Semmelweis Ignácot sokan a magyar orvostudomány történetének legnagyobb alakjának tartják. Ma 200 éve született, korát megelőzve tett felfedezést a fertőzések terjedéséről, de kortársai nem ismerték el, sokan ellene fordultak. Elmegyógyintézetben halt meg, mindössze 47 évesen: vérmérgezést kapott, miután ápolói brutálisan összeverték.
Forrás: Wikimedia Commons
1818. július elsején, a tabáni Palota utcában (ma Apród utca) született meg a német származású Semmelweis József és Müller Teréz ötödik gyereke, Ignác. Szülőháza helyén található ma az Orvostörténeti Múzeum.
A Magyar Életrajzi Lexikon szerint apjának jól menő fűszerboltja volt, így fiát taníthatta is: Ignác előbb a székesfehérvári ciszterci, majd a budai katolikus gimnáziumba járt. Egyetemre is mehetett: elvégezte Pesten a kétéves bölcsészeti képzést, majd 19 évesen a bécsi jogi karon folytatta, de már az első évben átiratkozott az orvosira. A második és a harmadik évet Pesten, a többit újra Bécsben végezte el. 1844-ben kapott diplomát, nem sokkal később megkapta szülészmesteri oklevelét és sebészdoktorrá is avatták. Rögtön állást is kapott a bécsi közkórházban, a szülészeti klinikán.
Már itt felfigyelt arra, hogy a klinikán, ahol az orvostanhallgatók képzése is folyt, jóval többen halnak meg gyermekágyi lázban, mint a másik klinikán, ahol a bábákat tanították. Az Encyclopaedia Britannica szerint a szülő nők körében
a halálozási arány elérte a 25-30 százalékot.
A Semmelweis Egyetem honlapján olvasható életrajza szerint 1847-ben éppen Velencében volt, amikor boncolás közben szerzett vérmérgezésben meghalt egyik kollégája. Elkezdte vizsgálni az esetet és a kórbonctani leletek alapján rájött, hogy barátja betegsége azonos volt azzal, amit addig gyermekágyi láz néven ismertek.
Rájött, hogy a gyermekágyi láz valójában fertőzés következménye, amelyet bomlott szerves anyag okoz, és az orvos keze, a műszerek, vagy akár az ágynemű segítségével jut el a beteghez. Vagyis
a gyermekágyi lázas fertőzések egy részét az orvosok okozták azzal, hogy boncolás után vizsgálták a terhes nőket.
Azt is felfedezte, hogy ha a boncolás után az orvos klóros vízzel mos kezet, az megszünteti a hullaszagot – arra a következtésre jutott ebből, hogy ezzel a fertőző szerves anyagokat is semlegesíteni lehet. Fontos kiemelni, hogy ekkoriban nem ismerték még a baktériumokat, ehhez Louis Pasteur kutatásai kellettek az 1860-as, 70-es években.
Mielőtt a klórmésszel történő kézmosást ajánlotta, több vegyszert is kipróbált, de ezt tartotta a legmegfelelőbbnek.
Nem csak az orvosokat és a medikusokat kötelezte a fertőtlenítésre, de még az ápolókat is.
Mindenkinek negyedórán keresztül, körömkefével, klórmésszel kellett kezet mosni, mielőtt belépett a szülészetre, vagy bizonyos betegeket megvizsgált.
Ez sok kollégájának nem tetszett, és őket még az sem győzte meg a hatékonyságról, hogy gyorsan csökkent a gyermekágyi lázban meghaltak száma a klinikán.
Semmelweis Ignác 1848-ban részt vett a bécsi forradalomban, a nemzeti gárda tagja lett, de munkáját is folytatta közben. Ugyanakkor hiába tartott módszeréről és eredményeiről előadásokat, a többi orvos nem nagyon hitt neki.
Pedig nem ő volt az első, aki hasonló nézeteket vallott. A Magyar Nemzet egy korábbi cikke szerint egy skót orvos, Alexander Gordon már 1795-ben azt írta:
„kínos beismerést kell tennem, sokszor én magam közvetítettem a fertőzést az asszonyok között.”
1843-ban pedig az amerikai Oliver Wendell Holmes publikálta egy bostoni folyóiratban, hogy tapasztalata szerint az orvos maga közvetítheti a fertőzést a szülő nők között.
Nekik sem hittek. Akkoriban ugyanis a gyermekágyi lázat jellemzően olyan okokkal magyarázták, mint hogy a föld kigőzölgése, a lányanyák bűntudata vagy épp az időjárás okozza. Semmelweis viszont, úttörő módon, állatkísérletekkel is igazolta felfedezéseit, ráadásul segítségül hívta a statisztikát is.
