Vitray, a fiatal öreg, az öreg fiatal

2
1456
MTI Fotó: Czimbal Gyula

Augusztus elején lesz éppen hatvan éve, hogy megjelent a Magyar Televízió képernyőjén. Ez is adhatott volna apropót arra, hogy a Független Hírügynökség megkeresse egy beszélgetésre Vitray Tamást. De a most már 86 éves – hitték volna? – Vitrayval való beszélgetéshez sosem kell apropó.

  • Mindent magának kellett felismernie
  • Igyekszik távolságot tartani
  • Visszahívták az egyetemre tanítani
  • Szepesi sosem akart lenni
  • A televíziózás élete csodája

Ahogy rólad gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy, amikor – úgy harmincason – láttalak, néztelek a televízióban, szakmailag legalább is, olyan öregnek láttalak. Most meg túl a nyolcvanötön, fiatalnak érezlek. Szerinted miért?

Én ezt nem tudom megfejteni. Ehhez azt is el kellene mondanod, hogy ez min észlelhető.

Abból például, hogy, amikor én találkozhattam veled a képernyőn, mondjuk a hatvanas években, már akkor is volt benned egyfajta tanárias megjelenés, közlés, afféle mester, most meg azt látom, hogy ez az ember fiatal…

Értem. Most már pontosabban tudnék rá válaszolni. Az állításod első felét nem tudnám pontosan indokolni, de eltagadni, vagy vállalni sem. Mert az ember, így, önmagára nem figyel. Azt tudom mondani, hogy minden, ami ebben a mesterségben előjön, ártalmas, vagy hasznos, jó, vagy rossz, azt mind magamnak kellett felismernem, és a helyére tennem, ahogy tudtam. Valószínűsíthető, hogy volt bennem valami komolyság. Illetve egy adottságom kétséget kizáróan volt ehhez a mesterséghez, és ez furcsa mód összefüggött azzal, ami eredetileg akartam lenni, a színházrendezéssel. Vagyis mindig figyeltem, hogy mi milyen hatást váltott ki – de csak utólag. Csupa empirikus tényezőből állt össze, amikor is meg kellett állapítanom, hogy jé, ez, ami most velem történt ebben az interjúban, az az eszköz, amit használtam, miként eredményezte azt, hogy feloldódott a partnerem.

Mondok példát is: talán második éve voltam a tévénél, amikor érkezett haza a magyar ENSZ delegáció, amelyet Péter János, hajdani külügyminiszter vezetett. És úgy

1956 után voltunk, egyáltalán nem volt mellékes, hogy miként fogadták a magyar delegációt az Egyesült Államokban.

Éppen ezért is kérték meg: adjon interjút a magyar tévének. Teli volt a ház nálam sokkal alkalmasabb emberekkel, külpolitikusokkal például, mégis rám esett a választás, fogalmam sincs hogy miért. Mindenesetre az egész tévé elkezdett kérdéseket gyártani nekem, mert tudták, hogy a politikával nem foglalkozom. A rendező kávéházi sarokra emlékeztető díszletet talált ki, valamint azt, hogy egy csinos statiszta lány hozza be nekünk a teát, mert Péter János azt szerette. Én, a magam értelmezte etikett szerint, azt hívén, hogy ez a házigazda dolga, felálltam és átvettem a tálcát a pincérlánytól. Be voltam kellőképpen…, féltem, hogy idegen területre tévedve elrontom a beszélgetést. Emiatt, amikor átvettem a tálcát, hihetetlen módon elkezdett remegni a kezem. Ettől pedig a teáskanál elkezdett cincogni. Péter János ezen nevetett, nem kinevetett, tetszett neki, hogy a profi be van trottyolva. Ezek aztán én is elmosolyodtam, és szinte azonnal meg is nyugodtam. Olyannyira, hogy kialakult közöttünk egy bizalmas légkör, egyszerűen azért, mert már volt egy közös kalandunk. Ettől pedig az egész beszélgetés kapott egy nagyon kellemes hátteret.

Azt pedig, hogy én ezt most el tudom neked mondani, észrevettem, hogy ez egy eszköz. Nem a kanál cincogása, hanem a partner megnyerése, függetlenül attól, hogy okos kérdéseket teszek fel, vagy sem. És ezért aztán igyekeztem ezeket az eszközöket használni is.

