számára egyrészt nem igazán érthető (pláne részletes magyarázat esetén zavarodnak bele), másrészt az „Igen, de én ezt jobban tudom, tehát nem!” elv érvényesül. A jobban tudás úgy kb. 16 százalékban saját kútfőből, 84 százalékban meg olyasvalakitől származik, akinek a véleményében a nyájas olvasó 100 százalékban megbízik (influenszer, politikus, helyi véleményvezérek, papok, jövőbelátók stb.). A tapasztalatok alapján az olvasókban végül rögzül, hogy kinek az írásait kell olvasás nélkül azonnal átugrani, és áttérni a kisállat rovatra, ahol a magyarázat mindig egyszerű.
Ebből láthatóan kevés a remény. Hogy miért írnak akkor mégis sokan, ha ennyire fölösleges? Nyilván valami kényszeríti őket. Valami belső erő.
A fentiek ismeretében kijelenthetjük, hogy a közlési vágy egy alapvető ösztön. Jobban belegondolva az a legvalószínűbb, hogy gyermekeinknek akarjuk átadni a tudásunkat, ne lépjenek a villamos elé, ne ugorjanak le magas házak tetejéről, és ne kísérletezzenek otthon robbanószerekkel, mert abból baj lesz. Így alakult ki az evolúció során. Biztos volt olyan embertípus, amelynél ez a közlési kényszer hiányzott, de az már rég kihalt.
A ma egyedül létező homo sapiens erre a tudás átadásra egy teljes rendszert alakított ki, amelyet oktatásnak nevez. Mivel nem minden szülő tud mindent, az emberi országközösségekben speciális szakemberképzés folyik, ők az úgynevezett pedagógusok, akik megfelelően kialakított közintézményekben adják át a szükséges tudást az ifjúságnak, így elvileg minden gyerek megkapja az éppen akkori szintnek megfelelő tudásállományt, akárkik is a szülei. A módszer előnye, hogy nem csak a jobban képzett és okosabb szülők gyerekei jutnak hozzá a tudáshoz, hanem az összes. Ez teszi lehetővé az emberi tudás legoptimálisabb továbbfejlesztését, mert egyetlen, erre alkalmas egyén sem marad ki az oktatásból, ugyanakkor a legalkalmatlanabbak is megkapják azt a minimális tudást, amely a mindennapi élethez feltétlenül szükséges – például Püthagorász tétel, Szolón elégiái vagy a merseburgi csata időpontja és pontos leírása.
Non scholae sed vitae discimus.
(Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.)
Néhány kákán is csomót kereső, gyanús alak persze úgy mondja, nem adatokat meg memoritereket kellene bemagoltatni az oktatás során, hanem kíváncsivá tenni a tanulókat, és megmutatni nekik, hogy ha valami felkeltette az érdeklődésüket, akkor a hozzá tartozó ismeretanyagnak hogyan tudnak utána keresni (ez alól a felsőfokú oktatás természetesen kivétel). Persze vannak olyan tanulók is, akik nem kíváncsiak semmire. Azért, hogy minél kevesebben legyenek, az oktatói kar összetételén kell módosítani, mert a dolog nagyon nagy százalékban rajtuk múlik.
Egy munkaalapú társadalom alig várja, hogy a tanulók kikerüljenek az oktatásból, és elkezdjenek dolgozni, ezért a tankötelezettségi korhatár például nálunk, egy jelenleg még tipikusan munkaalapú társadalomban 16 év. Az életbe kikerülő fiataloknak nem kell különösebben képzettnek lenni, hiszen az innováció, az ennek alapján létrehozott, az egész világon jól eladható gyártmány és az ezt gyártó üzem úgyis külföldről jön. A munkaalapú társadalom kevés pénzt fordít az oktatásra, és nem fizeti meg jól a tanárokat, mert minek (kell az a pénz máshova), így aztán nem a legjobbak fognak oktatni, hanem azok, akik ugyan máshová is jelentkeztek, de „csak” a tanárképzőkre nyertek felvételt. Ennek megfelelő hangulatúak lesznek az osztálytermek is, ahol majd ők tanítanak.
A tudásalapú társadalmak ezzel ellentétben nagyon jól fizetik a tanárokat, ezért pedagógusképzésre ott a legjobbak jelentkeznek, akik lelkesen és nagyjából gondok nélkül dolgozhatnak oktatóként, ennek megfelelően bánnak a tanulókkal, és ismertetik velük széleskörű tudásukat. Az ilyen rendszerből kikerülő fiatalok teljesen más gondolkodásmóddal érkeznek az életbe, ami lehetővé teszi, hogy az ország belső szellemi pezsgése új, értékes és főleg hazai produktumokat hozzon létre, aminek köszönhetően az ország termelékenysége és ennek megfelelően a bevétele sokkal jobban nő, mint egy külföldi gyár betelepülése esetén.
A Magyarországon megalakult új kormány tervei szerint a tudás alapú társadalom felépítése a cél. Ezért emelik a pedagógus fizetéseket, ezért kapnak az intézmények és a tanárok nagyobb szabadságot tankönyv választási téren, ugyanakkor a szemléletmód terén a mostaninál jóval erőteljesebben fognak figyelni a tanulók kritikai gondolkodására, együttműködésére, kreativitására, a kommunikációs készségeik fejlesztésére, valamint a társadalmi felelősségvállalásukra. Ehhez természetesen az is szükséges, hogy a pedagógusképzés tananyaga és képzési rendszere ebbe az irányba mozduljon el. Tervezik a tankötelezettség korhatárának 18 évre való visszaemelését is.
Ezek a tervek lelkesítőn hangzanak. A probléma az, hogy az oktatásba invesztált munka és pénz megtérülési ideje az oktatás jellegéből következően nagyon hosszú, így sokáig nem vehető észre változás, azaz úgy néz ki a dolog, mintha nem történne semmi. Viszont az ember okos, és kitalálta a Parlamentet, amely a megfelelő jogosítványok és az ennek révén hozzáférhető adatok birtokában bármikor számon tudja kérni a kormányon, hogy betarja-e ígéreteit, és bemutathatja a népnek, hogy például az új Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium hogyan dolgozik. Csinálja-e azt, amit megígért, vagy tesped, és másra szórja el a pénzt, közben legyintve az ügyre, hogy úgyis csak sokára fog látszania tespedés plusz pazarlás hatása? Van tehát kontroll, és ha jól csinálják, működik.
Ez eddig rendben is lenne, mivel Magyarországon létezik Parlament, egyedül az a kérdés, személy szerint ki lesz az, aki, ha gyanú felmerülne, vagy az oktatási bizottságban vagy egy plenáris ülésen ezt a számonkérést megteszi?
Mint tudjuk, a Parlament 199 képviselőjének döntő hányada kormánypárti, náluk a belső támadás a saját minisztériumuk ellen nem valószínű. A második legnagyobb csoport eleddig a munkaalapú társadalmat építgette lelkesen, azaz náluk sem várható ebből a szempontból nagy aktivitás. A harmadik, a legkisebb csoport sajnos nem a tudást, hanem gyermekeink könyvledarálással színesített tudatlanságban tartását tekinti célnak, ami egyáltalán nem ösztönöz az új oktatási rendszer fejlődésének figyelemmel kísérésére – illetve igen, de negatív előjellel. Más senki nem maradt. Kellemetlen szituáció.
De ne búslakodjunk emberek! Hogyan mondatta ki Madách az Úrral a legfőbb lényeget?
„Ember küzdj, és bízva bízzál!”
Jobbat javasolni nem tudunk.
