Tizenöt évvel az Unió nagyszabású bővítése után az EU még erőteljesebben érzi inkább úgy, hogy ez két fél Európa létezik, nem pedig egy egész.
Ezzel a nyugat-európaiak még mindig azokra a közép- és kelet-európai tagállamokra utalnak, amelyek 2004-ben vagy azt követően csatlakoztak, de még ennyi idő után sem váltak teljes mértékben „európaivá”.
„A közép- és kelet-európai országok egyre kevésbé képesek összhangban működni a nyugat demokráciájával, ilyen például Magyarország, amely semmilyen összhangot nem talál az EU status quo-val”.
Az EU nem volt felkészülve arra, hogy reagáljon a jogállamiság kelet-európai kihívásaira. Ma sincsen hatékony válasza azon országok megnyilvánulásaival szemben, amelyek elhagyva a demokrácia alapértékeit még populizmussal is súlyosbítja az egyébként is aggasztó tendenciákat.
A közép-európai populisták nagy része arra hivatkozik, hogy az EU a 2004 utáni csatlakozott államokat másodosztályú polgárként kezeli, és nem veszi komolyan őket.
Szóval, hogyan jutottunk ide? A felelősség egy részét ésszerűen meg lehet állapítani a csatlakozó államok hozzáállását tekintve.
Számos kormányzatuk az EU-csatlakozás után megállt a demokratizálódásban, a harmonizálási jogszabályalkotásban; kényelmes társutasokká váltak, nem haladtak tovább a megkezdett úton. Mindez elkerülhetetlenül politikai és gazdasági visszaeséshez vezetett. Pontosan ezek a kormányok szólaltak fel a leghangosabban ellenkezve a menedékkérők kötelező befogadási kvótái ellen a migrációs válság idején. Méghozzá helyenként olyan hangnemben, amely a rasszizmus jól ismert, bevett nyelvezetét használta.
Ebben a „régebbi”, demokratikus hagyományok szempontjából jobban beágyazott EU-tagok is hibásak.
A korábbi bővítési körökben az osztrák, spanyol vagy portugál diplomatákat az idősebb államok „patronálták”, megtanították nekik az unió működési elveit. Ez azonban nem történt meg sem 2004-ben, sem azt követően. A volt szocialista országoknak időre van szükségük, amíg elfogadják a tényt, hogy a jogállam az EU alapvető építőköve. Néhány új tagállam hamar megszokta az uniós szabályok és politikák közös írásbeli nehézségeit, mások kevésbé. Figyelembe véve a meredek tanulási görbét, aligha meglepő, hogy a rájuk váró feladatokat néhányan alárendelt helyzetnek érzékelik, és végül ők kezdeményezték a mostani „lázadást”.
Visszatekintve könnyű látni, hogy mindkét fél alábecsülte, miszerint a 2004-es bővítési folyamat mennyire különbözik a korábbi folyamattól. A múltban a bővítés főként az azonos politikai blokk országainak behozatalára irányult – az emberek gyakran utaztak egymás országaiba, egymás hagyományait és történeteit olyan alaposan ismerték, amely egyszerűen nem igaz a korábbi szovjet blokk államaira.
A keleti-nyugati kapcsolatok elmélyülésének még mindig elsődleges visszatartó eleme az ismerethiány kezelése, amely, mint kiderült, generációs projekt lesz.
A nyugati tagállamok inkább hajlamosak a türelemre, a közös alapok keresésére és a kompromisszumok megkötésére, lévén, hogy egyazon család tagjairól van szó.
A sok félreértés oka, hogy a keleti-nyugati szakadék nem kapott sokkal következetesebb megoldási eszköztárat, mint a többi EU-választóvonal – például a nagy és a kis országok között, vagy Észak és Dél között. Egyszerűen kevésbé érthető, mivel a két fél nem ismeri egymást.
A jó hír az, hogy a károk helyreállítására most komoly szándék mutatkozik. Bár valószínű, hogy túl késő a csatlakozás után 15 évvel a patronálás fogalmával előhozakodni, viszont hasonló hatás érhető el a „ikerintézményekkel”. Olyan intézményi kereteket kell létrehozni ahol az érdekek átfedik egymást. Jelenleg a régebbi EU-tagok túlságosan könnyen állíthatják azt, hogy a közép-európaiak inkább blokkolják, mintsem elősegítenék közös politikák megvalósítását.
Az EU reméli, hogy a keleti-nyugati viszony javításával képes túlélni, megoldani a válságot, vagyis azokat az erőket is konszolidálni, amelyek jelenleg inkább megpróbálják az Uniót széttépni.
Politico/Tomáš Valášek a Carnegie Europe gondolkodó tanszékének igazgatója