Ez a példa csak igazol engem, azaz helyesen gondolom, hogy Vitray Tamás sosem volt kezdő, vagy mindig kezdő volt…

Önmagában az, hogy az ember fejtegeti a saját munkáját, az én tulajdonságom volt. Hogy mindig tudni akartam miért történt úgy, ahogy. Ugyanez volt a műkorcsolyázás közvetítésénél; ez ugye a Szepesi György fénykorára esett, és én műkorcsolya-közvetítésekkel értem el, hogy a néző elkezdett rám is figyelni. A lényeg tehát, hogy utólagosan mindig figyeltem arra, hogy mire voltak vevők a nézők. Azt például, hogy a ruhákat el kell mondani, a színeket, eszembe nem jutott volna, ha nem érkezett volna egy telefon, ami erről érdeklődött. Ezért aztán felírtam magamnak, ki miben van. Egy alkalommal azt mondtam, mert ezt írták fel nekem, hogy az kűrruha anyaga nejlon jersey. Telefonáradat jött, hogy ilyen anyag nincs. Aztán kiderült, hogy van, csak mi még nem ismertük.

Azért is érdekes, amit mondasz, hogy tudniillik milyen praktikákkal oldottad fel a riportalanyaidat, mert rólad azt mondják: nem vagy egy kifejezetten közvetlen típus. Amikor például hívtalak telefonon, hogy megbeszéljük a mostani találkozónkat, ott állt egy kolléganőm is, és hihetetlenül meglepődött. Meglepődött azon, hogy tegezlek, miközben – mondta ő –, rajtam kívül csak egy embert hallott, akivel tegeződtél…

Fura, hogy az embert miként ítélik meg, de kétségtelen:

nem vagyok könnyen oldódó.

Akkoriban valahogy, a sportújságíróknak azt a generációját, ez a távolságtartás jellemezte; Lukács Lászlót, Szepesi Györgyöt, Vándor Kálmánt, Vető Józsefet, Patakit… Pedig, amúgy, barátságos emberek voltak. Mintha egy másik világ lett volna. Emiatt valóban kiépült bennem egyfajta tartózkodás a szaktársaimmal szembe. Őszintén bevallom: a mai napig van bennem némi tartózkodás a sportújságíró kollégákkal szemben, ami úgy érzem kölcsönös.  Ezzel együtt nem vagyok barátságtalan, nem vagyok elutasító, de nem is közeledem.

Érdekes módon a tévén belül nem volt ilyen, talán mert ott nagyon hamar körbe lettem véve a fiatalokkal, amikor elindítottuk, a kezdeményezésemre, a Pályabelépő című vetélkedőt. A háromezer jelentkezőből egyébként tizenketten maradtak ott. Egyszer aztán azt mondta nekem az öreg Knézy – aki akkor ugye még fiatal volt –, hogy mi járunk ide be, és ti nem törődtök velünk, nem magyaráztok el semmit. Mi meg azt mondtuk, egymás közt főként: hogy milyenek ezek az újak, egyáltalán nem kérdeznek bennünket. Ezután viszont hétfőnként – akkor még hétfőn nem volt adás – leültünk és beszélgettünk a szakmáról. Így alakult ki – általuk elnevezve – a Vitray stúdió, benne Baló Gyurival, Gyulai Pistával, Knézy Jenővel, Kaplár Jóskával, Bánó Andrással, Szegvári Katival, Szalay Pistával, később Rózsa Gyurival, Vágó Pistával. Ez így ment addig, amíg el nem hívtak a Színművészeti Főiskolára tanítani.

Szeretsz tanítani? És szerinted tudsz is?

Nem tudom. Mindenestre most, kilenc év után visszahívtak a Színművészeti Egyetemre.

Ez egybeesik azzal, amikor a Magyar Televízióból elküldtek?

Tényleg, abban az évben küldtek el, a Színművészetiről viszont nem küldtek, én magamtól jöttem el.

Akkor nem kérdezem, hogy tudsz-e tanítani, hisz nyilván ezért hívtak vissza. Akkor viszont arra lennék kíváncsi, hogy mit tudsz magadból átadni?

