Moszkva expanziós és hegemón törekvéseinek tartós megfékezése csak egy igazságos orosz-ukrán béke révén lehetséges.
A kelet-európai jelek a béke felé mutatnak? A felszínen számos közelmúltbeli tendenciát így lehetne értelmezni. Egyrészt Ukrajna óriási nyomás alatt áll – mind a harctéren, mind a nemzetközi színtéren. Az orosz csapatok lassan, de biztosan nyomulnak előre a Donyec-medencében. Az Ukrajna energetikai infrastruktúrája elleni orosz támadások egyre erősebb hatást fejtenek ki.
Az Egyesült Államokban a megválasztott elnök, Donald Trump bejelentette, hogy a lehető leggyorsabban véget akar vetni a háborúnak. Nyugat- és Közép-Kelet-Európában populista pártok falanxa alakult ki, amelyek számára a nemzetközi jog, az európai szolidaritás és a demokratikus értékek – és így Ukrajna sorsa – legfeljebb másodlagos jelentőségűek. Nemcsak radikális bal- és jobboldaliak, hanem egyes centrista politikusok, köztük Olaf Scholz német kancellár is, olyan leendő béketeremtőkként folytatnak választási kampányt, akiknek józan ítélőképessége állítólag megakadályozza a háború eszkalálódását.
Másrészt Putyin oroszországi uralma gazdasági nyomás alá kerül. Az infláció nő, a rubel pedig esik. Oroszország emberi és anyagi veszteségei az ukrán fronton óriásiak, és Moszkva csak részben tudja ezeket kompenzálni. A Közel-Keleten, a Dél-Kaukázusban és Közép-Ázsiában Oroszország mint hatalmi tényező kiszorulóban van, és ezzel együtt Putyin geopolitikai stratéga hírnevét is elveszíti. Mind Ukrajnában, mind Oroszországban a közelmúltban végzett közvélemény-kutatások szerint a többség a gyors tűzszünet mellett van a Donyec-medencében.
Vajon ez végre esélyt ad Európának a háború végleges befejezésére? Aligha – mert az ebbe az irányba mutató jószándékú ötletek és jó szándékú javaslatok többsége zsákutcába vezet.
Egyrészt a tűzszüneti tervek és a rendezésre vonatkozó, messzebbre mutató elképzelések egy része nem veszi figyelembe az érintett felek alapvető preferenciáit. Egyaránt ellentétesek Oroszország ambiciózus hegemón törekvéseivel és/vagy Ukrajna alapvető biztonsági érdekeivel.
A „Semmit Ukrajnáról Ukrajna nélkül” formula nemcsak nemes politikai alapelv, hanem Kijev számára a túlélés garanciája is.
Oroszország nem csupán az ukrán nemzet megkurtítására, hanem önálló kulturális közösségként és szuverén nemzetállamként való felszámolására törekszik.
Másrészt számos békeprojekt tudatosan vagy öntudatlanul olyan konfliktusmegoldási stratégiákat dolgoz ki, amelyek az orosz katonai agresszió jutalmazását és az ukrán nukleáris önmegtartóztatás büntetését jelentik. Hasonlóan a mai generációk természeti környezettel való gondatlan bánásmódjának következményeihez, egy ukrajnai orosz győztes béke nemzetközi elfogadása időzített bombát helyezne el a nemzetközi biztonsági rendszer alatt. Egy részleges tűzszünet ma egy bizonyos ideig talán lehetséges lenne. Azonban
az Oroszország számára elért területi nyereségek és/vagy Ukrajna szuverenitásvesztésének kodifikálása a későbbi orosz vagy más revizionista kormányok általi megismétlésre és utánzásra ösztönözné őket.
Továbbá az ukrán nemzetállam szerződésben szabályozott területi és/vagy politikai leépítése figyelmeztető jel lenne a világ más, szomszédaikhoz képest viszonylag gyengébb országok számára. Akár demokratikusan választották őket, akár nem demokratikus úton kerültek hatalomra, sok kormány újragondolná nemzetbiztonsági stratégiáját. Valószínűsíthető lenne a regionális fegyverkezési verseny. Új atomfegyver-programok és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés, valamint a vegyi és biológiai fegyverekről szóló egyezmények megszűnése válna határozottan valószínűvé.
Ukrajna részleges kapitulációjának számos támogatója most a béke barátjaként és a háború ellenzőjeként tetszeleg.
Azonban nemcsak A-t kell mondaniuk, hanem B-t is: egy orosz győztes béke ára, amely jelenleg a háború egyetlen lehetséges ideiglenes befejezése, nemcsak Ukrajnával szembeni kirívó igazságtalanság lenne. Hanem a nemzetközi államrendszer aláásását is jelentené.
