Azoknak az amerikaiaknak, akik a jelenlegi amerikai adminisztrációval együtt ünneplik az Európai Unió felszámolásának gondolatát – arra hivatkozva, hogy az csupán egy bürokratikus monstrum, amely „civilizációs törlést” hajtott végre –, érdemes komolyan elgondolkodniuk azon, milyen következményekkel járna mindez.
A Trump hívők gyakran hangoztatják a nemzeti szuverenitás tiszteletét, miközben az amerikai politika egyre gyakrabban ad tanácsot Európának arról, hogyan szervezze saját kontinensét, vagy éppen kire szavazzon. Az EU‑ellenes hangulat Washingtonban azonban nem pusztán politikai ízlés kérdése: egy sokkal mélyebb félreértés tünete.
Európa az EU nélkül nem lenne stabil, szuverén nemzetállamok békés közössége
Az európai integráció hiányában a kontinens sokkal inkább hasonlítana a Nyugat‑Balkánra a jugoszláv állam szétesése után: egy térségre, ahol a régi sérelmek újraélednek, és a nacionalizmus könnyen válik konfliktusok forrásává. Ez különösen akkor lenne igaz, ha az EU felbomlását olyan politikai erők idéznék elő, amelyek magukat „hazafiasnak” nevezik, de gyakran történelmi revizionizmust képviselnek.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök hosszú távú politikai projektje például a történelmi „Nagy‑Magyarország” eszméjére épül, amely szükségszerűen érintené a szomszédos országokat – Romániát, Ukrajnát vagy Szerbiát. A térség más szereplői sem feltétlenül mutatnának nagyobb önmérsékletet: Aleksandar Vučić szerb elnök tisztelettel beszél Slobodan Miloševićről, arról a vezetőről, aki véres háborúkat indított a Balkán dominálásáért. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen politikai környezetben bárki önként átadna területeket egy másik államnak.
Hasonlóan aggasztóak azok a hangok is, amelyek Romániában például Észak‑Bukovina „visszacsatolását” követelik Ukrajnától. Ezek a törekvések ma azért maradnak kordában, mert az európai projekt – a szabad mozgástól a kisebbségi jogokig – olyan keretet biztosít, amelyben a történelmi sérelmek nem válhatnak újra fegyverré.
Az EU eltűnése a konfliktusok új korszakát nyithatná meg
Az Unió megszűnése számos olyan forgatókönyvet tenne lehetővé, amelyeket ma elképzelhetetlennek tartunk: fegyveres konfliktusokat, „befagyott” válságokat, vagy éppen külső hatalmak – például Oroszország – fokozott befolyását. Egy megerősödő, bátorított Oroszország számára különösen csábító lenne megmutatni a NATO 5. cikkének korlátait. De akár egy Németország is új irányt vehetne, ha szélsőjobboldali erők kerülnének hatalomra, amelyek a történelmi bűntudat meghaladását sürgetik.
Történelmi tévedés a feltételezés, hogy az EU zsákutca
A Római Birodalom bukása óta Európa mindig a kulturális sokszínűség és a politikai egység közötti egyensúlyt kereste. A kontinens története tele van olyan kvázi‑szövetségi rendszerekkel, amelyek ezt a célt szolgálták: a Német‑római Birodalomtól a Hanza Ligán át a Lengyel‑Litván Unióig. Az EU nem kivétel, hanem ennek a több évszázados hagyománynak a modern folytatása.
Miért nem „csak Európa problémája”?
Felmerülhet az érv, hogy Európa gondjai Európára tartoznak, és az Egyesült Államoknak ki kellene vonulnia a kontinens ügyeiből. Csakhogy a történelem mást mutat. 1917-ben és 1941-ben az amerikaiak saját bőrükön tapasztalták meg, hogy egy európai háború akkor is elérheti őket, ha ők maguk nem akarnak belekeveredni.
A második világháború után kialakított amerikai stratégia – amely támogatta az európai gazdasági integrációt – nem naivitásból született, hanem abból a felismerésből, hogy Európa stabilitása az Egyesült Államok érdeke is. Ez a politika hozzájárult a kontinens példátlan békéjéhez és jólétéhez, és egyben Amerika globális felemelkedéséhez.
A kultúrharcok könnyen elhomályosítják a valós tétet
Az EU‑ellenes retorika ma sokak számára politikai játék vagy ideológiai csata része. De ha az Unió valóban összeomlana – akár külső befolyás, akár belső revizionizmus hatására –, annak következményeit az amerikaiak is nagyon gyorsan megéreznék.
