A tanár, kérem, egy szükséges rossz. A szükség kiváltó oka, hogy a szülők sem a tudományokhoz, sem a művészetekhez nem konyítanak, lexikális tudásuk gyönge, pszichológiai képzettségük nincs, viselkedéskultúrájuk pocsék, erkölcsi szintjükről meg jobb, ha nem is beszélünk, rémes látni, hogyan idomítják azt a szegény gyereket.
A csak szülői nevelés több évezredes rossz tapasztalatait tekintve nem volt kérdés, hogy valamit tenni kell, ezért találta ki az emberiség a tanárokat, mégpedig pont úgy, ahogy a buszsofőröket, a csillagászokat, a mentőket, a kínai mosodásokat és még sok egyéb hasznos dolgot, hiszen az ember nem érthet mindenhez, nem káptalan a feje, meg aztán ideje sem lenne rá.
Tanárra tehát szükség van. Országa válogatja, mennyire.
Munkaalapú társadalmakban nem nagyon. Arrafelé a tudás messze nem hatalom, hanem elhárítandó veszély, mégpedig a regnálókra nézvést, akik szerint jobb, ha az oktatást a Belügy tartja kézben. A tanárság nem nagy erő, egy kéz elég hozzá, akkor a másikban ott lehet a gumibot.
Ilyen országban az alacsony fizetés miatt a leggyengébbek mennek tanárnak, mert az ott szokásos tanítási módszer általuk is elvégezhető: a rögzített tananyag órai ledarálása, otthoni bemagoltatása, másnap röpdolgozat, javítási minta, mit nem tudtál, elégséges, kész. Az igazán fontos dolgokat a lurkók majd megtanulják a templomban. Meg a munkahelyen. Ora et labora. A sorrend a lényeg, természetesen.
Ez a társadalom nem az agy sima működését megzavaró gondolkodást, hanem dolgos kezeket vár el mindenkitől. A fő cél a munka (ezt mintha régebben hallottuk volna már…).
Persze az ilyen társadalmakban sem mindenki fizikai dolgozó, szükség van valamiféle értelmiségre is. A rendszer ún. „tehetséggondozókban” neveli ki a hozzá maximálisan lojális, a hierarchiát szigorúan betartó, vezetői réteget. Értem? Jawohl, Herr General! Az, hogy a vezetők kiválasztása nem szakértelem, hanem lojalitás alapú, magától értetődik, a kontraszelekció meg ki a fenét érdekel, ha a jelölt jól tud bólogatni.
A kétharmadosan munkaalapú országokban, ahol a hatalom azt csinál, amit akar, az oktatási rendszert úgy alakítja át tantárgyilag, és juttatja egy részét a klérus, valamint alapítványok révén a saját tulajdonába, hogy az onnan kikerülők szemlélete neki kedvező legyen.
Ez az oktatási rendszer rendkívül takarékos, ennek következtében a tanárok fizetésemelését más, hasznosabb célokra lehet fordítani. A stadionépítés ugyan neccesnek látszik, mivel a meccs még mindig nem családi program, és a stadionra szükség sincs nagyon, mert az a nyolcszáz, uszkve ezer érdeklődő lelátó nélkül is elfér a gyep körül, viszont a Főnök hobbija tabu, megkérdőjelezni életveszélyes, és egyébként is tilos.
A tudásalapú társadalom nem ilyen. Náluk az értelmiségiek közül a tanárok vannak igazán megfizetve.
Nem véletlenül, mert az ottani vezetők szerint tanárnak a legjobb képességűeknek kell jelentkezniük, szerintük ugyanis az új nemzedékek képzettsége határozza meg az ország jövőjét. Az elvük az, hogy nem lehet mindig külföldi összeszerelő üzemek betelepülésére várni, ezért úgy gondolják, hogy azt az üzemet saját tudásból nekik kell kitalálni otthon (ki is találják), majd felépíteni egy olcsó, munkaalapú társadalomban, ahol sok a dolgos kéz (fel is építik, például nálunk), és már talicskázhatják is a hasznot haza. Közben kitalálhatnak még újabb termékeket, és megtervezhetik az ahhoz szükséges gyárakat, ugyanis van idejük gondolkodni, mert nem a szalag mellett robotolnak reggeltől estelig. És még képzettek is, ami – állítólag – nagy előny.
A tudásalapú társadalmakban az embereknek egyre több a szabadidejük meg a pénzük, melyet leginkább szórakozásra költenek. Terjed is náluk az elkorcsosulás, alig győzzük az aggódást miattuk, de amilyen libernyákok, nem figyelnek ránk. További jellemzőjük, hogy ennyi év feslettség után még mindig lényegesen jobban megy nekik, mint a mi munkaszerető, erkölcsös hazánknak, sőt a jobban menés révén még pénzeltek is minket egy darabig, de mára megunták a pávatáncot, és már nem fizetnek. Azt mondják, van olyan az Állatkertben ingyen is.