Forrás: Semmelweis Egyetem
Közben lejárt Bécsben a szerződése, egy ideig nem is volt munkája, végül 1851-ben a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti főorvosa lett. Itt is bevezette a kötelező kézmosást, emellett
ragaszkodott a kórtermek rendszeres takarításához,
az ágyneműcseréhez és a szellőztetéshez is. Ezután drasztikusan csökkent a fertőzések száma, hat év alatt sikerült egy százalék alá visszaszorítani a halálozások arányát.
Nemcsak ilyen irányú kutatásai voltak jelentősek. Ő volt az első, aki Magyarországon petefészek-műtétet végzett, és úttörő volt a császármetszések terén is.
Közben magánpraxist is indított, 1855-ben a pesti egyetem tanárává nevezték ki, két évvel később pedig megnősült. Weidenhofer Máriával öt gyerekük született, de csak három élte meg a felnőttkort.
Közben folyamatosan publikált: először 1858-ban, az Orvosi Hetilapban jelent meg cikke, majd 1860-ban Bécsben kiadatta A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése című, német nyelvű könyvét, két évvel később pedig 100 oldalas, szenvedélyes nyílt levelet írt a szülészorvosoknak. Tanai ennek ellenére sem igazán találtak követőkre (bár néhányan megfogadták tanácsait), sőt,
az orvosok nagy része egyre inkább ellene fordult
– köszönhetően annak is, hogy a levelében több neves professzort egyszerűen gyilkosnak nevezett.
Ekkor már erős bűntudata is volt. A Múlt-kor történelmi portál szerint egyszer így emlékezett vissza: „Gyilkoltam – jóhiszeműen tettem, de gyilkoltam – meg akartam menteni a gondjaimra bízott szülőnőket. Azt hittem, minél szorgalmasabban boncolok, annál inkább rájövök a titkos okra, mely megöli őket. Ezért boncoltam, s
az ujjamon tapadó hullaméreggel öltem meg őket.”
Hangulata egyre romlott, 1865-ben aztán kollégái egyre inkább az elmezavar jeleit vették észre rajta, ennek okát a kétezres években sikerült kideríteni: úgynevezett hűdéses elmezavara (paralysis progressiva) volt, amelyhez egy agysorvadást okozó fertőzés vezetett. Ezt még fiatalkorában szedte össze, amikor megsérült a keze, miközben egy gyermekágyi lázban meghalt, szifiliszes nőt boncolt. Vagyis tulajdonképp egy
olyan fertőzést kapott, amelynek megelőzésén egész életében dolgozott.
Július 31-én bevitték a döblingi elmegyógyintézetbe – ugyanoda, ahol öt évvel korábban Széchenyi István öngyilkos lett. Itt viszont augusztus 13-án meghalt. Hogy miért, arról évtizedekig viták voltak. Korábban az volt a legelterjedtebb nézet, hogy betegsége következtében halt meg, a hivatalos boncolási jegyzőkönyv szerint vérmérgezést kapott.
Néhány évvel ezelőtt Kiss-Stefán Mónika Semmelweis arca címmel dokumentumfilmet forgatott, és az ehhez folytatott kutatásai közben sok új dolog kiderült. Például az, hogy Semmelweis nem is tudott arról, hogy elmegyógyintézetbe kerül, valószínűleg elbódították, majd már ott ébredt fel. Ettől agresszív lett, mire
az ápolók brutálisan összeverték, majd ágyhoz kötözték
– a dokumentumfilm szerint az így szerzett sérülések fertőződtek el, és ezért kapott vérmérgezést.
Előbb Schmelzben temették el, felesége 1891-ben hozatta haza földi maradványait, a kerepesi temetőben kapott díszes sírhelyet, majd 1963-ban innen is kiemelték, hogy új sírba kerüljön szülőházának udvarán. Ekkor derült ki egyébként, miután Bartucz Lajos antropológus professzor megvizsgálta a koporsót, hogy csontjai között két kisgyerek maradványai is voltak – egyhónaposan meghalt fiáé és négyhónaposan meghalt lányáé.
Kultusza csak jóval halála után kezdett kialakulni, főleg miután a már említett Pasteur és Joseph Lister kutatásai igazolták az ő eredményeit is. 1906-ben utcát neveztek el róla Pesten, és szobrot is állítottak neki. Egy róla készült 1938-as amerikai rövidfilm, a Hogy élhessenek az anyák Oscar-díjat kapott.
1969-ben a budapesti Orvosi Egyetem az ő nevét vette fel, 1991-ben ezt megtette egykori munkahelye, a bécsi női klinika is. Sőt, még egy kisbolygót is elneveztek róla.