Valószínűleg azt, amit mondasz: magamat. Én azt előre megmondtam, hogy annak nincs elmélete, amit mi csinálunk. A tévés civil, ha úgy tetszik ez az, amit én tanítok; ahol az ember csak önmaga mindig. Nem játszik szerepet, ő önmaga. Ezért kell elfogadni a nézőnek, vagy ezért utasítja el. Amikor a tanítványaim feladatot kapnak, utóbb megnézzük, amit csinált, és én elmondom, hogy én hogyan csinálnám, de persze semmi nem kötelezi őt. El szoktam mondani: te 25 éves vagy én, 85, egész más a viszonyunk ugyanahhoz az emberhez. De a közelítési módot:

a műviséget, az erőszakoltságot, az előre kitalált vicces fordulatokat, mindent, ami nem természetes, azt kiirtom.

Ez az én tanításom. Abszolút gyakorlatias. Az előzmény az, hogy 2005-ben kaptam meg az egyetemi tanári kinevezést, most pedig a rektor arról értesített, hogy február 21-ével Professor Emeritus lettem, ami tudtommal a nyugdíjas profoknak szóló, azokat kiemelő megtiszteltetés. Nem sokkal később, meghívást kaptam egy előadásra az úgynevezett kurzushétre, amit persze örömmel fogadtam el. A foglalkozás jól sikerült, és hívtak, hogy vállaljak többet is. Híreim szerint ez hallgatói kívánság is volt. Hát persze, hogy mentem!.

És milyen a benyomásod az új generációról?

Hát ez majd a tartósabb együttműködés során alakul csak ki.

Saját fiatalságodra hogyan emlékszel vissza?

Mi talán érdeklődöbbek, vagy tájékozottabbak lehettünk, azt hiszem…

Első generációs értelmiségi vagy?

Abszolút.

A wikipédiában olvastam, hogy izraelita szülők gyermeke vagy…

Zsidó családba születtem. Nyolc halottam van, csak a nagyanyám élte túl, meg én a holokausztot. Anyámat elvitték Auschwitzba, két nagybátyámat megölték, mint munkaszolgálatosokat, nagyapám a gettóban halt meg, egyik unokaöcsém éhenhalt otthon…

Ez milyen nyomot hagyott az életedben?

 Mélyet, hiszen 11 évesen egyedül csináltam végig. Mindezt megírtam a Kiképzés című könyvemben, az erről szól. Ott a televíziózásról nem esik szó, mert ott ér véget a könyv, ahol én belépek a tévé kapuján.

És aztán ott belépve?

Akkor már minden szerencsésen alakult. Illetve a szerencse mindig jelen volt a munkámban.

Mégis olyan egyenes vonalú a pályád.

Igen, mert én azt vallom, hogy a szerencse az soha nem egy mázli, hanem hogy kapsz egy alternatívát, és dönthetsz jól, vagy rosszul.

A szakmában sikeres embereket egyébként mindig megpróbálják leutánozni. Én azonban Vitray-epigonnal nem találkoztam. Te igen?

A Gyulai Pistára akarták rosszindulattal egyesek rásütni, de nem volt igaz; ő mindent meg akart tanulni, és mindenről kérdezett. Olyannyira, hogy egyszer mondtam is neki: többet tanulok tőle, mint magamtól, mert rákényszerít a kérdéseivel, hogy analizáljam, mit miért csinálok.  Erre is egy példa: közvetítettem egy műkorcsolya versenyt, és a seggére ült az egyik lány. Én azt mondtam: hoppá. Ma ez már banális, nem olyan nagy dolog, de akkoriban, a rádiós iskola alapján, inkább drámát kerítettek. Jött a Pista, kérdezte: te miért ezt mondtad? Várjál már, mondtam neki, hadd gondolkodjak…

Hadd térjek rá egy kicsit nehezebb témára: ahogy én emlékszem, te soha nem politizáltál, mégis valahogy egyértelműnek tűnik, hogy mit gondolsz a világról…

Én vagyok az igaz belga. Én egyhelyben maradtam, csak a háttér mozgott körülöttem, hol ide, hol oda.

Megnéztem, 1970-ben Szepesi Györggyel közösen búcsúztattátok az évet a tévében. Éjfél előtt Szepesi azt fogalmazta meg, hogy reméli: ugyanolyan nyugodt politikai év vár ránk, mint az előző esztendőben. Te, látszott rajtad, kívül maradtál ezen a politikai nyilatkozaton… Tudatosan?

Dehogy. Örültem, hogy hamarosan hazamehetek…

Azt mondták, hogy szakmailag te ölted meg Szepesit.