Az emberiség egyfajta „új régi világba” lépne: A határokat ismét az erősebbek hatalma tolná el, a gyengébb államokat a birodalmi hatalmak katonailag elnyomnák, az expanzív kormányok pedig büntetlenül követnének el népirtást. Csak azoknak van joguk követelni az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások beszüntetését, az Oroszország elleni szankciók csökkentését és az ukrán hadizsákmány – megszállt területek, deportált gyerekek, kisajátított ingatlanok stb. – Moszkvának való átadását, akik hajlandóak megfizetni ezt a magas árat.
A béke sok látszólagos barátja nem ismeri el, hogy retorikailag támogatja az orosz imperialistákat és a világ háborús uszítóit.
Az állítólagos európai háborús ellenzők többsége elfelejti vagy elhallgatja, hogy egy hódító hadjárat jutalmazására tesznek javaslatot, és ezzel valószínűbbé teszik a jövőbeli háborúkat. Ha hagyjuk, hogy egy agresszor learassa agressziójának gyümölcsét, azt de-eszkalációs célúnak tekintjük, nem pedig téves pacifista stratégiának, amely valószínűbbé teszi az újabb erőszak alkalmazását.
Amellett, hogy nem ismerik az orosz győztes béke világ- és biztonságpolitikai járulékos kárainak magas szintjét, a tárgyalások sok szószólója analitikus kretinizmusban szenved Oroszország birodalmi szándékait illetően. A mai moszkvai vezetés talán még nem rendelkezik teljesen fasiszta tulajdonságokkal, de sokkal többet akar Ukrajna szuverenitásának puszta korlátozásánál és területének átengedésénél. A végső cél nem csupán a független ukrán nemzetállam lehető legteljesebb felszámolása.
Ukrajna politikai kísérleti terep, geostratégiai eszköz, katonai felvonulási zóna és erőforrás-tározó is Oroszország számára, hogy elérje szélesebb körű céljait Kelet-Európában és azon túl. 2022 óta mind Moszkva ellenségessége, mind a Nyugattal szembeni célkitűzései folyamatosan bővültek. Ukrajna leigázása ma már nem annyira zsákmány, mint inkább az első lépés az európai és a világpolitika alapvető felülvizsgálatában, amelyre Moszkva törekszik. Ez még nem jelenti a kinetikus háború azonnali folytatását Ukrajna határain túl. Moszkva ismételt fenyegetései a Nyugat ellen hagyományos és tömegpusztító fegyverekkel nem annyira cselekvési bejelentések, mint inkább a demokratikus társadalmak, államok és szervezetek korrodálására szolgáló hibrid eszköztár részei.
Bizonyos szakaszokban a diplomáciai tevékenységek is inkább a felforgatás alkalmas eszközei Moszkva számára, mint a konfliktusmegoldás alternatív megközelítése. Ahogy Charlotta Rodhe svéd politológus nemrégiben megfogalmazta, az „orosz tárgyalási színház ” inkább performatív és manipulatív, mint gyakorlati funkciókkal bír. A tárgyalások minimális célja lehet a tárgyalópartner időhúzása, maximális célja pedig olyan engedmények kicsikarása, amelyeket egyébként tisztán katonai eszközökkel kellene megszerezni. A tárgyalások külföldi szószólói ma a Kreml számára szívesen látott „hasznos idiótákként” működnek, megkönnyítve Moszkva hibrid hadviselését, és Ukrajna megerősítésével öntudatlanul is akadályozzák a tényleges és fenntartható béke megvalósulását.
Oroszország Ukrajna elleni támadása nemcsak hódító és megsemmisítő háború, hanem ékként is hat Moszkva számára. Az Ukrajna megsegítéséről és a háború befejezéséről szóló viták széttöredezik a nyugati pártokat, parlamenteket, kormányokat és szövetségeket. Az Ukrajnából érkező menekültek áradata olyan nyugatellenes populista pártokat erősít, mint az Alternatíva Németországért és a Sarah Wagenknecht Unió a Német Szövetségi Köztársaságban. Végül, de nem utolsósorban, egy olyan Oroszország, amely katonailag, diplomáciai úton vagy a kettő kombinációjával meghódítja Ukrajnát, ugródeszkaként és erőforrásként fogja használni Moszkva nyugatabbra irányuló – akár kinetikus, akár hibrid – tevékenységeihez.
Különösen az európai államoknak, de más nyugati és nem nyugati országoknak is számos nemzeti érdeke lehet egy igazságos békében, amely véget vet az orosz-ukrán háborúnak. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha újabb sikeres, jó felszereltségen alapuló, modern fegyverekkel végrehajtott ukrán támadó hadműveletekre kerül sor. Amíg ez az alapfeltétel nem teljesül, addig a Moszkvával való egyensúly és kompromisszum keresése csak tovább szítja Oroszország amúgy is kalandvágyó külpolitikai ambícióit, ahelyett, hogy megfékezné azokat.
Dr. Andreas Umland a Svéd Nemzetközi Ügyek Intézetének (UI) Kelet-európai Tanulmányok Stockholmi Központjának (SCEEUS ) elemzője.