Történt egyszer a kies Eurázsiában, hogy egy szegény nép szűknek érezte a Hazát. Az, hogy miért érezte annak, rejtély, tekintve, hogy Oroszország népsűrűsége 9 fő / km2, így hát bőven elfértek volna minden további nélkül, mégpedig kényelmesen… de ők nem.
Irigykedve nézték a kis Izlandot, ahol a népsűrűség csak 4 fő négyzetkilométerenként, és ugyan ez az érték minden más európai országban lényegesen nagyobb, de valahogy mégis azt gondolták, jó lenne nekik még egy kis terület. Ha csak Ukrajna nagyságú, azaz hat és fél magyarországnyi, akkor is, sőt ha tele van emberekkel, vagyis nemhogy csökkentené az orosz népsűrűséget, hanem növelné, akkor is. Egyszerű emberek élnek arra, nincsenek nagy igényeik, a dicsőség érdekében plusz 600 000 négyzetkilométer elég nekik. Hogy csak egyelőre? Az is meglehet.
Az inkább szilovik, mint arisztokrata cár megértette népe akaratát, annál is inkább, mert ez az akarat, hogy, hogy nem, most is azonos volt a sajátjával. Mint az köztudott, demokráciákban a nép választott képviselői útján gyakorolja a hatalmat. Akit megválasztanak, az lesz a nép, amit ő mond, mintha a nép mondaná, és ha nagy arányban nyeri a választásokat, nem kell tekintettel lenni semmire. Ha a népe mást gondolna, az sem érdekes.
A cár által képviselt népi akaraton túlmenően két nyomós ok szólt még Ukrajna orosz bekebelezése mellett. Az egyik az, hogy jelentősebb országgyarapítás nélkül a kerekfejű törpe sohasem kerül be Nagy Katalin mellé a történelemkönyvekbe, ami a kétségbeejtő változat (ő nem Béke Nobel-díjban utazik), a másik meg, hogy a korábban elvárt, 82 – 83 százalékos győzelmi arány egyre csökken, ami viszont tűrhetetlen. Ezért kellett határozottan lépnie.
Az annektálási próbaverzió, azaz a Krím félsziget Oroszországhoz való csatolása után, melynek nem lettek különösebb következményei, a cár vérszemet kapott. Úgy gondolva, hogy az energiahordozók által pórázon tartja Európát, az összes ukránt nácivá minősítette, majd deklarálta Oroszország fenyegetettségét, melyet kizárólag megelőző katonai csapással lehet megszüntetni, aztán megindult a támadás. Ukrajna ellenállt, a háború így immár 4 éve tart.
Oroszország Magyarországnak és Szlovákiának a Druzsba vezetéken szállít olajat, mert engedélyt kaptunk ősi ellenségünktől, az EU-tól, hogy a szankciós előírások ellenére mi továbbra is vehetünk orosz energiahordozókat. Az üzlet működött. Az oroszok bevételhez jutnak, Magyarország olcsó olajat kap, amelyet a MOL által feldolgozva drágán felárral tud eladni, Ukrajna haszna meg a tranzitdíj. Az nyilván világos mindenkinek, hogy Ukrajnának a tranzitdíj ellenére rossz üzlet ez, mert pénzhez juttatja a cárt, aki ebből fizeti az ukrajnai pusztításokat. Mégpedig minden vonalon.
A szállítás ennek ellenére folytatódott, de nemrég történt egy váratlan esemény: az oroszok odapörköltek a vezetéknek, amely így rögvest használhatatlanná vált. A magyar kormány nem szólt egy árva szót sem, éspedig nagyon helyesen, mert ha az oroszok nem akarnak vele tovább üzletelni, akkor nem akarnak, ha nekik jobban megéri a vezeték lebombázása, mint az olajeladás, akkor úgy, vagyis az adásvételnek annyi, elvégre nem humanitárius kötelességük, hogy nekünk olajat szállítsanak. Az üzlet az üzlet, abban a saját haszon a lényeg, és az üzlet most leállt.
Azt, hogy Ukrajna mit tett, nem tudni pontosan, de nem is nagyon érdekes.
Tehette azt, hogy úgy hagyja a vezetéket, ahogy van. Jelenleg máshová kell a pénz meg a munkaerő Ukrajnában, mert az ország népe éppen a cártól védi a Hazát. Az ellenség az ukrán infrastruktúrát bombázza le, azaz fagyhalálra ítéli a nőket, a gyerekeket, az öregeket és a betegeket (a módszer meg a használó minősítését mindenki tegye meg maga), és ha Ukrajna kormánya úgy dönt, hogy először az ukrán lakosság fűtési rendszereit építi újjá, nem pedig mások hasznára az olajvezetéket, abszolúte érthető. Nem szólhat senki egy árva szót sem ellene. Főleg a patrióták kussoljanak.
Tehette Ukrajna azt is, hogy helyreállítja ugyan a vezetéket, de nem üzemelteti. A vezetékbe szivattyúk vannak beépítve, mégpedig jelentős áramfogyasztással, és ha Ukrajna kormányának dönteni kellett, hogy ki kapja a szintén lebombázott elektromos rendszer kevéske maradék áramát, a lakosság vagy a szivattyúk, dönthetett úgy, hogy a lakosság legyen a kedvezményezett. A döntés jogos, nem szólhat senki egy árva szót sem emiatt.
Harmadik lehetőség: teljesen mindegy a vezeték állapota, mert Ukrajna kormánya úgy dönt, nem üzletel a továbbiakban azokkal, akik szerint nem is Oroszország az agresszor, hanem ő, akik minden követ megmozgatnak, hogy Ukrajna ne kerülhessen be az EU-ba, akik nem segítenek neki egy árva petákkal sem, sőt vétóval akadályozzák meg, hogy mások segítsenek, és akik hihetetlenül önző módon elvárják, hogy pofátlan nyerészkedésüket az orosz olajon Ukrajna a vezeték megjavításával és az újraindított olajszállítással saját kára ellenére támogassa. Az ilyen, a teljes országra nézvést rendkívül rossz üzlet leállítása Ukrajna alapvető joga, nem szólhat senki ellene. Az a csoda, hogy az üzlet mostanáig működött.
A fentiek alapján jobb, ha Magyarország csöndben marad, mint ahogy csöndben maradt akkor, mikor „megbízható partnere”, azaz Oroszország bombázta le a Magyarországot is ellátó olajvezetéket, jókora pofont adva ezzel Orbánéknak. Csak egyetlen esetben lehetne Ukrajnát kárhoztatni: ha az olaj nélkül maradt két országnak nincs más lehetősége a beszerzésre.
De van. Lásd az Adria-kőolajvezetékre vonatkozó, objektív írásokat. Az pedig, hogy a magyar kormány elvárja Ukrajnától, segítse a saját ellenségét a harcban, csak azért, hogy Orbán anyagi és belpolitikai haszonhoz jusson, erkölcsileg minősíthetetlen, egyben ócska, háborúpárti viselkedés.
Na, ennyi telik fideszéktől. Viszont ez bármikor.