A miniszterelnök a nehézségek ellenére tökéletesen látja át a helyzetet. Fel is világosított minket a minap, hogy
„…a sikeres felzárkózás három legismertebb példája Dél-Korea, Finnország és Írország esete. Ezek a példák nemcsak azt mutatják, hogy lehetséges belépni a fejlett országok csoportjába, de azt is, hogy nem csak egy kizárólagos úton. Dél-Korea az iparfejlesztésre, Finnország a gazdasági szerkezetváltásra, Írország pedig a tőkebeáramlásra fókuszált”.
A fenti frappáns lényeglátást illetően elmondható, hogy hazánk az iparfejlesztésre Mészáros révén fókuszál, a gazdasági szerkezetváltás leginkább az egyre terjedő visszaállamosításokban mutatkozik, míg a tőkebeáramlást a szemét, külföldi multik jelentik, melyek Brüsszellel együtt ugyan mindennek az okai, de azért kapják az adókönnyítéseket, nehogy már elmenjenek! Jól látható tehát, hogy legjobb tudásunk szerint tettünk meg mindent immár tizenhárom éve a szent cél érdekében, de hogy miért kerültünk mégis mély gödörbe, egyszerűen rejtély. Minden rejtélyek legnagyobbika.
Ha most nem azt nézzük, mi a különbség a Miniszterelnök úr által említett, robbanásszerűen fejlődő államokban, hanem hogy mi a közös, az eredmény a következő:
- Dél-Korea
„A közoktatási rendszer sikereit igazolják vissza a PISA-felmérésekben elért kiemelkedő teljesítmények. A felső középfokú iskolát végzett korosztály háromnegyede folytatja tanulmányait felsőfokú képzésben. Az oktatási rendszer fontos szerepet játszott és játszik a kiemelkedő gazdasági sikerekben, Dél-Korea fejlett, tudásalapú gazdasággá válásában.”
- Finnország
„Nincsenek standardizált tesztek, nincsenek magániskolák és nincs stressz sem: a finn oktatási rendszert napjaink legjobban működő szisztémájaként tartják számon. És nem csak itthon példa az ottani minta, a tengerentúlon is bámulják a finn oktatási csodát.”
- Írország
Arról már szinte mindenki hallott, hogy a finn tanulók milyen remekül teljesítenek a nemzetközi megméretéseken. Ám van Európában egy másik ország is, amelyről talán kevesebben tudják, hogy középiskolás tanulói szintén rendre kimagasló teljesítményt nyújtanak például a PISA-teszteken, és az olvasási, matematikai és a tudományos műveltségi teszteken. Az ír felnőttek a legképzettebbek közé tartoznak a világon, a 25-64 évesek fele rendelkezik felsőfokú végzettséggel.”
A mi gyermekeink sajnos egyre gyöngébben teljesítenek. Lehet, hogy a rejtély már csak Miniszterelnök úr előtt titok?
A jónép átverésének tematikája és kívánt sűrűsége nem szerepel ugyan miniszterelnökök munkaköri leírásában, de a miénk önszorgalomból mégis megteszi.
Szerinte például az, hogy a tanárok nálunk nem kapnak fizetésemelést, nem a kormány, hanem Brüsszel hibája, mert a mi kis saját pénzecskénkből arra nem telik. Túl sokba kerül a Bulgáriával folytatott öldöklő küzdelem az utolsó előtti helyért, ám Brüsszelt ez nem érdekli, és szegény magyarországi tanárokon áll bosszút a saját halálkultúrája miatt, annak révén, esetleg abból következően, bármit jelentsen ez. Ráadásként még hungarofób is a teljes Bizottság von der Leyen asszonnyal az élen, és ott vannak aztán a szörnyű szankciók! Plusz Soros. Csakis Miniszterelnökúrnak köszönhető, hogy ily sok ármány ellenére még él nemzet e hazán. A teljesítménye egyszerűen fantasztikus! Ahogy üstökön ragadta az inflációt…
Na, kérem, hát ezt a tápot kapjuk mi, röfik etetéskor, és be is nyeljük szorgalmasan, mert a kontrollképességünk különösen gyenge. Se ismeretanyag, se utánajárás, se egészséges gyanakvás, pedig tizenhárom év rutinból csak-csak telne rá.
Nem kéne azon az oktatásügyön mégis javítani? Bár a jelen regnálóknak nagyon nem érdeke, esetleg egy másik csapat… azzal lenne még remény már, ha lenne másik csapat.