Ez egy bonyolult kérdés. Sokszor volt művi, mesterkélt, de amit ő csinált, a rádióközvetítés, az kiváló volt. Magával tudta ragadni az embereket, elhittél neki mindent. De mint kolléga, nekem nehezen volt elfogadható.

 Igazak voltak azok a hírek, hogy súlyos ellentét feszült kettőtök között?

Amikor Szepesi Gyurit egyszer, nem is olyan nagyon régen megkérdezték egy interjúban, hogy lehetett volna-e kettőnk között barátság, azt mondta: nehéz lett volna. Ebben tökéletes egyetértés van köztünk.

Volt idő, hogy példának tekintetted őt?

Nem, soha. Mert, ha elérem is az ő szintjét, akkor is csak második tudtam volna lenni.

Manapság mivel töltöd az idődet?

A Digi Sporton van három műsorom.

Kilenc futball világbajnokságot közvetítettél, szívesen vállaltad volna ez a mostanit is?

Nem.

Igazában az érdekel engem, hogy miként kezelnéd a futball túlpolitizáltságát?

Nem tudnék azzal békét kötni. Ha végignézed az én hatvan évemet, én nem panaszkodhatok. Mondhatom:

elkényeztetett engem a sors, nem kényszerített bele helyzetekbe.

Ha igen, akkor abból is ki tudtam farolni. Nincs okom panaszra, de az is igaz, hogy én soha egyetlen főnökséggel nem voltam jóban.

Azt akartam volna kérdezni, hogy ha ma a műsorodban elengednének egy olyan mondatot, mint amilyet Bencsik András megengedett magának, arra miként reagálsz? Ő ugyanis azt mondta, hogy a horvátok a franciákat biztos megverték volna…

Tudod, én arra lennék kíváncsi, hogy egy ember, aki a politika másik szélén is járt már, hogy tud ilyen mozgékony lenni. Tudod, én ennél rozsdásabb vagyok… Az ilyenekkel nem lehet vitatkozni. És ezért nem lehet elegyedni. Vannak, akik azt kérik számon tőlem, hogy miért nem hallatom a hangom. Tényleg nem hallatom. De nem vagyok sokkal jobb véleménnyel azokról sem, akiknek a mondanivalója rokonszenvesebb lehetne számomra. A tehetségtelenség szerintem legfeljebb magyarázhatja a vereséget, de nem menti.  

Ha már vereség… Szakmailag minősíted a mai televíziót?

Nem nagyon. Tanúim vannak rá: némán,

a riporterek hangja nélkül néztem végig a világbajnokságot.

Nem akartam idegesíteni magamat, de szidni se a kollegákat.

Mi idegesített volna?

A megfelelni vágyás. Hogy, amikor a legtehetségesebbnek kikiáltottról is tudom, hogy miért és kinek mondja azt, amit hallok tőle.

Tamás, neked hiányzik bármi a pályádból?

Áh. Nyolcvan százaléka olyan, amilyenről nem is tudtam, és mégis lett. Mit hiányoljak? Én annyit tudtam erről a mesterségről, hogy van a Szepesi, és hallgatom őt. Meg mániásan kijártam hajnali edzésekre, hogy nézzem a gyorskorizókat. Mindent megkaptam a tévétől. Amennyire maga az intézmény a Magyar Televízió nem volt kedves hozzám, úgy a televíziózás az életem csodája volt.

A koroddal hogy vagy?

Hát…Az ember ezt nem tudja elhessegetni. Nem vagyok boldog az öregséggel, nincs benne örömöm. De elhülyültnek sem érzem magam. Zsolt Pista, volt futballbíró jut az eszembe: ő is rosszul hallott a bal fülére. Egyszer azt mondta nekem, arra a kérdésre, hogy hogyan van: hát Vitray úr, hál’ Istennek napról napra rosszabbul hallok… Hát így.

Kapcsolódó cikkek

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Vitray mindig volt, mindig van és mindig lesz. Hát így… Az ő közvetítései miatt kedveltem meg az úszást, korcsolyázást, na a focit nem. Mikor Gyarmati Andreát és Egérkét szurkolta…, fenomenális volt. Korban már lassan utolérem őt, pedig anno olyan fiatalok voltunk… Sok erőt, jó egészséget a továbbiakra is igen tisztelt Vitray úr.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..