Volt egyszer egy, az Új-Világba kivándorló tehetséges lelkész, a felekezete most nem lényeges. Mikor megérkezett az Ígéret-Földjére, már világos volt számára, hogy a az irányítható felekezet feltétele az a beléjük táplált félelem-hit, miszerint „mások” „elviszik azt, ami a miénk”, „mi pedig elveszünk”.
Emberünk mindenét pénzzé tette, ezt értsd szó szerint és spirituálisan is, és kicsinosítva bekopogott a Nagy Város polgármesteréhez, akiről hallotta, hogy a lányának kiházasításával kínlódik. Egyezséget kötött a gazdag, befolyásos politikus a szegény, nem válogatós, de nagyon ambiciózus fiatalemberrel, és a lányát hozzáadta. A hozomány pedig egy apróbb, de a kereskedelmi és közlekedési utak csomópontjában lévő kis városka szószéke és kicsiny polgármesteri állása volt. Itt aztán a vándorunk kedvére (és a maga zsebére is) prédikálhatott, persze csak azt, amit az apósával előre megbeszélt, akit mindig látványosan istenített. A híveket úgy tartotta kordában (karámban), hogy percenként elmagyarázta nekik: a nagy hatalmú apósa kegyelméből nem rohanják le őket az indiánok, a mormonok, a mexikóiak, a banditák és a Másik Nagy Város iparosainak zsoldosai.
A helyzet érdekesen stabilizálódott: a városka az átmenő forgalom miatt fejlődött, de a lakosai egyre szegényebbek lettek, mivel az emberünk a befolyó összeget szépen leosztotta az időközben idevándorló rokonainak, a megbízható embereinek.
Történt, hogy a Másik Nagy Város élére egy fura kalandor került. Ez a város régen haragban volt az apóssal, mert féltette a polgárait az agresszíven terjeszkedő Másik Várostól. Az új ember egy nagyon gazdag, unatkozó, hatalomra vágyó egyszerű kereskedő volt, aki a világban mindent árunak tekintett. Tudta, hogy a bevándorló lelkész-polgármester milyen családi kapcsolattal rendelkezik, és belement a vele velő huncut játékba: hogy az agresszorral szemben ő is agresszívként léphessen fel, ha úgy adódik. A kapcsolat kiépítését semmitmondó kedveskedéssel kezdte, majd a nyugtalan kisvárosi polgárok megdöbbenésére, régi ellenséges fellépés helyett baráti kezet nyújtott a polgármesternek. Ekkor a kalandor többek között felmentést adott az apósa áruival való, általa szankcionált kereskedésre, amivel viszont minden más környező települést továbbra is sújtott. Persze azért kért ezt, azt tőle cserébe, hiszen mondtam, kereskedő volt: ezeket a kéréseket az emberünk a polgárok adója terhére mindig teljesítette. Így vált a főhősünk látszólagos kapoccsá, a saját szavaival szólva „a béke közvetítőjévé” az apósa és a kalandor között, akik persze a háttérben irgalmatlan harcot vívtak egymás ellen, amiből csak annyi látszott az emberek számára, hogy folyton átverik egymást.
A történet nem szólt a legfontosabbról, az emberekről, akik a Nagy Útkereszteződés mellett éltek, és egyre súlyosabb elégedetlenség, szegénység közepette tartották el az várost és annak egyházát. Hogy a történet miként fejeződik be, azt döntse el mindenki maga annak ismeretében, hogy a három szereplő közül egyik sem örök életű, a polgárok közössége viszont az.
Ami most Trump és Orbán között történt (csupán egy évre mentesülés az orosz energiahordozókat érintő szankciók alól, cserébe gázt, fegyvereket és nukleáris technológiát veszünk az MNB-ből kilopott 466 milliárd forint értékben) az számunkra a jelenlegi gazdasági csődöt elfedő hitalapú politikai siker.
Ehhez persze Putyin is asszisztált az Európai Unióval, Ukrajnával szembeni tervei miatt. Ami zavaró, hogy az orosz elnök megengedte Orbánnak, hogy a PAKS 2-be amerikai nukleáris elemeket vásároljon. Ez azt jelenti, hogy a két atomhatalomnak, akik pont leszarják, mi van 10 millió magyarral és az EU-val, az a fontos, hogy Orbán hatalomban maradjon 2026-ban. Ha így lesz továbbra is, mindkét nagyhatalom egyszerre zsarolhatja majd Orbánt a maga eszközeivel amíg csak akarják. Magyar Péter ezt a feladványt nem tudja megoldani, marad a nemzet, s így most már azt kell mondanom, hogy felfűtött, nem nukleáris, de kétharmados győzelem szükségeltetik.
